A sivatag homokja

Fantasy / Novellák (500 katt) TK
  2023.02.26.

Az idők kezdete előtt a Kremenek, a hold lovagjai földjén összegyűltek a klánok, a Kremenek, a Helinek a nap lovagjai, Sartikok a tengerek lovagjai, és az Abronok a csillagok lovagjai. Eljöttek a találkozóra démonok, nimfák, a bőrbebújtak, az álarcosok, és más teremtmények képviselői is. Mielőtt megkezdték volna a szertartást, kiválasztott minden klán egy Coraxot, egy bölcset, mely örökre képviselője lesz fajuknak. Tudással és képességgel fognak bírni az időről és az idők közti utazásról.

Kremenában állt egy kis fatornyos templom. Annak a közepén térdelt minden Corax, így mondja a legenda. A lovagok földjeik, tengereik minden életerejét magukkal hozva körbefonták a hús-vér bölcseket. Ott folyt az élet körbe-körbe lábaik előtt. Ekkor Mestia a villámok, Zákon a tűz, és Frakon a vulkánok lovagja hatalmas erejüket az élethez adták. Először fényözön, majd feneketlen sötétség lett. Volt ott por, vihar, gomolygott szél, dermesztő fagy, és kibírhatatlan hőség. Majd nagyon lassan láthatóvá vált egy ismeretlen tárgy a világegyetem milliónyi egyforma darabja közül. Nem ismerték még a papiruszt, de kíváncsiságuk legyőzte a félelmüket. Így hát felemelték a könyvet és amint hozzáértek, az szétnyílt. Egy főnixmadár, Madóra, az idő ivadéka kirepült. Tüzes szárnyait kecsesen ingatta, aztán, mint a porszemet felkapta szél, felrepítette egészen a világ tetejéig, majd akár a bumeráng onnan is visszatért. Szeme soha addig nem látott energiát tükrözve a jelenlévők körül kószált. S a könyv első lapján megjelentek a rovások, és azután is folyamatosan megteltek mindenféle jelekkel. Nagy becsben tartották e-könyvet a klánok leszármazottai is. Gyűléseiknek központi témája volt, mikor ki kapja az őrzésének megbízatását. A könyvnek volt egy furcsa tulajdonsága, gyorsabban íródtak, terjeszkedtek rajta a betűk, mint ahogy az idő kereke haladt. Így eleinte a könyv segített megfejteni a közeli jövőt. De ez nem tartott sokáig, mert olyan írásjelek jelentek meg a lapokon, amit nem értettek az egyszerű népek. Ezért kódfejtésbe kezdtek. Így született meg a máig ismert Kriptológia. Kisebb, nagyobb sikereket könyveltek el a jelrendszer feltörői, de a kódex olyan gyors fejlődést mutatott, hogy lemondtak a jövő fürkészéséről. Inkább a múltat tanulmányozták. Más népek kultúráiból tanultak.

Egyszer Regnán uralkodása vége felé Gerdánia helytartóságán őrizték a kódexet. Az időkben egyszerű életet éltek. Lovakon jártak, vadásztak, és a rendkívüli eseményeket megünnepelték. Ilyen volt egy elöljáró gyermek születése vagy egy házasság. Nagy örömmel fogadták szövetségeseik látogatását, de ellenségeikkel kíméletlenül szembeszálltak. Éppen egy lakodalmat ült Gerdánia lakóinak apraja-nagyja, miközben a földalatti titkos barlangjuk mélyén hűen őrizték a könyvet és minden szokatlan dologról, de még egy légy bátor kísérletéről is, mely a nagy időkódex valamely darabjára megkísérelt egy leszállást, szigorúan titkos jelentést tettek. Regnán benne járt a korban, nem szívesen ült már lóhátra. Jobban szerette az ilyen mulatságokat, de azért büszke volt, hogy rá esett a kódex őrzésének feladata. Már pityókásan dülöngélt az asztalnál, mikor szólította segédje, hogy nagyon sürgős híreket hozott a barlangból.

– Esedezve kérem, uram, jöjjön velem! Nagyon sürgős az ügy. Híreket kaptam az őrtől, aki ma szürkülettől volt beosztva a holnap kakasvirradatig a barlang második szintjének ajtajánál.
– Rendben van, menjünk a sátramba.
– Uram – mondta ijedt hangján a segéd –, nem is tudom, hogy mit jelent, amit mondani fogok, azt remélem, ön majd meg tud nyugtatni.
– Azt magam is nagyon örvendetesnek tartanám. Nincs olyan rosszul ugye, mint az hinné. Végre tudtomra adja, miért kellett félbeszakítanom a mulatást?
– Uram, politikai ügyekben járatos vagyok, női ügyekben is valahogy elboldogulok, de az őrtől halott hírrel nem tudok mit kezdeni.
– Bökje már ki, mi baja van magának?
– Üres az új lap. Hiába várják, figyelik az őrök, semmi nem történik több mint három fertályórája, még egy légypiszoknyi jelet sem látnak rajta.
– Hmm, ez furcsa. Felakasztatom az őrt, ha valamelyik megszegte bármelyik parancsomat is. Azonnal ellenőrizze még az alsógatyájukat is!
– Igenis uram!

Regnán vissza akart menni és gyönyörködni a szép asszonyok táncában, de nyugtalanította a jelenség, amit az imént megtudott. Így aztán egyenesen a segédje után sietett, hogy saját szemével tekintse meg azt. Amúgy is minden nap legalább egyszer megtette ezt az utat. Nagy örömét lelte a világmindenség legértékesebb ereklyéjének nézésében. Ott állt előtte, mint minden nap és az égvilágon semmilyen szabálysértést nem talált a rábízott kincs őrzésében. Bűntudat gyötörte.

Vajon mire nem figyelt?

Aztán arra gondolt, lehet, teljesen feleslegesen aggodalmaskodik. Biztosan volt már máskor is ilyen. Biztosan egy kis idő múlva magától újra megjelennek az ismeretlen rovások. Eltelt a másnap és semmi nem történt. Nagyon elkomorodott az uralkodó. Magához hívatta leghűségesebb barátait és elküldte őket egy sürgönnyel három klánhoz, kik ő előtte voltak a kódex őrzői. Míg megérkeztek a nagy tiszteletben tartott vendégek, az uralkodónak nem volt egyetlen nyugodt perce sem. Szinte folyamatosan a kódex mellett tartózkodott, de az csak üres lapokat hozott, újabbakat és újabbakat. Nem volt azokon semmi írva. Megpróbált értelmes magyarázatokat találni, de hiába, nem sikerült.

Három nap múlva az esti vacsoraidőre érkeztek meg a segítségül hívott klánok. Regnán elmagyarázta mindnek, mi történt. Sőt meg is mutatta, lássák saját szemükkel. Mikor útjára bocsátotta embereit, még remélte, mire megérkeznek, rendeződnek a dolgok, vagy valamelyikük majd ésszerű magyarázatot fog adni. Ma estére azonban már biztos volt benne, valami általa ismeretlen és leküzdhetetlen problémával kell szembenézniük.

– Úgy látom van benned némi aggodalmaskodás Regnán.
– Mondd, mit tegyek hát!
– Jócskán besötétedett már, menjünk nyugovóra. Lesz nap holnap is, és a tiszta ég majd felnyitja a szemed.
– A pokolba is ezzel a könyvvel. Mozgás, küldjük a sürgönyöket a küldetésem védelmében mielőbb. Minél előbb itt lesznek, annál jobb. Kerítsétek elő a legjobb hátasaimat.
– Ez a beszéd! – hangzott a vendégek egyetértő moraja.

Ahogy múlnak a napok, fokozódó izgalommal készülődnek a gyűlésre. Az elterjedt hiedelemmel szemben ezrével özönlöttek a völgyön át. A jelenlévők között valamilyen oknál fogva senkinek nem volt optimista kedve. Sokáig kellett lovagolniuk, mire megérkeztek Gerdániai Oszanába. Igenis létezik olyan ügy, ami még az ősi ellentéteket is félretolja. A rendkívüli helyen, időben és körülmények közti gyűlés volt erre az ékes bizonyíték. Senki nem maradt távol, amint tudomására jutott az összejövetelnek az oka. Megvitatták minden szempont figyelembevételével a jelenséget, és a félelem tapinthatóvá vált a barlang levegőjében. Voltak, akik egyenesen a kódex megsemmisítését követelték. A Coraxokat bölcsnek, nagy tudásúaknak, szinte isteneknek tartották. Ők is pontosan tudták, ami egyszer elkezdődött, annak vége is van, de nem akartak küzdelem nélkül feladni, lemondani az időről. Ők ott voltak a születésénél. Olyan csodában volt részük, amit más meg nem érthetett. S ígéretet tettek, képviselik klánjukat örökké. Elképzeléseikben sehol nem szerepelt, hogy egyszer mindez megsemmisül.

