Gondolatnyi idő

A jövő útjai / Novellák (602 katt) R. Harbinger
  2023.01.26.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2023/2 számában.

Az elém kiterített exkatona-öngyilkosságok aktáira meredtem, amik szinte nyílt sebként lüktettek íróasztalomon. Színes helyszíni fotók árulkodtak a fültől fülig vágott torkú, felkötött, mélybe ugrott férfiak és nők utolsó pillanatairól. Miért pont volt katonai kutatók ölik meg magukat? Ráadásul ki vágná fel saját torkát egy széttört sörösüveggel? Várnom kellett a válaszra, míg találkozhattam Sarahval.

Az apával közös képünkre pillantottam, amit nem sokkal szívrohama előtt lőttünk. Biztos nem sejtette, minek tesz ki, amikor vállalta a beavatkozást. Egyike lettem azoknak, akik nem anyától, hanem apától jöttek a világra. Ki sejthette volna, hogy amikor kitalálták, hogyan ültessenek megtermékenyített petesejteket férfiak testébe, és megajándékozzák őket a szülés csodájával, milyen új fajt szabadítanak a világra? Én biztosan nem! Senki sem tudta, hogy az eljárás, a hozzá használt mesterséges hormonok és nanotechnológia gondolatolvasó gyerekeket eredményeznek majd.

Apa vállalta a beavatkozást anyának tett ígérete miatt: a kemoterápiát követően anya állapota folyamatosan romlott, és mivel mindig saját gyermekre vágytak, apa kihasználta katonai karrierje során szerzett kapcsolatait.

A hozzám hasonlók fogantatása a csodák közé tartozott, a csoda azonban itt kimerült. Az emberek nem nézték jó szemmel a természet kicsúfolását, és hamarosan mindenkiben tudatosult a gúnynév: Apa-szülte. Azokra használták, akiket nem anya, hanem apa hordott ki, majd műtéti úton segítettek világra. Amikor kiderült, hogy többek vagyunk holmi szégyennél Isten szemében, ahogy a mélyen vallásosak mondták, félni kezdtek tőlünk. Új fajta rasszizmus ütötte fel fejét, és hosszú évekbe került, míg a tüntetések, támadások alábbhagytak.

Az aktákra néztem, és mihelyst tudatosítottam magamban, azért lettem zsaru, hogy a jó érdekében használhassam képességemet, felálltam a székből, és leoltottam a villanyt.

Bebújtam az ágyba Carla mellé, és átöleltem.

– Na, végre! – mondta, és mellkasomra hajtotta fejét. – Már azt hittem, fontosabbak az aktáid, mint én.
– Te kis hülye, ez sosem fordulhat elő – csókot nyomtam fejére, amit mély szuszogással nyugtázott.
– Még gondolatnyi időre sem? – súgta, majd elaludt.

Bevettem kettőt a bivalyerős Klartocidból, amit a hozzám hasonlók fejfájására talált fel a gyógyszeripar, majd végigsimítottam Carla homlokán. Csendben figyeltem sebhelyét, és felidéztem találkozásunkat. Akkor sötét haja zuhatagként omlott arca elé, ahogy a folyosón ült, és kötést szorított sebére.

– Minden rendben, kisasszony? – kérdeztem még zöldfülűként.

Felszegte fejét, mire belezuhantam mély tekintetébe. Angyali mosolyt vetett rám, amivel még a jéghegyet is megolvaszthatta volna.

– Persze, csak egy kis vágás – mondta, és csak hónapokkal később árulta el, tizenkét öltésbe került. – Látná a másikat!

Félmosolyt villantottam, majd leguggoltam, és átnyújtottam a neki hozott kávét, amit örömmel fogadott.

– Kollégám mesélt az ügyéről. Nagyon sajnálom, hogy összeakadt azzal a söpredékkel – mondtam haraggal átitatott hangon.

Nem tudtam, mikor fogunk megszabadulni a gyűlölködéstől. Az emberek féltek tőlünk, de már csak ritkán folyamodtak erőszakhoz. Az utóbbi években sokan megenyhültek, miután kifejlesztették ellenünk a megfelelő gyógyszert, és biztonságban érezhették magukat.

– Ne aggódjon, három bátyám van – gondolta, és éreztem, megnyitja magát felém. – Megtanultam megvédeni magam. A homlokom akkor sérült meg, amikor lefejeltem azt a százhúsz kilós tuskót.

Elmosolyodtam, és próbáltam elrejteni, mennyire dögösnek találom.

– Van, aki hazakísérje, kisasszony?
– Csak nem személyesen kíván gondoskodni a testi épségemről, biztos úr? – kérdezte gondolatban, mellé féloldalas mosolyt villantott.

