Mesék a Lápból - A békás harcos útja

Neoprimitív / Írások (466 katt) Petya
  2023.02.11.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2023/11 számában.

A békás harcos útja

Békés pocsolya
Szorongó béka brekeg
Placcsan, elmerül

Furkász Filiász: Béka Haiku



Ajj, a húászka!

Híg alkotói válságban szenvedett. Naphosszat kanyargott a Pocsolya peremén, mígnem a szárazság olyan elviselhetetlen és fojtogató lett, hogy kénytelen volt alámerülni az üledékes süppedék békalencsés maszlagába. A kín egyszerre engedett, elviselhetőbb szorongássá enyhült, majd felfelé szálló levegőbuborékjaival együtt feloldódott. Úgy érezte, a víz magába fogadja, eggyé válik vele, nyomás alá helyezi, de mégis felszabadítja. Gondolataiba süllyedve új perspektívából látott rá a dolgokra, amiket addig nagyítón keresztül szemlélt madártávlatból. Képzelete könnyedén kavargott, s mire a Pocsolya aljára ért, kitisztult minden, közelinek, kézzelfoghatónak érezte az addig zavaros dolgokat. Genoa Itália (melyet a helybéliek nemes egyszerűséggel Genitáliaként emlegetnek) képe kristályosodott ki, ezért úgy döntött, ellátogat erre a nevezetes helyre, hogy ihletet gyűjtsön a további mesékhez.

Hogy mit érdemes tudni Genoa Itáliáról? Egyesek úgy tartják, kolbászból van a kerítés is, mások azt állítják, ha minden kötél szakad, a szabadesést akkor is megfékezi egy-egy pihe-puha potroh. Végső soron mindenre akad valamilyen kétes-kéjes eredetű megoldás. Amolyan kufirc-lőzung. Ám Híg nem ezeket a kalandokat kereste, nem vágyott vájkálni mások privát szféráiban, légiesen könnyed gondolatokkal fárasztani petyhüdt testét, vágyvezérelt gondolatok által megrekedni a matéria betonszilárd vázában. Szárnyalni akart, s ezért, mikor már a lápi lények által telített utcákat rótta, elhaladva a Bogárda kirendelt helyőrsége, a Lábatlan Tyúk, a vörös lámpás negyed és egy kerek főtér mellett, ahol szárnyaszegett népségek dalolásztak aprópénzért, úgy érezte, ideje betérnie az Élve Felfalodába, mivel piszokul megéhezett. Na bumm, adott a ganénak egy taslit, gondolta, megtette ezt a hosszú utat egy helyközi marhabögöly járaton csak azért, hogy gasztronómiai élvezeteket szerezzen, a lelki zamatok megízlelése helyett. Üsse kő, az éhség nagy úr, minden élő szervezet legfőbb parancsolója. Engedett a csábításnak.

Odabent viszonylagos csend uralkodott, melyet csupán néhány böfögő bicekabóca tört meg hernyósaláta lakmározás közepette. Elfoglalt egy asztalt, a pincérbogár pedig már hozta is neki az étlapot. Volt ott minden: kerregő krumplival kínált zümmögő mártás, filézett hártyás redővel felszolgált pocsolya-pecsenye, zizegő saláta szuszogó ászkatüdővel, héjában főtt pislogó gyümölcsszemek, porcukorral hintett embriós. Italválaszték téren sem szűkölködtek: Szűrt, szűretlen pölöskei-poloskaváladék, bendőenzim nyálkahártyában erjesztve, békalencselé szódával. Egyik sem nyerte el a tetszését. Úgy érezte, ha akár egyet is kiválaszt ezek közül, lemarad a többiről, amitől elszomorodott. Sört választott, mert tudta, azzal nem nyúlhat mellé, amikor is kiszúrta a ház ajánlatát: Húászka-főzet, (azoknak, akik lelki-szellemi feltöltődésre is vágynak a gasztronómia nagyura, az éhség szolgálata közben.) na tessék! Éppen erre van szüksége. De azért a biztonság kedvéért rendelt a Húászka-főzet mellé egy pofa sört is, nehogy hoppon maradjon, s szenvedjen legfőbb ihletforrása hiányától.

A pincebogár sejtelmes mosoly kíséretében meghajolt és eltűnt. Azonnal hozta is a sört, s elmondta, a főzet elkészítése némi időt vesz igénybe. Cserébe az élmény garantált. Híg nem bánta, hogy várnia kell, elmélázott két korty között, mit is szeretne igazán elmesélni a csimbókoknak legközelebb. Mindenképpen tanulságos kell legyen, hasznukra kell váljék a mese, tanulsággal kell szolgáljon, különben az egész átcsaphat öncélú magamutogatásba, amelyet Híg kínosan szeretett volna elkerülni. Vajon Betyárkörte pofonja legutóbb ildomos volt? Lehet, hogy túl korai volt megutaztatni őket az identitásválság lélekvesztőjén? A pubertáskori problémák prózai példabeszédei csupán meddő szócséplésnek, sőt mi több, pajzán-parázna papolásnak hatottak volna? Hiszen olyan kis aprólékok még. No meg aztán Betyárkörtének is megígérte, hogy belerakja az egyik mesébe. De ugyan hogy találhatna megfelelő szerepet a kis nyamvadéknak? Súlytalan kis galacsin, amit elfúj az első szellentés, felkapja és addig röpíti, míg az élet ki nem suhan belőle. No, akkor megnézhetné magát az öreg Híg a régi nagy öregek aszott táborában! Kifogyhatatlan pletykamuníciót szolgáltatna egy ekkora orbitális baklövéssel. Nem, nem! Kímélni kell a kis Betyárkát. No és a valóságtartalomról sem feledkezhet el. Csakis az igazat mesélheti, semmi mesterkéltség, semmi susmus. Betyárkörte minden bizonnyal meg fogja érteni, és hálás lesz az óvó távoltartásért. Vagy éppen ellenkezőleg, ismét jön a lengőtasli? Tudja a fene... No, de hátha megjön az ihlet attól a Hú izétől!