Összeültek egy titkos tanácskozásra. Megparancsolták, hogy ameddig kiszárad a folyó medre, addig ne zavarják őket. Csak akkor jöjjenek el a válaszért, ha már egyetlen cseppnyi víz sem található a település folyójának mélyén. Így is tettek. Megvitatták egymás között a dolgot és mind egyetértetek abban, a baj nagy és talán elkerülhetetlen. Látták a népek szemében a félelmet, és hogy megóvják féltett kincsüket, az idő mitológiáját tartalmazó kódexet, egy félrevezethető cselt ötlöttek ki.

Mikor kiszáradt a folyó, hívatták őket. Felmentek a tisztás tetejére. Együtt felvitték a könyvet is. Rátették egy megtisztított kőtáblára. Végignéztek a tömegen és így szóltak.

– Ott voltunk őseink szertartásán és most itt állunk mindannyitok előtt. Tanúsítjuk nektek, a kódexben az üres lapok nem jelentenek bajt. Csak egyetlen szomorú dolgot, a főnix pusztulását. Mikor kíváncsian először kinyitottuk a kódexet a bolygók órájának első pillanatában, abból kirepült Madóra. Akkor keletkezett a legelső jel a könyvben. Az, hogy a jelek megszűntek, több új véset nincs, nem bizonyít mást, mint azt: Madóra elhunyt. Nem értjük hogyan történhetett, és azt sem tudjuk, vajon születik-e egyszer még egy új főnix a világban, de reménykedjünk benne. Velünk semmi sem történt. A könyv lapjai továbbra is újabbakat hoznak. Tehát az időnek sem lesz vége. Egyedül jelek nincsenek többé a lapokon. A jelek a madár életét jelképezték. Ezt most nektek be is bizonyítjuk. Kidolgoztunk egy megsemmisítő varázslatot, ami a kódex összes bejegyzését megsemmisíti. Saját szemetekkel láthatjátok, ahogyan azt is, semmi bajunk nem fog történni. Nyugodtan hazatérhettek családjaitokhoz. Még mielőtt a tömeg erős ellenállásba kezdhetett volna, már el is kezdték a varázsigék mormolását:

„Búza, búza, szemed csillan
Madóra nem él, nem jön vissza
Búza, búza, eljött a nap újra
Ahol a szél zúg ott véget ért az útja
Legyen hát láthatatlan a kódex minden sora”


Ahogy véget ért az utolsó szó. Lassan, nagyon lassan átlátszóvá váltak a rovások, míg mind láthatatlanná nem vált. Ekkor újra szólt a bölcs:

– A nevét legyen szíves, jó hangosan mondja!
– Maguk.
– Jöjjön és nézze meg bátran a könyvet! Lát benne bármit is?
– Semmit.
– Mondja Maguk, érez valami furcsát?
– Semmit.
– Nos, jöjjön és nézze meg más is! A könyv üres. Nekünk kutya bajunk. Itt a bizonyíték, hogy csakis a Madóra pusztulhatott el. Ha megnéztétek, menjetek haza és éljetek békével! Szeressétek a családotokat, védelmezzétek földjeiteket!

Ettől fogva úgy tartották ameddig a „Madóra madár él, addig tart az idő kronológiája”. A madár szeme ameddig nyitva volt, mindent láthatott, mikor lezárult, a valóság senki fia előtt soha többé fel nem tárul. A Coraxok, hogy a félelmeket eloszlassák, egy mágiával láthatatlanná tették a kódex írásjeleit. Lassan senkit nem érdekelt a világegyetem időkódexe. Így a bölcsek – hogy nyugodt körülmények között tanulmányozhassák – őrizték az idő mitológiáját tartalmazó nagy könyvet. Természetesen a varázslat teljesen ártalmatlan, hétköznapi szemfényvesztés volt csak. Eleinte a népek körében még téma volt a kódex. Aztán az idő múlásával generációról generációra már csak egy-egy mese erejéig hozták szóba. A Coraxok, amint alkalom nyílt rá rejtekükbe vitték, és feloldották a mágiát. Sok nyugtalan év után egy rövidke írás jelent meg a könyvben, amely egy új főnix érkezéséről szólt. A sorok szerint a hollók nemzetségéből fog az új főnix érkezni. Annak eljöveteléig várni kell, hogy természetes élete véget érjen és lenyűgöző főnix képében újraszülessék.


Pret, a Corax erdők mélyén, a tűlevelű és csonthéjas mamutrengetegének lombmagasságában lengő indák, és kötelekkel tarkított dombságán élt a hollók nemzetségének nagy családjában. Csendes, visszahúzódó ifjonc volt. Olyan, aki sokszor csak messziről nézi társai harcászati vetélkedéseit. Időnként őt is bevették ugyan a játékaikba, de mindig balul ütöttek ki ezek az események. Volt, hogy olyan heves harc kerekedett, hogy észre sem vették magukat, és az óriás tarantulák erdejének veszélyes részére tévedtek. De olyan is előfordult, a nagy rohanásban egyenesen fellökték a vének tanácsának tagját. Ilyenkor büntetést kapott az összes rakoncátlan. Haragudtak is Pretre rendesen. Ezért inkább csak tisztes távolból szemlélte az ifjakat, és ő maga vagy a holló fészkénél történteket leste, vagy a hátassal száguldozott távol az ellenőrző tekintetek elől. Egyszer éppen a vacsora gőze belepte a bükkfa nyirkos törzse fölötti fakoronát, amikor az öreg Sreti különös fáradságot jelentő erdei málnaszörp főzésébe fogott. Az ő korában ez a feladat már kimerítőnek ígérkezett, ezért megkérte kisunokáját, eredjen, másszon le a felszerszámozott hátashoz és hozza fel neki a nyeregről lelógó zsákban azt a kevéske málnát még. No meg egy olyasféle kődarabot, mellyel még öreg kezét is fel bírja ütésre emelgetni, hogy jó alaposan pépesre dolgozza meg vele a termést. Mivel tudta, a fiúcska a négylábúak társaságában szereti jobban az időt ütni, addig gondolta megpihenteti fájó virgácsait a fa tetejére épített rőzselakban álló bőrökkel bevont tuskón. Meghitt hangulatban teltek öreg napjai a megvénült Tarmazival, és egy szem kisfiúcska embergyerekkel. Bár a hágcsókon való le és felmászást bizony már nehezebben végezte el, mint annak idején. A hollók nemzetségének, mióta csak világ a világ, minden leszármazottja az erdők védelmében, a fákra épült rőzsék, indákkal összekötözött faágakból készített hálókban laktak. Egész ösvénysorok voltak összeköttetésben a fák tetején. Ha nem kellett volna élelemért és vízért lejönniük, talán még járni is elfelejtettek volna. Családjaikat, otthonaikat így óvták az idegenkezű fegyverektől, földön mászó vadaktól. Tudtak ők harcolni is. Mégis a rejtőzködésben voltak csak mesterek igazán. Ha harcászat vagy vadászatért hátasra ültek, leghűségesebb társuk, a hollók vezették őket. Magasan repültek, csoportosan az élen, és semmi el nem kerülte a figyelmüket. Jól összeszokott társak voltak. Cserébe a kétlábúak védelmezték a nagyfát, a hollók fészkét. Nem volt jó odatévedni egy nemzetségbélinek sem.

Sreti most csak üldögélt békességben a bőrök tetején és nagyokat sóhajtozott. Ó, ez a nyugalom, ó ez cseppet sem volt mindig így. Tudja ő ezt jól, nagyon is. Fáj is a feje miatta, mert ugye egyszer a kicsi emberből is csak csak nagyobbacska válik, és kérdezősködni kezd erről-arról. Jó ég tudja, mi lesz akkor! Mikor a rakoncátlan kölköt már nem lehet féken tartani, s egy napon elhagyja őket. Az öreg Sreti meg már csak öreg Sreti, ő már nem szereti a bonyodalmakat. Szép lassan kioldotta legújabb csereüzletben szerzett hajfedője alól megőszült tincseit, majd gondosan visszaigazgatta azokat. Ahogy ezzel, végzett eszébe ötlött egyetlen hollófia, aki miatt éjjel-nappal sírhatnékja volt. Nem volt azzal kicsi korában semmi gond, vagy csak nem tűnt fel szótlansága alatt rejtőző vérszomja mindaddig, amíg a tarantula pókok szövetségének magas rangban álló lovagjaival bonyodalomba nem elegyedett. Ezek után kezdődött a kálvária. Már találkozniuk sem lett volna szabad. Nagyon fontos szerepet szántak a hollók az ő fiának. Feleségül adták hozzá a nemzetségbeli Rheát és már várták az új jövevényt. De hát megtörtént a baj. S azóta a harag csak nő tarantula és holló között.