Fülem égni kezdett, és vigyorogtam zavaromban.
Most itt feküdt karomban ez az angyal, és minden mozdulatomra vigyáztam, nehogy felébresszem.

* * *

A Természettudományi Múzeum előterében ültem, és a látogatókat figyeltem. Néha azok gondolatai hasítottak idegrendszerembe, akik nem tudták megfizetni a Résistance-t, vagy nem hatott rájuk a gyógyszer. Leginkább az utóbbiakon csattant az ostor, mert semmilyen módszert sem találtak képességünk elnyomására, és ők igen szűk rétegét képviselték a társadalomnak ahhoz, hogy a gyógyszeripar további erőfeszítést áldozzon rájuk.

– Menj a közelemből, te apaszomorító! – csattant fel a közeli kölykök egyike. Társával rángatni kezdték egymást, míg a tanítónő szét nem választotta őket, és elvezette mindkettejüket a csoporttól.

Sajnáltam a mai gyerekeket. Köztudomásban forgott, ha egy gyerek bármelyik szülője apa-szülte, akkor örökölte képességét, és mivel az apa-terhesség módszere hatékonyabbnak bizonyult a növekvő meddőséggel szemben bármilyen egyéb mesterséges eljárásnál, tökéletes motivációvá vált a gyermekáldásra vágyó párok számára.

Persze ahogy az apától származó gyerekeknél felütötte fejét a telepátia, úgy a Résistance-immunis szülők gyerekei maguk is immunisak lettek, így a gyűlölet lángja sosem aludhatott ki, ráadásul a gyerekek igen kegyetlenek tudtak lenni, ha megkülönböztetésről volt szó. Első kézből tapasztaltam.

Sarah letelepedett mellém a padra, és vállon veregetett.

– Megnőttél, Daniel. Apád látna, büszke lenne rád.
– Szia, Sarah. Sikerült megtudnod valamit?
– Térjünk egyből a lényegre? Ahogy akarod, de nem biztos, hogy készen állsz rá. Hallottál valaha a Langdon-projektről? – Megráztam fejemet. – A férfiak megtermékenyítését célzó kutatás felkeltette a katonaság figyelmét, különösen miután egyik beosztottjuk is csatlakozott.
– Apa.
– Így van. Ők azonban valami egészen mást akartak létrehozni. Ezen a ponton még egyszer meg kell kérdeznem, biztosan akarod hallani az egész történetet? Nagyon sok telefonomba került a kutatás, és olyan emberekkel kellett beszélnem, akik nem szeretnének belekeveredni az ügybe. Ez sok mindent elárul a helyzet komolyságáról.
– Tudnom kell, Sarah – fordultam felé, arcizmom megfeszült. – Miért ölik meg magukat magas rangú katonatisztek és egykori katonai kutatók?
– Éppen ez a lényeg, hogy nem ölték meg magukat, hanem meggyilkolták őket.
– Az lehetetlen – döbbentem meg. – Többször is átnyálaztam az aktákat, és nincs jele idegenkezűségnek, ráadásul akadt olyan áldozat, akit a saját lakásában, bezárt ajtók mögött találtak meg. Egyértelmű, hogy öngyilkosok lettek.
– Hidd el, nem így van. Térjünk vissza a katonai érdekeltségre, és akkor majd megérted. Mindenkit megdöbbentett, amikor jelét adtátok telepátiátoknak. Gondold el, ti az emberi evolúció egy új szintjét képviselitek. Egyértelmű, hogy a sereg nem hagy ki egy ilyen lehetőséget. Végeztek pár… módosítást az eredeti beavatkozáson, és sikerült egy még fejlettebb embert világra hozniuk.
– Mit jelent az, hogy fejlettebb?
– Daniel… Ő már nem csak olvassa a gondolatokat, hanem képes közvetíteni is őket.

Sarah türelmesen várt, míg összeraktam az abszurd képet.

– Az áldozatok nem önszántukból vetettek véget életüknek, hanem arra kényszerítették őket – összegeztem gondolataimat.
– Pontosan. A férfi neve Kevin Andrews. Katona apától született, a katonaság nevelte, és a különleges erőknél képezték ki. Úgyis mondhatnánk, míg más gyerekek G. I. Joe-kkal játszottak, addig ő igazi katonákat döngölt a földbe. Kiképezték a kémkedésre, mivel képessége révén bárhová be tudott jutni, és bárhová beépülhetett. Ő volt a legjobb. Rengeteg mindent tudtunk meg általa a koreaiak gondolatolvasó-hálózatáról, szeparatisták készülő támadásairól, aztán egyszer csak eltűnt a radarról. Senki sem tudott róla, egészen mostanáig. A katonai vezetés is csak Henderson tábornok halálakor kezdett gyanakodni, és akkor szedték elő az aktáit.
– Henderson tábornok? Várjunk csak, őt ismerte apa.
– Persze, legjobb cimborák voltak, még a születésednél is jelen volt.
– Meghalt? – meredtem magam elé. – Ő lett volna az első áldozat, és nem kapcsoltuk az ügyhöz?