A Húászka-főzet nem is váratott többet magára. A pincebogár óvatosan letette a gőzölgő főzetet Híg elé, s a következő instrukciókkal látta el: Az elfogyasztását követő röpke időszakban egy kicsikét rosszul érezheti magát, mintha becsiccsentett volna. Híg nem bánta, már megszokta a folyamatos alkoholmámorban tengést. Valamint, folytatta a pincebogár, fel kell készítenie magát arra az utazásra, ami a rosszullét után következik, amely során belső lénye elválik testétől egy magasabb perspektíva kedvéért. No, ilyen még nem volt neki. A sör el-elrepítette ugyan képzeletben, de mindig maradt ülve a fenekén. Hova is mehetett volna? Ha megpróbál felállni bizonyosan rögvest visszahanyatlik. Szóba sem jöhetett a csatangolás. Talán a Pocsolya fenekéhez hasonló érzés vár rá? Kíváncsian hajolt a zöldes árnyalatban foszforeszkáló ital fölé, majd lassan a szájához emelte. Az illata olyan volt, mint Svejk egykori bokron lengedező lakosztályában, ami sok alkalommal szolgált fránya reumája gyógyközpontjaként, és ami olyan áttetsző volt és üdítő, de ülepedett váladékkal telt zsákja végül Bandi hathatós segítségével kipukkant. Oda az áporodott és fanyar aurák temploma, oda a reuma– és vizelettartás-segítő kezelés. Talán itt az újabb segítség a pisiász kiküszöbölésére, gondolta és egy kortyra lehúzta.

Enyhe szédülésen kívül nem érzett mást, s ehhez is hozzászokott már megannyi malátakoktél után. Leöblítette a kellemetlen utóízt, majd a hirtelen jött görcstől az asztalra vágta a korsót, szemei kigúvadtak, és úgy érezte, menten kileheli lelkét. Hát ezt kínálják neki ínyencség gyanánt? Erre képes a ház ajánlata?

Aztán amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan állt is tovább a hánykolódás. Kisimult az arca, ahogy elöntötte a felszabadulás érzése. Megint a Pocsolyában érezte magát, ahogy süllyed. Ugyanakkor emelkedett is, ami enyhe képzavar annak említve, aki nincs a főzet hatása alatt. Az origo többé nem egy középpontot jelölt, hanem bárminemű pontját az egész Univerzumnak. A fókusz oda lett téve, ahova Híg csak akarta, odarepült, ahová csak akart és egyszerre volt emitt is, meg amott is. Hogy pontosan hol, azt nem tudta volna megmondani, ismeretlen vizek, járatlan erdők, szárazföldek keletnek-nyugatnak. Érdekes, két lábon járó, ismeretlen eredetű lényeket látott, akiket óriásoknak nevezett el. Meg kell jegyeznie, valóban olyan dolgokra képes most, amire soha sem volt azelőtt. Ugyan kinek jutna eszébe két lábon járó óriásokról képzelődnie? A fantázia mely kies szegletében bugyoghattak ezek a képtelen teremtmények, mígnem a megfelelő nyomás alatt hevődve gejzírként ki nem törtek rejtekükből? Halállal, háborúval, szerelemmel, szaporodással, bátorsággal, bigottsággal, gyávasággal és gyötrelemmel szembesült a velük való találkozás során, mély nyomot hagyva benne, és Híg attól tartott, a sodró áradatot képtelen lesz mind memorizálni.

A látomás csak pár pillanatig tartott. A pincebogár épp a kilöttyent sört törölgette, s érdekelődően hajolt Híghoz, aki időközben visszatért. Nem tudta szavakba önteni, mi is történt vele. Valóság volt, vagy csupán álom? A kötényes felszolgáló szeméből azonban kiolvasta, ez még csak az út legeleje. Ismét meghajolt és magára hagyta.

Híg magába zuhanva kóstolgatta az élmények maradékát. Beléjük harapott, megszagolta, nyalogatta, ízlelte. Egészen addig, míg arra lett figyelmes, valaki csatlakozott hozzá.

Az ismerős idegen

Egy különlegesen bizarr lény ült le a nyikorgó székre. Híg első ránézésre az afrofonatos frizurát, a napszemüveget, és a színpompás fejkendőt szúrta ki.

– Bob Marley? – kerekedett el a szarovnyik szeme.
– Annak látsz? Hát, barátom, ki kell ábrándítsalak. Elég, ha csettintek, és másként tekintesz majd rám.

A csettintést követően a raszta fonatok eltűntek, helyükre hatalmas szembogarak nőttek, szárnyak törtek elő a lapockából, mely nem lapocka volt többé, hanem tor, és olyan bánatos tekintet kíséretében kerregtek, hogy Híg rögvest együttérzett az elébe táruló cecével.

– Zzzakariás… úgy sajnálom, hogy olyan méltatlanul zártam le a történetedet. Ha újraírhatnám, sokkal grandiózusabb szerepet szánnék neked. Meg Svejknek és Szárnyasnak is...
– Ez fantasztikusan hangzik, kedves Híg, de megint engedtél a vaksi szemeidnek, amik tévútra csaltak. Engedd meg, hogy felvegyem a valódi alakomat. Ideje rátérnünk ugyanis a mesére, amin régóta fáradozol! ...Figyelj, eddig már meséltél nekik disznaglásról, meg genitáliákról – mondta az idegen, aki elmélyülten szipkázta a felszolgált vízipipát – nem kéne most már valami tanulságot is csempészni az öncélú sorok közé?

Híg felvonta szemöldökét. Még hogy ő ne tanulságos mesét mondott volna? Dehogyisnem! Csupán csak félreértette a sorait ez a kelletlenül idetévelyedett lélek. Ez a hogyishíjják…

– A nevem Asztrál Tetanusz. És szeretném, ha együtt mesélnénk el a Békás harcos útját a nagyérdeműnek egy következő alkalmon. Na, mit szólsz?
– Egyáltalán nem vagyok elragadtatva az ötlettől. Elvileg ez egy önálló produkció. A gyerekek nagyon szeretik hallgatni. Csak az a nagy pofájú Betyárkörte alkalmatlankodik bele folyton. A múltkor úgy pofon vágott, hogy a fal adta a másikat.

Erre akkorát nyerített az Asztrál Tetanusz, hogy a Falodában mindenki csöndben maradt és őt nézte. Az ügyet sem vetett rájuk, hanem Híg felé tolta a vízipipa szipkáját és noszogatni kezdte.

– Ha már elmulasztottunk koccintani korábban, és meginni a pertut, azt javaslom, itt az ideje elásni az idegenkedés legkisebb morzsáját is. Szívjuk el a békapipát! Jut eszembe… Hallottál már valaha az ironikus ellenhatásról?

