Hideg ujjak tánca

Szépirodalom / Novellák (299 katt) R. Harbinger
  2023.05.17.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2023/5 számában.

Már azelőtt tudtam, milyen lesz a tetthely, mielőtt beléptem. Az áldozat, bizonyos Samuel Michaels a padlón feküdt, vére tócsába gyűlt alatta, akár a látomásomban. Még nem alvadt meg, lassan terjedt a parkettán, és ezek szerint nem sokkal csúsztunk le a gyilkosról.

– Most komolyan?! – csattant fel Mykolas. Szerencséjére nem tudtam ölni pillantásommal, amit most barna tekintetébe fúrtam. – Ki hívta ide ezt a sámánt?!

Tobias mesélt erről a forrófejű alakról, aki korábban a legjobb nyomozó hírében állt, egészen Tobias felbukkanásáig, aki rövid idő alatt fényes karriert futott be. Mykolas azóta is ette a kefét miatta, és emiatt rám is fújt.

– Hűtsd le magad! Velem van! – Tobias mellém lépett. – Bocsáss meg ennek a parasztnak, nem tudja, miket beszél.
– Semmi baj – mondtam. – Engem csak az zavar, hogy megint meglógott.

Tobias vállamra tette ólom súlyú kezét vigasztalásul, de nem érezhette át a bennem tomboló dühöt. Kudarcot vallottam Michaels, a nyolcadik áldozat megmentésével. Mindhiába éreztem úgy, elkaptuk a gyilkost Torvald behozásával.

– Jegyezzétek fel – kezdte Tobias –, az áldozat fehér bőrű, húszas évei elején járó férfi. Kihangsúlyozom: férfi. Samuel Michaels, angol cserediák az Osloi Egyetemen. A halál oka fojtogatás, feltehetően zongorahúrral, mint a korábbi esetekben. Az áldozat vértócsában fekszik, és vérspriccelés nyomai láthatók a lakás több pontján, mivel a húr átvágta a nyaki verőeret, és csaknem lefejezte az áldozatot. A szeme körül erős pirosodás mutatkozik, nyilván a paprikaspraytől, amivel a gyilkos beviszi az első csapást. Nem látom az áldozat egész arcát, de a vizsgálatok biztosan bebizonyítják majd a szemfogak hiányát.

Tobias hideg tényfeltárásától epe tolult a torkomba.

– Ki kell mennem a levegőre.

Az erkélyhez mentem, az egyik rendőr kinyitotta nekem az ajtót gumikesztyűs kezével. A hideg, januári szél az arcomba csapott, és mélyre szívtam a tüdőmbe. Hagytam, hadd járjon át a borzongás és a vele járó megkönnyebbülés.

– Jól vagy? – lépett mögém Tobias. Barna szeme meleg gondoskodást árasztott, amely elfújta a fjordokat is megfagyasztó hideget. – Mindjárt végzek, és indulhatunk. A helyszínelők befejezik a többit, Dr. Balke pedig szól, ha kész a boncolás.

Bólintottam, majd az osloi éjszakába bámultam. Lentről bulizó fiatalok hangját hozta a szél, akikhez már nem csapódhatott Michaels. Ismét magamon éreztem a hideg ujjakat, amiket a gyilkoshoz kapcsolódó látomásokban, de ezek most a kudarchoz tartoztak.

* * *

Percekkel később már a kocsiban ültünk, és a kapitányság felé tartottunk, hogy Tobias friss emlékekkel töltse meg jelentését. Mindig szerette azonnal letudni a papírmunkát, mert állítása szerint ilyenkor a legapróbb részletet is fel tudta idézni, és nem állt fenn a veszélye, hogy kihagy valami fontosat. Beleegyeztem a kitérőbe, úgysem akadt jobb dolgom. Amíg ő szorgalmasan gépelt, addig próbáltam elűzni legutóbbi látomásom visszatérő rémképét.

Michaels kinyitotta az ajtót, és arcon kapta a paprikaspray maró sugara, szinte földre kényszerítette. Azonnal megérezte a veszélyt, pánikja átragadt rám is. A gyilkos közben benyomult a lakásba, és földre lökte a férfit. Eltakarta arcát vastag sáljával és fejére boruló kapucnijával. Gyors mozdulattal tekerte a húrt az áldozat nyaka köré, majd megfeszítette bőrkesztyűs kezével. Két karja vastagon dagadt, jó fizikumról árulkodott. Az idő irreálisan gyorsult és lassult a vízióban, egyedül Michaels hörgése maradt állandó, majd az is elnémult.

– Kész vagyok – térített magához Tobias hangja. – Minden rendben?

Szemében aggodalom ült és szolgálatkészség. Pillanatra átfutott rajtam a gondolat, talán máshol, máskor…

– Persze, megvagyok.
– Ja, hogyne! – Keresztbe fonta karját. – Figyelj, Silje! Te egy civil vagy, és senki nem rója fel neked, ha elgyengülsz attól, amit a lakásban láttál.

Persze nem tudta, hogyan működnek a látomásaim. Kezdetben még ő is ellenkezett, amikor a parancsnok mellé osztott segítségként, és elmagyarázni sem tudtam volna neki, hogy a képességem nem csak azzal ruház fel, hogy jelen legyek valahol még a történések előtt, hanem képessé válok átélni az áldozat szenvedését is. Éreztem a fájdalmat, amit Michaels. A saját vére szagát, ami vörös tőrként döfte át fájdalommal elborított elméjét.

