Szívének tüze

Fantasy / Novellák (436 katt) R. Harbinger
  2023.05.23.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2023/6 számában.

Badgar gatyafékkel szánkázott le az aranyló érmék dombján. Az utolsó pillanatban hullott alá egy árokba, így a tűz átcsapott fölötte. Amikor a törpe felült, és felsóhajtott, füstszagot érzett orrába marni. Hamar rájött, szakálla parázslik, ezért oltogatni kezdte két kézzel, közben hatalmasakat fújt, akár egy szülésre készülő nő.

Dolostiel az elfekre jellemző fürge, mégis könnyed szökkenésekkel ugrott be egy arany pajzs takarásába a tűz elől. Érezte a lángok forró ölelését, ezért visszatartotta lélegzetét. Fedezéke máris átforrósodott, és biztossá vált, hamarosan cseppfolyós tócsába omlik össze.

– Jól vagy?! – kiáltotta Badgar felé a nő, ahogy a lángtenger eloszlott.
– Jól, csak a becsületem sérült meg! Mindjárt visszamegyek, és levágom a fattyút!
– Klaus! – üvöltötte Dolostiel, hangja visszhangot vert a barlangban. – Térj már magadhoz, sárkányölő!

Klaus még mindig a szikla tövében feküdt, amelyhez a sárkány vágta. Feje zsongott, szeme előtt ezernyi fekete csillag járt pörgő táncot. Ő mégis összeszedte magát, és ráeszmélt, elvesztették a meglepetés erejét.

– Visszavonulunk! Mozgás! – adta parancsba.

Fékevesztett bömbölés rázta meg a barlangot, és köveket omlasztott le évezredes helyükről. Kaledr, a sötétséghozó megindult lefelé arany halmáról, ezzel valóságos lavinát sodort magával. Folyamatosan üvöltött, majd tüzet köpött.

Klaus betuszkolta társait az egyetlen alagútba, közben előhalászta flaskáját, és meggyújtotta kanócát. Mielőtt eltűnt a járatban, a sziklafal tövébe ejtette a robbanó főzetet annak biztos tudatában, hogy maroknyi aranyhoz sem jutnak, de legalább életben maradnak.

A lángok beáramlottak az alagútba, és bukdácsoló tűztengerré álltak össze. A forró hullámok már összecsaptak Klaus feje fölött, amikor felcsendült a sziklákat szétzúzó robbanás, és az omlás elzárta a tűz útját.

– Jól vagytok? – kérdezte a férfi, és felemelte megbűvölt ércét, ezzel nappali világosságba öltöztette a járatot.
– Mondtam, hogy kint szálljunk szembe vele! – dörögte a törpe. – De legalább hoztam vigaszdíjat.

Benyúlt nadrágja ülepébe, és előhúzott egy méretes aranyrögöt. Klaus elképzelni sem tudta, a törpe aranyere újult-e ki ekkorára, vagy hogyan juthatott hozzá, hiszen lemaradt Badgar látványos siklásáról.

– Fogjátok be, mindketten! – korholta őket Dolostiel. – Most már se kint, se bent nincs esélyünk legyőzni a sötétséghozót. Javaslom, vonuljunk vissza, és készítsünk újabb tervet.
– Egyetértek az elf fruskával – mondta Badgar. – Ha már nem sikerült álmában ellopnunk a lángját, akkor találjunk ki mást.

Dolostiel szeme élesen villant.

– Ha még egyszer elf fruskának nevezel, állba váglak!
– Nem jutunk ilyen közel hozzá még egyszer – mondta Klaus, és a megbízásukra gondolt. Nem térhetnek vissza üres kézzel, különben súlyos büntetés vár rájuk.

A nő elővette erszényéből rubinját, majd a kő felizzott a neki suttogott varázsigétől, és a levegőbe emelkedett. Körözött pár pillanatig, azután megindult, hogy utat mutasson kifelé.

Dolostiel hamar elengedte dühét, és aggódni kezdett. Nem magáért aggódott, hanem társaiért, kiváltképp Klausért, és hogy a férfi mit kaphat a kudarcért. Gondolatmenetét a kinti napfény vágta ketté, ahogy előbukkantak a hegyoldalon.

Az elf elrakta rubintját. Lemásztak a hamuba fullasztott tájra, amelyet Kaledr, a sötétséghozó közel hét évtizede perzselt fel, és átkozott el az ott élők lemészárlásával.

– Talán bevethetnéd a sípot – javasolta Badgar, ahogy a folyó mellett meneteltek. – Jó lenne mihamarabb elhagyni ezt a helyet.
– Csak nem félsz, magasságos törpe uram? – gúnyolódott Dolostiel. – Vagy netalán elfelejtetted, hogy azt csak egyszer használhatjuk?
– Egy magamfajta dicső harcos nem fél! Nem holmi aranyvérű fruska vagyok!