Ironikus ellenhatás

Kilenckor kél keleten
kotyogós kávét kortyol
jóban-rosszban lobban
dobban robban
a kis szív

Estére ernyedt esze
elkerülhetetlenül
hanyatló hervadó hasztalan
térül, fordul
elterül

Másnap minden mesés
hajnali hormonok hajtják
de minek?
Lelke lomhán lankadó
sivár – kivár

Furkász Filiász: Ciklikus cécó


Hofi komikus értékítéletből levezetett előrejelzése, miszerint lassan a szar húzza le a wc-t, végül igaznak bizonyult, ám ő sem gondolta, hogy szavai szó szerint megelevenednek. Maláj dolga végeztével kilépett a fürdőszobából, és körültekintett Bandi hagyatékán. Szörnyen lelakott volt. Egy ideig küzdött az újra és újra termelődő, meg-megújuló szeméthalommal, a görbe estek csataterén maradt hullahegyekkel, de egy ponton feladta. Azon a ponton, amikor rájött, minél inkább szeretné eltakarítani, annál több idő és energia rááldozással képes csak lépést tartani a tisztaságért folytatott küzdelemben. Mióta nem csinált problémát a helyzetből, nem is volt min görcsölni. Na persze, ha az anyja belépne ide, kitérne a hitéből, de erre nem akadt példa mostanában. Jobb elfoglaltságot talált újabban, mint a rosszcsont fia körmére nézni. Akadt azonban így is min törnie a fejét A legutóbbi beszélgetés közte és Barnabás közt nem is lehetett volna kényelmetlenebb.

– Kész, vége, többet nem iszom – tolta el magától az italt Maláj.

Barnabás kikerekedett szemekkel nézett barátjára. Valahogy úgy, mint ahogy arra néznek, aki mindenki előtt letolja a nadrágját és szemérmetlen szeméremméret kérkedéshez lát.

– De mi a bajod?
– Meguntam.

Mióta lecsengett a szervezett droghálózatot követő hisztéria mizéria, Malájék mást se csináltak, csak buliból buliba jártak, házibulit szerveztek házibuli után, ziccert ziccerre halmoztak. Barnabás élete végéig folytatta volna szíve szerint, annyira ínyére volt a könnyűvérűség. Imádott belekóstolni az illuminált világ illuzórikus ízébe. Az apró falatok azonban átcsaptak féktelen habzsolásba, az életvitel pedig abszolút kitöltötte mindennapjaikat. Maláj ellenben úgy érezte, megcsömörlött, amibe képtelen volt beavatni barátját. Hányszor megpróbálta már! De mindhiába... Kezdte azzal, hogy olyan érzés, mintha túlenné magát a szarovnyik. De Barnabás elhárította a feltételezést azzal az indokkal, hogy csak egy, az Élve Felfalodában oly’ gyakran használt pávatollra van szüksége, hogy ledugja a torkán és már folytatódhat is a haddelhadd. Aztán úgy, hogy légszomj gyötri. Szeretne végre fellélegezni. Barnabás viszont a fojtogató kellemetlenséget annak a kikosarazásnak a számlájára írta, melyet Porcikától szenvedett el. Azt tanácsolta barátjának, vegyen egy jó mély levegőt és merüljön el jobban a formák és domborulatok feneketlen tengerében. Amikor aztán az ominózus zsongó-bongó-dongó veretős dínomdánom éjszakát követő hajnalon Maláj magába fordulva ücsörgött a kertben Aszival, Barnabás a szemére vetette, milyen hanyag házigazda, de egyszersmind szándékában állt rögvest jobb belátásra bírni, beavatva közelgő tervébe. A soron következő program szerint Szuriék ismét átjönnek, és hoznak magukkal még néhány havert. Mikor látta, Maláj nem nyúl a békéltető szándékkal hozott italához megdöntötte azt is.

– Csak szimplán elegem van.

Barnabás csöndben iszogatott, hümmögött egy sort, majd jobbnak látta, ha rápihen a következő alkalomra. Malájnak is ezt tanácsolta, aludjon egyet, és holnap majd másként látja a világot. Nincs is ideálisabb annál, ha a szarovnyik álomtalan álomra hajthatja a fejét, hogy kitisztulva ébredhessen egy újabb végigtáncolandó éjszaka reményében, ismételt merényletet végrehajtva józanságán. Feltéve, ha képes bevetésre alkalmas állapotba hozni magát...

– Ami azt illeti – fordult vissza Barnabás félúton –, engem is kínoz valami.

Malájban felhorgadt a remény, hogy barátjában szárba szökkent a megértés csírája. Hogy gondjuk egy tőről fakad, helyzeti megítélésük pedig közös pontra helyezkedik.

– Az utóbbi időben nem alszom valami jól. Ami nem is gond, mivel így több idő jut bulira. De néha jól esne szundítani. Csak forgolódom, jár az agyam azon, aludni kéne már, de nem… Nem jön álom a szememre…

Maláj unottan sóhajtott.

– Ironikus ellenhatás, Barna. Minél jobban akarsz valamit, annál kevésbé fog megvalósulni.
– Aha, értem. Akkor ez jó! Hiszen te nem gyötröd magad az italozás gondolatával, sőt, ami azt illeti, egyáltalán nem akarsz inni! Mi következik ebből?
– Az, hogy nem fogok inni… Hiába is erőlteted… Ez nem így működik...
– Hát ezért vágtunk rendet Bandi kecójában? Ezért olvastad el azt a sok bugyuta magazint? Forgatod azt az unalmas Lápi Lőzungot? Meg Vízi Hídőrt? Már a nevük is milyen vontatott… Fel nem foghatom, hogy hagyhatod figyelmen kívül azt a rengeteg okítást, amelyet Tüsző rádruházott. Hát a falnak beszélt?
– Nem vagyok olyan, mint Tüsző.
– Nem, tényleg nem vagy olyan. Leginkább arra a Búvalbaszott Bandira emlékeztetsz, akitől annyi szenvedés árán sikerült megszabadulni.
– Ja, és hol van ő most? Egy háború sújtotta övezetben…
– A legjobbakkal is megesik... Másrészt ezt ő akarta. A Bogárda kötelékén belül talált újra önmagára. Most, hogy újra pofozkodhat, ismét elemében van. Bár tudtommal jobbára békés rendfenntartó erőként vannak jelen.
– Ja, úgy valahogy…

Csend telepedett közéjük. Aszi oda-odadugta kis fejét Maláj vakargató keze alá, és hol hálásan, nyelvlógatva, hol méltatlanul vakkantva sürgette a kényeztetést. Bandi biztos írt volna, ha történik valami említésre méltó, a magazinok hasábjain azonban rendre megjelentek helyszíni tudósítások, amik remek információszerzésre adtak lehetőséget. Maláj azon kapta magát, hogy ideje nagy részét a magazinok olvasásával tölti, sokkal szívesebben merülve el az okok gordiuszi csomójának bogozásával, minthogy felületes beszélgetésekbe bonyolódjon Barnabás újdonsült haverjaival ittas állapotban.

