Cím nélkül
Hallottad, tegnap este hogy susogtak a rügyek?
Fény járta át a lelkem... Nem fájt... üres voltam... Semmi sem fájt... semmit sem éreztem, amint rájöttem, hogy mennyire - de mennyire - felesleges vagyok ott, ahol vagyok...
Azt hittem, eltűnhetek, végre... Csak egy ajtócsukás az egész... és én kilépek végleg... nekem erre nincs szükségem... nekem ez nem kell... nektek pedig nem kellek én...
Készültem, nem fájdalommal, mindössze rémálmokkal, amik nem tükröztek a valóságon kívül semmi mást...
És aztán jöttél…
És már nem volt semmi... nem fájt... csak valamiféle megmagyarázhatatlan...
- kötődés-
Se nem jók, se nem rosszak, ezek vagyunk mi...
- a jótékony amnézia ötperces szünetében hagyom, hogy belémégesd magad -
Elmennek, hamarosan elmennek a fecskék... én mégsem félek... Miért nem? Miért fáj, ha mégis? Mi hiányzik, amikor...
- nálad hagytam a lelkem -
Sétálva az esőben, amit annyira szeretek, arra gondolva, hogy ez így volt a legjobb, azután pedig kétségbeesett kapkodással meggondolni magam, és a pulóvered széle után kapni...
- még sosem fogadtam el ennyire senkit -
Érted te ezt? Mert én nem...