– Tudom – mondtam, és kurtán vállat vontam. – Csak reméltem, miután Torvald rács mögé kerül, lezártnak tekinthetjük az ügyet. Nem értem, hogyan tévedhettünk ekkorát.
– Azt mondtad, a látomásaid nem konkrétak, csak egy lehetséges végkimenetelt látsz, és ettől el lehet térni az utolsó másodpercig. Hogy csak az adott pillanatot látod, de az odavezető utat nem. Azt mondtad, nincs semmi kőbe vésve. Igen, pontosan ezt a kifejezést használtad.

Majdnem előbújt belőlem egy félmosoly, de csak majdnem. Jól esett, hogy Tobias ennyire figyel rám, de a témára tekintettel nem lett volna helyénvaló a jókedv, így elnyomtam az ingert.

– Tudom, de a gyilkos minden alkalommal eltakarja az arcát. Még sosem láttam, ki ő, és nem tudom, mikor fogok tudni hasznos nyomot szolgáltatni.
– Eddig is hasznos voltál, Silje. Nélküled talán napokig nem találjuk meg Michaelst, és emiatt most friss nyommal dolgozhatunk. Figyelj! – Fellökte lábát az asztalra, és összekulcsolta ujjait a tarkóján. – Foglaljuk össze, mit tudunk eddig. Van egy gyilkosunk, mondjuk ki nyíltan, nem Torvald az. De abban biztosak lehetünk, hogy annak a könyvtárnak a közelében szemeli ki áldozatait, ahol Torvald dolgozik. Két kézjegye is van: a zongorahúr és a szemfogak eltávolítása, és emiatt elnevezte a sajtó Fogtündérnek. Na szóval, a zongorahúr miatt kesztyűt hord…
– Bőrkesztyűt. Láttam.
– Tehát bőrkesztyűt. Ezen a nyomon biztosan nem tudunk elindulni, mert sok boltban árulnak efféléket. Pláne januárban, amikor mindenki kesztyűt hord. Nyilván júliusban vagy augusztusban könnyebb lenne megtalálni egy besálazott, kesztyűs alakot, de addig nem várhatunk. Szóval mi marad?
– A zongorahúr és a szemfogak?
– Igen, szedjük szét őket. Miért pont ezzel a módszerrel gyilkol? Biztos vagyok benne, hogy valami hozzákapcsolja a zongorához, talán rendszeresen játszik rajta. Vagy még jobb: régen játszott, de már nem tud játszani. Például egy baleset miatt.

Elnéztem őt, ahogy dobálózik az ötletekkel, és ilyenkor különösen tetszett nekem. Az arca felderült, egész lénye átszellemült, és csak a problémára koncentrált.

– És a szemfog?

Elgondolkodott, és bevallotta, megfogtam a kérdéssel.

– Arra is lesz valami racionális magyarázat, hidd el. Csak vannak még olyan részei a képnek, amit nem látunk, de hiszek benne, hamarosan lépni fog valamilyen irányba.
– Milyen irányra gondolsz? – kérdeztem, de nem tetszett a Tobias arcán átsuhanó árny.
– A sorozatgyilkosok fel akarják hívni magukra a figyelmet. Előbb-utóbb játszani kezd velünk, hogy izgalmasabbá tegye a vadászatot. Ha elég okos, nyomokat fog hagyni nekünk, látszólagos nyomokat, és majd figyeli, hogyan terel be minket a susnyásba. Viszont ekkor óvatlanná válhat, hibázhat, nekünk pedig készen kell állnunk, hogy elkapjuk. És tudod, mi lesz a legfontosabb abban a pillanatban?
– Micsoda?
– Hogy mennyire leszünk kipihentek – mondta, és felpattant. – Mindjárt éjfél, szóval hazaviszlek, és kipihened magad a mai nap borzalmai után, ugyanis a pihenés is egy fegyver. Valahol legalábbis ezt olvastam.

Magunkra kanyarítottuk kabátjainkat, és leballagtunk a kocsihoz. Csak pár saroknyira laktam a kapitányságtól, és a csendes utcán gyorsan haladtunk.

– Nos, itt volnánk – kezdte Tobias, miután megálltunk.
– Igen, itt. – Idegesen babráltam kulcsaimmal, és fülem mögé fésültem egy elszabadult tincsemet. Ahogy Tobiasra néztem, tudtam, hasonlóképp érez, de nem mondhatta ki. – Jó éjszakát.

Elköszöntünk, és kiszálltam. Bementem a társasház előterébe, azután fellifteztem. Beléptem az üres lakásba, ami kellemesen langyosnak tűnt a termosztátnak köszönhetően, mégis hűvösséget árasztott. Se macskám, se kutyám, senki, aki üdvözölne. Talán jobb is így.

Megszabadultam holmijaimtól, a melltartó lecsatolása pedig különös elégedettséggel töltött el egy ilyen nehéz napot követően. Percekig álltam a forró zuhany alatt, és próbáltam leöblíteni magamról a kudarc mocskát. Egyre halmozódtak bennem a kérdések, mi végre rendelkezem ilyen képességgel, ha nem tudom megállítani a gyilkost? Ha nem vagyok képes megmenteni senkit? Miért nem tudom meglesni a gyilkost akkor, amikor nem fedi semmi az arcát, és mondhatom azt Tobiasnak, hogy íme, itt van, ez az ember az?

