Simon segít a depresszión

Szépirodalom / Novellák (80 katt) Isralet
  2023.01.16.

– Hát, a feleségem elhagyott. A munkámat nem bírom elviselni, a főnököm pöcsösnek becéz, de más lehetőségem nincs. Az autóm tönkrement, pont most, mikor a legnagyobb szükség lenne rá – sorolja a páciens férfi.
– Értem, és hol itt a probléma? – kérdezi Simon, a pszichológus.
– Hol? Hát most mondtam el.
– Nem, ezek nem problémák. Ez az élet.
– Az élet?
– Az élet.
– Az élet abból áll, hogy problémák hada jön?
– Igen, és ön pedig megerősödik, hogy megoldja ezeket. Mennyi problémája volt? Azokat is megoldotta, nem? És most itt van.
– Hát igen, végül is...
– Megoldotta őket, aztán lettek új problémák. Mint most. Azért ül itt.
– Igen... Szóval, ezt is meg fogom oldani és minden rendben lesz? – kérdezi a férfi.
– Igen. Mondhatjuk. Megoldja őket, minden rendben lesz, aztán jönnek a következő problémák. Újra és újra.
– Igen, de... legalább mindig megoldom őket, és ezzel növekszem mint személyiség. Érvelt a páciens, próbálta magában a reményt megtalálni.
– Igen, de aztán új olyan problémák jönnek, amik mindig pont annyira nehezek, amilyen szinten van. Szóval olyan, mintha soha sem növekedne.
– Ez annyira nem segít rajtam… – mondja a férfi elbizonytalanodva.
– Tudja, az igazság felszabadít – közli Simon, a tapasztalt pszichológus.
– Na de mi lesz utána…? Mi az értelme ennek az egésznek?
– Értelme? – neveti el magát Simon. – Értem már. Ön keresi az értelmét!

Furán néz rá a férfi.

– Igen, keresem. Ebben most mi van? Nem ezt csinálja mindenki? Vagy nem ez a normális?
– Ahh, mennyire aranyos férfi maga. Gyermekkoromban még én is így gondolkodtam – mondja Simon a földre nézve, elmélkedve.
– De hát mi más… értelme lenne bárminek… – mondja a férfi.
– Hát semmi. Uram, itt nincs értelme semminek. Nem az értelemért csináljuk. Felfogóképességünk van, és ok-okozati rendszer, és a paradoxon, miszerint fejlődünk felfelé, miközben nem létezik fejlődés, csak ráébredés, hogy kik vagyunk, és mindig is azok voltunk. Ez az egész csak illúzió, kedves uram.
– De akkor... ha nincs értelme, mi ez az egész… Mire jó?
– Értem, tehát nincs beavatva… Tudja, az ok-okozati rendszeren felül van az, ami mindent megalkotott. Nehéz felfogni, tudom, nekem is az volt. Neki nincs oka. Nincs miért. Nincs cél. Csak van. Mi csak vagyunk, és fejlődünk, az aranykort elérjük, aztán elesünk, sötétség, majd felébredés, aranykor. Csak járjuk a köröket. Ha Ön itt keresi az értelmét a dolgoknak, magyarázatot kaphat egy időre. De ne függjön a magyarázatoktól. A dolgok léte ugyanaz, akár érti, akár nem, csak ha megérti, befogadóbbá válik. Ne kelljen megérteni ahhoz, hogy befogadja.

– Ezt annyira nem értem, pszichológus úr, nagyon kezd összezavarni.
– Uram. Nincs semmi a jelen pillanaton kívül. A múltat ön csak újraképezi amikor emlékszik, nem a múltra emlékszik vissza. Az nincs. A jövőt pedig csak elképzeli. Hányszor volt már, hogy a tervei nem úgy alakultak, ahogy számolt a valósággal?
– Hát, nagyon sokszor... Szinte mindig.
– Csak az ön jelenében létezhet a múlt és a jövő. Sosem kell keresni semmit, mert nem lehet máshol semmi, csak a jelenében.
– Értem, de mire megyek ezzel az egésszel?

– Figyeljen. Ha várakozik, mást akar, mint ami van, vagy az értelmét keresi valaminek és azt hiszi, majd jobb lesz később mint most, tudja meg, ön lesz jobb később. Nem a helyzete. Csak magának az önképe változik meg, és az életről alkotott képe. Lehet társít egy munkához, vagyonhoz, társhoz valamit, hogy attól jó az élete, de ha elveszti azokat, ismét keresni fogja őket, és megint futkosni fog. Ennek az egésznek nincs értelme. Semmi sem. Ezt csak megélni lehet. Itt, a jelenben. Semmi más dolga nincs. Vagy ne higgyen nekem, és keressen, és menjen tovább. Aztán talál valamit, ami megnyugtatja egy időre, majd fény derül rá, hogy még mindig keresnie kell valamit.

– Ez azt jelenti, hogy örök elégedetlenség van?
– Aki azt akar, annak az van. Ha a jelenben erre figyel, a jelenben ezt éli meg. Ön dönti el mit csinál a jelenével. Egy életen át keres? Elképzel szebb dolgokat? Az ön helyzetéről álmodik más. ön meg máséról. Én csak azt mondom, a kis élet, a kis dolgok, a problémák nem azok, amiktől menekülni kellene. És nem az értelmet kéne követni, hogy most ez ilyen, akkor ez van. Intuitívan kell. Bármi van, örüljön neki. Ha fejbe vágják, annak is. Ha leköpik, ha kinevetik, ha egyedül van, ha nem lát kiutat, örüljön! Mert ha dicsérik, ha körülveszik, ha vele nevetnek, ha kiutat lát, mind elveszhet, és egyik sem fog örök vigaszt nyújtani. Azért örüljön, mert örülhet, nem azért, mert oka van rá, mert az ok elvész.

– Ez nekem túl sok – mondja a pszichológusnak.
– Tudja, előbb utóbb fel kell nőnünk, és rá kell jönnünk: minden mindegy. Ha sokat vétkezünk majd bűnhődünk, nem vagyunk távolabb attól, aki keveset vétkezik és bűnhődik. Nem vagyunk különbek a legkisebb porszemtől, sem a legnagyobb csillagtól. Ha elrontok valamit, mi lesz? Majd elrontok mást is, és más is elront nekem sok dolgot. Aztán meg? Ki is javul. És ha nem találom az értelmét? Akkor nem élhetek, nem csinálhatom ugyanazt, mint eddig? Megáll az élet? És ha megáll? Számít ez? Ha eddig ment, megállni miért ne állhatna meg? Meg se tud állni, csak megállva tud menni. Ami az időben van, az csak mozogni tud.

– Pszichológus úr. Úgy érzem itt nem én vagyok a beteg, ön viszont megőrült.
– Igen, megőrültem, hiszen magammal beszélgetek – mondta a férfi a zárt osztályon.

Előző oldal Isralet
Vélemények a műről (eddig 3 db)