Az óriáspók hátán lovagolt be Mirszent a Corax erdő mélyére. Eltévedt, és minden igyekezete ellenére egyre beljebb húzódott. Az aljzatfövenyen lidércfény világolt mikor a fia megszólította:

– Állj! Ki vagy? Hová való vagy?

Óriás tarantula megállt, és a csápjai nyúlós iszapot és sárt lövelltek, de olyan tüzeset, hogy a hollóhátas majdnem belebokrosodott.

– Mirszent vagyok. A tarantula erdők nemzetségéből. Békével érkeztem társaimmal. Eltévesztettem az ösvényt, és a helyes csapás megtalálásának céljából szétváltunk, mostanra azonban őket sem lelem. Vezess ki kérlek, s szólok pár jó szót érdekedben!

Ahogy körülnéztek egyre jobban kezdett sötétedni, és valami félelem bujkált az ifjú harcos szemében. Tekintetét csak néha ejtette a hollófiúra. Nagyon fura egy szerzet, az már biztos. A hátasának olyan vaskos patái vannak, nem is értem, hogy a szűk járásokon egyáltalán hogyan fér el az azon tornyosodó teste? A holló a lombkorona fölött hallatta hangját. Tarantula lovasa már érezte egy ideje, követik, s nem veszti szem elől őt egy láthatatlan árny. Néha suhogásokat is hallott, néha pedig meg-megreccsent egy-egy ág a háta mögött. Mégis a legrosszabb érzés az volt, mikor a páradús levegő átsuhant a fákról leszálló pihék szárnyain. Leszállt a lovas, így jobban láthatóvá vált egyáltalán nem hétköznapi alkata. Bár a sötétben majdnem egész testét beborította vászonból készült öltözéke. Karja vaskos volt, arca csontos, tekintete szúrós. Jobbára csak a lába volt szabadon látható, azon mindösszesen egy gyenge saru volt. A hátason a vadászathoz elengedhetetlenül szükséges eszközök. Szúrók, vágók és kötözők lógtak.

– Ha nem ártó szándékkal jöttél, minek hoztál nyilat?
– Mindig viszek magammal nyilat.
– Úgy látom, mintha hiányozna pár darab.
– Nem hiányzik, megvan mind.
– Mi van akkor, ha én nem hiszem el?
– Pedig kénytelen leszel hinni nekem.
– Mert ha nem?
– Soha nem tűröm, ha hazugsággal vádolnak. Még akkor sem, ha én vagyok az, aki besétált az erdőtökbe.
– De nagyra lettél hirtelen.
– Most már elég! Ne sértegess tovább!

Azzal leugrott a pók hátáról, hogy test test ellen megküzdjenek.

– Küldd a fenevadat hátrébb!
– Rendben.

Odakiálltott a tarantulának, tisztes távolba húzódjon.

Erre várt csak a hollófiú és vágtázni kezdett a hátassal. Nagy erővel föllökte, majd leugrott ő is a talajra, és a földön fekvő Mirszentre támadt. Hemperegtek egymáson, majd előkapta tőrét és a szívébe döfte. Hű társa, a pók gazdája védelmére rohant, de már későn. A hollófiú felkapta az íjakat és mindet belelőtte a testébe. A pók mégsem lehelte ki az életét, de már alig bírta magát vonszolni. Ekkor Mirszentet a hátára kötözte és a hűséges tarantula halálos sebektől vérezve is elindult vaktába, mégy egyszer utoljára hazafelé.

A kamaszodás éveiben járó fiúcska megérkezett a zsáknyi málnával és a kővel.

– Mondd el még egyszer, mikor rám találtál.
– Ó, a betyárját, nem unod még? Megtanulhatnád inkább a szörpkészítés fortélyát.
– Ugyan már. Tudod, hogy az engem nem érdekel. Kérlek, mondd el újra. Azt szeretem a legjobban, mikor arról mesélsz, mikor rám találtál.
– Na jó, csak ha segítesz, mert már nagyon fáradt vagyok, és nagyon soká készül még el az összes szörp.

Fájó szívvel emlékezett fiára, aki különös kegyetlenséggel végzett a szomszédos klán tagjával, ki eltévedt a hollóerdők mélyén. A nász megülése után kilenc hónapra fiú unokája született. Bosszúból azonban egy napon kíméletlenül végeztek Rheiával és kisunokájával a tarantula család felesküdött tagjai, így akartak sebet ütni egyetlen fia gonosz lelkén. Rheia és unokája halála után nehéz helyzettel kellett szembenézniük. Hú, micsoda idők voltak azok, még ma is végigfutott Sretin a hideg, és a mellkasa összeszorult. Az óráspókokon lovagoló klán bosszúra szomjasan megtámadta a hollókat. Halál halált követelt. A fia egyre kegyetlenebb gyilkossá vált. A nevét kiejteni is félt mindenki. Olyannyira rettegték már a nevét, hogy mindkét nemzetségbéliek kérlelték a végén már elöljáróikat, keressenek valamilyen megnyugvást most már. Nagy titokban fegyverszünetet kötöttek azzal a feltétellel, hogy átadják a hollók a bűnöst a Haikuknak. Így aztán fiát elhurcolták, és élete végéig a tarantulák földjének börtönében, a legveszedelmesebb teremtmények fogságában raboskodik. Sretinek az időkben nagyon friss volt a bánata és rendszerint le-le maradozott a törzstől, hogy az erdő mélyén találjon lelkének némi vigaszt. Ezt sosem mesélte el Pretnek. Mindig csak onnan kezdődött a történet, egyszer, mikor gombászni indult, és a közeli folyóban lemosta magáról a rárakódott port és felfrissítette izzadt, felhevült arcát.

– A tó tükrében valami csillogást láttam – mondta. – Olyan kíváncsi lettem rá, hogy addig kutattam a tekintetemmel az eredetét, ameddig fel nem fedeztem a hollók fészkétől még jóval magasabban lévő furcsa dolgokat. Kíváncsiságból elindultam felfelé, nem is sejtettem, olyan szörnyűségesen magasra kell másznom, hogy már beesteledett mire felértem. Félelem fogott el, mert hát éjszaka ugye minden vadállat portyázik, és valami ismeretlen hangot is hallottam a távolból. Tudod, mindig szoktam mondani, most figyelj! Csitt!
– Igen, igen, felismerem. És egyszer majd megfogom, meglátod. Nincs abban a hangban semmi különös, csak jöjjön közelebb, majd én elhozom neked vacsorára.
– Ne beszélj így! Lehet valami gonosz lény az, és még árt neked!
– Jól van, hallgatok, csak mondd már tovább! – s magában azért kuncogott, mert ő biza nem fél. Lehet az felőle aztán bármi, akár sárkány is!
– Nem volt akkor még így felvágva a nyelved. Ámbár a hangod már annakidején is bezengte a tájat. Nem is kellet iránytű egy ragadozónak sem, hogy rád találjon – kuncogott most Sreti.

Na ezen a részen elkomorodott Pret és elkezdett duzzogni.