Ha eszembe jutott Tobias, olyan forróság kerített hatalmába, amelyhez képest a zuhanyból áradó víz kocogó jégkockák zuhatagának tűnt csupán. Miután átadtam magam testi vágyaimnak, és kiszálltam a zuhany alól, a fürdőszobát vastag gőzfelhő töltötte be. A tükrös szekrényhez mentem, kivettem fiókjából a csavarhúzót, és megfeszítettem az ablak sarkát. Tudtam, nem kellene halogatnom a gondnokkal való beszélgetést, de nem bírtam, ahogy vetkőztet a szemével. Egyszerűbbnek tűnt csavarhúzóval rásegíteni a szoruló ablakra, mint az elé a gnóm elé állni.

Amikor felhúztam az ablakot, visszadobtam a csavarhúzót a fiókba, és a konyhába mentem. Kamillateára vágytam csipetnyi levendulával és kanálnyi mézzel, amely felmelegíti magányos lelkem. Bevackoltam magam a kanapéra, és kapcsolgattam a tévét egy ideig. Már indultam volna aludni, amikor eszembe jutott a fürdőszoba ablaka, és ha nem akartam fagypont körüli lakásban ébredni, akkor be kellett zárnom.

Bevonultam a fürdőszobába, és bezárkóztam, de kifelé az ajtófélfáért kaptam a rám törő rossz érzéstől. Hideg ujjak fonódtak nyakam köré, amelyeket csak a Fogtündérhez kapcsolódó látomásokban éreztem. Tudtam, hamarosan megpillantom, majd fodrozódva úszott be elém valami rózsás, sejtelmesen áttetsző felület képe, amelynek túloldalán aranyszín glória bujkált. Az életlen kép tűélessé és rettentően ismerőssé vált. A fényforrás egy lámpa volt, az én kézmosó fölötti lámpám, amelyet a gyilkos az én zuhanyfüggönyöm mögül szemlélt.

A hideg ujjak már nem nyakamon táncoltak, hanem szívemet fogták satuba. Érzékeim robbanásszerűen kiélesedtek, és meghallottam az oldalra sikló függöny halk susogását. A lábam egyszerre vált erőtlenné, és feszült meg az adrenalintól, majd a nappali felé lódult. Hangos dübögésekkel követett a betolakodó, megragadott, és maga felé perdített. Két karomat arcom elé emeltem, és csak ennek köszönhettem életemet. A paprika spray beterítette vastag polár köpenyemet, szúrós szagával az orromba mart.

Ekkor én következtem, és jól irányzott rúgást helyeztem el a férfi ágyékára. Nem tudom, hogyan képzeltem, szembe szállok vele, hiszen mindig visszafogott voltam a képességem árnyékában, most azonban mégis olyan élni akarás lett úrrá rajtam, amely megőrizte éles elmémet, és azt ordította: Irány a háló, telefon, hívd Tobiast!

Berohantam, és még egy utolsó pillantást vetettem a földön térdelő behatolóra, mielőtt bevágtam volna az ajtót. Kulcsra zártam, és kiékeltem egy székkel a kilincs alatt. Az ágyon heverő mobilért vetődtem, és azonnal tárcsáztam.

– Tobias, itt Silje! Itt van nálam, betört hozzám!
– Kicsoda?! Ki van nálad?!
– A gyilkos! – kiáltottam, amikor is hatalmas csattanás rázta meg az ajtót. – Itt van nálam, megtámadott! Azonnal gyere ide, kérlek! – Újabb csattanás fojtotta belém a szót, a barikádom megugrott. – Tobias! Siess!

Nem hallottam válaszát, mert ekkor az ajtó szabályosan berobbant. A szék a sarokba repült, az ajtófélfa darabjai a szőnyegre forgácsolódtak, és rajtuk túl ott állt az a pokolból jött fenevad, akit a lelkemért küldtek. Vállát meggörbítette, ütemesen emelte, és süllyesztette légzéséhez illően. Acélkék szempár villant rám a sál és kapucni közül, és szinte felnyársalt.

A férfi beljebb lépett, minden mozdulatából sugárzott a magabiztosság. Ő testesítette meg a nagy, erős vadállatot, aki áldozatára les, és én a védtelen, sarokba szorított prédát. Nem menekülhettem, ő pedig csak közeledett.

– Jobb lett volna a saját dolgoddal foglalkoznod – suttogta, hangját eltorzította a sál. – Gyere ide!

Nem mozdultam, ő nem ismételte meg a parancsot, csak felém szökkent. A falnak préselt, legalább száz kilót nyomott, és egy fejjel fölém magasodott. Azt hittem, gyorsvonat gázolt el, majd amikor a levegőbe lendített, szinte repültem. Tehetetlenül zuhantam az ágyra, és ő rám pattant. Izmos combjai satuba fogtak, testsúlya az ágyhoz szegezett.

– Ne! – üvöltöttem, ahogy bírtam, és reméltem, valamelyik szomszéd meghallja.

Hatalmas pofon csattant arcomon, amelyet tompának, mégis erősnek éreztem. Nem szúrósnak, égőnek, mint általában, és rájöttem, a kesztyű miatt. Ettől függetlenül fekete csillagok milliárdjai robbantak szemem előtt, és másodpercekig, évszázadokig azt sem tudtam, hol vagyok. Ahogy ráeszméltem azonban, a borzalomtól nem menekülhetek ilyen módon, máris megpillantottam a következő csapást: a gyilkos két keze között kifeszített húrt. Megpróbálta körém hurkolni, de védekeztem. Karom a nyakam és a megfeszülő húr közé került. Éreztem a szorítást, valahol a könyököm alatt felhasadt a bőr, és vér serkent ki alóla. Némán sikoltottam, a levegő beszorult tüdőmbe, és hallottam saját szívverésem ritmusát, ami, ha nem vigyázok, az utolsó szólam lesz.

