Eredet 2. fejezet

Horror / Novellák (326 katt) Zanbar
  2023.01.21.

Robert Philmore, azon a napon, a szokottnál korábban ért haza az egyetemről. Idejét esküvője óta, vagyis lassan több, mint három éve az egyetemi katedra, az orvosi praxis, és az otthona között osztotta meg, s bár felesége, Wilhelmina igen türelmes és megértő volt ezen a téren, Philmore mégis érzett némi bűntudatot, mert kevés időt tölt vele. Ezért is intézte úgy a mai napirendjét, hogy valamivel három óra után otthon lehessen. Hazafelé útba ejtette Wilhelmina kedvenc édességboltját, és vásárolt egy nagy doboz étcsokoládés aszalt gyümölcsöt, és egy csokor fehér krizantémot, mely virágnyelven a hű és igaz szerelmet jelképezte.

Ritkán vett virágot a feleségének, vagy inkább nem elég gyakran, ahogy Carnacki finomított volna e rideg tényen, ám a virágnyelvet éppen barátjának hála jól ismerte.

– Az ön tudása választott szakterületén kivételes, egyenesen lenyűgöző, kedves Philmore-om, ám, hacsak nem a morbid patológia rejtelmeivel kívánja elnyerni a hölgy figyelmét, akkor érdemes olyan hasznos apróságokra is szentelni a drága idejéből, mint a virágszimbolika! – fejtegette több alkalommal is Carnacki, aki nála sokkal járatosabb volt az ilyesféle társasági fogásokban, és készséggel megosztotta vele tudását.

Hálás volt érte. Bizonyos módon – bár ez sohasem került szóba kettejük között – barátja útmutatásának köszönhetően nyerte el Wilhelmina kezét. Carnackinak igaza volt vele kapcsolatban. Ő a tudományok embere volt, s bár választott hivatása éppen az emberek gyógyítása és a test titkainak kutatása volt, nehezen boldogult magukkal az élőkkel. Egy ritka betegség, vagy bonyolult tünetegyüttes felet aratott győzelem, mely végül a páciens gyógyulásához vezetett, nagyobb elégedettséggel töltötte el, mint a betegei, vagy azok rokonainak hálája. Számára felüdülés volt a napi munka után a laboratóriumban görnyedni a mikroszkópok felett, meghallgatni, vagy később éppen megtartani egy orvostudományi előadást valamelyik auditóriumban. E tudásnak köszönhette végső soron praxisát Oxfordban, majd a felkérést, hogy oktasson az Alma Materében.

Ebből a jól megszokott és számára biztonságos világból lépett ki újra és újra a házasságát megelőző években többször is, mikor Carnacki oldalán részese lett annak néhány „kalandjának.” Ő kalandnak hívta ezen alkalmakat, ám barátja számára mindez éppen úgy a napi rutin része volt csupán, mint számára a betegeivel való munka.

Eltávolodtak egymástól barátjával, mióta megnősült. Be kellett vallania magának, egy ideig erősen neheztelt a fiatalabb férfire, mert az esküvőt követően néhány alkalmai levélen kívül megszakított vele majd minden kapcsolatot. Ám, mint később belátta, Carnacki a maga sajátságos módján így kívánta tiszteletben tartani az életet, melyet választott. Egy magánzó orvos és kutató még keveredhetett olyasféle kalandokba, melyekre Carnacki oly szenvedéllyel vágyakozott, ám egy családos férfi, egy jövendőbeli apa már nem lehetett ilyen felelőtlen. Még a végtelenül különc Carnacki szerint sem. Megbékélt hát e gondolattal, és ekképpen barátja hiányával is.

* * *

Castle Streeti otthonuk minden zuga – az ő dolgozószobája kivételével – Wilhelmina ízlését dicsérte, ám az ő kényelmét szolgálta. Felesége színtémák szerint rendezte be az egyes helységeket, ügyesen váltogatva azok árnyalatait és a hozzájuk illő szöveteket. Örült annak, hogy élete asszonya örömét leli mindebben, még akkor is, ha az ő puritán és praktikus énjétől merőben idegen volt az efféle részletekre való törődés.