– Mindegy, engem nem izgat hogyan, de szedd össze magad estére – és vonakodva, de megeresztett egy „légyszíves”-t is. – Ahogy mondtam, átjönnek Szuriék, és jön Fanni is.

Bökő Fanni volt Barnabás nagy-nagy kiszemeltje. Maláj epésen megjegyezte, igazán szívesen tartaná a gyertyát, de nem akar alkalmatlankodni.

– Ne gondolkodj már így! Olyan negatív vagy! Bevonzod a rosszat! Gondolkodj pozitívan! Tedd túl magad Porcikán és nézz előre! Ki tudja, neked is tetszeni fog majd valamelyikük. Fullánk egyik barátnője állítólag igen csípős kis fehérnép. Vagyis inkább fekete-sárga csíkos nép. Tekintve, hogy Lódarazsak. Pempőnek hívják. De a Bökő Fanni mindig Peminek becézi. Imádom Fanni habitusát, a heves vérmérsékletét, azt a jó potrohát neki, azt a vékonyka darázsderekát!

Maláj olvasott már ezekről a lódarazsakról. Ha minden igaz, a Vízi Hídőrben, bizonyos Furkász (vagy Firkász?) Filiász tollából. Vándornépnek, kicsapongó, hedonista életűeknek titulálta őket, és ez csak az enyhébb fajtájuk. Elborultabb testvéreik képesek martalóc hajlamokra ragadtatni magukat. És ezek a jövevények, hála Barnabás nagyvonalúságának, egyenesen az ő szemétdombjukra igyekeztek.

A hajnali beszélgetés Barnabással elpárolgott, és Maláj ismét végigtekintett a szőnyegbe taposott papírpoharakon és szívószálakon. Az odaszáradt foltokra a bútorokon, a zsíros tenyérnyomokra a lambérián. Frissen kikelt muslicák röpködtek a kiürítetlen szemetes körül, a csillárról pedig egy ejtőernyő méretű női fehérnemű lógott. Nagy levegőt vett, nyelt egyet, és egy „na jó, még egyszer utoljára” érzülettel, ki tudja miért, elszánta magát a takarításra.

Lápi Lőzung / Furkászok

Essék szó a Furkászokról! Ezek a hosszú szívószájszervvel rendelkező, illuzórikusan elvarázsolt lények családtörténeti szempontból kuriózumnak tekinthetők. Jelesül Foszfor Sz. Kálló Furkász. Akit addig-addig vert (vagy épp áldott) a sors keze, míg fel nem találta saját vizeletéből előállítva a foszfort. Az utókor azóta is „fényhordozó”-nak nevezi. Ezzel megalapozta a család jó hírnevét, melyet közvetlen leszármazottja, Fehérpenészes Fondue Furkász vitt tovább, példátlanul magas ívet futva be a gasztroenteriőr pályán. Vagy ott van az üzletfurkász, a híres-neves Fondorlat Auchan, aki egész üzletláncot alapított két szelet penészes kenyérből és egy rúd, nyákos parizerből. De ne feledkezzünk meg a női ágról sem. Itt van rögtön FityMarcsi, a fallosz-szelidítő kurtizán (virtuóz oboajátéka oly sokak szívét dobogtatta meg annak idején!), vagy FrufrufittyEnci és az ő minden szálra kiterjedő gondosan konstruált hajkoronái. Legifjabb üdvöskéjük azonban csúfosan elmarad a Furkász família prominens tagjai mögött; kortársai illették már sokféleképpen, mind-mind jól jellemzik gazdája korlátolt képességeit: Először lett Filiász a fancsali, aki humoristának állt, de fárasztó szóviccei miatt alkalmatlannak bizonyult. Majd következett Filiász a fakezű, aki egyik napon elhatározta, szobrászművésznek csap fel, mígnem másnap lemondott róla, mivel rájött, nem minden márvány rejti azt a bizonyos Dávid-szobrot. Filiász a fránya, aki papnak állt, cölibátust fogadott, egészen másnap délig, amikor is egy imádságon részegen rávetemedett a sekrestyésre, aki történetesen egy szentjánosbogár volt… Igen, jól olvasták! Nem Juli, Jani! …és a legújabb baklövése is felkerült a listára: firkász, aki képtelen tisztességesen összeszedett irományt alkotni. Csupa kecskerímekre és kliséhalomra, terjengős ponyvára futja csupán. Saját kiadású Vízi Hídőr nevű lapjába publikál, de mi hívjuk csak annak, ami: Vízi Mételykóró. Vajon itt a vége a Furkászok dicső korszakának? A szebb napokat látott vérvonal végleg felhígult?

