Mesék a Lápból - A békás harcos útja 2 - Vége

Neoprimitív / Írások (529 katt) Petya
  2023.02.16.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2023/12 számában.

LocsPocs

Az olykor édesen mérges hangulatú, pszichopata hajlamokat fitogtató BiJanka, aki jobb szerette újabban, ha kedvese által ráragasztott nevén illetik – Psziché –, és a tűélesen kirajzolódó tevepatájú Eufémia, aki feltűnően empatikus, épp ezért remekül kiegészítik egymást, közös döntésre jutottak. Itt az ideje a Pocsolya megreformálásának. Ékezetmentesítésre van szükség, már ami a lőcsöket és pöcsöket illeti, a megújult, sterilizált légkört pedig új névvel kell illetni: LocsPocs.

Maláj hiába kereste volna otthon édesanyját, az ideje legjavát nem a számtalan keserű emléket őrző négy fal közt töltötte. A főutcán tétlenül ücsörgő aszott szarovnyikoktól, és aszalt szarovnyináktól megtudta, egyre többször kapták fel a fejüket a mind gyakrabban őgyelgő, megrökönyödést keltő páros láttán. Kombinálni kezdtek, először csak finom, mesebeli szálakat szőve a valóság posztójába. Rebesgették, hogy Psziché annyiszor csalódott már, fia is kiröppent hazulról, épp ezért magának való szarovnyina vált belőle az idők alatt. Első ura egy reménytelen kaland kedvéért dobta, míg a második alkalom sem bizonyult sokkal rózsásabbnak. Gyüttment semmiségként emlegette a szaróka-fiaskót. Mégis, mintha jobban megsínylette volna, mint az elsőt, hiszen boldog-boldogtalan azt hallgatta tőle, ő ugyan nem ad harmadik esélyt egy újabb átutazó kedvéért. Nyelt egy nagyot, vagyis hát legalább egyet, mert a valóság szövetéhez kötött újabb és újabb, egyre erősebb, durvább szövésű szálak már arra engedtek következtetni, hogy egyre többet nyelt és lefetyelt, lefetyelt és nyelt, egészen addig a pontig, ahol szemérmetlen csupaszságú extázisban ki nem tört, csikló csakráján keresztül nem sikamlott egyik szív a másikon. Aki felé nem csupán szívét tárogathatta unos-untalan, akivel kapcsolatban a közhiedelem eufémikusan úgy fogalmazott, hogy a lovacskázós mániája miatt kilóg a lóláb, fia neveltetését illetően legalábbis mindenképp, hiszen semmirekellő az is, mint Maláj – szóval Barnabás édesanyjával boronálta össze a pletykakórus, vagyis egy szarovnyinával.

Nagy szó volt ez a Pocsolyában, mely karakteresen állította magáról, a béke és nyugalom placcsanása, nem ver hullámokat, nem háborog, de még csak fodrot sem vet soha. Változatlan állandósággal néztek egymásra a nagy öregek, serényen bólogatva nagy egyetértés közepette. A fennforgást természetesen Genitáliának köszönhették, melynek befolyása egyre nagyobbá vált az idő előrehaladtával. Mind többen és többen szereztek tudomást a szabados szempontokról, a tüzes tartalomról, a fűszerezett fantáziáról. Míg a nagy öregek maradtak a kaptafánál, és kikérték maguknak a fertőt, addig Psziché és Eufémia mórikáló mosoly kíséretében köszönték szépen, és az élni és élni hagyni jegyében kézen fogva andalogtak egészségügyi sétájuk minden alkalmával a fő utcán föl s alá, szándékosan lassítva a nagy öregek orra előtt, hogy azok megbotránkozva fulladozzanak saját nyálukat félrenyelve, mialatt a két szarovnyina édes bűntársakként rezonálva tegyék ugyanezt. Aztán hazaértek, bezárkóztak, és tovább szövögették saját posztójuk fonalait, mely mentes volt minden selejtes alkatrésztől – legfőképp a szarovnyikoktól és azok tartozékától. Egy szebb világot képzeltek el Genitália módra, ahol lőcs és pöcs nélkül, vagyis kötöttségek, alá– és fölérendeltség nélkül, szabadon élhetett a szarovnyina, megvető pillantásoktól és avitt eszméktől mentesen.

Vízi Hídőr / A Pocsolya annalese

Ugyan ki ne szeretné mélyebb összefüggéseiben megismerni ezeknek a szövevényes múltú szarovnyikoknak a történetét? Ahhoz, hogy megértsük, érdemes tüzetesebb vizsgálat alá vetni eredettörténetüket.

Amikor LeSaar – ez a felettébb furcsa megítélésű, fekete és fehér szarovnyikok keverékének első érdemesre méltó alakja – elhatározta, maga mögött hagyja sorstársaival együtt megtett túl hosszúra nyúlt, rögös barangolását, úgy döntött, végre-valahára letelepszik. Kelká-puszta dúskál ugyan a csámborgó, de koránt sem hereverő, mondhatni felettébb cudar életmódban, aminél ő mert egy kényelemmel bővelkedőbb változatot álmodni: lébecolni kívánt, távol a bajkeverő-, közelebb a hereverő életvitelhez. A végtelen széklettér beláthatatlan távolságokon tárta fel a szikes talajú földeket. Komposztos Kristóf fel-felkiáltott örömében, ő ugyanis burjánzani látta lelki szemei előtt a nagy szarovnyik birodalmat, mely ezer és ezer esős évszakon keresztül fennáll majd. Amikor pedig nem termett babér a nagyravágyás szikkadt hajtásán, LeSaar megkérdezte: „Na, mi lösz?” És bizony szándékával ellentétben fején találta a sziket. „Ide biza lösz köll. Ha nem lösz, annyi lösz.” Mentek, mendegéltek hát tovább, ám a közösség, mely kitartóan szaporította a szót, ahogy szarovnyikhoz illik, kutatva az áhított nedves közeget, dacolva a kóros kiszáradással ringatózott a hajnali harmatfüggőágyon olyan kitartóan, hogy az, ha alkalomadtán le is szakadt alattuk, a túlélési identitás áttetsző buborékját akkor sem pukkantotta ki. Ki-ki a maga igazát hangoztatva toborzott támogatókat ganéjgombóccá gyúrt ötletének továbbgörgetéséhez, míg nem egy dologban megegyeztek: nem értenek egyet semmiben sem. A szarovnyik nép ezzel három felé szakadt. Jacque LeSaar, Komposztos Kristóf és Guano de Raffaello által vezetett klánokra.