Felesége tizenhét évvel volt fiatalabb nála, és megismerkedésük idején – melyre ugyancsak Carnacki botrányos jóvoltából került sor – művészeti tanulmányokat folyatott az egyetemen, Barátja üzent neki, hogy tudásszomja ismét Oxfordba hozta, és örömmel venné, ha találkoznának. Találkájuk helyszínéül a művészeti kollégium egyik félreeső termét jelölte meg egy késő délután órán.

* * *

Carnackira jellemző volt az efféle különcség a helyszínek és időpontok kapcsán. Legtöbbször pusztán sajátos hóbortja állt az egész mögött, ám időnként különös, olykor megmagyarázhatatlan eseményekre is sor került ezen alkalmakkor.

A legkirívóbb eset az 1888. november 11-én, hajnali kettő óra tizenhat perckor kért tőle találkozó volt Whitechapelben, a Tarling Street 12-es számú ház előtt. Üzenetében barátja arra kérte, mindenképpen hozza magával orvosi táskáját is. Már a rosszul megvilágított utcában járt, mikor három lövés dörrent, és egy kiáltás hallatszott az éjszakában. Az macskakövön egy fiatal nőt talált penge ejtette súlyos hasi sebekkel. Pillanatokkal később pisztollyal a kezében Carnacki bontakozott ki a sötétből. Barátja bal válla vérzett, karja ernyedten lógott az oldala mellett.

– Elszalasztottam Philmore – dünnyögte, miközben kabátja zsebébe dugta revolverét. – Három golyót eresztettem a kurafiba, de elszalasztottam. Tegyen meg mindent érte, kedves barátom – intett fejével a földön fekvő nő felé. – Tegyen meg érte mindent, hogy ne ő legyen annak az ördögnek a hatodik áldozata.

Az estét követően Carnackinak ismét nyoma veszett egy időre, ő pedig csupán hetekkel később értette meg, mire is utaltak barátja szavai. Azon az éjszakán „találkát” adott egymásnak Carnacki és a Whitechapelt rettegésben tartó, és egész Londont foglalkoztató gyilkos, a Hasfelmetsző. Barátja korholta magát, mert elszalasztotta, ám ha Philmore sejtése igaz volt, sokkal inkább megállította, vagy elűzte őt Londonból, Whitechapel gyilkosa ugyanis többé nem csapott le.

Egy újbóli találkozásuk során rákérdezett ugyan, honnan tudta Carnacki, azon az estén hol és mikor kell ott lenniük, ám barátja udvariasan, ugyanakkor határozottan kitért a válasz elől.

– Attól tartok drága barátom, az ön racionális elméje számára aligha tudnám hihetően elmondani, s annak fényében, hogy utóvégre kudarcot vallottam vele, én magam sem tartom immáron sokra a nyomravezető módszert – felelte Carnacki szomorúan.

* * *

Oxfordi találkozójuk a művészeti kollégiumban bizonyos értelemben könnyedebb, ám a maga módján nem kevéssé rejtélyes és meglehetősen botrányos volt. A helységben, ahová Carnacki elhívta, a kollégium női hallgatói tartottak önképző kört, melynek tárgya, azon a napon az emberi test volt, és barátja, mint később megtudta, önként ajánlkozott, hogy modellt áll a hölgyeknek. Így nyitott rájuk, miközben Carnacki egyetlen lepedőt viselve, melyet „szenátori lepelnek” titulált, egy emelvényen állt, a hölgyektől körülvéve.

Igazán megdöbbenni sem volt ideje a látottakon, mert a műteremként használt szoba falán az óra éppen elütötte a délután ötöt, barátja pedig sűrűn elnézést kérve a jelenlévőktől leszökkent a dobogóról és lendületes léptekkel elindult a folyosón.

