Maga az Ördög

A jövő útjai / Novellák (938 katt) Maggoth
  2010.08.21.

Zombi megint nem bírt magával.

Reggel kilencet mutatott az óra, de máris a legdurvább jégnanókat injektáltam a karjába, amiket a feketepiacon kapni lehetett. Szerette, ha én adtam be neki, szerinte bensőségesebbé tette a mester-tanítvány viszonyt.

Miközben elégedetten hátradőlt, elmémben felvillantak a szerrel kapcsolatos ismeretek. Az apró gépezetek az agyban található szabad gyökökkel csináltak valamit, amitől a fogyasztó napokon át boldogságban úszott.

Időnként olyan is akadt köztük, aki pórul járt. Személyisége meghasadt, tudatában alternatív egók vették át az uralmat. Idegrendszerében visszakapcsolás jött létre, emlékezetének többé nem volt sem eleje, sem vége – farkába harapó kígyóvá vált. Szerencsére ilyesmi csak olyankor adódott, amikor a mikro robotok lefagytak a szinapszisokon, – épp ezek miatt a ritka esetek miatt nevezték őket jégnanóknak.

A gépezetek egyelőre csak három napig fejtették ki hatásukat, de az alvilág laborjaiban már dolgoztak a fejlettebb változaton.

Voltak, akik jóslásba bocsátkoztak: eljön az idő, amikor egyetlen belövés elég lesz a mindhalálig tartó kábulathoz, mert a nanók képessé válnak új gépek építésére, mielőtt elhasználódnak, a kuncsaftok pedig átalánydíjat fizetnek majd dílerüknek a folyamatos kábulatért. Nem tudtam, csakugyan így lesz-e, de azt igen, hogy az anyósülésen terpeszkedő Zombi az új módszer rabjává vált.

Amikor fedett ügynökként azt a megbízást kaptam feletteseimtől, épüljek be Budapest legveszélyesebb alvilági hálózatába, a Szervezetbe, melyet egy Kollár névre hallgató, rejtélyes férfi vezetett, magam sem tudtam, hogyan oldom meg.

A visszahúzódó keresztapáról alig néhány felvétel forgott hatósági kézen. A Szervezet főnökéről azt rebesgették, nagyon lent kezdte pályafutását, de kegyetlensége feljuttatta a csúcsig. Rengeteg legenda keringett vadságáról meg arról, hogy Kollár maga az Ördög.

Azt mesélték, a tulajdonában lévő bunkerek egyikében fejlesztették ki a jégnanókat, és ő próbálta ki elsőként. Mások azt suttogták, veszedelmes őrült, aki magáról sem tudja, kicsoda, és egyszer ő okozza majd a Szervezet vesztét. Megint mások esküt tettek rá, álruhában járkál az alvilágban, mint Mátyás király, és időnként vaskézzel mér büntetést saját embereire.

Eleinte hiába merültem le a mélybe, nem koronázta siker a fáradozásaimat. Sokáig kellett az alkalmat keresnem, míg végül a szerencse a kezemre játszott. Egy napon sikerült kimentenem Zombit a körülötte gyakran bekövetkező zűrös helyzetek egyikéből, és ő cserében bevitt a főváros legnagyobb hatalmú szindikátusába, amelyben személyes garanciát vállalt értem.

Mentorom gyerekkori barátaitól kapta gúnynevét, amivel arra céloztak, szerintük bármely horror járkáló halottját eljátszhatná, anélkül, hogy a sminkeseknek erőlködniük kéne a kimaszkírozásával. Vállig érő, valaha sötétbarna haja lassan őszessé vált, bár leginkább piszkosfehérnek tűnt. Emellett a legalaposabb tisztálkodás után is valahogy mocskosnak tűnt, mintha az utca szennye beleette volna magát a pórusaiba.

Zombi a szó klasszikus értelmében nem volt rút, de aki szürke szemébe bámult, rögtön tudta, nincsenek érzelmei. Határtalan üresség honolt a tekintetében, amitől a nézelődőt iszonyat fogta el, miközben rádöbbent, ennek a fickónak nem sokat jelent a halál. Sokszor úgy meredt rám is, mintha sohasem látott volna még, amikor a jégnanók hatni kezdtek.