– Miért kell engem mindig kinevetni? Még, hogy én bömböltem, akár a majmok?
– Folytassam vagy duzzogni volna inkább kedved? No meg a kezed sem jár. Mindent nekem kell egyedül csinálnom.
– Jól van, na. Ugorjuk át ezt a részt.
– Még jó, hogy elég erőben voltam, különben belőled, fiatalúr, biztosan egy jó kis farkas vagy medve lakoma lett volna még azon az éjen. Kicsi voltál, és én rögtön megszerettelek. Tudom, nem hasonlítasz miránk, mégis a szemedbe néztem, és tudtam, hogy megérted a gondolataimat. Én is értettem a tiédet. Akkor még értettem. Mostanra már néha azt sem értem, amiket kérdezel.
– Én? Nem is szoktam, olyan dolgokat kérdezni.
– Minek is beszélek ennyit? – dörmögte Sreti.
– Hatalmas tűz lepte be a sötétedő tájat. Elszórva égett egy-egy bokor, fa. Mint a szemétdomb, úgy nézett ki körülötted minden. Kemény, csillogó és mindenféle színű tárgyak hevertek szerteszét. De rajtad kívül nem láttam senkit. Büdös füst szagod volt, de azért még felfaltak volna vacsorára. Meg kellett küzdenem a farkasokkal. Rohantam veled, ahogy csak a lábam bírta, hogy találjak egy üreget menedékül. Magamhoz szorítottalak s lassan elaludtál. Tiszta csillagos éjszaka volt. Odakinn a barlang védelme fölött időnként egy ismeretlen hangú állat hangja volt hallható. A húsra éhes medvék körmeiket élesítették a mamutfák kérgein. A farkasok vörösen csillogó szeme időnként bevillant a résen át. A pókok kifeszítették hálóikat, és csak vártak, hátha az éj leple alatt zsákmányt ejtenek – mesélte újra Pretnek.

Sreti és az idegen kis jövevény egymásba fonódva álomba merült az üreg rejtekében.


Másnap reggel, a kora hajnali órákban a holló nemzetségből keresők indultak Sreti nyomait követve a fövenyen. Jó nyomolvasók voltak, ezért gyorsan haladtak. Kis időt töltöttek csak a folyónál, amíg a hátasok nyugodtan ittak a vízéből. A hollófészeknél is megálltak, és tisztelettel hódoltak az ébredő madárseregnek. Egy fertályóra alatt felértek innen már a dombtetőre, ahol már csak egy füstölgő roncsot találtak. A lejtőn túl a Mortonok vidéke terül el. Szemügyre vették az ismeretlen tárgyakat. S megállapították, hogy mások már megelőzték őket, és elvittek néhány dolgot ebből a fura szerkezetből. Úgy gondolták, ártalmatlan, élettelen dolgok ezek, de azért elvisznek belőle egy-egy darabot a Goraxukhoz, ami nem túl nehéz a hátasaiknak. Nem sokat időztek itt sem, hanem a nyomokon tovább indultak, amíg el nem értek a kis föld alatti szűk réshez, ami menedéket nyújtott éjszakára Sretinek és a fiúcskának. Jól is tették, hogy nemigen időztek, mert éppen hogy csak utolérték a Mortonokat. A föld, amin jártak, már nem a hollók erdejében volt, hanem a Mortonok birodalmához tartozott. Fürge lovon jártak. Kőből fémet hevítettek, abból készült kardjaik voltak. Hátukon csillagjel. Ők őrizték az égbolt urának ereklyéit, és a legendás idő születéséről szóló tekercseket. Nagy becsben álltak, a szomszédos klánok mind tisztelték őket. Az öreg bölcsüket tanácsért felkeresték más nemzetségbeliek is.

Sreti kimászott a kis jövevénnyel az üregből. Körbeállták a Mortonok és Hollók. Felemelte a gyermeket és közölte, hogy:

– Mostantól ő az én fiam! Menekülnöm kellett a vadállatok elől, hogy szét ne marjanak minket, ezért jöttem a földetekre. Tisztellek benneteket, ti is tiszteljétek hát a védtelent és engedjetek hazamennem az enyéimmel.

A lovasok rövid tanácskozás után, így szóltak:

– Békével jöttetek. Menjetek hát békével, a földünkön senki nem háborgat benneteket.

Felültek a hátasra köszöntötték egymást még egyszer, és elindultak hazafelé a Corax erdőbe.

Sokáig csendben lépdeltek, csak a kis Pret nyugtalankodott. Egyfelől éhes volt már, másfelől igen eleven, akinek nehezére esett nyugton lenni. Már majdnem járni is tudott. A beszéd még csak különleges hangot jelentett. Viszont büszke volt a hangjára.

– Hallgattasd már el! – rivallt rá a Holló csapat vezetője.
– Hogyan?
– Te vagy az anyja! Ezt a hülyeséget!
– Egyáltalán milyen szerzet ez? Én még ilyen furcsa lényt nem láttam sosem. Mekkorára nő meg? Aztán még a végén majd eledelek leszünk neki – dörmögte a mögötte haladó.
– Ne légy már nevetséges! – mordult rá Sreti és szorosabban átölelte a gyermeket.

Megérkezésükkor egyenesen a Gorax elé mentek. Bevezette a levelekből készült függönnyel takart lakjába őket és hosszas fontolgatás után a hollók elé állt.

– Ez egy gyermek. Mi még nem találkoztunk ezzel a fajjal. Már olvastam róla régen a kódexben és titokban reméltem, hogy egyszer saját szememmel is láthatom. Tudnotok kell, hogy gondozás nélkül nem maradna életben. Az ember lehet veszélyes is, de nem feltétlenül válik azzá. Sreti szeretettel és gondoskodással erős, jóravaló tagot tudna nevelni a közösségünknek. Az ítéletem, hát:
– Megtarthatja a gyermeket.

Voltak, akik morogtak, voltak, akik úgy látták, hogy végre megleli a nyugalmát ebben a gyermekben fájó szíve.

Sreti megint az emlékeibe burkolózott.

– Merre jársz? – böködte Pret. – Meséld el! Ez nem igazság, hogy mindig titkolózol.
– Az enyém, azt csinálok vele, amit akarok. – dörmögte. – Emeld meg gyere lécives a fazekat, egyedül nem tudom megtöltögetni a tartályokat.
– Így jó?
– Ügyes vagy!
– Mond csak, repültél már?
– Már megint milyen egy bugyuta kérdés ez? Méghogy repültem-e? Azt a jó! Minek nézel te engem? Holló az repül, de mi csak ha leesünk egy ágról – a pulykaméreg elöntötte ismét Sretit. – Még hogy repülni!

A hollók tollaiból sok mindent készítettek. Próbálkoztak is ilyen szamársággal, de a végén mindig csak jót nevettet az asszonynép, mikor uraik sületlen kísérletekbe fogtak. Kisebb-nagyobb sebesülésekkel jó, ha megúszták a dolgot.

– Jól van, na. Csak szerettem volna tudni, milyen a valóságban repülni. Tényleg olyan kicsi-e fentről minden?
– Már hogy lenne kicsi, ami akkora, mint ez a nagy mamut fa, az nem lehet kicsi.

Egy darabig csendesen elmélkedtek. Ki-ki a saját gondolataiban járt, de ismét megszólalt Pret.

– Jól van, de zuhanni már csak zuhantál? Az milyen érzés? Mit láttál közben?
– Mit? Csillagokat! De ha nagyon esz a kíváncsiság, rögtön megtudod te is, mert rögvest kilöklek ott a nyíláson.

Többet nem szólt Pret, csak némán az álmaiban látott dolgokra gondolt. Sokszor álmodta ugyanazt. Repül magasan a fák és hegyek felett. Volt, mikor annyi vizet látott maga alatt, hogy azt hitte, soha többé nem lesz föld, fű, fa már az életben. Máskor meg különös spirálon keresztül zuhant. Látott magasan egymás fölé épített csupa egyforma lakot, és olyan lények néztek ki belőlük, mint ő maga is. Látott érdekes állatokat, amiket ebben a rengetegben még sohasem. Emlékszik egy tiszta hó birodalomra, ahol dermesztő hideg van. Néha látta, amint felnőtt korában a kezében tart egy furcsa tárgyat. Emlékszik arcokra, csatákra, különös lényekkel való találkozásra, foszlányokra, egy hangra, ami talán édesanyja hangja lehetett.

Végül csak megszólalt ismét.

– És mondd, odatalálnál még, ahol megtaláltál?
– Oda hát, hogy a tölcsérgombába felejteném el!?
– Elviszel?
– Hova?
– Hogy hogy hova? Hát ahol rám találtál.
– Mi dolgod van neked ott?
– Na, csak szeretném látni.
– Benőtte már a gaz, nincs ott már az égvilágon semmi.
– Nem baj. Csak egyszer vigyél el. Hátha valamit mégis csak találok.
– Megtiltották, hogy oda menjek.
– Akkor titokban menjünk. Esküszöm, senkinek sem mondom el.
– Ha megtudják mégis, akkor aztán komolyan kikapunk.
– Akkor, tehát elviszel?
– El! A jó ég tudja, elment-e az eszem már öregségemre, vagy mi van velem, de elviszlek, és aztán soha többé ne halljak róla. Nézd meg magad, és aztán egy szót se. De előre szólok, ha nem találunk semmit, nekem ne lógasd az orrod!

