609 - 01

Fantasy / Novellák (764 katt) Xenothep
  2023.03.21.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2024/1 számában.

101

A hosszú, enyhén lejtő folyosó a földfelszín alá vezetett, a kis nyitott, elektromos kocsi halk surrogással gurult lefelé a kijelölt útvonalon. Két férfi utazott a járművön, a vezető, aki röviden csak Danként mutatkozott be, egy szürke kezeslábast, és vastag narancssárga dzsekit viselt, utasa, Dr. Martin O'Connell öltönyben ült mellette, kicsit borzongva. A folyosó sötétbe burkolózott, a kocsi lámpái alig pár méternyi utat világítottak be. Martin szörnyen kiszolgáltatottnak érezte magát, igyekezett palástolni érzelmeit.

– Itt mindig ilyen hideg van? – kérdezte, hogy elterelje a figyelmét.
– Többnyire – biccentett Dan – Túl nagy az egybefüggő légtér, és a szellőztetés ellenére sem emelkedik, vagy süllyed a hőmérséklet. A laborok fűtöttek. Van egy dzsekim még itt, felajánlanám, de nagyon mocskos, összekentem olajjal.
– Értem. Semmi baj, gondolom, nemsoká megérkezünk.

Dan ismét biccentett.

– Pár perc.

Sokkal többnek tűnt, mint pár perc, szinte szürreálisnak hatott az utazás, mintha a kocsi elé vetülő fénypászmák jelentenék az összes valóságot. Végre aztán alig tíz méternyire fénypanelek villantak fel, Martin hunyorított a váratlan fényáradattól. A folyosó egy terembe torkollott, ahol több elektromos kocsi is állt a falnál, a töltőállomásoknál. Folyosók indultak tovább a teremből, mindegyik fölött felirat, Martin azonban nem értette, mit jelentenek a szavak, még a nyelvet sem tudta megállapítani, amin íródtak. A szemközti falban egy nyitott teherlift fényei látszottak, Dan egyszerűen begurult a kocsival, aztán megállt, és elindította a liftet.

– Még két szint lefelé, és megérkeztünk. A bőröndjeit a lakrészébe viszik nemsoká.

Amikor a lift megállt, a kapuk egy fehér folyosóra engedtek kilátást. Egy hétköznapi ruházatot viselő középkorú férfi állt a közepén, amint meglátta őket, szélesen elmosolyodott.

– Dr. O'Connell, végre itt van! Köszönöm Dan!

Dan otthagyta a kiskocsit, és gyalog indult el egy másik folyosón, Martin az elé lépő férfi felé fordult.

– Ön bizonyára Dr. Jayde Lesch.

Kezet fogtak, a férfi enyhén meghajolt.

– Igen, én vagyok. Kérem szólítson Jaydenek, mindenki így hív. Eleinte hivataloskodtunk, de amikor régóta össze vannak zárva az emberek, óhatatlanul is elhagyják ezt. Önt hogy szólíthatom?

Martin nem akart rossz benyomást tenni, így azt felelte.

– Martin.
– Rendben Martin, kérem jöjjön velem, kicsit körbevezetem. Először is, ezt hadd adjam oda!

Kis plasztik kártyát nyújtott felé, amit egy szalaggal a nyakába akaszthatott.

– Ez egy azonosító, kérem, mindig legyen önnél. Apró chip van benne, így a biztonsági rendszer tudja majd azonosítani. Dolgozott már hasonló helyen?
– A föld alatt még nem.
– Elmondták, mi lesz a feladata?
– Nagy vonalakban. Valójában csak homályos utalásokat kaptam.

Jayde halkan felnevetett.

– Ez zavarja?
– Nem. Szeretem a kihívásokat, ezért is jelentkeztem ide. Ettől függetlenül értékelném, ha ellátna némi információval.
– Hogyne, hogyne, természetesen! Nos… Amint a kapun belépett, egyszersmind dimenziót is váltott, persze képletesen. A megismert világ szabályai és törvényei itt nem érvényesek.

Martin felvonta a szemöldökét.

– Elmagyarázná?
– Ez itt egy földalatti, magas fokozatú biztonsági rendszerrel ellátott komplexum. Egész pontosan nem tudom, hogy kinek is dolgozunk, ennek a helynek még neve sincs, csak egy számmal jelölik, ez a 609-es. A projektek szigorúan titkosak, a külvilággal semmilyen kapcsolatunk nincsen, csak a fegyveres személyzeten keresztül.
– Danon kívül senkit nem láttam idefelé.
– Ó, befelé nem nagy ügy, de próbálja csak meg elhagyni a területet!
– Őszintén megmondom, ez kissé feszélyez.
– Sajnálom, elég rendhagyó a helyzet. Feltételezem, ezekről tájékoztatták.
– Igen, szupertitkos projektek, titoktartás, miegymás… de egészen más itt lenni.