– Áááá – mondta jelentőségteljesen, ahogy a gépek rátelepedtek a szinapszisaira.

Ilyenkor egy darabig nem talált szavakat, de nem zavart, mert olyan orrhangon beszélt, mintha eladta volna a nyálkahártyáját Mephistónak. Ifjúkorában kokainnal kezdte a droghasználatot, ami tönkretette a szaglószervét, míg a jégnanók kopott emlékké nem silányították ezt az időszakot.

Magam sem tudtam eldönteni, hányadik évében járhat – negyven és a halál közt bármennyi idős lehetett. Szerintem egy alapos genetikai vizsgálat is csak megsaccolni bírta volna a korát, mivel egyes napokon annyit élt, mint mások egy évtized alatt.

– Minden oké? – tudakoltam.

Zombi akkorát nyelt, mint mutáns varangy a paksi sugárzó sivatagban.

– Persze – válaszolta rekedten. – Remekül vagyok.

Aztán kimutatott a gravo szélvédőjén.

– Te, Bálint, az ott nem a Szörényi?

A jelzett irányba néztem, és megállapítottam, hogy de, az bizony a Szörényi.

A vézna kis tolvaj megérezte a bajt; ösztönösen felénk pillantott, majd falfehéren menekülni próbált.

– Már vagy fél éve nem fizetett sápot, a tetű – szögezte le Zombi. – Muszáj a körmére néznünk, különben előbb-utóbb az összes pitiáner azt hiszi majd, hogy neki mindent lehet!
– De az átadáson kell lennünk tízre, a Szabadkikötőnél – tiltakoztam.
– Jaj, ne parázz már! – hurrogott le mesterem. – Öt perc alatt kidekorálom, aztán mehetünk tovább. Az ilyen köcsögöknek meg kell tanulniuk, hogy nem maradhatnak el a leadóval. Ha fél tucat ilyen gyökeret kéne lerendeznem, akkor se késnénk el sehonnan.
– Kollár szétrúgja a seggünket! – sóhajtottam, miközben a tolvajt elnyelő sikátor felé navigáltam a gravo orrát.
– A góré csak örülni fog.

Erre nem tudtam, mit felelni, a turbóhajtómű forró légáramlatot okádva felbőgött, ahogy rárepültem a zsebesre. Szörényi felüvöltött, és a betonra hasalt, mintha meg akarná erőszakolni. Nem maradt más választása, különben a fúvókákból előtörő lángcsóvák szénné égették volna.

Zombi fellökte a maga oldalán az ajtófedelet, majd könnyed ugrással mellette termett. Nem vesztegette az időt szavakra; a tolvaj tisztában volt az adósságával, és azzal, is, hogy a találkozásukat nem úszhatja meg sértetlenül.

A kézimunkás hangosabban üvöltött, mint az imént, amin csöppet se lepődtem meg, mert láttam már Zombit akció közben. Igazi patkány volt, mindig az érzékeny pontokra sújtott le. Imádta az erőszakot, amit a testéből előbukkanó beültetések is igazoltak.

Ökle matt fekete obszidián golyóvá változott, első ütésével félig leszakította Szörényi alsó állkapcsát. Homlokából ezüstös krómszarvak törtek a felszínre. Az egyik mélyen a zsebes bal szemébe fúródott. Amikor visszarántotta a kivájt látószerv úgy fityegett rajta, mint valami morbid szőlődarabka. Zombi szörnyeteggé változott – mechanikus ördöggé az automaták poklából –, mégsem tudtam gyűlölni érte.

Emlékezetemből mocskos képek kúsztak elő, miközben a tolvaj elveszítette minden emberi formáját.

„Egy nyolcadik kerületi bérház alagsorában kellett néhány A-kategóriás szervdonort átvennünk – minőségi anyag fejeseknek, szigorúan luxus kategória –, de Kovács az istennek nem akart a lépcső tetején megjelenni.

Kezdtem ideges lenni, mert az albánokkal üzletelni, sosem tartozott az életbiztosítás kategóriába. Társunk végre megjelent, és integetni kezdett. Azt jelezte, minden oké, ám ahelyett, hogy visszajött volna hozzánk, hátat fordított nekünk, és újra elnyelte az épület mélye.