Nemsokára végeztek a szörp készítésével, és közben mindketten másról gondolkoztak. Pret remélte, hogy megtalálja az álmaiban látott furcsa dolgot, amit a kezében szokott tartani. Vagy legalább valamit, amiről emlékezni tudna vér szerinti családjára, édesanyjára. Itt elszégyellte magát. Sretire nézett, és szomorúság töltötte el a szívét. Nem értette miért, de tényleg, miért kell mégis megismernie mindent, amit nem tud. Mi ez a repülés utáni sóvárgás. Lehet tényleg szamárság? De mégis. Az arcok vajon ismerősöké vagy kiké lehetnek? Ekkor ismét hallották az ismeretlen állati hangot a távolból. Pret valamiért egyáltalán nem félt tőle. Kislisszant a lakból, felmászott a mamutfa tetejére, ami elég veszélyes dolog volt. Ott volt neki egy titkos búvóhelye. Időnként még el is aludt benne. Nehéz, fáradtságos munkával felhordott oda ágakat, meg mindenfélét, hogy az időjárástól megvédje magát és persze, le ne essen, ha elbóbiskolna. Így aztán csak bámulta a csillagos eget. Néha hallotta az ismeretlen állat hangját. Néha mély álomba zuhant és olyankor dolgokat látott, amikről úgy érezte, hogy talán őhozzá tartoznak, vagy neki szólnak.


Langyos esti szellő fújt. Csendesedett odalentről az eszeveszett zsibongás is már. Az eget kémlelte Pret, és eközben lassan álomba szenderedett. Ringatták a magasba épített lakját az ágak, nyugtató dallamot zenéltek hozzá a levelek.

– Gyerünk Sarah! Gyerünk, még egy kicsit feljebb és mindjárt kiérünk.
– Nem bírom tovább.
– Muszáj! Kérlek, még egy kicsit tarts ki!
– Elfáradtam. Vedd át a gyereket.
– Rögtön odaérek én is, addig biztosítsd a köteleket.
– Megvan.
– Add ide és indulj felfelé, de azonnal!
– Már látom a szurd tetejét. Bírod tartani és mászni is?
– Bírom, de megmondtam, hogy ne hozzuk magunkkal. Kiestünk már a gyakorlatból és lehetetlen ilyen helyre magunkkal vinni egy ilyen csomagot.
– Fenn vagyok. Alig éreztem a lábaimat. Tartalak. Siess, mert a nyomunkban vannak!
– Szedd le gyorsan a felszerelést te is magadról, és hagyjuk az egészet, futás a dzsipig.
– Már látom. Felértek ők is. Lőnek ránk.
– Ugrás az első ülésbe, fogd a kölyköt, én vezetek! Itt a fegyverem, lőj hátrafelé, nem baj ha nem találsz el semmit, csak lőj!
– Remélem, megéri ezért a vacakért kockáztatni az életünket, és tényleg eleget fizet érte az a tagbaszakadt régiségkereskedő. Elég sóher volt, mikor előleget kértem tőle. Cseppet sem volt szimpatikus a pofája.
– Tudod, hogy értékes. Eleget tanulmányoztuk a legendát. Szinte hihetetlen, hogy tényleg megtaláltuk. Nézd, a jó ég tudja, mióta nem került napvilágra, és még így is látom a belsejében a homokot. Gyönyörű! Ráakasztom a láncomra. A Kairói vámos talán családi ékszernek fogja hinni. Hiszen egyebünk sincs, amivel felhívnánk magunkra a figyelmet. A régi medálomat, bocs Dave, de el kell, hogy dobjam. Belépéskor jegyzőkönyvbe vették, hogy rajtam van egy értékes lánc medállal. Így talán ki tudjuk vinni. Időnk sincs rá, hogy valami agyafúrt módon csempésszük fel a gépre. Tényleg gyönyörű! A kezemben tartom a „sivatag szívét”. Elmondhatatlanul jó érzés.
– Azt mondtam, hogy lőj! Ne azzal a kacattal foglalkozz most. Erre még lesz időnk. Előbb hagyjuk el a sivatagot, vagy inkább az egész kontinenst.
– Francba.
– Most meg mi van?
– Követnek.
– Tudtam.
– Mit tudtál?
– Nyilván ma már ők sem csak tevegelnek, még a beduinok is tudnak ma már vezetni.
– Meg lőni is.
– Van még töltényünk? Ez a tár kiürült.
– Nyúlj hátra az ülések előtt a padlón találsz még több tárral is. Keresd meg a pénztárcámat, és add ide. Nemsokára odaérünk a Sharm el Sheikben lévő magánrepülőtérhez, talán 15 km még az út. Én jobban beszélek arabul. Ameddig megkötöm az üzletet, rohanj a gyerekkel holmival a gépig, melyikre rámutatok.
– Ok. Itt a tárcád.

Pret kicsit nyugtalanul fészkelődött odafenn a magasban. Néha halott egy-két szófoszlányt odalentről, majd újra álmodni kezdett. Útlevél és vízum egyiptomi felségterületen való tartózkodáshoz, szükséges minimálisan fél évig érvényes útlevél. A vízumot csak a megérkezés után, a repülőtéren lehet beszerezni, vagy az egyiptomi Amerikai Egyesült államokbeli konzulátus kirendeltségén, melyet beragasztanak az útlevélbe és csak egy belépést engedélyez az ország területére. A vámelőírások is nagyon kötöttek.

Tilos behozni élelmiszert, alkoholt, drogokat, pornográfiát és fegyvereket. Dave-nek abból a kevéske előlegből nagyon meg kellett terveznie a kis kalandjukat. A hamis személyazonosságtól a dzsipig, a fegyverek beszerzését a közeli motelben, a helyfoglalást, és az egész felszerelésük megvásárlását, amire csak szükségük volt. Nem először járnak a sivatagban. Félt is, hogy valamelyik ellenőrzésen lebuknak. Még jobban félt, hogy a gyermeküket is magukkal hozták, de Sarah-nak ezúttal igaza volt. Alig szenteltek figyelmet rájuk egy gyerekkel a karjukon. Mindenki átlagos turistának tekintette őket. Rá is játszottak rendesen. Folyton eltévedtek és úgy nyafogtak, mint az igazi városbéli puhányok szoktak. Dave odaadta minden fontját a repülőtéren rostokoló gépért és egy kis szívességért cserébe. Megérte a kereskedőt, legalább egy órán át ne adjon ki gépet senkinek sem bármennyit kínáljon érte. Hazudja, hogy sivatagi vihar van készülőben, és ameddig fel nem oldják a felszállási tilalmat, addig az ő repteréről egy kis gép sem szállhat fel. Nem hitte, hogy ez így is lesz, de legalább pár perc előnyt szerzett, amíg az üldözői megkötik az üzletet a kifutón. A kora esti gépre volt jegyük Kairó Louisiana, és egy másik Louisiana és haza. Soha nem egyenesen haza repültek. Ezt a szabályt sosem szegték meg.

A kis repülőgép nem volt egy békebeli darab, de egy modern huszonegyedik századbéli sem. Kevesebb előnyre tettek szert az egyiptomiakkal szemben, mint szerették volna. Dave vezetett, Sarah a hátsó ülésen maga mellé fektette fiát, aki mit sem sejtett a körülöttük zajló veszedelemből. Vidáman gagyarászott és időnként az anyja szemét fürkészte.

– Sarah, nem tudom lerázni őket, és nincs semmi, ami között manőverezhetnék, hogy időt nyerjünk. Ha lőtávolba érnek, lelőnek minket. Fegyvereik hatósugara többszöröse a mi pisztolyainknak.
– Most mi lesz?
– Megpróbálok magasabbra emelkedni, és ha kis szerencsével egy kis sivatagi szél támadna, belerepülök. Tudom, hogy nagyon veszélyes, de nincs más esélyünk. Egyre kisebb a gépek közti távolság.

Dave felhúzta a gépet kétezer méter fölé és minden érzékszervével figyelte az alattuk elterülő sivatagot. Legalább hét-nyolc percig is repültek némán, egy szó nélkül a magasba, mire Dave megszólalt.

– Látom! Belerepülök.