Legutolsó bóklászása után LeSaar felkiáltott: „Trágyaságaim! Amott a láthatáron terül el Kelkápuszta perifériája, mögötte pedig a Lehetőségek Áporodott Parcellája. Csak arra vár, hogy képzeletünkkel és szutykos kis kezeinkkel felszántsuk! Aki közületek nedves közegre vágyik, tartson velem! A többinek pedig, aki hozzá se szagol, jóízűen betartok! Ha az élet nem fordul jobbra, fordulj balra! Irány a Láp! En Marche!”

A kivált, maroknyi guanó-társaság alig tette a lábát az érintetlen területre, Marquezte is lerakni Makkondó alapjait, a mai Pocsolya előfutárát, valahol félúton az ősi kelkápusztai kiesség és a mára felvirágzott Genoa Itália vizenyős deltatorkolata közé. A másik két ágról csupán homályos sejtésünk, mitikus lepellel takart eredettörténet maradt fent, de vannak, akik megesküsznek Ganésa nevére, hogy a fekete és fehér jelzők pontosan rájuk illenek. Előbbi kiköpött Komposztos, utóbbi hamisítatlan Raffaello. Ezt természetesen sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudná a személy, aki felettébb udvarias, és tősgyökeres Pocsolyalakónak, Makkondó hajdani megalapítójának LeSaar-mazottjaként hivatkozik magára. Hangzatos a név, ám Furkász Filiászt nem ejtették a fejére hajdanán, így a méltán híres oknyomozó kiderítette a forrás valódi nevét, aki egy bizonyos Tóni. Tóni az életére esküszik, hogy szavai már csak azért is bizalomra adnak okot, hiszen mindig tiszta, kápszimentes életet élt, családfája hosszú-, jóval a gyüttmentek érkezése előtti időkre visszavezethető, no és persze a legfontosabb érve mind közül, hogy ugyan csak nem áll szándékában Filiásznak kételkedni a szarovnyik szavában (hiszen ő szaranykalászos kula!)? Tán csak nem óhajtja megsérteni (a szaranykalászos kulák nevében kikéri magának!)? Mert ha mégis így volna, talán az zokon venné és olyan módon érné revans a felkészületlen, vétlen kérdezőt, hogy annak az orra be találtatik törni. Isten ments, hogy ilyen modortalanságra ragadtassa hát magát az oknyomozó, úgyhogy mit van mit tenni, elhiszi, ha Tóni mondja. És az mondta is tovább.

Régi-új vendégek

– Nahát! – Pemi egyre csak ezt az egy szót hajtogatta, de nem üres, lélektelen gépként, hanem – Maláj legalábbis így érezte kisagyának azon puha, tökéletes formájú dombocskáiban tekergő nyúlványláncolatainak hálózatában keringő információk összességeként, melyek – önmagában a helyzet bonyolultságát önkínzó hajlam hatására gyakorta darázsderekú sárga-fekete csíkoska csinoskának nevezett egyénben – ebből a különös Vespából csak úgy röpködtek kifelé lélekkel telten, hol sóvárogva, hol elámulva, hol feszültséggel telve, hol szomorkásan, hol számonkérően, hol elutasítóan, de mindvégig együttérezve, nos ez a lélekkel teli, ám redős szárnyát andalító rezgésszámon kerregtető jövevény egy csapásra belopta magát a szívébe azzal, hogy tátott szájjal hallgatta végig a Lápban eddig átélt kalandjait.

Pemi szeme azóta csillogott szüntelenül, meg-megújult erővel, mikor Maláj belefogott a Vastócsa legendájának taglalásába, a híres-neves Disznagló szarovnyikok meséjének keretén belül – csodálva a bátorságot, ami a kalandhoz való felkerekedéshez szükségeltetett. A félelmetesen vijjogó tollas lény hátára történő felkapaszkodás már cseppnyi ijedtséget csempészett ebbe az opálos kavalkádba, hogy aztán a göbe hátán rájuk leselkedő vész hatására rémületbe csapjon át. Maláj akkor nyugodott meg igazán, mikor látta Pemi feszült arcizmait elernyedni, amitől tekintete is felengedett és a szarovnyik ismét tündökölhetett a belőle áradó ragyogásban, amihez a csupaszív Bandi hősies közbelépésére volt szükség. Maláj kedélyállapota azonban egyik pillanatról a másikra képes volt egyik végletből, ebből a szenvedélyesen kéjelgő, figyelemigénylő áhítatból haragos, bosszúszomjas, gátlástalanul becsmérelni képes, lenéző modorba, vagyis a másik végletbe átcsapni. Ehhez nem volt szükség másra, csak Bökő Fanni látszólag előre eltervezett, precíz közbelépésére, hogy megakassza a mesét, és ezzel kitaszítsa Malájt és Pempőt abból a szimbiotikusan együtt lélegző, organikus kapcsolatából, amit a köznyelv becsomagolt állapotában képes csak rendkívül rövid szóban megfogalmazni, de mégis úgy tálalni, mint egyetemes igazságot, az élet értelmét: a szerelemből. Mikor ugyanis már ott érezték magukat a beteljesülés kapujában, nyílt a szobaajtó és belépett rajta a méretes potrohhal megáldott Fanni, hogy rápirítson a kis Pemire, amiért az ilyen könnyen hagyja magát lépre csalni.