– Bemegyek – jelentettem ki izgatottan.
– Jó – mondta szenvtelenül Zombi –, addig beszélek a góréval, de ne sokáig tököljetek, mert vár egy génkezelt kurva a Józsefvárosban!

Amikor lementem a pincébe vezető lépcsőkön, émelyítő vérszag csapta meg az orrom, amiből rögtön tudtam, hogy baj van. Fura az ember természete, olykor a csontjaiban érzi a halált, mégis a karjaiba siet.

Az előttem kanyargó folyosó homályos terembe torkollott.

Kovács láncokra függesztve lógott a mennyezet közepén, mindkét karja hiányzott. Gyomrát toroktól ágyékig felhasították; levágott tagjai a padlón hevertek, kiontott beleivel körülvéve. Hangos üvöltéssel tűzvetőmért kaptam, de elkéstem.

Társam hullája a padlóra zuhant, a következő pillanatban mázsás karok fonódtak rám. Mozdulni sem tudtam, egy pillanatra még az eszméletem is elvesztettem. Mire magamhoz tértem, az engem elkapó albán Kovács helyére akasztott, aztán felmutatta nekem a vibrofűrészt.

– Hol a többi pénz?

Természetesen csak a töredékét hoztuk magunkkal a vételárnak, de a gengszter tudta, a hiányzó résznek is a közelben kell lennie. Nyilván az egészet szerette volna, anélkül, hogy átadná a donorokat. Kovács nem köpött, ami azt jelentette, rám is tortúra vár.

– Miféle pénz? – kérdeztem vissza mégis.

A baljós figura felnevetett, aztán felém lendítette a fűrészt.

Torkomból artikulátlan sikoly tört fel, amikor lemetszett bal karom tompa puffanással elődöm tetemén landolt. Testemből vér fröcsögött, idegeimet fájdalom hasította át.

Az albán megrészegülten felkacagott, fejjel lefelé lógva is láttam a szemében a tébolyt.

– Mindjárt jön a másik karod is, seggfej! – rikoltotta perverz gyönyörrel.

Ekkor robbant be a helyiségbe Zombi, aki úgy döntött, megnézi, mi történik idelent. Az árnyékból három másik albán bukkant elő lefűrészelt csövű Kalasnyikov dematerializátorokkal, de látványuk nem hatott rá.

Akkor láttam mesteremet először metamorfózison átesni, az élmény mindörökre a tudatomba égett.

A szervdílerek nem tüzeltek, pislogni sem maradt idejük, Zombi darabokra tépte őket.

Egyiküknek a saját fegyverét nyomta le a torkán, aztán anyagtalanította a fickót. A fűrészes figura nem hitt a szemének, még maradt ideje felfogni, hogy nem a megfelelő emberekkel akadt össze, mielőtt arcvonásai lüktető, vörös kráterré változtak.

Ettől a perctől Zombi a szívembe lopta magát. Lehetett másokkal akármilyen elvetemült, engem visszahozott a Halál Völgyéből, amivel semmivé tette összes jövőbeli aljasságát. Őt sajnáltam hátba döfni egyedül az egész Szervezetből.

Gondolataim a Szabadkikötőnél várható gigászi jégnanó szállítmányhoz ugrottak. Mindenkit az átadás színhelyére rendeltek, sőt, az a pletyka terjedt, a nagy góré szintén megjelenik.

Kollár annyira elzárkózott a külvilágtól, sokan még a létezésében is kételkedtek.

Miután értesültem várható jelenlétéről, habozás nélkül tájékoztattam a készülő tranzakcióról feletteseimet, noha úgy sejtettem, foglyul ejtése nem lesz zökkenőmentes. Könnyen megeshetett, hogy árulásom Zombi vagy az én életembe kerül, de nem tehettem mást; ez volt a munkám.

Célzatosan lejjebb ereszkedtem a gravóval. Próbáltam mentorom értésére adni, hogy indulnunk kéne. Zombi lemondó arckifejezéssel félbehagyta Szörényi külső korrekcióját, majd az anyósülésre telepedett.

– Simán időben lennénk, akkor is, ha hagyod, hogy kiheréljem – morogta bosszúsan. – Néha túl merev vagy!