A szerencse azonban ezen a napon nem volt velük. Talán a homok is megtette volna a kellő hatást, hogy lezuhanjanak? Ezt már sosem tudjuk meg. Mikor a gépfegyverekből lövések sorozata zúdult rájuk, Dave előrebukott a kormányra, és elkezdtek zuhanni. Sarah kiabálni kezdett, de a férje nem mozdult. Nézte a gép szárnyát, ami már lángokban állt. Majd szelíden ránézett a fiára, aki még mindig barátságos arccal feküdt mellette. Levette a nyakában lógó láncot, és a gyermekének nyakába tette. Annyit mondott neki, miközben megnyomta az „idő homokját” tartó gombot:

– Sose feledd, mennyire szeretlek!

Pret zuhanni kezdett. Tölcsér alakban forogtak körülötte a tárgyak, az emberek, az állatok, a por, a fények, a tűz, a víz, a levegő. Végén talán a szédüléstől eszméletét vesztette és semmire nem emlékezett. Mikor felébredt, egy ismeretlen világ tisztásán feküdt, és nagyon félt. Kereste édesanyját, és órákig csak sírt. Mikor Sreti rátalált, már teljesen kimerült volt szegényke. Pufók arcocskája alatt a miniatűr pólóján ott fénylett a lánc, végén a medál, amit Sreti gyorsan ruhájának mélyére rejtett, miközben félhangosan a védőszellemekhez fohászkodott. Nem is beszélt róla senkinek, kivéve a Coraxoknak, akikre titokban bízta.


A szabad ég alatt odafönn előbb kél a nap. Az első sugarak kedvesen ébresztgetni kezdték Pretet. Nyújtózott egy jó nagyot és szerte nézett.

– Szép időnk lesz – mondta. – Na de most már igyekeznem kell lefelé, mert még a végén elmarad a kirándulás, ha nyakon csípnek, hogy megint nem a helyemen aludtam.

– Hol voltál már megint? Hiába szólongattalak. Merre kujtorogtál? – Dörmögött Sreti.
– Itt vagyok, már. Neked muszáj minden lépésemről tudnod?
– Eridjél enni, de iparkodj, mer' aztán itthon maradsz. Odalenn amíg felszerelem a hátasokat, addigra végezzél te is.
– Sietek!

Sietett is ahogy csak bírt Pret, mert már napok óta türelmetlenül várta, hogy végre elvigye Sreti a dombra, hol őt annak idején megtalálta. Mindenfelé dolgokban reménykedett, hogy talál ott majd egyet s mást, amiből kiderül, honnan került ő ide. Talán azóta már visszajöttek érte a szülei, vagy a családjából valakik, és hagytak ott számára valami útmutatásul szolgáló jeleket, amivel könnyű szerrel rájuk talál.

– Induljunk, még mielőtt felkelnek a többiek.
– Én készen vagyok – felelte Pret.
– Másik ösvényen megyünk és megkerüljük a hollófészket. Nehogy belesétáljunk az őrségbe. Hosszabb lesz az út, ezért megyünk hátasokkal. Hoznunk is kell valamit, ami alibiül szolgál majd.

Szótlanul ültek a hátasokon. Igyekeztek minél kevesebb zajjal lépkedni. A mélyen lelógó fák alatt rá kellett hasalniuk a jószágra, nehogy a szemüket is kicsapják az ágak. Időnként soha véget nem érő hosszúságúra nyúlt a csend. Már jócskán fenn volt az égen a nap, mire elérték az erdő háta mögötti szélét, hatalmas kerülővel. A lényeg, hogy senkivel sem találkoztak. Ekkor megszólalt Sreti.

– Hoztunk zsákokat. Még azelőtt, hogy felmennénk a dombra, amott a kidőlt korhadt fák alatt teleszedjük friss kéreggombával. Így aztán senkit nem fog érdekelni, merre jártunk.

Pret türelmetlen volt ugyan. Sóvárogva nézett ki a lombok között, de végül is szót fogadott. Odasétált egy jókora farönkhöz, ami már több telet fekhetett ott nyugalomban, és egy kis erőkifejtéssel elmozdította. Sreti elkezdte bezsákolni az arra érdemesnek talált termést. Szép szorgalmas munkával sebtibe megteltek a zsákok. A hátasok csendesen pihentek ez idő alatt körülöttük.

– Ennyi már elég lesz. Felkötjük ide a fára és visszának felvesszük.

Pret szeme végre felcsillant és a nyelve is megeredt egyből.

– Készen vagyok vele. Mehetünk.
– Felszállás fiatal úr. Én megyek elöl. Minden évben egy késő tavaszi napon ünnepeltük a születésnapod. Annak a napnak az évfordulóján, mikor rád találtam. Ez lett a te születésnapod.

Pret erősen elmerengett ahogy captattak a domb oldalán felfelé.
Valamikor ez idők labirintusában történt, hogy:

– Dave, légy szives olvasd el újra, elkalandoztak a gondolataim, és a kicsi is nyűgösebb valamiért.
– Rendben. A levéltárból, hoztam egy másolatot az ismeretlen eredetű pergamenről. Tudod, amelyiket a Cambridge múzeum alagsorában őrzik. Érdemes megnézned majd. Van egy rajzolat is a szívről. Azt írja a Krónika nevű folyóirat, hogy kétes eredetű a pergamen, a tartalma mindenféle szakmai megalapozottságot nélkülöz. Máshol semmit nem írtak róla.
– Ne kalandozz el! Olvasd fel légy szives a pergamenre írtakat.

„Évszázadok nyugszanak a homok mélyén
Pereg az idő, tér és anyag
A legenda mind a két végén
Egy út majd összeszalad
A sivatag szíve, oda-vissza nyílik,
Majd ismét a sivatagé marad
A homok viharában érte jő az igénylő”


Sarah elmélyedt a sorokban. Nem volt számára egyértelmű. Majd megnézte a másolaton a rajzot, és feltűnt neki, hogy ez valamilyen szerkezet lehet. Van rajta valami. Biztosan ki lehet nyitni, gondolta.

Évszázadok nyugszanak a homok mélyén.

– Ez gilt.

Pereg az idő, tér és anyag.

– Erről már sokat olvastam – mondta Sarah.

A sivatag szíve, időutazásra tervezték.

– Ez vagy igen vagy nem?
– Mindenesetre sokat fizetne érte a megrendelő. Ha kiderül, hogy csak egy isten tudja milyen korabeli darab. Na az rendesen taccsra teszi majd azt a felfuvalkodott kereskedőt – nevetett rajta egy jót Dave.
– A legenda mindkét végén – olvasta hangosan Sarah. – Ezt nem értem. Miért hívja legendának, miért nem valami idő vagy helybeli utalást tesz, számokat vagy bármi mást?
– Az út majd összeszalad. –Erről sem olvastam. Nem is jut róla eszembe semmi. – A sivatag szíve oda-vissza nyílik. – Gondolom ez az időutazás végpontjaira utal. – Majd ismét a sivatagé marad.
– Dave! – fordult a kérdőn a férjéhez.
– Tessék szívem.
– Nem is tudom, de valakitől hallottam már egy mesét, még régen, Egyiptomban. Nem emlékszem rá pontosan, de majd gondolkodom, hogyan is volt. Viszont arra emlékszem, több hihetetlen homokviharról, és különböző, érdekesnek tűnő katasztrófákról beszélt nekem, amik egy nem túl értékes szív alakú ereklye megtalálóival történtek. A viharoknak alig voltak túlélői, és sosem sikerült egyetlen csempésznek sem külföldre szállítania az ereklyét, ezért egyetlen régészeti múzeum sem tudta laboratóriumi körülmények közt megvizsgálni. Holnap utánanézek irattárban, van-e dokumentáció a sivatag szíve után induló expedícióról.
– A homok viharjában érte jő az igénylő. – Ez a végszó. Az igénylő, hmm.
– Rendben, drágám, nézz utána. Most el kell mennem. Szeretlek.

Sreti ez idő alatt a domboldalhoz vezette fiát.

– Megérkeztünk Pret! – mondta.

Teljesen elkalandozott a fiú figyelme. Valami furcsa film volt ez, amit az imént látott. Döbbenten vette észre, hogy nem álmodott, inkább emlékezett. Leszálltak a hátasról, és csendesen leültek egymással szembe a zöld fűre. Sreti erősen benne járt már a korban, de tettette, hogy még fürge.

