Survivor

Szépirodalom / Novellák (548 katt) Tumicz Krisztina
  2023.05.25.

Sötét árnyként lépkedek az utcán. Lépéseim hangjait hallom. De mintha a lépéseimtől több lenne a hangokból. Mintha más is lenne itt rajtam kívül. Megállok. A bakancsommal lábat váltok. Hegyezem a fülem, de most nem hallok semmit.

Elindulok. A kavicsok koccanva egymáshoz nyomódnak a talpam alatt. A saját lépteimen kívül nem hallok mást. Megesik az ilyen, hogy lemaradoznak a hangok, az arcok. A fenébe is! Hagyom az egészet. Még ötven méter. Magammal csak festékszórót hoztam és egy fiút a múltból. Aki nem tudom, mire gondolt régen, de amire most, azt tudom kristálytisztán.

Nem akarom felkelteni a várost. Csak akkora zajt csapni, hogy a süketek is felébredjenek. Jelet festeni nekik a falra. Összefoglalni mindent egy dalba. Mégsem ordítok csak összerezzenek. Honnan is jövök? – tör elő belőlem.

A magányosan álló helyi gyár falánál állok. Felrázom a festékszórót, a golyó csúszkál a pléhflakonban. Olyan a hangja, mint az éjjel újratöltve.

Egyszer régen ugyanitt álltam. Erre a falra kartonlapból kivágott mintát fújtam. Azóta lekopott. Én mindig hittem abban, hogy amit gondolok, az számít, hogy a világ halad, és mi nem csak tesztbábuk vagyunk, hogy összetörjünk az ütések alatt.

A falra festem a jelem, hogy elmeséljem neked vele, hogy innen indultam el, és hogy megint itt vagyok. Ez az én fegyverem, és az én dalom:

Benne ragadtam egy epizódban, tisztán és végleg a valóságshowban
Olyan jó lett volna az időt rögzíteni, egymáshoz lassan közelíteni
Amikor eleged lesz majd a földből és a repülőgépek hangja feletted röpköd
A géppisztolyod tárát te is telibe töltöd, aztán az egészet az agyadból törlöd

Hidd el nekem, amit mondok, azt is, amit idebent hordok
Először és utoljára hozzád szólok, neked írok
Nem szégyen a szegénység, na most lépek
Itt voltam, de nem tudod, hogy ki voltam

Ideje belevágnom valami újba, egy kicsit megbolondulnom újra
Aztán beismerni, hogy valóban ugyanaz maradtam, aki voltam
Belezavarodtam megint a szóba, a külső és a belső nyugalomba
Az megint csak egy hiba lenne, nem szólna egyetlen ember ellen

Hidd el nekem, amit mondok, azt is, amit idebent hordok
Először és utoljára hozzád szólok, neked írok
Nem szégyen a szegénység, na most lépek
Itt voltam, de nem tudod, hogy ki voltam

Elhagytalak város. Türelmesen róttam a mérföldeket. El mégsem felejtettelek. Ha nem érted, mi ez a falra festett virtuális őrültség, hagyom az egészet. Még ötven méter és viszem tovább magammal a fiút a jövőbe, a festékszórót a pléhflakonba.

Viszlát!
Talán majd legközelebb!

Előző oldal Tumicz Krisztina