Sarah bólintott.

– Figyelj, Daniel – pillantott körbe idegesen. – Nagyon sok kérdést kellett feltennem, és sok szívességet kellett kérnem, hogy ezt mind megtudjam. Úgy gondolom, ideje lenne kis szabadságot kivennem, ha érted, mire gondolok. Szerintem tedd te is azt, és engedd el ezt az ügyet, mielőtt felkelted valaki érdeklődését.
– Emberek haltak meg, Sarah. Nem tehetem.
– Értem. Részemről elutazok valami déli szigetre, és keresek valami gondolatolvasó fiúcskát, aki kedvemre tesz.

Meglepetten pillantottam rá, mire mosolya napsugárként tört utat az előtér visszafogott világításán keresztül, és éveket fiatalított rajta.

– Vigyázz magadra! – mondta Sarah.
– Te is – feleltem, miután felálltam, majd elsétáltam.

Kimondhatatlanul dühített, ahogy a katonaság kiforgatta a dolgokat. Nem örültem, amiért ilyennek születtem, ők pedig szándékosan átkoztak meg valakit ezzel. Hány életet vettek el valójában, talán sosem fogom…

Sikolyok hasítottak a múzeum csendjébe éles késhez hasonlatosan, és a látogatók fejvesztve menekültek. Mikor megfordultam, megpillantottam Saraht a tömeg túloldalán, amint fegyvert szorít halántékához. Könyörgő tekintettel meredt rám, majd meghúzta a ravaszt. Az idő végtelen hosszúságúra nyúlt, miközben Sarah lassított felvételként omlott a padlóra. A sikolyok rezegtették mellkasomat, mialatt közelebb férkőztem testéhez. Feje köré vörös tócsa gyűlt, szeme a mennyezetre meredt, és az utolsó könnycsepp akkor tűnt elő belőle.

Észrevettem valakit az oszlop mellett; gondolatai hiánya kínzó némaságként vágott a körülöttem örvénylők zajába. Azonnal tudtam, ő a tettes, ő Andrews, és ösztönösen robbantam felé. Menekülni kezdett, és kirohantunk a múzeumból, le a hosszú lépcsősoron. Próbáltam behatolni fejébe, de kizárt engem. Átfurakodtam a járókelők között, mire ők szitkokat kiáltottak utánam.

A férfi berobogott a kereszteződésbe a piros lámpa ellenére, és csaknem elütötte egy kocsi, de sikerült átcsúsznia a faroló jármű orrán. A másodperc tört részéig elgondolkodtam, kövessem-e, majd döntöttem, és éles sikolyra emlékeztető hang robbant koponyámba:
– Istenem! – gondolta a belém ütköző kocsi sofőrje.

Felpördültem a motorháztetőre, és Carla jutott eszembe, mialatt a levegőben úsztam. Csaknem lepergett előttem közös életünk filmje, mire földet értem, és elvesztettem eszméletemet.

* * *

Irtózatos fejfájással ébredtem, de a mentősök megnyugtattak, semmi bajom nem esett. Bronson kapitány személyesen akart látni, felvetette a vallomásomat, majd kényszerszabadságra küldött alapos dorgálást követően.

Még akkor is fájt a fejem, amikor már kulcsommal babráltam az ajtó előtt. Tudtam, mit fog mondani Carla, ha elmesélem a napomat. Az ajtó kinyílt, és a feldúlt nappali közepén találtam őt pisztollyal a kezében. Hideg borzongást éreztem szívemben, és elindultam felé.

– Ne mozdulj, vagy meghal! – fékezett meg egy hang oldalról.

A sarokban ülő Andrewsra pillantottam, kezem pisztolyom felé lendült, de ő megálljt parancsolt.

– Egy rossz mozdulat, és megölöm, úgyhogy a helyedben nem tenném. Hamarabb kiadom a parancsot, mintsem előhúznád azt a mordályt, úgyhogy most csukd be az ajtót, és tedd a fegyveredet az asztalra!

Haboztam, mire Carla halántékához szorította a pisztolyt, és felsikkantott.

– Várj! – kiáltottam, majd engedelmeskedtem.