A gyilkos megtorpant azonban, és felemelte fejét. Lerántotta rólam a húrt, és a zsebébe süllyesztette, miközben kinyargalt a szobából. Láttam berohanni a fürdőbe, és bevágta az ajtót maga után. Alig néhány pillanattal később Tobias betörte a bejáratot, és hozzám sietett.

– A fürdőszobában! – kiáltottam azon a sejtelmes zúgáson keresztül, ami Tobias hangja lehetett.

Ő a zárt ajtó felé lendült, és hiába próbálta betörni. Végül szétlőtte a zárat, és a durranás széthasította a fejemben pattogó zúgást. Láttam, ahogy berohan a kicsi helyiségbe, és hallottam az újabb lövéseket. Odasiettem, ő éppen akkor húzódott vissza az ablakból.

– Lemászott a tűzlétrán, és elmenekült. Sajnálom.

Nem tudtam tovább gátat szabni érzelmeimnek, így kirobbant belőlem a zokogás. Tobias magához ölelt, és mialatt arcomat vállába temettem, ő erősítésért telefonált. Nem is hallottam, mit mond, csak a villanyfényben fürdő csavarhúzóra függesztettem tekintetemet, és reméltem, hamarosan felébredek.

* * *

A lakásomat rendőrök, helyszínelők és mentősök árasztották el az éjszaka közepén. Láttam Mrs. Hagent a folyosóról kukucskálni, macskával az ölében. Biztosan azt hitte, vad bulit rendeztem, de ha csak sejtené az igazságot... Hamarosan csatlakozott mellé Mrs. Tande, és biztosra vettem, a két özvegyasszony gondoskodni fog róla, hogy az egész környék tudja, mi történt nálam. Csak azt tudnám, hol voltak, amikor segítségért kiabáltam. Azt nem hallották, de a nagy jövés-menésre fel tudtak kelni?

– Silje? – Tobias hangja halk volt, mégis elnyomott minden zajt. – Biztosan jól vagy?
– Igen. – Felmutattam bekötözött karomat. – Kutya bajom. Kaptam fájdalomcsillapítót, és míg az nem megy ki belőlem, nem aggódok a fájdalomért.

Halvány mosoly játszott Tobias arcán, ami gyermekien ártatlannak mutatta.

– Sikerült megfigyelned valamit? Bármit, akármit, ami segíthetne nekünk?
– Semmi lényegeset. Testes férfiról van szó, de nem túlsúlyos, szerintem rendszeresen sportol. Hideg, kék szeme van, ami azt sugározza, ő kerül ki győztesen a helyzetből, de mégsem erő, hanem inkább intelligencia árad belőle. Úgy érzem, bárkit keresünk, nagyon intelligens.
– Ez neked semmi? – viccelődött Tobias, mire vállat vontam. – És azt nem tudod, hogyan jutott be? Egyáltalán honnan tudta, hogy itt laksz? Talán már itt várt téged?
– Nem, biztosan nem. Amikor hazajöttem, a lakás üres volt, mint mindig. Mint látod, nem túl nagy, könnyű észrevenni, ha valaki nem ide tartozik. Lezuhanyoztam, szóval biztosan nem a zuhany alatt bujkált. Azután teát főztem, tévéztem, és utána már a fürdőszobában volt. Csak a nyitott ablakon át jöhetett be.
– Értem. Van hová menned?

Átfutottam lehetőségeim tárházát, és szomorú megállapítást kellett tennem. A bátyámmal nem tartottam a kapcsolatot, a szüleim pedig legutóbbi értesüléseim szerint valamerre Európában utazgattak. Barátokkal nem rendelkeztem zárkózottságom miatt, a kollégáim pedig átnéztek rajtam ugyanezen ok miatt.

Megráztam fejem, mire Tobias olyan javaslatot tett, hogy földbe gyökerezett a lábam.

– Itt nem maradhatsz; tele van a hely emberekkel, mindenhova ujjlenyomat port szórnak, és az ajtó ripityára tört. Ellehetsz nálam, míg elkapjuk ezt a rohadékot. Végtére is mi lehetne biztonságosabb, mint egy nyomozó lakása, nem igaz?

Félénk mosollyal biccentettem.

* * *

Reggel a második dolgunk volt találkozni Dr. Balkevel, de előbb az elsőn kellett túl lennünk: Torvald szabadon bocsátásán.

A tegnap estéből kiindulva több dolog is Torvald bűnössége ellen szólt. Először is, őrizetben tartottuk, ráadásul a gyilkos olyan erővel préselt a falnak, hogy most is belesajdultam. Torvald hozzá képest satnya, nyolcvan kilós tömeggel bírt. Nem tudott volna ilyen sérüléseket okozni.

Annak ellenére, hogy nem ő támadott meg, mégsem tudtam a szemébe nézni. Ezért ő és az ügyvédje próbálták éreztetni velünk a hibánkból kovácsolt felsőbbrendűségüket.