Dolostiel megtorpant ökölbe szorított kézzel, de mielőtt szóra nyithatta volna száját, a hegytető az égbe robbant.

Mindhárman a magasba emelkedő sárkányra meredtek. A törpe és az elf csaknem ugyanakkor jöttek rá, azonnal félre kell tenniük civódásukat.

Kaledr arany írisze a betolakodókra szegeződött, majd a sárkány a mélybe zuhant. Szélesre tárt szárnyával vízszintesbe fordult, közben hasával felkavarta a halott talaj porát. Követte a három, folyó felé rohanó alakot, és már majdnem utolérte őket, amikor azok a vízbe ugrottak előle.

Klaus csak centikkel kerülte el az összezáruló állkapcsot, mielőtt elmerült a habokban. Minden elcsendesült körülötte sóhajtásnyi időre, majd a felszínre emelkedett. Alig vett levegőt azonban, ismét le kellett buknia a sárkány forró lehelete elől.

A fölöttük szakadatlan táncot járó vörös fények épp olyan igéző látványt nyújtottak, mint amennyire halálosak voltak. Klaus belátta, be kell vetnie a sípot Badgar javaslata szerint. Jobb túlélni, és holnap harcolni, mint ma meghalni! – gondolta.

Előhúzta a sípot, és a törpe felé mutatta, akinek dús szakálla önálló életet élt a víz alatt.

Badgar és Dolostiel bólintottak. A nő és Klaus szavak nélkül is megértették egymást, és ellentétes irányba kezdtek úszni, a törpe pedig ott maradt középen, mivel fogalma sem volt, mit terveltek ki barátai.

Klaus tüdeje már lángolt levegő utáni sóvárgásától. Végül a férfi a sárkány mögé került, és kimászott a partra. Ekkor sikerült először közelről szemügyre vennie szörnyű ellenfelét, aki egy hadsereg erejével tombolt a folyó fölött.

– Kaledr! – ordította Klaus.

A sárkány megfordult, és rámeredt. Mélyen beszívta a levegőt, hogy porrá égesse az arcátlan embert, de ezzel csapdába sétált. Dolostielnek is sikerült kimásznia a túlparton, és célba vette a bestiát. Hangosan pendült az íj, ahogy útjára engedte a nyílvesszőt, Kaledr bal szemének végzetét.

A sárkány üvöltött fájdalmában. Szárnyával össze-vissza csapkodott, ahogy próbált a levegőben maradni.

Klaus megfújta az Echeriától kapott sípot, és az eget kezdte kémlelni. Három alak törte át a sápadt felhőréteget, és hamarosan mágikus, fekete színű pegazusok landoltak a férfi előtt, majd parancsra készen felnyerítettek.

A sárkányölő felpattant a középső hátára, és a levegőbe szökkent, hogy elcsalja Kaledrt a barátaitól. A pegazusok sebesen emelkedtek, háromszöget formáztak, mialatt a sárkány üldözőbe vette őket. Lángcsóvával próbálta elkapni Klaus pegazusát, de mindhiába.

Badgar kikászálódott a vízből, Dolostiel mellé húzódott, és az égre szegezték tekintetüket. Tudták, a kristály Klausnál van, de fogalmuk sem volt, lesz-e alkalma használni. Megértették azt is, a férfi kész feláldozni magát, hogy egérutat adjon nekik, de ők szilárdan megvetették lábukat: így vagy úgy, de nem hagyják cserben egymást!

Kaledr szűkre szabott egy fordulót, és ráharapott Klaus pegazusának szárnyára. Az égi paripa felsikoltott, és ledobta magáról a férfit. A sárkányölő tehetetlenül zuhant alá. Érezte a halál előszelét, majd valami sötét ölelte körbe, és felfelé rántotta. Beletelt kis időbe, míg rájött, elkapta egy másik pegazus.

Dolostiel rubinjának vörös fénye villant a felszínen, és Klaus ösztönösen érezte, mit akarnak tudtára adni. A földre ereszkedett, és leugrott paripájáról. Szembefordult a sárkánnyal, előhalászta tarsolyából a függőt, és türelmesen várt.

Kaledr megállíthatatlan erőként száguldott a férfi felé. Fogai közül lángnyelveket eregetett, amelyek veszedelmes ajkát nyaldosták.

Valami megcsillant a levegőben. Dolostiel újabb nyila teljesen megvakította a sárkányt, mire a bestia kínjában üvöltve, tehetetlenül zuhant a földre. Megrengette a környéket, és tovább siklott Klaus felé.

– Menj onnan, te idióta! – üvöltötte Badgar.
– Klaus! – kiáltotta Dolostiel, és szíve nagyot dobbant, ahogy felismerte, talán már nem vallhatja meg érzéseit a férfinak.