Carla arcán patakzottak a könnyek, és próbáltam behatolni a fejébe, de nem tudtam. Olyannak éreztem a helyzetet, mint amikor felhívok valakit, de a vonal túlsó vége foglalt.

– Rossz dolog, igaz? – kérdezte Andrews. – Próbálsz gondolatokat venni tőle vagy tőlem, de egyikünktől sem tudsz, amíg kapcsolatban állunk egymással. Egy szempillantásnyi időmbe kerül, hogy végezzek vele, és utána téged vegyelek célkeresztbe.
– Miért?
– Eddig nem okoztál fejfájást, de most rossz helyen kutakodtál. Amit teszek, az csakis rám tartozik, és nem akarom, hogy valami barom keresztbe tegyen nekem, úgyhogy búcsúzz el a barátnődtől.
– Várj! Engedd el őt, neki semmi köze sincs hozzá!

Carlara pillantottam, ő mély levegőt vett, és megnyugodott.

– Kiskapu – suttogta.

Andrews felé rúgta a földön heverő lámpát, és kizökkentette a férfit épp annyi időre, hogy pisztolyomért nyúlhassak. Épp akkor markoltam meg, amikor a dörrenés betöltötte a lakást. Megmerevedtem sóhajtásnyi időre, majd összeszedtem magam, és kizártam mindent az agyamból. Tudtam, csak így élhetem túl.

Hátrafordultam, és a fotelből felugró Andrewsra lőttem. Sikerült vállon kapnom egy lövéssel, mielőtt fegyvert ragadott volna. Rám rontott, felöklelt ép vállával, és a földre lökött. Az ajtó felé igyekezett, és kirohant, miközben három lövést küldtem utána. Csak kicsivel tévesztettem el, és kilyukasztottam az ajtót.

Utána siettem, és a lépcsőkorláthoz ugrottam. Megpróbáltam leszedni, de ő a falhoz húzódott lefelé menet. Egyszer-kétszer láttam kilibbenni kabátját a fordulókban, de nem tudtam tiszta célra lőni.

Üldözni akartam, de nem bírtam magára hagyni Carlat. Annak reményében tértem vissza a lakásba, talán még életben van. Megmarkoltam az ajtófélfát, és földön heverő testére pillantottam. Feje vértócsában hevert, hosszú szempillái lehunyt szeme fölött meredeztek, mintha aludna.

Leültem mellé, és ölembe húztam. Sírni kezdtem, mint egy gyerek, és még akkor is zokogtam, amikor megérkeztek a járőrök. Bronson kapitány másodszor kényszerült kiszállni miattam, de most sokkal megértőbb volt, ahogy vértől tocsogó ruhámban ültem előtte.

– Nézd, nagyon sajnálom Carlat. Tudom, hogy kivételes nő volt, és nagyon szerettétek egymást – mondta, ekkor a könyvespolcra néztem, ahová a jegygyűrűt dugtam, és elidőzött rajta figyelmem, míg ő folytatta. – Jobb lenne, ha elutaznál pár napra, és ezt nem kérésnek szántam.

Némán bólintottam, ő sóhajjal nyugtázta.

– Semmit sem tudtál meg a palitól, Daniel? Úgy értem, semmi kósza gondolatot, ami segíthet kézre keríteni?

Megráztam fejem, majd ő határozottabban kijelentette, pihennem kellene. Nem mondtam el neki, amiket kiolvastam Andrews fejéből, ezért nem ellenkeztem. Kiviharzottam a lakásból, majd átgondoltam Andrews gondolatfoszlányait a kocsiban, amik átvillantak agyán a vállát ért találatkor.

„Blake Hotel, James Matthews. Blackberry.”

A hotelhez hajtottam, de nem szálltam ki azonnal. Fegyveremet szorongattam, és Carlara gondoltam. Nem tudtam megbocsátani magamnak a halálát, bár megértettem, nem tehettem róla. Andrews akkor olvashatott bennem, amikor elütött az autó. Eszembe jutott, golyót repítek a fejembe, mert az könnyebb, mint szembeszállni egy ex-hírszerzővel.
A hotelre néztem, majd Carlara gondoltam ismét. Eldöntöttem, nem választom a könnyű utat. Nem a bosszúról volt szó, nem csak arról. Nem hagyhattam, hogy Andrews tovább szedje áldozatait. Lehunytam szemem, mély levegőt vettem, és a beszívott levegővel új erőre kaptam. Kiszálltam, és megindultam a bejárat felé, onnan a recepcióhoz mentem.

– Jó estét, James Matthewshoz jöttem.