– Ne nyomuljál rá a kicsi Pemire, mert olyat kapsz a bordáid közé, hogy megemlegeted! És akkor még szépen mondtam, kisapám, ne kelljen újra elismételnem, mert lesz ne mulass! Te meg, a Vespa szerelmére szedd már össze magad, bökj oda neki, ha pofátlan a kis gané! Tanuld már meg megvédeni magadat, nem leszek ott mindig, hogy segítsek rajtad! Egyszer a sarkadra kell állnod és kiengedned a fullánkod végre, hogy megtanítsd a kis pélólóbálókat, mi fán terem a lódarazsak becsülete! Hányszor mutattam már példát? Hányszor kell még elmagyaráznom? Kezdem unni, hogy csak tépem a számat feleslegesen! Meglásd, Pemi, leveszem rólad a potrohom! Aztán majd Szuri fog istápolni, abban pedig nem lesz köszönet – mutatott a nappali irányába Bökő Fanni, ahol a Szuri néven említett lódarázs éppen saját magába döfte a zöldes árnyalatban foszforeszkáló fullánkját. – Te is így szeretnéd végezni? Ilyen semmirekellőként, akinek nem elég a szép szó, hanem állandóan pesztrálni kell? Aki anélkül nem tudja elvégezni a dolgát, hogy valaki ki ne rugdossa a kertbe, mint egy moszatot, hogy oda piszkítson, ahová kell?

A nappaliban ekkor megjelent a kezeit mediátori minőségben széttáró Barnabás, mosolyából sugárzott a békéltető szándék melege.

– Fanni, hát itt vagy? Mindenütt téged kerestelek! Már azt hittem, leléptél nélkülünk valami flancos házibuliba, minket meg itt hagytál Szuriékkal főni a saját levünkben! Gyertek, menjünk ki mind a nappaliba és próbáljuk ki együtt ezt a különös főzetet, amivel tisztelt vendégeink megajándékoztak bennünket! Amilyen jó szándékkal viszonyultak ők a mi irányunkba, pontosan akkora, ha nem még nagyobb szeretettel kell viszonoznunk ezt a gesztust! Na, gyertek, gyertek!

Azzal Bökő Fannit, Malájt és Pemit kiterelte a hálószobából, melynek légkörét az imént még ifjonti hév és érzelem könnyűsége lengte be, közvetlenül utána pedig perpatvartól és ribillió párájától lett nehéz és fojtogató. Barnabás azonban serényen ablakot nyitott, és mindennemű szenvedélyességnek kiadta az útját, hadd iramodjanak az energiák kifelé, szenderüljenek dolguk végeztével jobb létre a Pocsolya békéltető közegében.

A három Ájg meséje

Egyenes vonal
Girbegurbán kanyarog
Véges-végtelen

Furkász Filiász: Rizóma Haiku

Valahol a Brunzkort követő Felvirágosodás időszakában élt Absztra Ájg, Ohm Ájg és Kuitás Ájg ősi szerzetesi rend tagjaiként. Az Ájgok ájtatos meditációja során gégehangot hallatva jutottak el arra a rezgésszintre, ahol a Láppal, Ganésával, a Mindennel kerültek teljes harmóniába. Ebbéli minőségükben azonban megdöbbentően különböző követendő igazságokra bukkantak, s mikor egymás tudtára adták felfedezésüket, megértés helyett szavuk süket fülekre talált.

Ott van például mindjárt az ellenállás melankóliáját hirdető Ohm. Szarzatosként járta a gigászi méretű Colos-tort (rendkívül magas, barokkos építmény, körfolyosói mind a mai napig rizóma-szerűen burjánzanak, hogy milyen mértékben, azt fedje krasznahorkai-homály, magasságát szintúgy, de annyi tudható, feljutni a tetejére tortúrával egyenlő) környező vidéket és áldásban részesítette mindazokat akik megértették: a békás harcos útja szigorúan a lélek útja, bentről vezet kifelé, semmiképp sem fordítva. Passzivitása abban áll, hogy a ránk mért csapásokat büszkén viseljük, s vissza csak akkor adjuk, ha elfogyott a türelmünk. Jelmondata: „Aki megrázza a pofonfát, ne csodálkozzon, ha barackot nyomnak a fejére.” Egy-egy látogatása alkalmával többen is „csókolOhm”-mal köszöntötték, majd prédikációját és áldását követően hálásan emelték a magasba kezüket, levonva a történet tanulságát: „Ohm-Ájg-ád'”!

Absztra Ájg szentül vallja, a békás harcos hitvallását úgy öltjük magunkra, mint más a kabátot. Természetesen kívülről befelé történik a felismerési folyamat, semmiképpen sem fordítva, s leginkább szellemi energiák által működik. Lassan bújunk bele abba a bizonyos képletes kabátba, mint egy kényelmes, meleg ruhadarab esetén és hagyjuk, hogy szívünket, lelkünket átmelengesse. A megfelelő szintre történt hevüléskor az egyszerű harcos szelleme megvilágosodik, eggyé válik a kabáttal, s békás harcossá avanzsál. Egyértelmű lesz számára a kellő időben, kellő mennyiségben történő fizikai közbelépés egy atrocitás esetén. Mint főzéskor, a megfelelő konyhai eszköz vagy fűszer használata: a fakanállal történő kavargatás egyenesen aránylik egy méretes doronggal végzett ütlegelő művelethez. A legelőn szakajtott szakajtónyi szegfűszeg viszont csínjával kerül a főzetbe, épp amennyire szükség van.

A tökéletes fekhely kérdésköre is ide tartozik. A pihentető alváshoz elengedhetetlen a kielégítő alkalmatosság. Összességében elmondható hát, hogy a békás harcos útja ott, ahol hétköznapi rutin kell legyen minden arra fogékony elme életében – ahogy az absztrahálás is –, mint az öltözködés, főzés vagy pihenés, hálával van kikövezve.