Válasz helyett felpöccintettem a rádió kapcsolóját, miközben a város fölé emelkedtünk. A fülünkbe harsogó adón éppen ekkor kezdték el a nyertes lottószámokat sorolni ─ pontosan azokat, amelyeket nap, mint nap megjátszottam. Zombi szeme elkerekedett, mert még ő is fejből ismerte őket.

– Bálint – mondta leesett állal. – Ezek nem a te számaid voltak, bazmeg?!

Rábámultam a műszerfal fölött.

– De – ismertem be zavartan. – Azoknak tűntek.

Kíváncsian vártam, mit reagál. Zombit sosem lehetett kiszámítani. Csöppet se lepődtem volna meg, ha a következő másodpercben krómszarvával átüti a halántékomat. Simán dönthetett volna úgy, hazavág, aztán megkeresi a szelvényt, és kiváltja a nyereményemet. Nem rugaszkodtam volna el a valóságtól, ha feltételezem, csinált már ehhez hasonló dolgokat.

– Mázlista – mondta elismerően. – Holnap meghágjuk az összes ribancot!
– Oké – mondtam megkönnyebbülten a felismeréstől, hogy nem akar hidegre tenni.

Agyam közben az átadás lehetőségein járt. Könnyen megeshetett, hogy valami félresiklik, és darabokra tép egy Szigor sorozata. Leendő multimilliomosként ennek nem igazán örültem volna. Tudtam, annyi pénzzel, amennyit a bemondó emlegetett, kiégett pártfogóm is új életet kezdhetne.

"Rajtaütés helyett a Szerencsejáték Rt. felé kéne venni az irányt" – villant az eszembe. ─ "Muszáj kiterítenem a lapjaimat!”

– Figyelj, haver! – mondtam Zombinak óvatosan. – Tégla vagyok. Azért épültem be közétek, hogy elkapjam Kolompárt, aztán rács mögé juttassalak titeket.

Útitársam hideg halszeme tűnődően rám meredt.

– Mit akarsz ezzel mondani, töki? – kérdezte hosszas hallgatás után.
– Azt, hogy itt ez a rohadt sok pénz, amit megnyertem – magyaráztam. – Felesleges odamennünk az átadásra, ahol úgy is mindenki halomra lövi egymást. Te olyan vagy, mint az apám vagy a testvérem, mindegy, nem ez a lényeg. Nyaljuk fel a lóvét, aztán takarodjunk ebből a gennyes országból!

Összeráncolódó homloka megfeszített kombinálásra vallott.

– Kollár bárhol utolér minket – összegezte töprengése végeredményét. – Nem tudsz elrejtőzni előle. Frankón vamzer vagy?
– Frankón – bólintottam.
– Akkor meg kell halnod – bólogatott egykedvűen. – A spicliknek ez a sorsuk.
– Tudom – legyintettem. – A hallgatás törvénye meg minden, de kábé tíz percen belül úgy is levadásszák az egész társaságot, Kollárral az élen. Gondolkodj már! Ha elfelejted az ódivatú eszméidet, felvehetjük a pénzt, és a hátunk mögött hagyhatjuk ezt a szemétdombot! Új életet kezdhetünk, talán még az agyrohasztókat is le tudnád tenni.

Keserű vigyorra húzta az ajkát.

– Jól hangzik – ismerte el. – Hol az a szelvény?

Hirtelen úgy éreztem, a koponyájába látok. Ha megkapja az igazoló tikettet, megöl, aztán a Szabadkikötőhöz repülve megmenti Kolompárt. Nem elég a megdicsőülés, amiért leleplezett, utólag még a nyereményemre is ráteszi a kezét.

– A szelvény? – kérdeztem vissza, hogy időt nyerjek, miközben járművünket a Szerencsejáték Rt. sötét tornya felé fordítottam.
– Ja – vágta rá. – Gondolom, haza kell ugranod érte, hogy bemutathassuk.
– Nem – feleltem habozás nélkül. – Ott van a kesztyűtartóban.

Amikor odanyúlt, kezem a derékszíjamba tűzött Szigor felé mozdult. Elkerekedett a szeme, ahogy szembesült az üres fiók látványával, de későn kapcsolt. A tűzvető eldörrent; nem hagyhattam időt neki az átváltozásra.