Igyekeztem visszafogni hangom remegését, és olvasni a portás fejében, de nem sikerült. Azonnal éreztem, hogy rezisztenssel van dolgom, mert náluk nem falszerű akadályba ütközik az ember, mint egy másik gondolatolvasónál, hanem folyamatos zümmögéssé olvadnak össze gondolataik a gyógyszer hatására.

– Nem jelezte, hogy vendéget vár – mondta a recepciós, névtáblája alapján Clark.
– Tudom, holnapra beszéltük meg, de át kellett tennem a találkozót mára, és még ő sem tudja – rögtönöztem.
– Mindjárt utána kérdezek – felvette a telefont. – Kit jelenthetek be?

Ez nagyon jó kérdésnek tűnt, de utána beugrott az utolsó Andrews fejében talált dolog.

– Blackberry.

Clark közölte a nevemet, majd elmondta, már várnak engem, és ezt követően beszálltam az egyik liftbe. A plafonból szóló halk zenét pisztolyom kibiztosításával törtem meg, majd zsebembe dugtam a fegyvert. Kiszálltam a tizedik emeleten, és elindultam a Clark által megadott nyolcas szobához. Felvontam elmém gátját Andrews ellen, mert csak akkor maradt esélyem, ha meglephettem.

Ennek tudatában kopogtam be az ajtón, és vártam. Nem történt semmi, ezért rámarkoltam a kilincsre. A mágneskártyás rendszer ellenére az ajtó nyitva várt, úgyhogy óvatosan behatoltam. A rövid folyosó egyik falától a másikig húzódtam, közben ellenőriztem a fürdőt. Nem találtam bent senkit, és ezután megálltam tanácstalanul a szoba közepén.

– Most pedig emeld fel a fegyveredet, és szorítsd a fejedhez! – hallatszódott bennem a hang, aminek önkéntelenül engedelmeskedtem.

Csak pillanatra lankadt figyelmem, testem máris önálló életet kezdett élni, és a pisztoly csövét halántékomhoz szorítottam. Minden porcikámmal küzdeni akartam, de nem tudtam. Nyirkos tenyerem szorosabban zárult a markolatra, légzésem kihagyott.

– És most… – folytatta a hang – fordulj meg!

Andrewszal találtam szemben magam, akkor csukta be az ajtót. Megállt előttem, és a szemembe nézett. Éreztem, búcsú pillantásnak szánja, mint aki tisztában van fölényes győzelmével.

– Most pedig lődd szét a fejedet! – diktálta elmémbe, arcán széles mosoly terült szét.

Megfeszítettem államat, ahogy mozdult ujjam a ravaszon. A fegyver üresen kattanó hangja ostorcsapásként érte Andrewst, és nem csak lehervasztotta mosolyát, de összezavarta annyira, hogy kizárhassam fejemből.

Gondolkodás nélkül rám rontott, miközben megpróbált újra behatolni elmémbe. Megragadta csuklómat, és dulakodni kezdtünk. Elvesztettem fegyveremet, amit ő odébb rúgott. Kést rántott, és megpróbálta belém vágni, de sikerült megfékeznem. Az ablak felé taszított, és a párkány előtt húzódó éjjeliszekrényhez szorított. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy ellenállhassak az egykori hírszerző külső és belső támadásainak.

A kés lefelé mozdult, közeledett mellkasomhoz, és jelen helyzetben inkább tűnt szablyának, mint arasznyi pengének.

– Töltetlen pisztoly – nyögte Andrews –, nagyon elmés. Kár, hogy a ribancodnak nem volt ennyi esze.

Érzékeim robbanásszerűen kiélesedtek, tekintetemet belevájtam Andrewséba. Élete utolsó hibáját követte el Carla felemlegetésével, mert ekkor rámarkoltam ellenfelem sebzett vállára, és üvöltésre bírtam sebébe fúrt hüvelykujjammal. Kiütöttem kezéből a kést, majd megragadtam tarkóját, és elrántottam magam mellett. A torkából felszakadt eddigi hangok nyomába sem értek annak, amit zuhanás közben hallatott az ablak átszakítását követően.

Nem fordultam utána, miután kihajítottam, csak előre meredtem, és lihegtem. Az utcáról érkező sikoltásokat és dudaszót hallgattam. Mély levegőt vettem, felszegtem fejem, és elhagytam a szobát. Reméltem, nem kaparják fel a járdáról, míg végzek idefent, mert szerettem volna tanúja lenni a látványnak.

– Kiskapu – mondtam, miközben elővettem a zsebembe rejtett tárat, helyére csattintottam, és belöktem a lépcsőház ajtaját. Sejtettem, bár biztosan nem tudtam, ha éppen megpróbál parancsot adni a nyomorult, azzal egy időben már nem áshatja ki belőlem, hogy korábban kiürítettem fegyveremet.