– Nos, Miss Klepp, legközelebb jobban fontolja meg, milyen következtetéseket von le a látottakból és hallottakból, még ha azok víziókból is származnak – mondta az ügyvéd, akinek a nevét nem jegyeztem meg.
– Tudják, az ügyvédem tájékoztatott arról, hogy akár perbe is foghatnám magukat a velem szemben tanúsított… Hogyan is fejezte ki magát, kérem?
– Jó hírnevének megcsorbítása – segítette ki az ügyvéd.
– Pontosan. Úgy tudom, a sajtó lehozta a nevemet, és ezt titkosan kellett volna kezelniük. Együttműködő voltam, vallomást tettem azokról az estékről, amikor a gyilkosságok történtek, és mégis bezártak.
– Tudja, Torvald – kezdte Tobias –, nem túl nagy alibi, hogy az ember otthon ült egy könyvvel a kezében, és egész este olvasgatott. Ráadásul ezt senki sem tudja tanúsítani, mert a legközelebbi szomszédja egy kilométerre lakik. Alapos okkal feltételeztük a maga bűnösségét, mert megvolt a lehetősége és az indítéka. Mellesleg három távoltartási végzés van érvényben maga ellen három különböző nőtől, szóval maga sem ma született bárány.
– Ha jól tudom, nyomozó – vette át a szót az ügyvéd –, valami még hiányzik ebből a szentháromságból: a bizonyíték. Milyen bizonyítékot tud felmutatni arra vonatkozóan, hogy az ügyfelem követte el a gyilkosságokat? Meg tudja válaszolni ezt a kérdést? Nem? Jól gondoltam. Most pedig ne haragudjanak, de tennünk kell pár kellemetlen nyilatkozatot, majd össze kell állítanunk egy per indítványát önök ellen, amiért rontották az ügyfelem jó hírnevét. További szép napot kívánunk.

Torvald és az ügyvédje felénk biccentettek, és eltűntek a folyosó végén villogó vakuk fényében.

– Sajnálom – mondtam halkan, mire Tobias vállamra tette kezét.
– Ez nem a te hibád. Gyere, meghívlak egy kávéra, és utána mehetünk a dokihoz. Ő hátha tud valami jó hírrel szolgálni.

Az említett kávé nagyon jól esett, de nehezen csúszott az esti események után. Még a fele ott lötyögött a pohárban, amikor beléptünk Dr. Balke irodájába. Korábban még sosem találkoztam vele, és őszintén szólva nem ilyennek képzeltem. Magas, szikár nő állt előttem, megjelenésével nem csak tiszteletet parancsolt, hanem éreztette, a fal mellé kell lapulnom, és teret kell adnom neki.

– Dr. Ingrid Balke, örvendek. – Kezet ráztunk, majd a hivatalos mosoly lefagyott arcáról. – Muszáj neki is itt lennie?
– Nos, doktornő, jelenleg ő a társam ebben az ügyben.

Rövid, frappáns választ adott Tobias, ami nem vont maga után további kérdéseket. A nő halkan hümmögött egyet, majd belevágott a vizsgálati eredmények ismertetésébe amolyan hideg jégcsap módjára.

– Nos, sok dolgot már amúgy is tudnak. Az áldozat huszonhárom éves férfi, a neve Samuel Michaels. A halál oka súlyos roncsolódás a torkon, valamint a nyaki verőérben, amelyek következtében elvérzett. Biztosan tudják, súlyos nyaki sérülésnél pár pumpálás is elég a szívtől, hogy az ember elveszítse az eszméletét a súlyos vérveszteségtől, és igen hamar meghaljon. Hamarabb, mint ahogy esélye lenne megfulladni. Tudta ezt, Miss Klepp?
– Doktornő… – kezdte Tobias, de megvédtem magam helyette.
– Igen, tulajdonképpen tudtam. Olvastam már krimit, és jó a memóriám.

Dr. Balke ismét hümmögött kapufája láttán, de sikerült elkapnom egy pici mosolyt Tobias száján. Majdnem elpirultam, úgyhogy inkább gyorsan kortyoltam a kávémból.

– Folytassuk – mondta a doktornő –, a szem körül súlyos sérüléseket találtam, amelyet nyilván capsaicin okozott. A gyilkos elvakította az áldozatot a tényleges támadás előtt, így igen kevés védekezésre utaló jelet találtam. A helyszíni fotókon látható vér mennyiségéből és a süllyedéses hullafoltokból egyértelmű, hogy a lakásán ölték meg. Gondolom, nem találták nyomát erőszakos behatolásnak. – Tobias bólintott. – Nem is csodálom.

A doktornő nagyot sóhajtott, és az asztalra lökte az aktát. Tobias megdörzsölte az állát, és mélyen elgondolkodott.

– Most mi van? – kérdeztem, mint szende szűz a lebujban, de tényleg nem tudtam, mire következtetnek.
– Michaels ismerte a gyilkosát – közölte Tobias. – Azért nem találtuk betörés nyomát, mert ő engedte be az illetőt.

Valóban láttam ajtót nyitni, de azt hittem, meglepte a látogatás, és nem feltételeztem, hogy az áldozat várt valakit. De ha így volt, a gyilkos miért takarta el az arcát?

– Erre utal a kegyetlen végkimenetel is – lehelte halkan Dr. Balke.
– Miért? – Nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzem meg.
– A gyilkos dühből tette, amit tett, míg a többi áldozatnál szimpla öröm adta az indítékot. Őket csak megfojtotta, míg az utolsó áldozatát szinte lefejezte.

Úgy éreztem, a kávém egy csapásra elhűlt, és már egyáltalán nem kívántam. A poharamra pillantottam, majd a doktornőre, aki picit elmosolyodott, tekintetén halvány felismerés suhant át, miszerint ezzel a beszámolóval megfogott.

* * *

– Szóval bármi is történik, az itt történik – mondta Tobias széttárt karral, ahogy beléptünk Oslo központi könyvtárába.

