Rossus szerencséje
Rossus nagy szerencsének érezte a mai szolgálatot. A római légió nem éppen kislányoknak való, ezért különös kegyként élte meg az őrszolgálatot, amit felettese ma rárótt.
Valami zsidó felforgató sírját kellett őriznie társaival, mert tartott a szanhedrin tőle, hogy a testet elviszik a követői, ezért erre kérte Pilátust. „Ekkora hülyeséget!” – gondolta Rossus. – „Minek vittek volna el egy hullát?” Na, de ez nem az ő dolga elmélkedett lándzsájára támaszkodva.
Ennél nyugodtabb szolgálat nem volt a légióban, és az unalomtól csak a megkönnyebbülése mentette meg, hogy nem kell hadakoznia a forrongó zsidó hordákkal. Kövekkel dobált célba a sírt lezáró kő egyik repedésére, és nézte, hogy vedelnek társai, akik szintén a szórakozást látták a feladatban. A végrehajtók kissé távolabb, pár olajfa árnyékában hűsöltek.
Három napra szólt a megbízás, unalmas de kényelmes munka. Rossus megunta a repedés dobálását, ezért a sírt lezáró pecsétet vette célba egy jókora kővel. A dobás talált és a pecsét lepattant a sírt lezáró kőről. Körbepillantott, de senki sem vette észre a szürkületben az esetet. Nagyon álmos volt, de halál járt az őrségben való elalvásért, ezért sétálgatni kezdett fel-alá. Már erősen az éjszakában jártak, mikor eldőlt és elaludt.
Hatalmas fényre ébredt Rossus. Gyorsan kidörzsölte az álmot a szeméből.
– Rohadt hamar reggel lett – morogta.
Mikor felállt, látta, hogy még jócskán az éjszakában járnak, és a sírt lezáró kő el van tolva a sír bejáratától. Odarohant, benézett, és látta, hogy az üreg üres.
„Nekem annyi!” – gondolta, és úgy döntött, ad magának még egy esélyt. Elindult a sivatagban amerre látott. Egy nagy fénylő csillag vezette az útját.