Carnacki talán egy római cézár méltóságával vonult ki az épületből, majd át a félhomályos parkon, ám egy gót, vagy egy vandál hadvezér temperamentumával és szégyentelenségével tört be a labdaház női öltözőjébe, átmasírozva halálra rémült hallgatók között, hogy aztán az egyik sarokban öklével lyukat üssön a falba, és kirángasson onnan egy fiatal férfit.

A gallérjánál fogva kivonszolta az alélt ifjút a folyosóra, távol az öltözőtől, majd néhány határozott pofonnal eszméletére térítette. Ezután a füléhez hajolt, és pár szót súgott neki. A fiatalember arcából az a kevés vér is kifutott, ami az előző megrázkódtatás után maradt benne.

Végül talpra állította, és útjára engedte. Ezek után ugyanazon az útvonalon, melyen jöttek, visszatértek a műterembe, ahol barátja ismét a pódiumra állt, hogy a hölgyek befejezhessék a megkezdett rajzukat.

Később Carnacki különös módon csak annyit fűzött a történtekhez, hogy mélyen felháborítja, hogy az ifjú egy ennyire ostoba módját választotta annak, hogy hódoljon a női test iránti csodálatának. Az ostoba szót használta, s nem az erkölcstelent, vagy a megbotránkoztatót. Mikor felhívta erre a figyelmét, Carnacki annyival felelt, hogy a női öltöző kialakításakor a mesterek hanyag munkát végeztek, így nem csupán egy kiválónak tűnő, egy másik helységből is megközelíthető leshely képződött abban a sarokban, hanem egy rosszul szellőző üreg is, melyben a habarcs még mindig csak szikkadt, így a mész idővel felemésztette volna a felajzott ifjú tüdejét.

Ennyivel le is volt zárva a részéről mindaz, ami történt.

Részéről igen, ám a hölgyek részéről nem. Még aznap este, szokatlan módon, az öltözőben tartózkodó hallgatók kapitánya felkereste Carnackit, hogy megköszönje neki, amit tett, ám barátja arra hivatkozva, hogy fáradt, rá hagyta, hogy fogadja az ifjú hölgy hálálkodását. Beszédbe elegyedtek, és Philmore-t hamarosan lenyűgözte vendégük határozottsága, heves, ám mégsem tolakodó modernsége. Wilhelmina Blessingtonnak hívták, akinek pár évvel később megkérte a kezét.

* * *

Bizarr módon immáron párhuzamot látott a rettenetes, whitechapeli események és a nejével történt későbbi megismerkedése között. Ezzel még őt magát is meglepte, ahogy hazaérkezését követően a szalonnak használt zöld szobában letelepedve várt a teájára.

Barátjától, vele ellentétben nemcsak a rendhagyó, olykor botrányos és szokatlan szokások sem álltak távol, de rejlett benne valami, melyet, mint a whitechapeli eset után fogalmazott, az ő racionális elméje fel nem foghatott, ám ezekben a pillanatokban hajlott rá, hogy elhiggye a létezését. Ezek szerint, barátja nem csak azt tudta, hol kell lenniük azon az estén, s hogy szükségük lesz az ő orvosi táskájára, hanem azt is, hogy neki kell szót váltania a hálálkodó egyetemistával. Tudta? Előre látta?

Prekogníció. Ez volt-e képtelen képesség tudományos neve, mellyel elviekben előre láthatóak a dolgok. Számára hihetetlen volt, ám nagyon is illett olyasvalakihez, mint Carnacki.

Bizarr gondolat volt, hogy elfogadja a létezését, ám kellemes érzéssel töltötte el, hogy barátja talán valóban előre látta, és egy pillanatig sem hátráltatta házasságát Wilhelminával. Még akkor sem, ha emiatt utóvégre ő szegényebb lett egy baráttal.