– Fiam, szeretném, ha tudnád, én mindig tiszta szeretettel neveltelek, de látom rajtad, emészted magad. Nem tudom, meddig leszek még melletted, ezért elmondom most, amíg nem késő. Nemzettségünkben mindig otthonra lelsz, bárhogy alakuljon is sorsod. Fordulj mindig a Coraxhoz, ő bármely nemzetségben a segítségedre lesz. A világon a legnehezebb olyannak lenni, amilyen nem vagy. Érzem, hogy egy nap megpróbálod meglelni a saját gyökereid. Én minden évben elmentem a Coraxhoz, adjanak hírt, sikerült-e széles e világban valami nyomot találni az emberi fajról, de mindig üres kézzel jöttem vissza.
– Köszönöm! Gyere, nézzünk körül, hátha találunk valamit!

Gyengéden megfogta öregedő kezét, és a szívükben melegség áradt szét. Ahogy bejárták a dombtetőt Sreti megszólalt.

– Gondoltam, hogy semmit nem fogunk találni.
– Miből gondoltad?
– Nagyon szigorúan megtiltották, valaha is ide jöjjek. Elvittek mindent innen.
– Kik?
– Talán a Mortonok. Talán hazavitték és elrejtették valahol. Tudom is én mire kellhetett nekik az a sok lim-lom?
– Nem baj, hogyha semmit nem találunk. Örülök, hogy elhoztál ide. Pret felnézett az égre. Tiszta szép idő volt az nap és a szíve megtelt a messzi idegenből érkező napsütés melegével.
– Eleget láttam. Gyerünk, menjünk most már haza.


Pret a fák lombjai között ült. Csibészes arcát az égre függesztette, de lelkét szomorúság mardosta. Sreti egy ideje igen beteg volt, a szemében egy szürke függöny mögül nézett néha még rá. Ezekben a pillanatokban – amikor az idő távoli végén a sivatag mágnesként vonzotta az ereklyevadászokat – a fák tövéből lárma zaja csapódott a magasba. A hollók nemzetségének lakhelyéhez vezető fatörzsek ösvénye egy szorost alkotott, a bejáratnál az őrség elállta a jövevények útját. A tarantulák harcosainak szemében szigorú pillantások cikáztak. Megremegett a levegő. A hátasok zsigereiben túltengett a feszültség, de az őrök nyugtató szavakat mormoltak a fülükbe.

Pret lekecmergett a magasból, miközben feszülten nézte az egyre nagyobbá gyűlő felbolydulást.

– Elismered? – hallotta törzsük vezetőjének hangját, amint a tarantula harcos felé intézte kérdését.
– Igen – válaszolta az.
– Mit tudsz védelmedre felhozni?
– Ha nem ölöm meg, végez a társammal – mondta zavartan.
– Őszintén szólsz. Ez becsületedre válik, de egy anya halálos ágyához hoztad a világ legnagyobb fájdalmát. Eredj, és tedd meg a kötelességed. Utána szabadon távozhattok! – fejezte be beszédét a nemzetségfő, miközben nem vette le a szemét a harcosról.

Mire Pret visszaért a hálóhelyükre, a tarantula nemzetség tagját Sretihez kísérték. Egyedül kellett az ágyához lépnie, és beszélni ameddig a holló nemzetség tagjai néma csendben őrködtek. Pret szeretett volna Sreti mellett lenni, de ezt még neki is megtiltották. Idegesen álldogált az összegyűlt családtagok gyűrűjében.

– Nehéz szavakat hoztam – monda a harcos a haldokló Sretinek.

Sreti szemében elmosódó hegyek, zöld karimájú fák, és hűs hajnali szellők lebegtek. Mindenféle illatok kavarogtak elméjében, akár egy fűszeres polcon. Utána egy sötétedő alagútba jutott, ahol már elszántan igyekezett a fekete kijárathoz, amikor a harcos folytatta a vallomását.

– Megöltem a fiát – mondta. – Tudom, nem mentség, de nem volt más választásom. Nem őriztük jól. Kiszabadult, és újra öldökölni kezdett. Két társam már halott. A harmadik életét mentettem meg. – folytatta. – Úgy tisztességes, hogy magam mondom el a tettemet, és vállalom öntől az ítéletet.
– Halott – Sreti szájából a szellemek hangjai alkották e-szót.

A harcos az ágy széléhez térdelt. Hallgattak egy ideig. Sreti szeméből egy könnycseppet látott legördülni. Mélyen lehajtotta a harcos a fejét és megkérdezte.

– Feloldoz a bűnöm alól vagy nem?

Sreti szeme először megfordult az üregében, majd fel a semmibe meredt, és úgy tűnt átlyuggatja a tekintete az egész égboltot, mielőtt lehunyódott volna a szemhéja. Így válaszolt.

– Feloldozlak.
– Köszönöm! Nagyon szégyellem, hogy ekkora bánatot hoztam. – Néhány másodpercig a harcos csak üres szavaknak érezte, amit mondott. Majd elöntötte a szégyen.

A tarantulák harcosa felemelt fejjel lépett ki a haldoklót takaró függönyök mögül. Nyugodtan felnyergelte hűséges pókját. Senki nem állta útját. Tiszteletben tartották az odabenn történteket. Egyedül Pret furakodott a tömegből előre, és az őrökön túljutva egyenesen Sretihez sietett, miközben a tarantulák békében távoztak a hollók nemzetségének földjéről. A halott arcát nézte, a hosszú, szürke és szimmetrikus arcát, majd megfordult, és halk léptekkel, mintha még élne, és ő nem akarná felriasztani álmából, a bejárathoz lépett. Körülnézett. Több szempár leste, mint eddigi életében valaha. Pár pillanatig nem jött ki hang a torkából. Meg volt dermedve.

– Sreti meghalt – mondta végül.

Még végig sem futott a jelenlévőkön – leplezetlen döbbenetükre – a moraj, amikor váratlanul megérkeztek a Coraxok. A törzs vezetője, és minden jelenlévő tiszteletük jelét adták a bölcseknek, mielőtt a főnök homlokát ráncolva, komoly hangon megszólalt volna.

– Mi járatban jöttetek?
– Az új főnixmadár születésénél akarunk tiszteletünk jeleként jelen lenni.
– Miért a mi földünkre jöttetek?
– A könyv írása mutatta az utat – felelték. – Van-e haldoklótok? – Kérdezték.
– Sreti már eltávozott – válaszolta a főnök.
– Sreti? – Néztek egymásra döbbenten e bölcsek. – Micsoda? Egy nő?

Pret valami haragot érzett, arcát elfutotta düh, rákvörös lett, és tüdejének emelkedésétől a mellkasa hullámzott.

– Jó napot, bölcsek, csöppet se zavartassák ám magukat, hogy éppen most hunyt ki a szikra a legjobb szívű teremtmény szeméből.
– Nem értesz fiam semmit! – így szólt az egyik, kissé elpirulva. – Vezess minket a tiszteletbéli halott nyughelyéhez, és csendben figyelj te is arra, ami történni fog. – Ezek után a hollók nemzetségéhez fordult és így folytatta. – Mindenki gyújtson fáklyát, és rója le tiszteletét Sreti előtt! Legyek rá büszkék! Tiszta lelkével nagy dicsőséget hoz ő most a ti nemzettségetekre.

A holló tagjai meggyújtották a fáklyákat. Pret és a Coraxok Sreti ágyánál álltak, miközben a fáklyák hipnotikus fényében Sreti arca úgy ragyogott, minta otthona lenne a másvilág. A Coraxok titokban Pretet figyelték, mert ők már tudták, hogy ez az idegen lény bizonyosan fontos egyén – ugyanis ekkor már az idők könyvében az új főnix érkezését Pret megtalálásának idejéhez tudták kötni. Sreti, mikor megmentette Pretet, cselekedte révén kiválasztódott az új főnixé. E-pillanatban, mint a visszazökkent tű a lemezjátszón – a halott teste fényjelenségbe burkolva, tűzcsóvákat lövellve – főnixmadár képében újjáéledt. Tűzben lobogó szárnyait kitárta. Kecses mozdulatait lehulló apró tűzszikrák követték. Azután felsóhajtott. Szeretettől izzó szemével Pretre nézett. A körülötte állókban a bánat könnyei elapadtak. Olyan csodaszép, és egyben őrülettel határos jelenség volt, hogy még Pret szája is tátva maradt tőle.

– Bocsáss meg – dadogta a Coraxnak –, ezt igazán nem hittem volna.
– Semmi gond, fiam. Mi magunk is féltünk reménykedni ebben – válaszolta.