Vízi Hídőr / A szarovnyikok háborúja

Létezett és létezik egy tágas tér, Kelká-puszta, ahol elefántok szeretkeztek, s szellentettek boldogan, békében nagyokat. Ezek a szent állatok az idők kezdete óta lelték örömüket egymásban, olykor azonban magányosan elvonultak, hogy elvégezzék bokros teendőiket. Közülük a legtermetesebb, legnagyobb étvágyúra egyszer rátört a szükség (innen a vicc: mit kell adni a terhes elefántnak? Utat!). Korábban ebbéli tevékenységéből kipottyanólag születtek az olyan jeles nemzetek fiai és lányai, mint a szaracénok vagy szarmaták. E szükségből azonban maga Ganésa fogant meg egy jókora gőzölgő ganékupac belsejében. Ő lett a szarovnyikok forrása. A trágyadombból kikelve körülnézett, és látta, temérdek ideje és alapanyaga adatott arra, hogy jót cselekedjen. Ganésa szelíd, puritán, jóakaratú isten volt, s úgy döntött, végtelen boldogságát meg óhajtja osztani másokkal is. Sorra életet lehelt hát a körülötte végeláthatatlanul szétlapított, hegyekben álló, erjedő, ganégörgető bogarak által ellepett trágyadombokba. Azok iziben izegni-mozogni kezdtek, melynek következtében sokfelé osztódtak, saját testtel és tudattal áldattattak meg. Pislogni kezdtek, s első dolguk volt rápillantani teremtőjükre. Mind imádták ekkor, és felsorakoztak előtte, és ő beosztotta őket saját belátása szerint. Ganésa látta, hogy vannak, akik a napot kedvelik. Őket a szabad ég alá terelte, s bőséges esővel áztatta őket, vagy épp aszályt és meleget biztosított nekik, ha a szükség úgy kívánta. A másik csoport az égig érő fák rengetegébe bandukolt, s kezdetben ők sem szenvedtek hiányt semmiben. A nyirkos, fojtogató környezet azonban elidegenítette őket teremtőjüktől, valamint a lombokra is átokként tekintettek, mivel az állandó sötétség mindjobban lehangolta kedélyüket. Végül azok, akik a szabad ég alatt találtak otthonra, s a nap rendre kiszítta őket, a fehér szarovnyikok lettek, a mélabús, homályban élők pedig a fekete szarovnyikok. A fehér szarovnyikok továbbra is imádták Ganésát, a feketék azonban megcsalatva érezték magukat méltatlan körülményeik által, ezért úgy döntöttek ideje másik isten után nézni, aki gondjukat viseli. Addig keresgéltek, míg rá nem találtak a Békára, aki a Láp egy szuttyogó, ingoványos területén tanyázott, s aki, midőn eljött a szólás ideje eképp szólt új híveihez: Brekeke! És a fekete szarovnyikok extázisban törtek ki és válaszoltak neki: Brekeke! De mint hamar rájöttek hiába a mámor, nem értik pontosan mit is akar nekik mondani a Béka, és elszomorodtak. Közvetítőre volt szükség. Egyiküket éppen akkortájt csípte meg egy szúnyog, aki így új öntudatra tett szert: ő lett Malária. Egy szempillantás alatt rálátása nyílt olyan józan ésszel felfoghatatlan fogalmakra is, mint például a hatalomtechnika-gyakorlás, ezért felajánlkozott a szent feladatra. A brekekét imigyen fordította: Háború vagy béka! S ekkor egyként felkiáltott mindenki: Béka! Malária különös vonzalmat érzett a háborúra, ennek érdekében igyekezett viszályt szítani, szavatolva ezzel hatalmát, ezért kötötte a békát az ülephez, és igyekezett felnyitni fekete testvérei szemét: Aki békára vágyik, készüljön a háborúra! De ők nem tágítottak: Béka! Malária jobbnak látta, ha időt hagy testvéreinek, míg beletanulnak a leckébe, addig is a biztonság kedvéért saját testőrgárdát hozott létre Békás Harcos Rendje néven, mivel akadt néhány elszánt szarovnyik, akiket szintén meg-megcsípett egy-egy vérszívó, s különféle tanokat elszántan hirdető példányokká váltak: egyszóval vetélytársai akadtak. Szükség volt hát egy szilárd ökölre, mely odacsap, ha a helyzet úgy kívánja. A Békás Harcos Rendjének legfőbb tana „A háború = béka!” jeligéről vált ismertté. Malária megnyugodhatott, s kihasználva a békás időszakot reggeltől estig imádkozott újdonsült istenükhöz, s közvetített a fekete szarovnyikoknak minden öblös brekekét.

Egy napon Malária jobblétre szenderült. Elaludt, s nem az álom, hanem az élet röppent ki a szeméből. A Rend tevékenysége azonban szakadatlanul folyt tovább. Mindennapjukat az ipari mennyiségben felbüfögött „brekekék” szűnni nem akaró narrálása tette ki.

Bele is fáradtak a szélmalomharcba, hiszen fantáziájuk messze alulmaradt mesterük, a rend alapítója képzelőerejével szemben. Egy napon elhatározták – mivel a háború csak nem akart jönni, hiába firtatták annyit, a fekete szarovnyikoknak csak nem akaródzott beadni a derekukat –, az lesz a legjobb mindenkinek, ha a Béka beadja a derekát és hűlt helye marad. Mi sem természetesebb folyománya a Béka eltűnésének, mint a háború kirobbanása. Szőrén-szálán eltüntették hát egy arra járó lódarázs-csapat segítségével, akik boldogan segítettek meglovasítani a kétéltű gurgulázót (a Béka azóta is kézről-kézre jár, senki nem tudja, merre lehet, de egy biztos – aki megtalálja, döntő befolyással lehet az események alakulására).

Összehívták a fekete szarovnyikokat mind, és álszent kérdést intéztek hozzájuk: Kinél van a Béka? A feketéknél bizony nem volt. Kinél lehet akkor? Csak a fehér szarovnyikok vihették el, állapították meg könnyűszerrel, s a kérdés: „Háború vagy Béka?” ügyefogyottá vált.

A búskomor, pesszimista szarovnyik törzs megtelt reménnyel, hogy a hőn áhított boldogság újra beköszönthet rá, így üzent hadat a tolvajnak bélyegzett testvértörzsnek. Kezdetét vette a szarovnyikok háborúja.

A Vízi Hídőr következő lapszámában a szerző a következő költői kérdésekre keresi a válaszokat: „Vajon a Békás Harcos Rend ág szarzatosai felszabadult idejüket mibe fektethették az eltelt idő során?” és „A Lápi Lőzung és a Rend szándékai csupán véletlenül esnek egybe?”
Írta/Kiadta/Terjesztette: Furkász Filiász

Vízi Hídőr / Melontokráciaexport

Idézet a Vízi Hídőr legutóbbi számából:
„Melontok – vagyis az innyék társadalmi berendezkedése. A mag népe, az innyék, már akkor tudták, hogy a fundamentumot a magra kell építeni. Már csíra korukban megfogant a gondolat, abban az óidőben, amikor az örök innyék hadat viseltek az árva innyék ellen. A rájuk törő vízfejűek – és ízűek – nem nézték jó szemmel a zamatos, dúsan, ízes világszemléletben levedző testvéreik folyamatosan gyarapodó létezését. Szenvedélyes szónokaik rendre a zöld héjat bírálták, látszólag ezért mérgesedett el köztük a viszony. Az indok viszont hazugság volt – nem a zöld alapon fekete pettyek miatt ette rokonaikat a sárga irigység. Ez a sokáig igaznak vélt történelemhamisítás általam, Furkász Filiász által lepleződött le, és tovább gondoltam a stratégiát. Ahogy az örök innyéknek sikerült az árva innyék lelkére beszélni, mondván, olyanok ők, mint az alma és a körte, békésen megférnek egymás mellett, hiszen a zárvatermő-törzshöz tartoznak mind, arra is rámutattak, hogy a törzsi háború szükségszerűen rossz mindkét félnek. Nem sokkal később a túloldalon is belátták: se a maglövetű pépkarabély, se az innyekatapult nem megoldás a nézeteltérések elsimítására. Békét kötöttek hát. Miért ne lehetne békés úton megoldani a szarovnyikok háborúját is? Magképviselet által válasszanak olyan államformát – ami miért is ne lehetne nyitvatermő ettől fogva? –, ahol képesek békés úton rendezni konfliktusaikat. Menesszenek követeket a fehér szarovnyikok a feketékhez minél előbb, és kössenek békát! Nincs más esély!...”