Kuitás Ájg szentül hisz a profánban. Egyszerűségében nagyszerű, állítja. Közös ülések alkalmával hosszasan ecseteli a különállóság fontosságát. Úttörő gondolata rámutatott: ha magányosnak érezzük magunkat, mi sem természetesebb annál, hogy jó társaságot keresünk. Ha pedig többedmagunkkal eltöltött időnk nagy része áldozatául esik ugyanennek a szomorú felismerésnek, bővíteni kell a repertoárt. „Hiszen mi végre az elme, ha nincs test, amiben gondolkodhat?” Ez a gondolatmenet végül hosszas ecsetelést követően odáig fajult, hogy a békás harcos átcsapott orgianisztikus harcosba, ám még e jelzővel is csak alulról súrolták a döbbenetesen szabad miheztartással megáldott szexkazánt az őt kritizáló erkölcscsőszök. Tanítványai közül nem eggyel lépett frigyre, és megígérte, mindig szeretni fogja őket, és sosem hanyagolja el egyiküket sem. Ha pedig ígéretét képtelen volt betartani – leginkább a kóros kiszáradással egybekötött fitymavitorlaszakadások miatt – a gurut mindig kihúzta a csávából nemiszervénél is nagyobb esze. A következővel fegyverezte le az egymásra néha olyan nagyon féltékeny párákat: „Jobban szeretem mindegyikőtöket a másiknál”. A békás harcos útja tehát nem több, mint az önfenntartással egybekötött önvédelem legkifinomultabb formája. Aki a promiszkuitás elvét követi – ígéri Kuitás –, az nem csak egy szilárd talajon álló erkölcsi rendszert tart fenn sokáig, de létét is több irányból szavatolja.

Az Ájgok meséje nemzedékek óta fennáll, érdemes tehát szem előtt tartania annak, aki a békás harcos útját kívánja járni. Mindenki válasszon kedve, lelki üdve, avagy nemi hovatartozása szerint!

Furkász Filiász kutatómunkája nyomán

LocsPocs 2

Maláj már nagyon régen járt Barnabásék felé, utoljára egészen csimbók korában, most pedig, hogy ismét arra volt dolga, eszébe ötlött, milyen is Barnabás édesanyja, Eufémia. Akkoriban csak Mia néniként emlegette, és emlékében egy törődő, jóindulatú, kedves szarovnyinaként élt. Folyton etette, itatta kettejüket a nagy játék közepette, finoman feddte őket, ha elkanászodtak, de dicséretre is futotta, ha gilisztás galacsinokból kulturált kupacokká váltak. Délutáni alvás előtt mindig kellemes történetet mesélt, ami elvonta a figyelmüket Híg horror-agymenéséről, egy félelmetes lényről, mely a Lápot fenyegette bizonyos időközönként. Kutyulu hívása borzongással töltötte el, s ahogy a szarovnyina megnyugtató meséire gondolt, páni félelemtől duzzadt nyirokcsomói oldódásnak indultak.

A Fő utcáról lekanyarodva Maláj befordult a Bélsár-telepre, oda, ahol Barnabással olyan sokat játszottak kis korukban. Az év minden napján akadt elég matéria, amivel dobálhatták egymást, szimulálva Híg egyes történeteit, melyekben akadt háború vagy kidobós. Akkor még nem különült el egymástól élesen a kettő. Ugyanazt jelentette: a játék háború volt, a háború pedig játék. A játék végeztével – tetőtől talpig megmártózva és megmártóztatva a retekben – leporolták magukat és Maláj előbb hazakísérte barátját, ahová megmagyarázhatatlan eredetű érzés vonzotta, és kísérte el a beteljesülést követően is hazáig. Otthon elporolták a nadrágját, de ő nem bánta, mert az emlék amiben fürdőzhetett kárpótolta a büntetést. Eufémia, azaz Mia néni felültette őt a térdére és megkérdezte tőle: hogy érezte magát? Malájból pedig úgy áradt a szó ilyenkor, mint Genitália elföldelt csatornáiból, a kloákán keresztül a kanálisba csobbanó externália. Pont úgy érezte magát tőle, mint a dolgukat végző illetők: megkönnyebbülten.

Maláj kereste a kérdésre a választ. Miért megy most meglátogatni édesanyját Mia néninél? A válasz talán egyszerűbb volt, mint gondolta, és talán épp ezért, mert ennyire nyilvánvaló volt, találta úgy, hogy miután olyan messzire került felmenője világnézetétől, elpártolt annak fizikai megtestesülésétől is. Úgy érezte hűtlen lett, de vigasztalta magát, hogy most jóvá teheti annyival, meglátogatja.

A kerttel övezett kis házikó messziről elütött a szomszédokétól. Kerítése Genoa Itália színpompájában tündökölt, a fű üdén, frissen zöldellt, apró lények futkorásztak a virágágyásban, talán fakiricek. Babó is köztük lehet, gondolta Maláj, de aztán elvetette, mert véletlenül sem akart a békés kis teremtmények alternatív felhasználási módjára gondolni. Ha csak eszébe jutottak a gyüttmentek, akiknek jelentős része továbbállt ugyan, de prominens képviselőjük Tóni személyében továbbra is alkalmatlankodik a környéken, fintorba torzult az arca. A békés aprónép vidáman tette megszokott kis dolgát, amibe Maláj nem óhajtott beleavatkozni. A díszes kertkapun belépve a gyeptéglából szigetekként kiálló köveken ellépdelt az ajtóig, s mielőtt bekopogott volna elmélázott a kiakasztott feliraton: „LocsPocs – Lőccsel és Pöccsel kívül tágasabb!”

Maláj végignézett magán, megállapította, hogy elvileg nem látják szívesen, de aztán felülemelkedett kishitűségén, mondván, a kivétel erősíti a szabályt, kopogott az ajtón, majd lenyomta az ajtókilincset.

A Béka másodszor

Maláj elbóbiskolhatott, ugyanis, mikor kinyitotta a szemét – egy ezek szerint hosszúra nyúlt pislantás után –, a békának hűlt helyét találta. Ám, mielőtt megbizonyosodhatott volna arról, álmodta-e váratlan látogatóját, az álomba illő, láthatatlan Béka megszólalt.

– Ne rugózz annyit a dolgokon. Megtörténtek. Együtt kell élned vele, felesleges a múlton rágódni. Ugyanez igaz a jelenre. Ha rám hallgatsz, a kettő közt élsz, a többi meg majd úgyis jön magától. Mit gondolsz, Ganésa a semmiért teremtett titeket, szarovnyikokat? Hát a lónak a citromát! Gondodat viseli akkor is, amikor aggódsz, és akkor is, amikor nem! Amúgy itt vagyok a válladon, ne izgulj. Tudom, az előbb behemótabb voltam a kelleténél, belátom nem volt túl előnyös, ezért visszavettem a külsőmből. Most azt gondolhatod, ezt biztos csak álmodod, hiszen senki és semmi nem képes hirtelen alakot váltani. Álmodtál már a húászkákról? Egyesek azt tartják, ők álmodnak minket, és nem fordítva. Na, de komolyra fordítva a szót, gondoltam ez a Babó-szerű testalkat majd kevésbé fog feszélyezni.