Mindenhol modern vonalak vettek körül minket, oldalt széles ablakok sorjáztak a nagyobb fény érdekében. Temérdek látogatót láttam, akármerre pillantottam, és legtöbbjük egyetemistának tűnt. Kellemes emlékeket idéztek fel bennem a Finnországban töltött egyetemi éveimről.

– És hogyan fogunk rájönni, hogy pontosan mi történik itt? – kérdeztem.
– Ez lesz a nehezebb része: mindenkit kihallgatunk.
– Még egyszer?!

A hatalmas könyvtár rengeteg dolgozót kívánt, akikkel már elbeszélgettünk korábban Torvalddal kapcsolatban. Ezúttal azonban arra kerestük a választ, van-e visszatérő látogatójuk, aki legalább száz kilót nyom, kék szemű, és igen magas, olyan százkilencven centi. Azonnal mondtak nekünk tizennyolc embert, akikre ráillik a személyleírás. Elkértük a nevüket, címüket, és nyakunkba vettük a várost. A tizennyolcból csak hattal tudtunk beszélni, a többiek nem tartózkodtak otthon.

– És mi van, ha nem lesz közöttük? – kérdeztem az A pontból B-be, majd C-be és onnan D-be autókázásunk frusztrációjától. – Úgy értem, talán csak a könyvtár előtt ácsorog, és vaktában kiszúr valakit, követi hazáig, és végez vele.
– Nem hiszem, hogy ennyi lenne. Mögöttes indítékot szimatolok.
– Mögöttes indítékot szimatolsz?
– Van valami az ügy mögött, hiszen csak fekete hajú nőkre támad. Szerintem okkal választotta ki őket, és okkal végzett Michaelsszel, az egyedüli férfi áldozatával ilyen brutálisan. Még nem tudom, miért, de rá fogunk jönni. Tudod, olyan zsaru szimat.

Őszintén elmosolyodtam, ma talán először. Jó volt hallani, hogy Tobias ilyenekről beszél, és beavat a gondolataiba. Talán ha akkor este ott van velem, elkaphatja a gyilkost. Akkor talán még az ablakkal sem kellene tovább kínlódnom.

– Az ablak!
– Tessék!
– Azonnal vigyél haza! – utasítottam, mire ő lefordult a következő sarkon. Kérdezte, mi történt, de nem szóltam egy szót sem. Villámként hasított belém a felismerés, ami legalább annyi választ adott, mint amennyi további kérdést szült, és nem akartam elmondani neki semmit, amíg nem váltam teljesen biztossá.

Kerékcsikorgással álltunk meg a ház előtt, és még járt a motor, amikor már a lépcsőn jártam. Szélesre tártam az ajtót, és a lift elé pattantam, de akárhogy nyomkodtam a gombot, az váratott magára a hatodikon. Lefogadtam volna, valamelyik özvegyasszony tartja fel.

Nem tudtam tovább várni, gyalog indultam felfelé. A hatodikon nyilvánvalóvá vált, hogy Mrs. Hagen a ludas a felvonó ügyében, ráadásul úgy nézett rám, mint a véres ingre.

A folyosóra érve máris megpillantottam a sárga szalagokat. Mit sem törődtem velük, belöktem az ajtót, és a fürdőszobához loholtam. Pontosan az várt, amire számítottam, és ettől a lábam gyökeret vert.

– Mi a fene ez az egész?! – loholt utánam Tobias. – Most már igazán elmondhatnád!

Odasétáltam a tükrös szekrényhez, és a rajta pihenő csavarhúzóra mutattam.

– Erről van szó. – Tobias pár pillanatig értetlenül meredt rám, a csavarhúzóra, majd megint rám. – Az ablakom szorul. Csak úgy tudom kinyitni, ha ezzel a csavarhúzóval benyúlok a sarkánál. Nem lehet akármit használni, mert nem fér be más, csakis lapos fejű csavarhúzó.
– És?
– És?! Hát nem érted?! – Rá kellett jönnöm, hisztérikusan hadoválok, így taktikát változtattam. – Figyelj! Amikor zuhanyzás után kinyitottam az ablakot, hogy kimenjen a pára, használtam a csavarhúzót, és akkor még a gyilkos nem volt a lakásban. Használat után eltettem a csavarhúzót a fiókba, és leültem teázni. Amikor visszajöttem, és lezártam az ablakot, a csavarhúzó még mindig a fiókban volt, és már a gyilkos is bejutott. Dulakodtunk, jöttél te, a gyilkos pedig elmenekült. Hol? Az ablakon át. Csak úgy mehetett ki, hogy elővette a csavarhúzót, és használta, majd lehajította ide menekülés közben.
– Még mindig nem tudlak követni.
– Nem tudhatott az ablakról, sem a csavarhúzóról. – Itt megálltam lélegzetvételnyi időre, mert ekkor következett az elméletem hajmeresztő része. – Ezt nehéz lesz megemészteni, de azt hiszem, a gyilkos olyan mint én. Ő is látnok.

Tobias mélyet sóhajtott. Jól láthatóan próbálta összegezni a hallottakat, ezalatt nekidőlt az ajtófélfának, és a tarkóját dörzsölte.