A fájdalom hálót terített idegeimre. Felsikoltottam, miközben a gyomromon tátongó lyukat bámultam. A valóság egyetlen pillanat alatt rémítő metamorfózison esett át, mialatt gravóm zuhanórepülésben közeledett a Szabadkikötő betonja felé.

Kitáguló tekintetem előtt nem csak a Szerencsejáték Rt. plasztacél felhőkarcolója olvadt a semmibe, hanem Zombi torz alakja is. Remegő kézzel bekapcsoltam a robotpilótát, aztán görcsös erőlködéssel kihúztam a gyomromból a Szigor tűzforró csövét. Kiömlő vérem tócsába gyűlt a pilótaülésen.

Odalent káosz tombolt; erőtérpajzsos kormányügynökök irtották a gengsztereket. Hörögve bámultam, ahogy az ajtófedelet felrántó rohamosztagos MP-7-es sugárvetőt szegez rám.

– Kollár Bálint ─ recsegte szárazon ─, a szervezett bűnözés elleni 2747-es rendelet alapján letartóztatom, jogában áll hallgatni…

Egy végtelennek tűnő pillanatig összeállt bennem minden, mialatt gépiesen darálta a szabványszöveget.

Én voltam az első, aki kipróbálta a jégnanókat, de pont egy selejtes szériát fogtam ki. A tudatom meghasonult, miközben igazi lényem a mélyrétegekbe szorult. Az újfajta drog lefagyasztotta szinapszisaimat, szörnyeteggé váltam. A bunkerban mindenkit megöltem, aki az utamba akadt. Zombi sohasem létezett, én találtam ki, mint egy képzeletbeli barátot. Mivel még a közvetlen embereim sem ismertek, elhitték, hogy egyik drogos társuk vagyok, aki jégnanóval tömi magát, miközben az eredeti adag valamiféle zárványt növesztett maga köré az elmémben. Másik énem még Zombinál is önpusztítóbb utat választott: Bálintnak, az ifjú tanítványnak képzelte magát, aki a zsaruk beépített embereként tevékenykedik a Szervezetben.

Üvöltésem megremegtette a pilótafülkét, ahogy súlyos sérülésem dacára a kommandós felé ugrottam.

Valódi énem évek óta próbált véget vetni az őrületnek, végül kitalálta a lottó ötöst, hogy kirántson hamis alteregóim fogságából.

Öklöm matt fekete obszidián gömbbé változott, homlokomon krómszarvak bukkantak elő.
A rohamosztagos tüzet nyitott rám.

Miközben tótágast állt körülöttem a világ, görcsösen próbáltam a valóságba kapaszkodni. Elárultam a saját családomat, és még csak nem is sejtettem, míg a haslövés okozta trauma indította újra az idegpályáimra fagyott első generációs jégnanókat.

Rémülten érzékeltem, hogy az agyamban felszabaduló hatások valamiféle visszacsatolást hoznak létre.

„Ne!” ─ Akartam üvölteni, de nem jöttek ki szavak a számon.

Aztán rám borult a sötétség…



Zombi megint nem bírt magával.

Reggel kilencet mutatott az óra, de máris a legdurvább jégnanókat injektáltam a karjába, amiket a feketepiacon kapni lehetett. Szerette, ha én adtam be neki őket, szerinte bensőségesebbé tette a mester-tanítvány viszonyt.

Miközben elégedetten hátradőlt, elmémben felvillantak a szerrel kapcsolatos ismeretek. Az apró gépezetek az agyban található szabad gyökökkel csináltak valamit, amitől a fogyasztó napokon át boldogságban úszott.

Időnként olyan is akadt köztük, aki pórul járt. Személyisége meghasadt, tudatában alternatív egók vették át az uralmat. Idegrendszerében visszakapcsolás jött létre, emlékezetének többé nem volt sem eleje, sem vége – farkába harapó kígyóvá vált. Szerencsére ilyesmi csak olyankor adódott, amikor mikro robotok lefagytak a szinapszisokon, ─ épp ezek miatt a ritka esetek miatt nevezték őket jégnanóknak…

Előző oldal Maggoth