Szóval Pempőnél tartottunk, meg Barnabásnál, Bandinál, Tüszőnél, Mia néninél, meg van ez a te legújabb őrületed, a Filiász. Hát kérem, nem semmi forma az ürge, illetve a furkász. A fejem is belezsong a sok halandzsába, de meg kell hagyni, fantáziája, az van neki. A világért sem kárhoztatnám, ha nekem lenne ennyi képzelőerőm, most nem a válladon ülnék és papolnék a békás harcos útjáról, amin ideje lenne elindulnod, különben a kóros kiszáradás előtt még azt találod mondani a homlokodra csapva: „Jajj, én ostoba, én kelekótya, hogy miért vártam eddig, mikor már magam alá szellentek és mozdulni se bírok”, na akkor már minden mindegy. Előzd meg! Tegyél magadért! Lépj!

Nem baj, ha iszol. Mindenkinek szüksége van agyradírra, a tiéd a pia. Hasznosabb lenne egy terápia, de te tudod, legalább már kapargatod a felszínt. Ezt a békás harcos útjának ahhoz a részéhez hasonlítanám, amikor a delikvens beköti a cipőfűzőjét. Hasznosnak hasznos, de az igazi kaland, csak ezután kezdődik. Ne haragudj, félbe szakítottalak, kérlek folytasd…

Húászka

Az, aki nem ismerné, bizton rácsodálkozik a tényre, hogy ezek az ártalmatlan, üregükben vagy kavicsok alatt megbújó lények toxikus trutymót termelnek. Passzivitásuk oka is ebben rejlhet, idejük nagy részét ugyanis az aktív semmittevés teszi ki. Valahol gondolataikba mélyedve várakoznak, hogy jobb létre szenderüljenek egy szép napon, és a fizikai síkon is átlépjenek oda, ahová mindvégig vágyakoztak. Egyfajta lassú öngyilkosság ez, melynek szépségéért élnek. Lételemük, hogy a semmivel teljes összhangba kerülve, művészi kifinomultsággal megvalósítva önmagukat, rezgésfrekvenciájuk amplitúdóját folyamatosan szűkülő tartományba zárva lassan kisimítsák. Ha a fauna egészét nézzük, és megpróbáljuk elhelyezni hasznosság terén, valahol a fakiric és a csillámfaszláma környékén mozog. Magának való, ugyanakkor mégis felkelti az érdeklődést különlegessége okán. Lápszerte közkedvelt ételt készítenek belőle, de az alvilág is kiveszi a részét a jószágban rejlő szer kitermeléséből. Genoa Itáliában például az Élve Felfaloda egyik specialitása. Egyszerre csábító és kábító, émelyítően édesítő a gondolat, ami a kíváncsi vagy nyerészkedő természetűeket a húászkához fűzi. Ezen ismertető semmiképpen sem bátorítja a kedves olvasót a húászka nyakló nélküli fogyasztására. Éppen ellenkezőleg, gondolatébresztőnek szánt merengőként álljon itt ez a rövid, kétség kívül nem teljes, ám annál lényegre törőbb bejegyzés arról az élőlényről, mely megannyi elmét inspirált már arra, hogy élete folyását új, kiszélesített mederbe terelje.

LocsPocs 3

Tikkadó virág
Viharfelhő közeleg
Csepp-csepp-csepp-csepp-csepp

Furkász Filiász: Juhé, zuhé!

Malájt fülledt levegő vágta fültövön. Az előszoba falát szívet melengető, energetizáló képek díszítették (Maláj később megtudta, ezek mandalák), az egyiken egy összetekeredett húászka majszolt zöldellő leveleket. Egy másik pedig egy bekeretezett haiku volt. Egy idézeten is átsuhant a tekintete: „Akiket a legnehezebb szeretni, azoknak van a legnagyobb szüksége a szeretetre.”

A nappali irányából hangok szűrődtek ki. Az ajtón egy tábla lógott, közepén áthúzott fallosszal. LocsPocs független, demokratikus, antifallokrata, népi-urbánus-arisztokrata-kérdéskörmentes, némilegkommunista-decsakamennyirekapitalista, meritokráciapárti-ugyanakkorpártmentes, szarovnyina-mártírok-entellektüel-mozgalom (eSzeMENT-mozgalom) Köztársaság.

– Még dolgozunk a megfelelő hosszúságú, de kifejező néven, ami kielégítő az államforma mind esztétikai-, mind tartalmi részére – szólt egy kedves hang, és Maláj megpillantotta még szívet melengetőbb gazdáját. Eufémia és édesanyja egymással szemben ültek, egy kis dohányzóasztal választotta el őket egymástól, amin egy stóc papír hevert. – Nagyon jól haladunk Psziché hangulatingadozásaival és ami a legszebb, tekintélyelvűségéből rengeteget alábbhagyott mostanra. Minél többet olvassuk közösen Furkász Filiász zsurnalisztikáját, annál közelebb érezzük magunkat a vágyott állapothoz. Nem igaz, Psziché?

Maláj édesanyja mosolyogva bólintott.