– Gondold végig. Haladjunk időrendben: nem tudtatok mit kezdeni a gyilkossal, mindig egy lépéssel előttetek járt. Emiatt felkért titeket a polgármester, az apám közeli barátja, aki ráadásul tudott a képességemről, hogy vegyetek be engem. Előtte volt egy tanú, aki látott valakit elmenekülni a harmadik áldozat lakásáról. Nem tudta megnézni, ki az illető, nem született leírás, csak hogy hosszú kabátot viselt. Amikor viszont képbe kerültem, még ha titokban is, hogy a sajtó ne szerezzen tudomást róla, a rendőrség egy látnok segítségét kérte, a gyilkos sálat és kapucnit öltött. Miért? Mert tudta, hogy én látni fogom. Előre látta, hogy bevontok majd. – Tobias ingatta a fejét, de nem hagytam szóhoz jutni. – Utána jött a nyolcadik áldozat, Michaels, akit valószínűleg személyesen ismert. Ha Michaels várta őt, akkor miért kellett eltakarnia magát? Mert tudta, hogy akkor is látni fogom! Nem Michaels elől rejtőzködött. Utána itt a csavarhúzó. Nem láthatta korábban, csak egy vízióban, amiben használtam, és innen tudta, hová tettem. Azért jár még most is egy lépéssel előttünk, mert tudja, hogy látom őt. Amint belepillantok abba, mit fog tenni ő, megváltozik minden, és mivel ezt ő is látja, fel tud készülni rá. Ezért is futott el már akkor, amikor a folyosón jártál. Tudta, hogy jössz, és nem lesz ideje befejezni, amit elkezdett velem.

Tobias hosszan gondolkodott, és végül csak annyit tudott kérdezni:

– Rendben, tegyük fel, hogy hiszek neked. Tényleg sok mindent megmagyaráz a feltevésed, viszont ha téged meg akart ölni, és látta, hogy jövök, miért nem igyekezett jobban? Miért hagyott életben? Ha mindent gyorsabban csinál vagy kicsit másként, már halott vagy, mire ideérek.
– Mert én is változtattam, ráadásul az utolsó pillanatban. Látomásom volt róla, hogy a zuhanyzóból les rám, és menekülni kezdtem. Ráadásul sikerült rövid időre harcképtelenné tennem, és felhívhattalak. Csak szerencsém volt.
– Rendben, de nem mehetek a kapitányhoz azzal, hogy a gyilkosunk is látnok!

Igaza volt. Túl sok látnok került már kapcsolatba az üggyel, egész pontosan kettővel több a kelleténél.

– És most mi lesz? – kérdeztem.

Megcsörrent Tobias telefonja, amit felvett. Hosszú másodpercekig hallgatott, mielőtt letette volna.

– Mykolas volt. Torvald halott.

* * *

A ház hideg volt a nyitott ajtó miatt. Nem tudtam, ezúttal miért nem láttam előre a történteket. Csak sejthettem, hogy az előző este átélt megrázkódtatás zaklatott fel, és zavarta össze a képességemet. Ahogy Torvald megfojtott holttestét bámultam, szinte biztosra vettem, Dr. Balke mindent igazol majd hőn szeretett süllyedéses hullafoltjaival és szokásos hümmögésével.

Nem éreztem sajnálatot, és ez valahol bántott. Lehet, haragudtam rá a közöttünk elhangzottakért. Már nem számított.

– Újfent itt van Madame Kristálygömb! – Mykolas ismerős hangja szelte át a csendet.

Tobias nem szólt semmit, de éreztem a feszültséget kettejük között. Utálták egymást, mint kutya meg a macska, és csak olaj voltam a tűzre.

Tobias a férfi elé lépett, farkasszemet néztek, és visszafojtott lélegzettel figyeltem, mi fog történni, amikor Torvald telefonja hangos csörgésbe kezdett.

Mindannyian a Valkűrök lovaglását játszó készülékre meredtünk, míg Tobias fel nem vette, és ki nem hangosította.

– Tisztelt rendőrség, a figyelmüket kérném! – kezdte az elváltoztatott, dörmögő hang, és tudtam, a gyilkos most akarja izgalmasabbá tenni a dolgokat. – Bizonyára ott állnak a néhai Torvald fölött, és már összeadták, ki gondoskodott róla. A feltételeim a következők: kevesebb munkát adok önöknek, amennyiben a médiumuk kiszáll a nyomozásból. – Tudta, hogy rájöttem, ő is olyan, mint én, és most félre akart állítani. – Amennyiben nem teszi, csak úgy sorjáznak majd a holttestek. Gondolják át!

Letette a telefont, a helyiségre pedig az eddiginél is nyomasztóbb atmoszféra telepedett. Tekintetemet Tobiaséba fúrtam, és jeleztem, induljunk. Az utazásunk némaságban telt Tobias lakásáig. Ugyanaz a kimondatlan dolog nyomasztott bennünket: eltávolítanak-e Tobias és az ügy közeléből.

– Van egy tervem, és most hallgass végig szó nélkül, kérlek! – kezdtem ezzel, és megállás nélkül mondtam végig az ötletemet. Láttam, Tobias arca megfeszül hallgatás közben, és a kirobbanni készülő tiltakozás mintaszobrává vált.
– Felejtsd el, erre nem vagyok hajlandó!
– Csak így kaphatjuk el!

Szó szót követett, végül elhallgattunk, amikor már minden érvet és ellenérvet felvonultattunk. Kezemet a kezére tettem, és megszorítottam. Mélyen egymás szemébe néztünk, és legszívesebben megcsókoltam volna, de nem most volt itt az ideje. Elkértem a lakása kulcsát, és elküldtem Tobiast.