Jayde elégedetten bólintott.

– Közvetlen embernek tűnik, nem az a karót nyelt tudós típus. A rugalmasság jó tulajdonság, szüksége is lesz rá.

Befordultak egy folyosón, Martin őszinte döbbenettel torpant meg. A folyosó mennyezetén egy robosztus robot gépfegyver dupla csöve és felfogató mechanikája látszott, a csövek az előttük húzódó folyosóra irányultak. Jayde intett.

– Ez egy őrszem. A technológiai részleg fejlesztése.
– Mi szükség van egy ekkora fegyverre itt?

Tétován indult előre, lapockái közt kellemetlen bizsergést érzett, tudva, hogy a fegyver most rájuk irányul.

– Ez a végső gát, a komplexum külső köre, innen már közel a kijárat. Ami idelent van, az itt is marad Martin.
– Értem, hogy nem szabad kijutnia semmilyen információnak, de nem túlzás ez?

Jayde arca elkomorult egy pillanatra.

– Nem, ez még kevés is valójában.
– Kérem, magyarázza meg.
– Nem hinne nekem.
– Tegyen próbára!
– Ön jelenleg annyit tud, hogy titkos kutatásokat folytatunk, több projekten is dolgozva párhuzamosan. Az egyik ezek közül a biológiai fegyverek fejlesztése.
– Igen. Ezért is vagyok itt, mint biológus.
– Azt tudja, miféle jellegűek is ezek a fegyverek?
– Nem kaptam információt, és nem akartam találgatásokba bocsátkozni.

Közben a folyosó végén álló mechanikus ajtóhoz értek, Jayde elővette mágneskártyáját, és az ajtó melletti konzolhoz érintette.

– Nézze, mi itt a természetfölötti határán járunk.

Martin neheztelően nézett rá, mire amaz halványan elmosolyodott.

– Bolondnak tart?
– Nem ítélkezek, ám több komolyságot várnék egy tudóstól. Tudom, hogy én vagyok az új fiú, de mellőzhetnénk a beavatási tréfákat.
– Ó, a tudomány... Amit itt teszünk, az túl van a tudományon. Ez nem tréfa. Valójában csak nézők vagyunk, kutatjuk a világmindenség titkait, hogy végül alantas emberi célokra használjuk fel. Látom, zavarban van. Meg kell bocsátania nekem, én még az átlagnál is bogarasabb vagyok... Legalábbis a kollégáim előszeretettel hangoztatják ezt. Ne aggódjon, lojalitásom megkérdőjelezhetetlen, és maximálisan elhivatott vagyok, ahogy itt mindenki. Ön is az lesz. Nemsoká mindent megért.
– Most is csak a homályos utalásokat kapok.
– Sajnos, ezt nem lehet elmondani, ezt valóban látnia kell. Olyan dolgokat fog látni és tapasztalni, amik merőben eltérnek mindentől, amit ismer. Vonatkoztasson el attól, amit eddig tanult a biológiáról és a fizikáról.

Megindult előre, Martin követte. Az az érzése támadt, hogy egy tréfa áldozata, aztán elhessegette a gondolatot. Ez a dolog túl nagy volumenű ahhoz, hogy itt bárki is tréfálkozzon. Az a robotgépfegyver olyasmire engedett következtetni, amibe még bele se mert gondolni.

Gondolataiba merülve követte a férfit, közben élénken figyelve, próbálta emlékezetébe vésni, merre járnak, elvégre mostantól neki is el kell majd igazodnia. A folyosók azonban szörnyen sivárak, és jellegtelenek voltak, csak színes sávok jelezték, mi merre található. Martint zavarta az ablakok teljes hiánya, hirtelen nyomasztónak találta a tudatot, hogy több emeletnyi mélységben kell ezentúl élnie.

A sokadik mechanikus ajtó után most egy olyanhoz érkeztek, ahol két fegyveres őr is állt. Jayde példáját követve felmutatta a kis plasztik kártyát. Amint az ajtó kinyílt, Martin hirtelen úgy érezte, nem akarja tudni, mi is van odabent, de erőt vett magán, és követte Jaydet a következő terembe. Amint átléptek, a kapu automatikusan bezárult mögöttük. Ideát sűrű félhomály uralkodott, Jayde körbe intett.

– Ez a hely hivatalosan a Biodóm nevet viseli, nagyon sokféle kísérlet folyik ezen falak között. A projektvezetőnk, Dr. Buttler kért meg, hogy elsőként ide hozzam önt le, hogy megmutathassam, miről is van szó. Én elleneztem a dolgot, de ő ragaszkodott hozzá, azt mondta, jobb, ha idejekorán átéli a sokkot, hogy aztán minél hamarabb hozzászokjon… bár nem ismerek olyat közülünk, aki ehhez hozzászokott volna. Most kérem, vegye ezt fel!