Válasz a háborúpárti retorikára a Lápi Lőzung hasábjain:

Mint azt láthatjuk, Firkász Filiásszal ismét elszökkent a lótetű, olyat vizionál a valóságba, ami sosem történt meg. Tévesen ítéli meg a történelmi tényeket, mellémagyaráz és rossz következtetést von le. Az innyék háborúja idején mindkét harcoló fél Lápközi-szerződésben tiltott tömegpusztító fegyvereket alkalmazott – főleg az örökök, ami fölött Firkász Filiász nagyvonalúan szemet huny –, mint például a szőlőmustárgázt vagy szőnyeggombázást.

A Lápi Lőzung a vágyvezérelt hallucinációk helyett a tisztességes tájékoztatásban érdekelt, ezért a szarovnyikok háborújának helyszínén járt, hogy megbizonyosodjon a kialakult helyzetről. Haditudósítónk Tüsző tábornokkal készített rövid interjúját alább olvashatják:

„– Nem is értem, hogy jön egy firkász ahhoz, hogy beleokoskodjon abba, amihez nem ért. Itt háború zajlik, először kell ütni, és az üt először, aki igazán nagyot üt – és először. Még hogy melontokráciaexport… Lárifári! Túl vagyunk a diplomáciai maszlagon, a helyzet eszkakálódott... Megmondom én, mit kell ajánlani azoknak a rüves-nyüves feketéknek békefeltétel gyanánt – Taktikai gránátalmát! Ha nem értenek a célzásból, akkor stratégiait!
Olyan ez a békekötési cécó velük, mint fakiriccel leülni sakkozni. Magyarázkodhat nekik a szaróka napestig, akkor sem fogja fel a játékszabályokat. Félre kell hát söpörni az útból, vagy ahogy a példa mutatta nem olyan régen, hamm bekapni, hadd legyen valami hasznuk is ezeknek a két lábon járó, (vak)merő fájdalomtablettáknak!
– Mellesleg irigylem ennek a firkásznak a fajtáját, amiért megél abból, hogy mindenféle hülyeséget írogat, remélem, néhai mostohafiam nem támogatja a munkásságát. Ha mégis járatná ezt a… mi is ez?… Vízi Hídőrt, akkor kénytelen vagyok azt feltételezni, továbbra is keveri a Marok Marcsit a Torkos Máriával! És most, ha megbocsát, valakinek parancsolgatnia is kell… Tudja, a harcos cselekszik A bolond pedig csak reagál a cselekvésre. Ezt olvastam valahol, tőlem pedig mi sem áll távolabb, mint a harcos lét... Nem megmondtam, hogy a békatapult száján röppenj be és nem az ülepén, ostoba cece! Válaszcsapást! Válaszcsapást, de azonnal! TŰZ!!!”


A háború állásáról folyamatosan kapjuk a híreket, köszönjük ezúton is tudósítónknak az áldozatos munkát – ellentétben Firkász Filiásszal, akit nyomatékosan felkérünk, hagyjon fel romboló aknamunkájával.

A következő lapszám szalagcíme már most tudott: „FIRKÁSZ FILIÁSZ FIZETNI FOG!” Továbbá elhozzuk önöknek a Láp-szerte rendkívül közkedvelt finomságokat. Ezen a héten a húászka a nyerő: „Hogyan készíts húászka főzetet otthon könnyen, gyorsan!”

Vízi Hídőr / Lóvári darazsak

Kevesen tudják a név eredetét, de az első kolóniák kétségtelenül egy óriási lótetem döghúsából keltek életre. A tátott pofán vagy a szemgolyókon, a gyomorfalon, vagy a faron rágták keresztül magukat. Kelká-puszta sztyeppéjének egy dimbes-dombos szegletén lehelte ki a lelkét nem tudni miért, legelészés közben, talán azért, mert gondolkodóba ejtette egy kérdés, amire nem talált választ (esetleg felmerült benne a gyanú, hogy ő maga vátesz, s ráébredt, hogy a csalfa remény csak lóvátesz?), esetleg a túlvilág, s hogy választ kaphasson szívszélhűdés kerítette hatalmába. Vagy egyszerűen csak rossz lóra tett, mérgező gyomot tépett, s hiába próbálta, visszakérődzeni már nem sikerült. Az elhullott emlős belsejében zajló kémiai, fizikai, biológiai folyamatok végeredményeképp előzsizsegett belőle egy kis darázs mely a dögletes hústömegnek hála elszaporodott, így lett a sokadalom éltető otthona eme tetem, melyet minden áron megvédelmeztek. Természetük megsínylette a fránya kisebbségi komplexust, mely abbéli félelmükből fakadt, a birtokolt területet egy arra érdemesebb, erősebb faj akár el is bitorolhatná tőlük. A sarkukra álltak és úgy döntöttek ők lesznek ez a szuper agresszív, egyáltalán nem békés népség. Gyakorta indítottak zsákmányszerző rablóhadjáratot szomszédaik területére, amit eufémikusan „kalandozásnak” becéztek. Persze az ő szempontjukból érthető, a potrohukból kivágódó fullánkjukra felnyársalódó ellenség csupán egyszeri útra váltott jegyet, míg a darazsak számára kéjutazás jellegét öltő kalandra többségében retúr jegy szólt. Azért többnyire, mert néha ők is otthagyták a foguk. Legutóbbi alkalommal a hírhedt Darázs Balázs tért Örök Vadászmezőkre, akinek nevével a történelem iránt oly fogékony illető utoljára a Melléktermék És Hulladékfeldolgozó-királyság, azaz a MÉH-királyság lerohanásakor találkozhatott. Az apró méhek hiába igyekeztek felvenni a harcot a szikár, monstrum betolakodókkal szemben, kaptáruk seperc alatt változott kriptává. Bátran küzdöttek, tucatnyi méhkatona lepett el az alakzatból kivált darazsakat – mint Darázs Balázzsal is megesett, dacára jelmondatának: „Rúgd le a méhét, ne hagyj neki békét!” –, hogy testhőmérsékletükkel hőgutát okozzanak, majd hőhalált osztva haljanak hős halált. A kifosztott kaptárt hullahegyekkel telítve, és a még haldoklók hörgéseivel visszhangosan hátrahagyva visszatértek üregeikbe, hogy győzedelmi tort üljenek. Később kiderült, a királynőt időben sikerült kimenekíteni egy titkos kijáraton keresztül. Legnagyobb fájdalmára azonban utódját, az alig kifejlődött méhkirálylányt nem találta se a maroknyi túlélő, se a halottak közt. Az elpusztult kolónia fájdalmát még talán kiheverte volna, de beletörődni az elveszejtett utód gondolatába már nem tudott. Fullánkját saját szívébe szúrta, önfarilag vetve véget életének. A darazsakról érdemes még elmondani, számtalan szúrást képesek végrehajtani anélkül, hogy önmagukban kárt tennének. Ez a méhekről nem mondható el: amint szúrásra kényszerülnek, az volt életük utolsó mozzanata.