– Szent igaz, kedvesem! Már egyáltalán nem érdekel, mit pusmognak a hátam mögött azok a gennygombócok. Elnézést a kifejezésért, szóval szarovnyikok. Eufémia csodálatos empata, szinte érzem, ahogy a lénye körülfon engem, végre megélem azt, amire egy magamfajta szarovnyina vágyhat. Feltétel nélküli szeretetben részesülök, és ebben a szeretetben meg tudom élni azt a fajta hozzáállást, amivel nekem is viseltetnem kell a világ felé. Csodálatos érzés. Nem is vágyom senki másra többé, csak erre a figyelemre.
– Ne felejtsd el, mit tanultunk a kiegyensúlyozottságról, Psziché drágám – intette körültekintésre Eufémia. – Szükséged van rá, hogy minél több irányba add és minél több irányból kapd ugyanezt a minőségű törődést.
– Hát persze, el is felejtettem. Olyan vagyok, mint az elefánt: gyorsan tanulok, de könnyen felejtek. Ganésát potyogtatni azonban sajnos nem vagyok képes! – nevetett Maláj édesanyja felhőtlenül.
– Nagyon szépen haladsz, és egyre jobb és jobb leszel! Büszke vagyok rád – mondta együttérző melegséggel Eufémia. – Feszegeted a határaidat, amitől a legtöbben viszolyognak. Te azonban kitartó vagy, nem adod fel, egyre jobban megismered önmagad. Te pedig, Malájka – fordult a szarovnyik-suhanchoz –, szintén büszke lehetsz magadra, mert különköltöztél az anyai háztól. Barnabásra is büszke vagyok, mert megtette ugyanezt. Habár kissé aggódom érte, mert iciripicirit túltolja a bulikázást. Dehát, az ő korában, mi sem voltunk jobbak. A lényeg, hogy ráébredjen Hányinger-macskájának történetének tanulságára, ami itt is van, tessék – mutatta Eufémia a Vízi Hídőr vonatkozó mellékletét –, és levonja belőle a megfelelő tanulságokat. A legutóbbi kalandotok után kissé tartottam tőle, hogy visszafelé sül majd el a dolog, de örömmel látom, hogy haladtok előre azon az ösvényen, amit a Láp szánt nektek, és ha lassan is, de biztosan vágjátok előre magatokat a bozótosban. Van valami, ami bánt, édesem?

Maláj csak állt, pislogott, és arra gondolt, mennyire nem ismer rá jelenlegi anyjára, akiről (és persze vele együtt Eufémiáról is) micsoda pletykák keringenek szerte a Pocsolyában. Kiderült számára, hogy az igazság sokkal árnyaltabb annál, mintsem beszámolókból megismerhető legyen. Következtetni lehet, de teljes körű megismerésre csakis saját tapasztalásán keresztül vezet az út. Jelenleg úgy érezte, látásmódját egy életen keresztül szélesítheti, s akkor is végtelen távolságból szemlélheti majd a teljeskörűség határvonalát. Szorongás és nyugalom kettőssége munkálkodott benne, hiszen egyfajta bölcsőként fogta fel a megismerhetőség inneni oldalát. Az azon túli része viszont kies és tágas, melyben a kiismerhetetlenség uralkodik. Úgy érezte meglelte hát a végső okot, mely miatt annyit ivott, ami a fékezhetetlen buliáradatot, majd az azt követő kiégést eredményezte, amely miatt annyit szorongott. Eképp fogalmazódott meg benne a kérdés: Mi történik majd, ha átlépi azt a határt, ami az élet területét jelöli? És mi vár rá azon túl?

– Jól vagyok, Mia néni…

Hányinger-macskája
Kicsiny dobozban
Hánykolódva dorombol
Taccsol, lefetyel

Furkász Filiász: Hányinger-macskája

Ami a régen megboldogult Hányinger professzort és az ő különleges kísérletét illeti, érdemes a dolgot absztrakt mód értelmezni. Volt egy macskája, Cirmi, akit dobozban tartott, és kísérletet hajtott végre rajta. Arra volt kíváncsi, az állat miért viselkedik kétféleképpen, miközben odabent van. Egyszerre dorombolt nyugodtan és nyávogott észveszejtően. Mintha nem tudná eldönteni, épp melyik hangulata felé imbolyogjon. E két véglet között egyszerre állandósult ez is, az is, a szorongó és a nyugodt létállapot is. (A kísérletet némiképp befolyásolhatta, hogy a dobozt egyszer őrült módon rázták, másszor pedig békén hagyták, de tudománytalannak bélyegezve a gondolatot végül elvetették, mondván ennek az ég egy adta világon semmi köze sem lehet a macska közérzetéhez.) A dolog vége pedig egy orbitális okádék formájában csúcsosodott ki. Amikor kinyitotta a dobozt, a macska jóízűen lefetyelt. Ekkor egy tudóstársa, bizonyos Rorschach odalépett Hányingerhez, és eképp kiáltott fel: A tudomány szerelmére! Milyen csodálatos ábra! Te is látod azt, amit én?

Hányinger hiába forgatta a fejét, hiába hunyorított, hiába próbálta társa szemén keresztül vizsgálni a pacát, nem látott egyebet, mint gőzölgő, félig visszaevett gyomorlevet.

– De hiszen a napnál is világosabb! Az ott egy disznón lovagló egyén! Disznagló! Éppen a lába részét tünteti el Cirmi! Ez csodálatos! Megihlettél… Szükségem van egy kis időre, hogy feldolgozzam a tapasztaltakat… Azt hiszem, nagy horderejű felfedezésre tettünk szert…

Elvileg ez a párbeszéd pontosan így zajlott le kettejük között, az utókor pedig, mint utólag kiderült, sokat köszönhet ezeknek a neves-nemes illetőknek.