Klaus tettre készen szorongatta a nehéz függőt, de nem mozdult tapodtat sem. A vak sárkány üvöltött, és fékezhetetlenül robogott felé, akár a hegyomlás. Végül megállt alig karnyújtásnyira a férfitól.

– Nesze! – üvöltötte Badgar, ahogy levegőbe hajította csatabárdját.

Klaus elkapta a halálos fegyvert, majd Kaledrre nézett. A sárkány kitátotta száját, amint megérezte az előtte álló szagát, és készült elnyelni a férfit. Klaus felfelé lendítette a bárdot, azután a bestia szájpadlásába vágta hangos reccsenéssel. Ezután Kaledr elé tartotta a függőt, amely magába szippantotta a sötétséghozó távozó, zöld ködként gomolygó lelkét.

– Szép volt – dicsérte Dolostiel, ahogy odaért –, de ugyanakkor roppant veszélyes is. Teljesen megőrültél?!

Klaus rámosolygott, majd törpe barátjára pillantott, aki kurta lábával még csak most futott be.

– Bátorság vagy őrültség, nem mindegy?! – csattant fel Badgar megkönnyebbülten, és visszavette felé nyújtott fegyverét. – Győztünk!

Aláereszkedtek a pegazusok, és mellettük landoltak.

– Ezek meg? – lepődött meg Dolostiel. – Azt hittem, csak egyszer hívhatjuk őket, és utána távoznak.
– Így van – helyeselt Badgar először, aztán elmosolyodott. – A lényeg, hogy ketten maradtak hármunkra. Nem baj, majd mögém ülsz, te elf fruska!

Rácsapott Dolostiel fenekére, és a nőnek több sem kellett, ezúttal tényleg állon vágta a törpét. Csillagok robbantak Badgar szeme elé, de azért a törpe harcos még látta, ahogy portál nyílik tőlük nem messzire. Hamarosan értelmet nyert a szárnyas hátasok viselkedése is, amint úrnőjük, Echeria átlépett a fényes kapun. Intett feléjük, mire az állatok porrá omlottak, és szétszóródtak a szélben.

– Látom, sikerült végeznetek vele – fordult a kalandorok felé. – És sikerült megszereznetek azt, amiért küldtelek?

Klaus agyán átsuhant a gondolat, milyen kár, hogy Echeria csak a Kaledr életéhez kötött átok megszűnését követően léphetett erre a földre. Jó hasznát vették volna a harcban a gonosz tünde varázserejének.

– Itt van – nyújtotta át tarsolyát Klaus. – Benne van a sárkány lelke, ahogy kérted.
– Nagyszerű! – mondta Echeria, és odalebegtette magához az erszényt.

Nem nyitotta ki, csak elégedetten nyugtázta magában, végső varázslata utolsó előtti hozzávalóját is megszerezte. Hamarosan senki sem állíthatja meg!

Távozni készült, de a törpe ezt nem hagyta szó nélkül:

– És mi lesz a pénzünkkel? Megszereztük a lelkét, ahogy a megbízás szólt. Hol a jussunk? – Badgar áldotta eszüket, hogy a sárkány nehezen megszerezhető kincsén túl másban is megegyeztek, és így nem kell üres kézzel távozniuk.
Echeria elmosolyodott visszafordultában, de semmi melegség nem volt e gesztusban. Tekintetével tűzhányók százait is befagyaszthatta volna.

– Persze, a fizetségetek! Hogyan is feledkezhettem meg róla?

Csettintett, azután eltűnt a bezáruló portálban. A kalandorok magukra maradtak, és értetlenül pislogtak egymásra.

– Ez meg mi volt? – kérdezte Dolostiel.

A talaj remegni kezdett lábuk alatt, majd kezek törték át a felszínt. Sárkánytűztől megégett csontos ujjak karmolászták a földet, míg ki nem segítették sírjukból tulajdonosaikat. Klaus és barátai hamarosan több száz elszenesedett holttesttel, a korábban ott álló város egykori lakóival találták szemben magukat.

A kalandorok fegyvert rántottak, és hátukat egymásnak vetették.

– Sajnálom, hogy belekevertelek benneteket! – robbant ki Klausból, aki magát átkozta a helyzetért. Már az elején sejtenie kellett volna, Echeria átveri őket.
– Nesze, egy vigaszdíj! – Badgar átdobta a függőt a válla fölött, amelyet a férfi elkapott.

Nem árulta el Klausnak, hogy ő is hasonlóra számított Echeriától, és amikor barátja nem figyelt rá, kicserélte a tarsolyban lévő függőt az alsójából előhalászott aranyra.

– Legközelebb jobban jár, ha előbb megnézi, mit kap! – Meglendítette csatabárdját, és félbemetszett egy csontvázat. – Bár annak köszönhetően, hogy az a rög olyan közel járt bizonyos tájaimhoz, csodás varázslatokra lesz majd képes!

Előző oldal R. Harbinger