Egy egész arcát eltakaró maszkot adott a kezébe, amin csak a szemeknek volt kivágva rés. Úgy tűnt, egész felszíne irizál, kérdően nézett társára, miközben felvette. Nem tudta eldönteni, hogy ez az egész egy hatásvadászat tudóstársa részéről, vagy valóban tud neki olyasmit mutatni, amit felvázolt. Jayde is felvett egy maszkot, majd a falhoz lépett, és félretolt egy rejtett, ajtó nagyságú panelt, ami addig egy szemmel is jól láthatóan vastag üvegfalat takart. A túloldalán egy négyzet alapú, minden berendezést nélkülöző helyiség volt. Falait narancssárgása festették, az árnyékok odabent vörösnek tűntek. Középen egy apró alak kuporgott, Martin nem tudta leplezni döbbenetét. Közelebb lépett a falhoz, Jayde mellé, és kérdően vonta fel szemöldökét.

– Kérem, magyarázza ezt meg!
– Ez itt Quarto. Majdnem egy éve vizsgáljuk, mégis alig tudunk róla valamit.
– De hiszen… Ez egy gyerek!

Mintha meghallotta volna, a földön összegömbölyödve fekvő alak most feltérdelt, velük szemben. Hosszú, fekete haja kócosan lógott arca előtt, meztelenségét semmi nem rejtette. Jól láthatóan éhezett, bordái élesen kirajzolódtak bőre alatt. A szeme fehérje nem látszott, tekintete démoni csillogását csak kihangsúlyozta fiatal, ártatlan arcocskája. Fejét felemelte, hogy rájuk nézzen, Martin ekkor vette észre a padló árnyai közt alig látszó láncokat, amelyek a gyermek csuklóira zárt fémpántokra volt erősítve. Megborzongott.

– Egy kislány, alig lehet több, mint tíz éves. Mit tesznek vele?

Jayde arca elkomorult.

– Ne higgye el, amit lát. Quarto nem emberi lény.

Felemelt egy kis távirányítót, és aktiválta. Odabent halk, száraz zizzenés hallatszott, a láncok szikrákat vetettek, amint a gyermek testébe vezették az áramot. A kicsi test összerándult, éles sikoly szakadt ki belőle, vonaglott az elektromosság ostorcsapásai alatt. Martin döbbenten kiáltott fel.

– Mit művel?! Azonnal hagyja…

Ekkor a lány abbahagyta a vergődést, testének körvonalai elmosódtak egy pillanatra, és valami különös dolog történt, mintha megolvadt volna. Bőre elsötétült, Martin agyán átfutott, hogy elszenesedik, egy gyilkosság szemtanúja éppen, mégsem tudott mozdulni, a sokk megdermesztette egy pillanatra. Ezután Jayde felé mozdult, de ekkor a lány eltűnt, helyét pedig olyasmi foglalta el, amit Martin nem tudott azonosítani. A fejét ingatva nézett társára, aki ekkor lekapcsolta az áramot.

– Mi ez az őrület? Mi ez a lény? Hol a lány?
– Őt látja odabent.
– Azt akarja mondani, hogy valahogy átváltozott?
– Igen… számtalanszor láttuk már a folyamatot, átvilágítottuk röntgennel közben, levideóztuk, kielemeztük, de nem találtunk magyarázatot.

Martin le sem bírta venni a szemét a lényről. Leginkább valamiféle négylábú ragadozó állatnak látszott, testét sűrű, fekete bunda fedte. Egyetlen részletében sem emlékeztetett a lányra, igazából emberre sem, kivéve a tekintetét, az ugyanolyan maradt. Jayde merengő mosollyal nézte, majd halkan szólalt meg:

– Egyszerre csodálom, gyűlölöm és rettegek tőle. Túlmutat mindenen, amit ismerni vélek.
– De mégis mi ez?
– Ne próbáljon magyarázatot találni, ha nem akar belebolondulni. Oh… és ne ijedjen meg. Ez durva lesz.
– Mire gon…?

A lény szemmel követhetetlen sebességgel pattant fel, és vágódott neki az üvegnek alig pár centire Martintól, aki felkiáltott és hátra tántorodott. A lény a padlóra roskadt, pofája fájdalmas vicsorba torzult, úgy tűnt, eszméletlen. A páncélozott üvegen sötétvörös vére lassan folyt le, Jayde visszatolta a helyére a panelt.

– Ez itt az, amiért ön itt van.
– Quarto azt jelenti, hogy „négy” ugye? Több is van?

Jayde bólintott.

– Igen. És ez köztük a legszelídebb.

(...)

Előző oldal Xenothep
Vélemények a műről (eddig 1 db)