Furkász Filiász kutatómunkája nyomán

Bandi levele

Drága Maláj,
Köszönettel tartozom neked, amiért visszafordítottál arról az útról, amelyen tévúton jártam, és visszatereltél arra, amit a Láp szánt nekem. Ugyanakkor mélységesen sajnálom, de jó darabig nem térek vissza a Pocsolyába. Öröm az ürömben, hogy sokáig élvezheted még Barnabás és Aszi társaságát (és ha itt elcsitulnak a dolgok, még meg is látogathatnátok! (bocsi a zárójelekért, nehezen fogalmazok mostanság!))
Szóval, mint bizonyára te is tudod, kitört a háború a szarovnyiktörzsek közt. Szerencse, hogy itt, Kelká-pusztán mérgesedett el a helyzet, távol a Pocsolya andalító pettyhüdtségétől. Így legalább nem vagytok háborgatva. Itt se mindig dörög a Békatapult, nem záporoznak a cecék, olykor nyugalom van, viszonylagos béke.
Az apropó, amiért írásra adtam a fejem egy különös akció estéjéből fakadóan történt. Kiküldetésen voltunk, ahol rajtaütöttünk a fekete szarovnyikok egy partizán alakulatán, akiket történetesen likvidálnunk kellett volna. Na most, és itt jön a dolog morális oldala, ha a parancs az parancs, akkor nekem teljesítenem kell, igaz? Ez esetben jó katona vagyok, de ha nem teljesítem, akkor rossz… Tudod, hogy hadilábon állok az identitással, és épp csak, hogy visszarázódtam, tessék, megint meginogtam. Nem tudtam ugyanis eltenni őket láb alól… És milyen jól tettem, hogy nem! Volt ugyanis köztük egy kis fekete szarovnyina, akinek a tekintete csak úgy izzott a szenvedélytől. Inter Rachel a neve, remekül mulattat, és tudod mi a legjobb? Azzal, hogy engedetlen katona lettem, és elveszítettem a rendfokozatom, végül a főnyereményhez segített. Most már nem félek hibázni, Maláj! Erre jöttem rá ez alatt az idő alatt, amit a fronton töltöttem. Ha a régi Bandit kérdezted volna, akkor azt válaszoltam volna, első a kötelesség, második a szófogadás, harmadik pedig a feltétlen engedelem. Mennyi idő veszett kárba csak azért, mert nem láttam az ingoványtól a Lápot…
Mire levelem eljut hozzád, szerintem meg fog születni közös gyermekünk is. Rachel ragaszkodik a kis Bandi elnevezéshez, de én egészen biztosan Takonypócnak fogom hívni, még a pócokhoz való hozzáállásom dacára is.
Remélem, otthon minden rendben, de mekkora fájdalom, most, hogy leírtam ezt a szót, otthon, jutott eszembe, hogy nekem most már inkább itt van az az ott, de… áh, szóval érted mire akarok kilyukadni, folyton ez a kettősség, ez az ambivalencia… Kicsit frusztrál, bevallom neked, és jó néha lerakni ezt a feszkót a vállamról, hátradőlni és egész egyszerűen csodálni azt, ami megadatott.
A kis családom nevében üdvözlünk és kívánom, hogy neked is váljon valóra még az is, amire most még nem is gondolsz, de majd a jövőben igen és olyan jól fog esni, amikor megvalósul! Hidd el nekem, tudom miről beszélek! (még egyszer bocsi a fogalmazás miatt, nehezen pörögnek a gondolatok, időnként elsuhan egy-egy magozó sorozat a fülem mellett (kicsit meg is süketültem ami azt illeti))!
Őszinte szeretettel,
barátod,
Bandi
(elnézést az esetlegesen helytelen levélformáért!)
Lápi Lőzung / C.I.A.

Értő olvasóink kedvében szeretnénk járni, ezért a hírhedt Bogárda kirendeltségről, a Tentakuláról közlünk helyszíni riportot, mely korábban a közhiedelemben élő szerzetesrend, az Ájg-rend tartózkodási helye volt, az egykori Colos-tor. A bejárat fölött a mai napig olvasható az életbölcsesség, melynek jelentése mit sem kopott a mai napig, fényesen hirdeti a fennkölt eszmét: „Ha a dolgok nem fordulnak jobbra, menj balra.” Firkász Filiász minden bizonnyal a fogvatartottak körülményeit nyomorúságosnak, méltóságon alulinak jellemezné. Ellentétben vele, a Lápi Lőzung szerkesztősége egyként vallja, hogy a nyirkos, árnyékos, huzatos cellák kényelmes luxuslakóhelyek mindazok számára, akik cselekedeteik következményeként hosszú távú vendégei a komplexumnak (olyan nevek például, mint a Krokodíler, Feka, Csillám vagy Zzzakariás, Svejk és Szárnyas).

A C.I.A.-(azaz Cisz-Incel-Alfa)osztag keménykötésű brigadérosai olyan elitügynököket tudnak soraik közt, akik nem restek az eltévelyedetteket megregulázni, esetenként átnevelni. Ez szintén bökheti Firkász csőrét, aki teljes mellszélességgel áll a szabadosság pártján, de minket, elvhű Láp-lakókat elégedettséggel tölt el a tudat, hogy létezik egy közeg, ahol a kiilleszkedett személyeket célzottan megkísérlik visszaintegrálni társadalmunkba. Sajnos Genoa Itália népszerűsödésével az abnormalitás teret hódít, a Láp eredeti arculata pedig folyamatosan veszít eredeti állapotából. A Makulátlanok uralkodása idején minden jobb volt, mondhatni makulátlan, de hisszük, hogy a megfelelő intézkedésekkel idővel visszafordítható a folyamat és helyreállítható az ősi rend, mely méltó… Maláj itt lapozott… hogy aztán egy új világ eljövetelével beteljesüljön a jóslat, miszerint azok, akik arra születtek, hogy uralkodhassanak… Maláj megint lapozott… és azok, akik készen állnak majd harcolni az igaz ügyért, mert érzik a haza hívó szavát, készek meghalni is érte… Maláj feladta, félredobta a Lápi Lőzungot és elhatározta, lemondja az előfizetést.

A Béka harmadszor

Hogy milyen a békás harcos útja? Pofonegyszerű! Akkor csattan, amikor szükséges! De fogalmazhatok kevésbé agresszív hasonlattal élve úgy is, olyan, mint vízbe ugrani. A békás harcos útja csak a mély vízbe csobbanással kezdődik igazán. Számtalan vízcsepp fröccsen szerteszét. Ezek a harcos tetteinek következményei. Ám minden egy irányba mutat, a vízmolekulák visszahullanak idővel, a vert hullámok pedig megnyugszanak. Nos, ilyen a békás harcos útja. Békéltető. Hullámot ver, majd lecsendesít. Egy magasabb elvet szolgál, amihez utolsó szívveréséig hű marad. Aki ezen az úton jár, gyakran békaugrásként éli meg az események egymásutániságát. Hol ide, hol oda nyúl, mikor éppen hol van rá szükség. Akkor avatkozik közbe, amikor szükség van szilárd eltökéltségre, de nem huliganizmusra. Erőre, de nem agresszióra. Szerepéből fakadóan arra predesztináltatott, hogy a lehetőséget megragadva szolgálja a szabadságot, játssza az élet nevű játékot. Gyermekien bohókásan és felnőttesen komolyan egyszerre.