Hidegvérű profihoz méltón haladtam felfelé. Nyugodtan lélegeztem, nem siettem, mert a főkolompos nem sejthette közeledésemet a száztizenötös számú szobához.

Megálltam az ajtó előtt, és bekopogtam.

– Ki az? – hangzott a rekedt hang bentről. Olyannak tűnt, amit megkoptattak az évtizedek szivarozásai.
– Blackberry – feleltem.
– Aki az esernyőt hozza?

Milyen esernyőt?! Rájöttem, jelszót vár, mint valami rossz kémfilmben. Ezt nem tudtam kiolvasni Andrewsból, miközben sebében vájkáltam, és áttörtem falát a fájdalommal.

Akkorát rúgtam az ajtóba, hogy még a legnagyobb harcművészek is megirigyelték volna. Még a szoba közepén álló kopasz alak is megugrott, csaknem hátraesett.

– Ne mozdulj! – üvöltöttem rá, és bevágtattam. – Leülni, leülni!

Lenyomtam az ágy végére, és homlokának szegeztem pisztolyomat. Olvasni akartam a fejében, de nem tudtam, bárhogy is koncentráltam, mire ő ezen elvigyorodott.

– Jó dolog a Résistance, mi, fiam? Nem lát a fejembe, és nem olvas bennem nyitott könyvként. Zseni volt, aki kitalálta, igaz, Mr. Hammond?

Felröhögött, és legszívesebben szájába nyomtam volna a fegyver csövét, de előbb válaszokat akartam.

– James Matthews, ha nem tévedek. Vagy szólítsam Henderson tábornoknak?

Irritáló vigyora leolvadt arcáról.

– Látja, tábornok? – hátrébb léptem. – Nem kell olvasnom a fejében, hogy tudjam, ki maga.
– De máséban olvasnia kellett hozzá, igaz? Mi történt Andrewszal?
– Leugrott egy kávéra, éppen valahol az épület előtt próbálja összeszedni magát.

A tábornok bólintott lebiggyesztett ajakkal, utána folytattam.

– Mire ment ki ez az egész, miért öltek meg annyi embert?

Nem felelt a nyomorult, de nem hátráltam meg.

– Felvázolom a jövőt: a Résistance hatása nagyjából tizenhat óráig tart, tehát ha bevisszük akárcsak előzetesben is huszonnégy órára, bőven marad időnk olvasni az Ön fejében. És garantálhatom, amint kiderül, ki maga, Mr. Matthews, tovább fog bent lenni, mint huszonnégy óra.

Összeszűkült szemmel meredtem rá, és próbáltam olvasni rezzenetlen vonásaiból, de mintha egy szfinx kifürkészhetetlen arcába bámultam volna.

– Sajnos igaza van, fiam – adta fel végül. – Mit akar tudni pontosan?
– Miért ölték meg őket? – tettem fel a kérdést újra, majd enyhén beharaptam ajkamat kíváncsiságomban.
– Túl sokat tudtak – komoran meredt rám, de nem engedtem pillantásom szorításából. – Ők voltak a projekt szülőatyjai, ami létrehozta Andrewst. A beavatkozás nyújtotta lehetőség a maga egyszerűségében nagyszerű volt. Miután megszülettek maguk, már csak kicsit kellett módosítanunk a felhasznált szereken, hogy létrehozzuk a tökéletes adóvevőt, aki nem csak fogta, hanem küldte is a gondolatokat. Képzeljen el egy ilyen hírszerzőt, aki elhiteti egy kormányfővel, ő a bátyja, és így szerez meg minden információt. Képzeljen el több százat!

Beleborzongtam szavaiba, és csak bámultam rá.

– Még többet akar belőlük? Mire készül, összeomlasztja a kormányokat? Megbuktatja az országokat?

Felröhögött, és úgy tekintett rám, mint gyerekre, aki a kerék működésén agyal.

– Ugyan, fiam! Azt hiszi, erről szól minden? Túl kicsi vagyok ahhoz, hogy kormányokat döntsek meg, és különben is, mire mennék velük? Nem, ennél sokkal anyagiasabb vagyok. – Az asztalon álló Résistance tubusra mutatott. – A pénzről szól, fiam, csakis a pénzről. Ez a gyógyszer nem olcsó, gondolom, maga is tudja. Ez az egyetlen, amivel kizárható innen a magához hasonló. – Megkocogtatta halántékát. – Képzeljen el sokkal veszélyesebbeket a magafajtánál, olyan Andrews féléket, akik ellen nem hatásos a Résistance. Új gyógyszereket kell készítenünk, és ezzel felszíthatjuk a tüzet. Újjáélesztjük a gyűlölködést, a félelmet, a gyógyszerek iránti keresletet!