A főnix még párat csapkodott a szárnyaival, mielőtt a magasba emelkedett. Pret, míg eltűnt a látómezőn, szótlanul nézte, és mosolyogva gondolt Sreti repülésről szóló dorgálásaira. A főnix azóta is szabadon száll a világ legkülönbözőbb pontjai között, de gyakran felkeresi Pretet, lelkének egyetlen vigaszt nyújtó orvosságát. Ezzel a pillanattal egyidőben a könyv lapjaira pergő gyorsasággal íródtak a betűk. A bejegyzések között a Coraxok egyetlen szemhunyásnyi idő alatt többet megtudtak Pretről, mint egész itt tartózkodásának ideje alatt. Lehet, hogy megváltoztatott volna néhány későbbi fejleményt, de úgy határoztak, a könyvet továbbra is titokban tartják. Nem árulnak el semmit az új írásokról, mert nincsenek felkészülve a változásokra. Arra az új, modern, de ijesztő világra.


Pret ott kuporgott a főnök szobájának fakéreg borításán, és a feje fölött zajló beszélgetés foszlányai között álmain rágódott. Az álmok valóságosabbak voltak az emlékeknél, egy olyan világból származtak, melyet az erdők mélyén hazugnak hinnének. Mégis színigaz. Hallotta az üldöző repülőgépek zúgását – hangja, mintha minden sárkány egyszerre süvöltött volna –, a fegyverek ropogását, a sivatagi tevék patáinak dübörgését, kiabáló emberi hangokat, de leginkább édesanyja búgó hangját. Amikor felpillantott a Coraxra – az kötelességről és áldozatról beszélt éppen a hollók vezetőjének –, annak rendkívüli hangjához képest az alakja elmosódott, mint a látóhatárban a távolban lévő fák szoktak.

– A fiúért jöttünk. Pretet magunkkal kell vinnünk, hogy segítsük megtalálni a világban a helyét, a küldetését. Kérlek, békével add át őt nekünk! – Így fejezte be mondanivalóját a bölcs.

A nagyfőnök – arca csokoládébarna volt, és a haja fekete hínárként fonódott a nyaka köré – kötélnek állt. – Messzire fogsz jutni, kölyök! – bonyolult szóvirágok helyett egyszerűen csak így biztatta.

Pretnek az volt az érzése, hogy halvány gőze sincs, mi történik körülötte, miközben örökre búcsút vett a hollók nemzetségétől, és egy idegen ösvényre lépett, a Coraxok világába. Az öreg bölcsek a Holdról, a Hélinről, Kremenekről, Sartikokról, Abronokról, Démonokról, és mindenféle fajokról meséltek neki, amiről csak tudomásuk volt a világegyetem kezdete óta. Mindig éppen annyit töltöttek Pret koponyájába, amennyit képes volt az befogadni. Megtanították vele az írásjelek értelmezését, és hagyták, hadd merüljön el – akár az ezüst bárdok, meg a tengeri uborkák a sós vízi bölcsőben – a könyv vegetálatlan lapjaiban. Számukra már úgyis túl idegen volt már az a sok újdonság, miről tudomást szereztek. Úgy döntöttek, amint a fiatalúr éretté válik, rá bízzák a könyvet, ők maguk pedig a világ kíváncsi szemei elől elbújva, csendes megfigyelőként éldegélnek tovább. Nem kívánnak az elkövetkező zűrzavaros jövőben szerepet már többé önmaguknak.

Pret a Coraxok legnagyobb csodálkozására fürgébben boldogult az írással, mint azt várták tőle. Na persze mindig ez a magvak sorsa, mondogatták egymásnak. Egyszer csak szárba szökken, és új hajtást hoz, és valóban, egyszer eljött a napja, hogy Pret határozott kérdéssel fordult hozzájuk.

– Meg kell keresnem a sivatag szívét. Tudjátok-e hol találom? – kérdezte a Coraxoktól Pret.
– Tehát már tudod, hogy te vagy az igénylő, jelentsen ez bármit is.
– Igen. Tudom – felelte.
– Már vártuk ezt a kérdést – mondta a bölcs. – Nálunk van egy ilyen alakú medalion. Úgy érzem valóban téged illet.
– Ki más tarthatna igényt a sivatag szívére, mint az igénylő. Ez az útlevelem a másik világhoz. – Tárulkozott ki tiszta szívből végre vidáman Pret. – Végre tudom, ki vagyok.
– Vigyázz fiam! – Intette a Corax. – Nem lesz az új világban a boldogulásod olyan egyszerű – Sóhajtott. – Nagyon régen elszakadtál onnan. Kevés kötelék fűz téged hozzá.
– Az emlékeim mind oda fűznek – mondta Pret.
– Tessék, vedd magadhoz a sivatag szívét. Sreti bízta ránk. Félt tőle, hogy bajt hoz rátok ez a fura szerkezet. A nyakadban lógott mikor rád talált.

Pret a nyakába tette a medált, magához vette a könyvet. Benne megtalálta a szerkezet működésbe hozásának kulcsát. Ő maga írta bele valahol, valamikor egy másik világban. Nem szívesen vallotta volna be, de ekkor majdnem elzokogta magát.

– Még láttok!

„Évszázadok nyugszanak a homok mélyén
Pereg az idő, tér és anyag
A legenda mind a két végén
Egy út majd összeszalad
A sivatag szíve, oda-vissza nyílik,
Majd ismét a sivatagé marad
A homok viharában érte jő az igénylő”


Az utolsó szavak felolvasása után megnyomta az idő homokjának gombját és a semmiből hatalmas homokvihar támadt. Olyan, amilyet az öreg bölcsek még sosem láttak, csak hitték, hogy a képzeletük már árulkodott róla nekik.

– Várni fogunk fiam – egyenként válaszolták a Coraxok.

Hogy vissza lehet-e térni a múltba? Erre a kérdésre Pret a legjobb válasz. Igen, és ő meg is tette. Magával vitte a könyvet, és elrejtette, de a legjobb szándéka ellenére sem talált számára tökéletes rejtekhelyet. Mikor aztán a könyvet felfedezték, Pret a Coraxokhoz fordult segítségül. Ők ismét varázslattal eltüntették lapjairól az újabb írásokat. Így egy ősi civilizáció hagyatékának tűnt a könyv, amiről úgy határoztak, az emberiségre bízzák. Őrizzék tovább ők. Akárki akármit is mond, egyszer talán rászolgálnak erre a nemes feladatra. Sőt, ha elég eszesek lesznek, még a varázslatot is feloldhatják. Persze, csak ha képesek lesznek a rájuk zúduló feladattal megbirkózni. Sok homokvihart látott a sivatag. Volt, hogy Pret a földön kóborolt egyedül vagy a kecses, napkitörésre hasonlító főnixmadár társaságában. Olyan is volt, hogy a Coraxok csendes búvóhelyén pihente ki a modern világi élményeit, és úgy akadt, egyszer elhagyta a sivatag szívét, melynek sok ereklyevadász indult a nyomába, de végül mindnek a forró homok lett a végső nyughelye. Visszaszerzésért vissza kellett ismét térnie a múltba. Fájdalmas volt ugyan számára, de legalább édesanyja és édesapja közelében lehetett egy röpke kis ideig. Nyűgös volt, mint minden gyermek, aki tiltakozik a szülei túl korai elveszítésétől. De az élet már csak ilyen. Kicsit valódi. Nem pedig görgőkön csúszkáló, köteleken emelkedő hamis kulissza.

– Öregem micsoda újságom van! – recsegett a Cambridge múzeum telefonvégén az igazgató. – Ilyen régi lelettel esküszöm, még sosem találkoztam.
– Vigyázz, lehet hamis.
– Valódi az, mint a piramisok csúcsa! – kacagott. – Na mi lesz, meddig kéreted magad, hogy a saját szemeddel megtekintsd?

Ez vérbeli múltkutató kérdés volt. Dave nem is sokat teketóriázott. Hamarosan családostól együtt úton voltak Kairó felé. Dave figyelmét a pergamen írásai közül – ahogy ő nevezte – leginkább a sivatag szíve keltette fel. Pedig figyelmeztették, hogy senki nem élte még túl a vele kapcsolatos kalandját. Hiába. A vér az vér, és neki semmi más nem járt a fejében csak a kaland. Pret tehát egy darabig ismét szülei társaságában időzhetett, mielőtt édesanyja nyakába helyezte volna a medált, és beindítja a sivatag homokjának a gombját.

Hogy Pret egy kis ideig hallatlanul boldog lehetett, azt könnyű megérteni.

Előző oldal TK