A Lóvári darazsak lába alól egy napon elfogyott az éltető tetem. Kicsinyeiket az oszló, rohadófélben lévő, meleg hús mélyébe pólyálták, ám ahogy ezek sorra kirágták magukat, idővel elfogyott a keltető kapszula. Milyen ironikus, hogy a másoktól olyannyira féltve őrzött otthonuk óvó gondoskodásuknak köszönhetően enyészett el a lábuk alól. Kényszeredetten felkerekedtek és kósza jószágokká válva szétszóródtak a szélrózsa minden irányába. Szerte a Lápban megtalálhatók manapság. Akadnak olyanok is ezen szétszórt, vándorló csoportok között, akik valamelyest pacifikálódtak. Békésebb természetük azonban nem jelenti azt, hogy veszélytelenek. Ezért az vesse rá az íróra az első követ, aki előítélettel meri vádolni. Az óvatosság, főleg ebben a kiszámíthatatlan időben, mint amit most is élünk, életet menthet.

Fűződik továbbá még egy említésre méltó eset a nevükhöz. Bizalmas forrásból arról értesültem, Malária, a fekete szarovnyikok bélsárral felkent papja a Béka eltűnésének ügyéhez szorosan kapcsolódik. Aljas alkut kötött egy bizonyos Redőssel (dőre név, a redős szárnyából eredő) és csapatával, akik zsoldoskodásra adták a fejük, hogy a kitörés előtt álló háborúban szövetségesként harcoljanak. Cserébe magát a Békát ajánlotta. Sajnos ez csupán rosszindulatú feltételezés marad mindaddig, míg hitelt érdemlő bizonyíték nem kerül elő az ügyben. A furkásznak pedig a konteóhoz – és így a véleményalkotáshoz – joga van.

Lápi Lőzung

Firkász Filiász meglepő módon kikéri magának a véleményalkotáshoz való jogát, ám odáig már nem hajlandó vetemedni, hogy akárcsak fikarcnyi empátiával viseltessen egy teljes népcsoport szenvedése felé. A szent véleményszabadság leple alatt kollektív bűnösség vádjával illeti a Lóvári darazsakat, az előítéletet pedig utóítéletnek hazudja. Bemocskolni igyekszik továbbá Malária nevét, aki mást se igyekszik, mint népe érdekében cselekedni, felelősségteljes vezetőként. Firkász Filiász nem tesz mást, mint a lelkében háborgó önutálatot kivetíti és Malária azon konfliktuskezelését nevezi cinikusan háborúnak, ami a szarovnyikok vitás ügyét hivatott igazságosan elrendezni. Hogy szabad hívni az ilyen megátalkodott féleszűt? Ha nem tudnánk, hogy a Furkászok családjából származik, könnyen hihetnénk Szar-házinak!

Vízi Hídőr

Amint Sziszüphosz maga előtt görgeté a hatalmas sziklatömböt a csúcs felé hiábavalón, úgy görgeté maga előtt egyre gyülemlő galacsinként a hadakozás terhét e kilátástalanságában fáradhatatlan kis népség. Nem látom értelmét a háborúnak, ha engem kérdez kedves orrmányos furkász uram, se ok, se okozat nem szülhet ilyen megátalkodottságot, a vérontás semmi esetre sem megoldás. Ahogy saját nemzetségem is mindig mondta: ki karddal él kard által hal… ezért sem használtunk soha fegyvereket vitás ügyek elintézéséhez államalapításunk hajnala óta. Felismertük a vita fontosságát, beléhelyeztük bizodalmunk, s azóta is hűen ragaszkodunk elveinkhez. S ha végképp eldurvulna egy-egy disputa honatyáink közt, legfeljebb jól arcbatenyerelék egymást szigorúan a jobb belátásra térítés reményében, ahogy azt mára jobb létre szenderült elődeink is tették, példának okáért Has Bakúr vagy Tök Önsom. Az idejében csattanó józanító pofon biza épp oly garanciája a békességnek, mint a kellő alapossággal lefektetett axiómák. A jólét nem szül szegénységet, ahol pedig erkölcsi feddhetetlenség uralkodik, ott a közmorál nem ellhet billegő miheztartású rátarti egyéneket. Hogy mit sürgetnék leginkább, miképp oldanám meg eme csillapíthatatlannak tetsző kataklizmát? Bárcsak egyértelmű felelettel szolgálhatnék a kérdésre, kedves Filiász, de sajnos attól tartok a Béka nem terem meg önnön magától. Hacsak valaki nem vevé vállára a világot, mint egykoron Atlasz, vagy olthatatlan szusz nem terelé agyvelejét világmegváltó gondolatok felé, ezáltal izomzatát és vázát egyazon irányba, azaz meg nem lelé és helyre nem állítá a Békát, addig legnagyobb sajnálatunkra a cirkuláló káosz örvénylő feneketlensége mindég beszippantja még a legnemesb szándékot is, mint ami Önt vagy engem vezérel. Csíkokra szelt porszemkupacok vagyunk csupán a tátongó fekete lyuk orra alatt. Csak a Békába vetett hit segíthet...

Lápi Lőzung

Firkász Filiász ismét kísérletet tett hazugságaival elgáncsolni a B.É.K.A. (Burjánzó Évődés Konkrét Arculattal) hadműveletet. Ezúttal a frontvonal egy bogárdista kapitányát, bizonyos Heréntoszt csavart aljasul az ujjai köré, hogy szájába adja azokat a gondolatokat, melyek szellemi kiötlője maga a firkász. Szakmai berkekben „bujtatott kérdés”-ként közismert technikát alkalmazott, melybe a frissen kinevezett, és bizonyítottan felkészületlen görögverő bogárdista belesétált. Ahogy a név is mutatja, mondhatni nomen est omen, az archaikus nyelvezetű bogár a nevelő szándékú pofontól sosem zárkózott el, neve egybecseng neveltetésével, amiről arra lehet következtetni, hogy teljes mellszélességgel áll a vitás kérdés ezirányú formai és tartalmi megoldása mellett. Ahogy arra Bandi, a Bogárda keménykötésű marhabögölykapitánya is rámutatott:

– Heréntosz úgy bánik a szóval, mint más a gyengébbik nemmel. Addig keresi a megfelelő szavakat, míg a legcélravezetőbb módon nem tudja közölni gondolatait. Mint a matató kéz, mely a megfelelő pontokat ingerelve a kívánt hatást igyekszik elérni. Néha azonban a gyönyörre éhes test rossz bejáratán kopogtatnak azok a megátalkodott fürge ujjak, létrehozva a teljes anomáliát, melyet a kifinomult szellem egyszerűen „wrong hole” effektusnak hív, eltérítve eredeti céljától a nemes szándékot. Csakis így történhetett, hogy barátom, a feddhetetlen múltú és szándékú Heréntosz, a magas erkölcsiség két lábon járó krőzusa belesétált egy ilyen agyafúrt csapdába. Heréntosz a B.É.K.A hadművelet eltántoríthatatlan prókátora, erről biztosíthatom.

