Az Idill halott
Meghalt az Idill, vasárnap van.
Fekszik díszes, bélelt koporsóban,
Félhomályos álmát alussza sírhalomban,
Nem telik majd el nap nyugalomban.
Sírboltja felett most a Halál mereng,
Kedve kétes, borongva dereng.
Gyilkos sikolya üvöltve fölcseng,
A béke megiramlik, a föld reng.
Elapad minden duzzadó patak,
Elolvadnak a végestelen havak,
Nem burjánzanak már az erdők,
Hervadó virágok, pusztuló mezők.
Lángba borul a földkerekség,
Elszabadul minden szörnyű rémség.
Ellensége lesz férfi a nőnek,
Eképp vesznek el a rímek.
Máglyára kerül minden könyv,
Porba hull az összes szobor.
Jómód helyett telepszik nyomor,
Minden tudás, erkölcs felesleges,
apokalipszis.
Kifordult magából minden,
E korban nincs helye rendnek, fegyelemnek,
Csak meztelenségnek, mulatságnak, kéjnek,
Pusztuljon hát az eszme, mint Szodoma és Gomora,
esve.