Hangját magasztaló mámor járta át, mint aki pódiumról beszél a tömeghez, de már alig tudtam figyelemmel kísérni a gyűlölködős rész óta. Carla véres arcát láttam magam előtt megismerkedésünk estéjéről, amire a gyűlölet festett harci maszkot. Megrándítottam ujjam a ravaszon, de nem lőttem. Még nem láttam a teljes képet, bár nehezen parancsoltam ösztönömnek, ami azt üvöltötte: „Végezz a mocsok disznóval!”

– És a kutatók túl sokat tudtak – ismételtem.
– Ők teremtették Andrewst! Képzelje csak el, ha valaki előlép közülük, és kitálal. Nem engedhettük meg ezt a hibát, előbb takarítanunk kellett. Ezekért a gyilkosságokért persze Andrews felelt, nem én.
– Viszont maga adta ki a parancsot. – Széles mosolyáról sejtettem, valami lapul a háttérben. – És most azért mondja el nekem ezeket, mert…
– Mert megvannak a kapcsolataim, akik nem kímélnek pénzt és időt, hogy megakadályozzák bebörtönzésemet. Jó pontnak számít az együttműködésem, nem gondolja?

Ujjam a ravasznak feszült irritáló vigyorától, és átfutott agyamon, tényleg arra gondoltam, hogy szétlövöm a fejét. Meghallottam a kinti szirénázásokat, és a kollégák helyébe képzeltem magam, hogyan festene egy nyomozó füstölgő pisztollyal a tábornok hullája fölött. Csak Carla emléke tartott vissza, mit szólna hozzá, ha lecsuknának, és a börtönben halnék meg. Ha valaki gondolatolvasó és rendőr is egyszerre, az hatványozottan felért egy halálos ítélettel odebent.

A tábornok előrehajolt, homlokát a csőnek nyomta.

– Mutassa meg, fiam, hogy nem valami torzszülött, hanem igazi férfi! Mutassa meg, hogy kinek a fia! – mondta lehunyt szemmel, ahogy ítéletemre várt.

Léptek dübögését hallottam kintről, és gondolatnyi időre magam előtt láttam halálát.

– Nem – közöltem vele, és bebiztosítottam fegyveremet. – Nem adom meg magának a kegyes halált. Mindenkinek egy díszlövés jár, és maga már megkapta a sajátját. Börtönbe fog vonulni, és ott fog megrohadni.

Rájött, átláttam tervén. Mindent elmondott, mert azt hitte, megkönnyíti a ravasz meghúzását. Szó sem volt itt együttműködésről vagy magasztos kapcsolatokról, akik kiemelik a posványból, csak meg akarta öletni magát, hogy elkerülje a börtön szégyenét.

– Hagyni fog meghalni, mint ahogy a barátnőjét?

Valami elcsattant bennem, és erősebben szorítottam a markolatot. A hideg fém olyan természetesen simult tenyerembe, mintha öntőformája lennék. Ha nem lökték volna be az ajtót kollégáim, biztosan megadom, amit ki akart csikarni belőlem.

– Tegye le a fegyvert, nyomozó! – förmedt rám egyikük, míg a többiek megragadták a tábornokot. Megbilincselték, és elvezették villámló tekintetem célkeresztjében, amivel megpillantottam Bronson kapitányt az ajtóban hihetetlen módon ma már harmadjára.
– Minden rendben, Daniel? – lépett oda hozzám, mire némán bólintottam. – Riasztották a rendőröket, amikor az a férfi kirepült az ablakon, és azonnal tudtam, itt talállak.
– Ott akarok lenni a kihallgatásán!

A kapitány nagyot nyelt, és mélyen szemembe nézett. Rövid ideig azt hittem, közénk tartozik, és próbál áttörni mentális védelmemen, de valószínűleg csak ösztöneire próbált hallgatni, és végül bólintott.

* * *

Szemhunyásnyit sem aludtam az éjszaka. Hogyan tehettem volna egy olyan lakásban, ami minden négyzetcentiméterén magán viselte Carla emlékét? Közös képek a falon, a levetett pólója a fotelben. Még a parfümjét is éreztem, az Isten verje meg!