A Béka először

Egy reggel, egy igen borongós, nyirkos, hidegrázós reggelen Maláj arra ébredt, hogy álmodott. Valami nagyon, nagyon rosszat, sőt, az is lehet, próbált visszaemlékezni, hogy ennél eddig soha sem álmodott még rosszabbat. Végzetszerű volt, olyan, ami a szarovnyikon átszalad, egy pillanat műve csupán, mégis, a hatása mélyreható, akár az artérián keresztülszaladó éles kés. A vágás pedig ott éktelenkedik hivalkodóan, kitöltve minden négyzetcentiméterét a lelkének, tátongó űrt, zsibbadást lövell magából minden irányba, létezését már-már meg sem tudja állapítani anélkül, hogy ne azzal kezdené a mondatot „itt fáj, ott fáj, amott fáj”. Ám tudja, ha valaki nekiszegezné a kérdést, mi baj, Maláj, hiába is fogna bele mondandójába, az ugyan nem fogna fel belőle semmit, hacsak nincs birtokában ugyanannak a szörnyű tályognak a mellkasában, vagy legalább közel ahhoz hasonlónak. De nem, ami csak hozzávetőlegesen ugyanaz, az valójában nem ugyanaz, a kérdező pedig kénytelen volna beérni Maláj vállrándításával és egyszerű helyzetjelentésével, mivel megértetni magát úgyis reménytelen: „semmi”.

Azt álmodta, hogy egész életét a Pocsolya-Genoa Itália tengelyen tengődve, buliból buliba járva, meg-megpihenve, majd újrakezdve, genitáliáról genitáliára szállva, bandáról bandára jár, a kezdeti kitörő öröm idővel megcsappan, majd elapad, mint a minden nedvforrástól távol kerülő bánatos szarovnyik. Testileg majd’ kicsattant az erőtől, lelke azonban kóros szárazságra utaló jeleket produkált, melyek okát megfejteni képtelen volt, és amit Barnabásnak tudtára adni annál is képtelenebb vállalkozásnak tűnt. Úgy ült hát az ágya szélén, miközben odakint Aszi minden bizonnyal békés horkolása közepette őrizte a kertet, Barnabás pedig az igazak álmát aludva élte át újra és újra az utóbbi idők pezsgő áradatát, hogy az odakint szitáló kilátástalan fellegek mintha lehangolt lelkivilágát merő pesszimizmussal permeteznék. Muszáj volt megkísérelni ellensúlyt képezni az átellenes oldalon, a gondolat teremtő erejére támaszkodni és kutakodni az emlékek között, hátha megfejti a baj okát és megoldásra lel. Ott volt mindjárt az „ironikus ellenhatás”-ról eszébe jutó szösszenet, amelyben Barnabás számonkérte rajta megváltozott viselkedését.

Vagy ott volt az az igen furcsa emlék, amikor arra a különös alkalomra figyelt, amit úgy hívnak csend. Nyugalomra a házban igen ritkán került sor, hiszen a dajdajok rendszerint rendkívül magas decibelszámon zajlottak, Malájnak pedig ilyenkor nemigen nyílt alkalma hallani saját gondolatait. Egyszer azonban mégis arra eszmélt, hogy Barnabás minden bizonnyal kompániájával együtt házon kívül van. Fogta magát és kihasználva az alkalmat kitelepedett a nappaliba. Legnagyobb megdöbbenésére belebotlott egy jókora jószágba, akkorába, hogy termete még Bandinak is javára vált volna, s lévén az exPóc méreteihez alakították egykor a házat, a nyálkás testű idegen esetlenül görnyedezve tekintett le rá a csillár mellől. Malájnak először inába szállt a bátorsága és arra gondolt visszamenekül kényelmes vackába, de aztán összetalálkozott a tekintetük és valami Bandiéhoz hasonlatos szelídség és jóindulat köszönt vissza belőle. Bátorságot merített és letelepedett a kanapéra, majd még nagyobb meglepetésére kedélyesen elbeszélgetett az addig csak szótlanul fel-felfújódó Békával. Vartyogó vendégéről kiderült az is, hogy dacára a behemótokkal szemben táplált előítéleteknek, meglehetősen jól karban volt tartva agyilag. Illő módon köszöntötte Malájt, majd kérte, ha bármi kérdése van, nyugodtan tegye fel. Maláj úgy érezte, egy idegent minden bizonnyal beavathat gondjaiba, hiszen ha az nem tud megnyugtató válasszal szolgálni, szimplán csak továbbáll egyszer és az egészet elfelejtik. Elpanaszolta hát, hogy úgy érzi, mostanában nincs toppon lelkileg. A Béka brekegett egyet, látszólag mintha latolgatná mit is felelhetne egy, az ő testi méreteihez képest eltörpülő ganégombóc keserű panaszára, és végül azt válaszolta, hogy a probléma oka minden bizonnyal abban áll, hogy ahelyett, hogy élné a saját életét, helyette valaki olyan világában jár, ami természetétől idegen. Maláj elsőre nem értette a furcsa választ, fel is tette a kérdést, ugyan milyen tényezők borogathatták ki meghitt dobozkájából? A Béka felsorolt néhány eshetőséget, nevezetesen egy kedves barátjáét, akinek a kedvében akar tenni, vagy egy családtagjáét, hogy bizonyítson neki, vagy netalántán beleszeretett valakibe és a megfelelési kényszer tévútra csalta. Maláj elgondolkodott a lehetőségeken. Ami Barnabást illeti, lehet benne valami, az édesanyjának is köze lehet ehhez, ami pedig Pempőt illeti, minden bizonnyal fején találta a szöget. Mikor igenlően válaszolt, a Béka udvariasan megkérte, avassa be legyen kedves a történeteibe, hogy mélyebben tudja szemrevételezni a lehetséges okokat.

Előző oldal Petya