Felmentem a legénylakásba, és végigmértem a csocsóasztalt, darts táblát, autó-, motor magazinokat az asztalon. Szinte éreztem Tobias arcszeszének illatát, valahogy mégis borzongás fogott el, hacsak az előttem álló órákra gondoltam.

Az ablakban álltam, tekintetemet a templomtoronyra függesztettem, és csak bámultam. A mutatók lassan vánszorogtak, szinte már feszült unalmat generáltak bennem a hosszú órák alatt, mígnem hallottam kattanni a zárat. Az ablak tükröződését használtam arra, hogy szemügyre vegyem az ajtóban álló, nagydarab alakot. A férfi beljebb lépett, villanyt gyújtott, és bezárta az ajtót. Sála fölött ismét hideg tekintetet vetett rám, de nem jött közelebb.

– Nem sejtetted, hogy jövök? – kérdezte, és ingattam fejemet. Nem láttam közeledtét a bennem munkálkodó feszültség miatt, és ez igazolta elméletemet: képességem, képességeink blokkolhatóak. – Nos, én láttalak téged és a templomtornyot. Anélkül nem találtalak volna meg, ezért hálás vagyok.
– Miért csináltad ezt az egészet? Miért ölted meg Torvaldot? Egyszerűen nem értem.
– Apám vadállat volt, mikor ivott, és egyik nap eltörte a bátyám kezét, így ő nem zongorázhatott többé. Ezért a zongorahúr és a szemfogak eltávolítása, apám ugyanis fogorvos volt – vállat vont –, míg különös baleset nem érte. Hogy miért fekete hajú nőket választok? Anyám elhagyta apámat, és otthagyott minket annak az alkoholistának. Neki is fekete haja volt. Torvaldot gyerekkoromból ismertem, és rájött, mit teszek. Szerencsére nem mert elárulni.
– Ki vagy te? – kérdeztem, szívem pedig majdnem kiugrott közben.

A Fogtündér hátrasimította kapucniját, és lehúzta sálját. Az állam is leesett Mykolas láttán, és csak kék szemét tudtam bámulni.

– Kontaktlencse, mielőtt kérdeznéd. Amikor megtudtam, hogy bevonnak téged is, ilyen trükkökhöz kellett folyamodnom. Egyszerűen mindent elcseszett a felbukkanásod!

Megemelte hangját, mire elégedetten nyugtáztam magamban, tényleg bosszantom, és ha tovább idegesítem, kihagy a képessége.

– És Michaels?
– Túl okos srác volt, és jól adta össze a dolgokat. Annyi esze már nem volt, hogy ne próbáljon megzsarolni.
– És mégis miért tetted? Mi célja volt ennek az egésznek?
– Kezdetben csak élvezetből öltem, utána viszont ölembe hullott a nagy lehetőség Torvald képében. A nyakába akartam akasztani a gyilkossági ügyet, amelyet persze én oldok meg, és híres lehettem volna, de aztán te és Tobias bevittétek, ő megijedt, és el kellett varrnom azt a szálat.
– És a telefonhívás? Ott álltál mellettünk, amikor felvettük Torvald telefonját.
– Jól időzített felvétel. Csak kis technikai hozzáértés kellett, semmi több.
– Technikai hozzáértés ide vagy oda, mégis itt állsz előttem, és tudom, hogy te vagy a gyilkos – tereltem vissza magamra a témát, hadd dühöngjön.
– Pontosan. Mindent elrontottál, pedig csak egy kuruzsló vagy.
– Ugyanazt tudom, mint te. Még sokkal jobb is vagyok benne.
– Jobb?! Még hogy jobb?! – Közelebb lépett. – Sosem leszel olyan jó! Te csak villanásokat látsz, én az áldozatok egész estéjét végig tudom kísérni! Hová mennek, mit esznek, hová teszik a csavarhúzót! Te egy senki vagy!
– Tobias elkap téged!
– Tobias is egy senki! Ott álltam tíz centire, és annyira lefoglalta a védelmed, hogy még csak nem is sejtette, ki vagyok! – Kikelt magából, hangjától remegett a lakás. – Most majd te leszel a bűnbak! Te, a látnok, aki szövetkezett Tobiasszal, hogy híressé váljanak! Ti tettetek mindent, és én állítalak meg benneteket! – Előhúzta a húrt, és kesztyűs keze köré tekerte. – Vagyis Tobiast, miután megölt téged.

Elindult felém, arca kifejezéstelenné vált, mint aki felsőbb parancsra cselekszik.

– Állj meg, Mykolas! – kiáltotta Tobias az ajtóból, miután kivárta autójában a megbeszélt jelet, a villany felkapcsolását, és felsietett.

Mykolas, a Fogtündér, a sorozatgyilkos megpördült, majd amikor rájött, vége a játéknak, rám támadt. Tobias pisztolya hatalmas dörrenéssel fojtott fullasztó némaságba mindent, majd Mykolas a lábam elé omlott. Arccal lefelé heverő teste alatt vörös tócsa kezdett gyűlni, miközben áldottam Tobias céllövő tehetségét.

Elsiettem a holttest mellett, és Tobias karjába ugrottam, arcomat mellkasába fúrtam. Éreztem teste melegét, hallottam izgatottan dobogó szívét. Felszegtem állam, és férfias arcélét bámultam, ahogy ő volt kollégájára meredt. Halkan suttogtam köszönetet, mire ő megcsókolt. Most jött el az ideje: ezt a jelenetet már láttam nyolc évvel korábban, csak az ide vezető utat nem ismertem.

Előző oldal R. Harbinger