Megváltásként éltem meg a kapitány hívását: megérkezett a bíróság által kirendelt gondolatolvasó a tábornok kihallgatására. Szélsebesen vágtattam az őrsre, azután a sarokból figyeltem a kapitányt és Kate Harewoodot. A nő kiváló kérdéseivel előbb a témára irányította Henderson tábornok figyelmét, majd kiolvasta belőle az igazságot válaszától függetlenül.

Igyekeztem kerülni a nő gondolatait, nehogy megzavarja más hozzá hasonló jelenléte.

– Kik a támogatói, tábornok? – szegezte neki kérdését Harewood, majd megráncolta homlokát, és ösztönösen tudtam, mélyre tekint Henderson agyában. De nem csak ő tette ezt.

Erősen markoltam a jegygyűrű dobozkáját, és Carlara gondoltam. Őt használtam fókuszként, hogy még mélyebbre merüljek a tábornok fejében, és ekkor megtörtént. A felismerés rideg fémként vágódott gyomromba, azt követően kisiettem a szobából.

– Hová akarsz menni? – Bronson kapitány utánam jött, és megállított.
– Csak el akarok tűnni innen, minél messzebb ettől a helytől.
– Most, amikor mindjárt áttörést érünk el?! Ott a helyed, odabent, és ott kell lenned, amikor mindent rábizonyítunk!
– Nem bírom tovább csinálni, nem bírok ezzel a mocsokkal harcolni – feleltem, mert az igazat nem mondhattam el neki.

Ott hagytam, és az egész délutánt a kocsiban töltöttem azelőtt a bizonyos ház előtt, ahová nem akartam menni. Türelmesen vártam, míg ő hazaért, és felsétált a lépcsőn. A kulccsal babráláskor volt a legsebezhetőbb, szóval kipattantam az autóból, és megleptem hátulról a nyíló ajtó előtt. A földre löktem, bevágtam az ajtót magam után, és rászegeztem feketén szerzett pisztolyomat.

– Forduljon meg, maga mocsok! – Hangom remegett, és belevittem minden dühömet. – Pisztolyt a földre, rajta!

Bronson kapitány engedelmeskedett, és szemembe nézett.

– Értelmetlen lenne bármit is mondanom, igaz?
– Csak az érdekel, miért.
– Hiszen már mindent hallottál Hendersontól, nem? A profit a lényeg, semmi más. Persze jobban örültünk volna, ha végzel a tábornokkal, és nem jut bíróságra az ügy. Most aggódnak a társaim, mi lesz, ha olyat találnak a fejében, ami mindenkire visszaüt. Meg kellett volna ölnöd a hotelben. – Szemét lesütötte, megrázta fejét. – Vagy legalább az őrsön. Annyira bíztam benne, hogy elborul az agyad, és agyonlövöd.
– Szóval ezért ragaszkodott ahhoz, hogy visszamenjek. Nem félt, hogy ezt is kiszedem belőle? Hogy maga is benne van?
– Nem tudom, hogyan jutottál olyan mélyen a fejébe, hogy rám találj, de Hendersont évekig kondicionálták, hogy a legfontosabb információkat, beleértve az én kilétemet is, igazán mélyre temesse magában, és még egy hivatali gondolatolvasó se találjon rájuk. Az én fejemben sem tudsz olvasni, mert szedem a bogyókat, és én nem vagyok olyan gyáva, mint Henderson: nem várok a halálra, hanem elé megyek. Hamarabb megölöm magam, mielőtt az ügyészség kirendelné a két lábon járó agyszondát.
– Nem lesz rá szükség.

Elővettem a jegygyűrűs dobozt, és megszorítottam. Hagytam, hadd mutasson irányt, és fókuszálhassa képességemet. Nagy akadályt jelentett a Résistance, de hamarosan nevek egész sorát láttam Bronson fejében, és miközben ő kérdőre vont, mit teszek, egyik név különösen erősen hatott, szinte lüktetett.

– Maga Blueberry.
– Aki az esernyőt hozza! Igen, én. És most mit fogsz tenni? Ízig-vérig zsaru vagy, nem fogsz lelőni, mert gúzsba köt a szabályzat és a törvények.

Mély levegőt vettem, és vázoltam tervemet.

– Megkeresek mindenkit, aki benne van ebben az ocsmányságban, és gondoskodok róluk. Viszont nagyot téved, ha azt hiszi, bármi is gúzsba köt – mondtam, ahogy meghúztam a ravaszt, és ő hátrahanyatlott. – Erre a gondolatnyi időre szabad vagyok.

A nappaliba siettem, és lapot, tollat kerestem, hogy lejegyzeteljem a megszerzett neveket. Hosszú másodpercekig bámultam a nyílt sebként lüktető listát, és következő lépésemen gondolkodtam.

Előző oldal R. Harbinger