Az intellektus érintése

Fantasy / Novellák (669 katt) maggoth1
  2022.12.21.

Takács Áron, az Árkádia Könyvesbolt középkorú, visszafogottan sármos biztonsági őre épp baráti eszmecserébe bonyolódott Jane Austennel, amikor az üzletbe lépett egy sziporkázó szépségű, szőke nő.

– Nincs nagyobb gyönyörűség az olvasásnál – magyarázta lelkesen a Büszkeség és balítélet szerzője. – Az ember mindent megun, de egy jó könyvet soha…

Áronban fellobbant a vadászösztön, faképnél hagyta Austent, és a szimpatikus fehérnép nyomába eredt. A nő által levett könyvek megérintésekor nyilvánvalóvá vált számára, hogy az elbűvölő teremtés főleg a romantikát és misztikumot kedveli, mert a lapokról hol egy csokornyakkendős Drakula, hol egy álruhás főrang ugrott elő. Áron úgy ítélte meg, nem nyúlhat nagyon mellé, ha a Rómeó és Júlia erkélyjelenetével indít, és végigsimított egy Shakespeare köteten.

– De csitt, mi fény tör át az ablakon? – lépett lehengerlő mosollyal az igéző szőkeség mellé, miközben a nő háta mögött az angol drámaírás nagymestere súgta a szöveget. – Napkelte az, és napja Júlia. Kelj, drága nap, s az irigy holdat öld meg, mely máris halvány és bútól beteg, hogy szebb vagy nála, szolganője, te ne szolgáld őt, ha irigy reád, hisz szűz-ruhája halvány s színtelen, balgák viselhetik csak: dobd el azt!
– Ejha! – pirult el a bájos idegen. – Ön mindig ilyen költői hangnemben veszi le a lábukról a vásárlókat?
– Csak az álomszépeket – vágta rá Áron –, bár bevallom, élesben még sohasem próbálkoztam vele.
– Nos, úgy látom, azért elég jól megy – bólogatott elismerően ábrándjainak netovábbja –, de sötétebb tónusban is sikerülne?
– Sok-sok hosszú esztendeje már tengerpart bús mezején, élt egy kislány, ismerhetitek – Lee Annácska nevén – simított végig lezseren Áron egy karnyújtásnyira hivalkodó Poe-válogatáson –, s csak azzal a gondolattal élt, hogy szeret s szeretem én. Gyermek volt s gyermek voltam én, Lee Annácska meg én, de szerelmünk több volt, mint szerelem tengerpart bús mezején, irigyeltek még az angyalok is fenn a felhők tetején.
– Le vagyok nyűgözve – pihegte felindultan Ámor küldötte. – A nevem Pálfalvi Klementina, és jogszabályokat kodifikálok a hadügyminisztériumban.
– Kiváló, akkor este nyolckor egy vacsora egy fényűző étteremben, kedves Klementina? – váltott Áron finom névalliterációval Casanova-üzemmódra.

A randit rögvest lefixálták, aztán a csinos jogászlány huncut mosollyal távozott. Áron először járt a találkozó színhelyeként megjelölt belvárosi szusizóban, de feltalálta magát, mert amint megérintette valamelyik fogást az étlapon, felködlött előtte egy dörmögő hangú japán séf, és enyhe akcentussal felsorolta az étek összetevőit. Az este pompás hangulatban telt, Klementina felhívta magához hódolóját egy italra, és végül együtt töltötték az éjszakát.

Amint a szexi könyvmoly kielégülten álomba merült, Áron gyorsan búcsúlevelet körmölt neki a legnagyobb romantikusok stílusában, és angolosan távozott. Másnap a boltban olyan jókedvű volt, hogy madarat lehetett volna fogatni vele. Ahogy végigsimította a könyvek gerincét, a legtöbb klasszikus gratulált az új trófeához. Még a nagy nőcsábász hírében álló Byron is kalapot emelt előtte; egyedül a sértett Austen kéjencezte le meg Freud tett egy epés megjegyzést a szoknyavadászattal kompenzált rejtett Oidipusz-komplexusára.

Hanyagul eleresztette a füle mellett a pszichoanalízis atyjának pikírt kommentárját, mivel tökéletesen elégedetté tette a tudat, hogy a virágzóan fiatal hajadonok egy jelentős része még mindig vevő az intellektusra. Tudta, hogy megy az ilyesmi, Klementina csodás emlékként őrzi majd közös élményüket, miután elolvassa a szívhez szóló levelet. Természetesen ejt majd néhány kövér könnycseppet, de eszébe sem jut folytatást követelve visszatérni az Árkádiába. És jól is van ez így, a romantika csak addig romantika, amíg nem fojtja meg a mindennapok szürkesége.

Áron elmosolyodott, mert egy szemkápráztatóan mély dekoltázsú, vörös hajú hölgy sasszézott be az üzletbe. Túl lehetett már a negyvenen, de vérforraló érzékiség áradt belőle. Nemes ragadozót idézett (talán egy pumát?), amelyet csak tüzes szenvedéllyel lehet megszelídíteni.

Találgatni kezdte, mi lehet az ízlése.

Sartre, Hardy esetleg Chaucer?

Dobogó szívvel a nyomába eredt pillekönnyű mozdulatokkal érintve a manikűrözött ujjak közt megforduló könyveket. A kép hamar összeállt hála veleszületett képességének, és mire öles léptekkel beérte a vadító bestiát, már pontosan tudta, mivel szólítsa meg.

– Volna csak enyém az ég köntöse, arannyal hímzett ezüstszínű fény, az ég kék, sötét s szürke köntöse, melyben az éj jár s a hajnal s a fény, azt terítem lábaid elé: de minden kincsem csak az álmaim, álmaim terültek lábad elé; lépj lágyan: amin jársz: az álmaim.

Yeats felmutatta a hüvelykujját a vörös démon háta mögött, Áron pedig a hódítás vágyától megrészegülten új táncba kezdett.




1. William Shakespeare: Rómeó és Júlia – Szász Károly fordítása
2. Edgar Alan Poe: Lee Annácska nevén – Babits Mihály fordítása
3. William Butler Yeats: Az ég köntösére vágyik – Szabó Lőrinc fordítása

Előző oldal maggoth1