Azt hiszem, mindennek az alján a semmihez fűződő viszonyod bugyog. Háborog, nyugtalan, mert belülről tekintesz kifelé. Tekintettél már magadra úgy, mint a Láp egésze? Nem csak, mint annak egy apró szelete, hanem, mint teljes egésze? Hiszed, hogy Ganésától származol? Vagy szimpatikusabb LeSaarmazottként tekinteni magadra? Melyik nyugtatna meg igazán? Valójában minden élőlény égő kanóc csupán, oxidálódó szervezet, amely lassan elég, s mikor elfogy, elpusztul. Sokan rettegnek ettől az érzéstől, amikor átlépnek a semmibe. Amikor meghalnak. Mi lesz azután? De még fontosabb a kérdés, mi volt az élet előtt? A békás harcos szüntelen szem előtt tartja ezt a kérdést. A válasz ugyanis valószínűleg ugyanaz lesz. Ugyanaz történt az élet előtt. A semmi, és utána is ugyanaz a semmi következik. Ezen a ponton a békás harcos levonja a következtetést, hogyha az élet után a semmi következik, akkor a semmi egy ponton majd ismét életbe torkollik. És ki tudja hanyadszor játszódik már le a gondolatmenet, mi több, ki tudja hányszor fog még? A békás harcos pedig mosolyogva lecsendesedik, mert pontosan érzi, hogy abban a pillanatban semmi és valami harmonikusan egymásba kapcsolódik, érzi a lét és a nem lét egymásra utaltságát, dinamika és statika frigyét. Ott abban a pillanatban megérti, hogy nincs mitől félnie, mert semmi sem történik, mégis valami nagyszerű dolog részese. Ráébred a benne lakozó erőre, mely hajtja előre szüntelen, idő és tér, a Láp dimenziójába zárva, csakúgy, mint ahogy a testében lakozó lelke kíváncsian tekint körbe, hogy egyszer majd elmesélje annak, akit szintén hasonló bánat gyötör, de még nem tapasztalta a békás harcos minőséget, átadja lénye legjavát, felemelje azt, aki segítségre szorul, hogy nyugalom, hogy béka, hogy béke. Ráterelni az útra, amin járhat, hogy eljusson oda, ahol azelőtt nem járt, de titkon vágyik. Mindenki járni kíván rajta, de csak keveseknek adatik meg. Ettől olyan szerencsés az, aki szemben találja magát a kiüresedéssel. A dolgokhoz fűződő viszonya átrendeződik, a világra pedig ismét csimbókként csodálkozik. Mert aki egyszer a halálra gondol, de úgy istenigazán, annak a dolgokhoz fűződő viszonya átrendeződik. És akkor jön a szorongás, a kompenzációk özöne. Tekints hát úgy életed ezen szakaszára, mint újjászületésre, s meglátod, a halál sem lesz később egyéb, mint egy izgalmas kérdésre adott válasz. Többé nem szorongással, hanem várakozással tölt majd el a gondolata. Most megyek, Maláj, ideje indulnom. Ha rám hallgatsz, azt csinálsz, ami csak jól esik. Élj és hagyj élni másokat. Ja, és a legfontosabb, mind közül a legeslegfontosabb, ami nélkül mit sem ér az egész, a végső igazság nem más, mint a … brekeke … brekeke … brekeke

A Maláj fejében kavargó gondolatok ekképpen képződtek le: Számít egyáltalán, honnan származik a szarovnyik? Van-e, és ha igen, mi a teendője a háború vonatkozásában? Megbékél-e valaha a gondolattal, hogy az élet egyszer az ő szeméből is kiröppen majd egy átbulizott éjszakát követő alvás során?

Nem tudta megmondani, de volt valami megnyugtató ezekben a brekekékben, melyek ugyanúgy hangzottak, mint annak előtte a Béka minden egyes szava. Mintha egy ponton kitisztult volna a tudata és azokat úgy fogadta volna be, ahogy annak idején Malária tette, az azt követő fátyol viszont ismét elködösítette jelentésüket, szabadjára engedve a szorongás áradatát, nyakig merülve benne ismét, melyet, oly sok alkalommal már megúszni igyekezett. Megdöbbenve tapasztalta, hogy ezúttal a felszínen maradt.

Egyetlen tételmondat lebegett csupán szemei előtt, melyet nem olyan régen olvasott a Vízi Hídőr egyik oldalán: „a Béka azóta is kézről-kézre jár, senki nem tudja merre lehet, de egy biztos – aki megtalálja, döntő befolyással lehet az események alakulására.”

Többé nem hálni járt belé a lélek, hanem ellenkezőleg – hisz meghallotta a Béka szavát.

Ajj a húászka mindenit!

Híg magához tért az Élve Felfalodában. Az Asztrál Tetanusz, akivel beszélt, csakúgy, mint a főzet a táljából eltűnt, helyét egy termetes, brekegő béka vette át. Szemdörzsölése után hűlt helyét konstatálta, megjelent azonban Betyárkörte. Hess, hess innen rusnya kölyök, veled abszolút nem szeretnék révülni – próbálta elhessegetni a látomást Híg, de be kellett látnia, a szarovnyik-csimbók testet öltése egyben a főzet végét is jelentette. Kérdésére, ugyan hogy merészelte megint kihagyni őt a meséből, elégedetten csettintett és így felelt: Ezúttal nem hagytalak ki, te kis szaros! Tudod hol jelentél meg? Te voltál az a masszívan odaragadt, délcegen lengedező kuladarab az elefánt segglyukán!

Természetesen mondanunk se kell, a pofon a nyomaték kedvéért elcsattant ugyan, de olvasóinktól azt szeretnénk kérni, igyekezzenek maguk is a békás harcos útjához méltón viseltetni a megpróbáltatásokat.

Valamint egy kósza, jó szándékú gondolattal hadd éljen a magamfajta útkereső: hacsak nem vetődnek véletlenül Genoa Itáliába és annak híres-neves Élve Felfalodájába – no és persze nincsenek noszogatva szorongató kérdések özöne által –, a húászka főzet fogyasztását kerülni messziről szíveskedjenek.

Mi ez a sok zárójel – kérdezhetnék joggal. Nos, aki ismeri a „brekit”, az érti az okát.

Furkász Filiász utószava

Vége

Előző oldal Petya