A jel afféle habos kotyvalék
Az ablakpárkány sarkán állok, lábam terpeszben, karok az ég felé, mintha csak a friss napfényt akarnám magamba szívni. A kezemmel úgy szorítom egy üveg nyakát, mint a félcédulás, akin eluralkodott a szeretetvágy.
Egy galamb száll a cipőm mellé, körmével megkaparja a bádogot és rám néz, mielőtt átreppen a szemközti épület erkélyére. A tekintetem a galambot követve megpihen a betonkorlátján, majd besurran a zsalukon át a szobába. Odabent egy lány táncol, finom mozdulataival elvarázsol.
Kinyújtom a kezem, élvezem ahogy az ujjamból szertefoszlik a feszültség, és hagyom kihullani belőle az üres üveget. Mintha mind a ketten kiürültünk volna. Üresen zuhan az üveg, vele együtt én is, földet ér, széttörik a betonon, és az utca zaja elnyeli a hangját. Az enyémet is, pedig az eget nézem és ordítok.
Nézek a semmibe, amikor véremet felforraló hangsor szakítja félbe a tér csendjét. Keresem a forrását: Santana gitározik, Chad énekel. Felettem az ég vékony felhőkből hullámos pokrócot alkot. Pillantásom céltalanul cirkál alattam a folyóparti, szűk, kanyargós utcákon, be-be pillant a belváros vendéglőibe. Elidőzöm az egyik fogadóban, ahol egy férfi zongorázik, a fehér billentyűn felcsendülő hangsort visszafogott lélegzettel hallgatom, miközben a szemközti épületből a lány a zongora előtt Flamencot táncol.
Könnytől remeg a szemhéjam.
Elfordítom a fejem. Az utcai zsongani kezd, és másik zenére leszek figyelmes, a széles aszfaltcsíkon játszó zenekar gitárjátékra. A tömeg a ritmusára kábul. Elmém apró darabkákból tevődik össze, és szól a gitár, és túl szép a lány, ráadásul túl messze van a csipkés szélű betonpárkánytól, és Chadék felcsendülő zenéjét hallom:
– Hé, mit akarsz, te!?
A fejemben rázkódik, vibrál a kép, és Chad hangja szól:
Nincs hullócsillag, nincs bálvány,
nem gyűlölök és nem vagyok hálás,
nem forgatok semmit a biblia hátán,
és sokak szemében nem vagyok áldás
Mit jelentenek ezek a szavak és miért vadásznak rám? A dal rövid, szinkópás, szövege megdöbbent. Nehezen lélegzem. Hallgatok és a refrénre várok:
Csak a jel afféle habos kotyvalék:
szemtől szemben a démonom és én.
A testem minden izma a dal ellen fordul. Hát még ez is kritizál? Nem tudom hogyan kellene máshogy…, mozdulna a szám, mégis hallgatok.
A város puhány talpa alatt az üvegcserepek szájára száradt mámor tunyán szundikál. Illata felkúszik a megkopott homlokzaton. A zajok körém gyűlnek, és az énekhangok kiugranak belőle. Egy vörös szoknya tüzet libbent bennem, durván a szívbajt hozza rám. Aztán egészen modernül szól tovább a dal szövege. És nem bánom, hogy a kérdéseimre némi magyarázatot ad.
Téged is, engem is a kiásott gödör felett
Még ellepnek a percek, mint a legyek.
A haláltól néhány szívdobbanás választ el,
és minden perc szívdobbanásból épül fel.
Csak a jel afféle habos kotyvalék:
szemtől szemben a démonom és én.
Várjunk csak, vágnék közbe, és az utca ritmustól gőzölgő hőségébe belenézek, hogy lássam, ki énekel hozzám. Chad! Hangja sikamlós dallammal araszol felém:
Nos igen, rossz démont szerettem,
de nem vagyok bűnös, se szent.
Ne harcoljunk tovább! Mire vársz,
ez csak egy kánikulai délután.
Csak a jel afféle habos kotyvalék:
szemtől szemben a démonom és én.
Utcai történetet hord a szél. Persze nem hoz zavarba, hogy Chad az én szemembe nézve énekli, hogy a jel afféle habos kotyvalék. Biztosan igaza van, de a legszívesebben ezért most megölném. Tűz égeti a lelkem. Lenézek még egyszer, és lassan lehiggadok. Ijesztő ötlet rázza meg a fejem. Hajszálon múlik csak minden, éppen erre gondolok, amikor szétnyílik a tömeg és a lány Chadék zenéjére már az utcán táncolt.