A teát követően, a délután hátralévő részét teljes egészében Wilhelminának szentelte. Ellátogattak a Botanikus Kertbe, este pedig a színházba. Sikeresen megállta azt is – és ez nála igen ritkán esett meg –, hogy az aznap érkezett levelei közül egyet is felnyisson, még az este. Mélyen beleivódott szokás volt ez nála, melyet szinte sohasem hagyott el, így biztosra vette, hogy felesége értékeli ezt a gesztust.

* * *

Sir Edward Holbruck halálának híréről a másnapi újságból értesült. Morbid módon a lap többet foglalkozott a férfi elhunytának gazdasági, piaci következményeivel, mint magával a tragédiával, melyre Sir Edward birtokán, az Észak-Yorkshire-i Bartokhallban került sor. Az írás szerint a sertés- és konzervmágnás holttestére otthona udvarán találtak rá, szörnyűségesen szétszaggatva és megcsonkítva, melyet ember nem, csak egy vadállat vihetett végbe. Ezek után hosszas fejtegetés következett, hogy ki fogja örökölni a hatalmas vagyont és vajon nem végzi e az is úgy, mint egykori tulajdonosa. Darabokban.

Tisztában volt vele, hogy Sir Edward nem volt közkedvelt személyiség. Törtetőnek, erőszakosnak, és megalkuvást nem ismerőnek tartották, aki egyszerű közemberből lett Britannia egyik legbefolyásosabb és legvagyonosabb iparosa, aki rendkívül ritka kegyet, örökletes lovagi címet kapott a Koronától.

Közismert gúnynevét, a Sir Swine-t, nem csupán a pletykalapok, de a komolyabb sajtó is átvette időről-időre, és úgy tűnt, a máskor visszafogottságáról ismert London Herald, ezúttal a kegyelet helyett a találgatásokat és a morbid teóriákat részesíti előnyben.

A napi sajtót követően leveleit vette sorra. Oxfordi kinevezése óta egyre terebélyesebb, főként tudományos tárgyú levelezést folytatott, úgy brit kollégáival, mint néhány a kontinensen élő orvossal és egyetemi oktatóval. Magánlevelezése ugyanakkor, mint Wilhelmina olykor sajnálkozva megjegyezte, alig volt, már évek óta.

– Úgy fognak emlékezni rád, mint az „Oxfordi Remetére” – mondta néha, mosolyogva.

Érezte, hogy felesége szavai mögött sokkal több igazság és szomorúság bújik meg, mint amennyit Wilhelmina kimutatott, ám bármennyire sajnálta is, ebben nem tudott megváltozni.

Ám miként a tudomány is csupán elméletben ismert tökéletesen izolált, minden külső hatástól mentes rendszereket, úgy hozzá is utat talált a külvilág. A maga sajátos, ha úgy tetszik Carnacki-féle módján.

Barátja levelére az előző napi posta között akadt rá.


„Kedves Philmore!

Előzetesen hadd gratuláljak a közelmúltban megjelent tanulmányához, amelyet a honi éghajlat ízületekre gyakorolt hatásáról írt. Méltatlanul elhanyagolt területe ez a hazai orvos tudománynak, annak ellenére is, hogy – és ebben osztja véleményemet – az efféle kórságok népbetegségnek számítanak Britanniában.

Mindemellett, ha megengedi, felhívnám a figyelmét egy talán kevéssé tudományos, ám a maga módján hasonlóan jelentős eseményre, melyről talán már értesült, mégpedig Sir Edward Holbruck halálára.

Hazánk legnagyobb sertéstenyésztője, húskonzervgyárosa, és a Korona hadseregének egyik első számú ellátója a közelmúltban, tragikus, vagy, ahogy ön mondaná, igencsak morbid körülmények között lelte halálát Észak-Yorkshire-ben álló birtokán. A történetek idején a birtokon tartózkodott Sir Edward unokaöccse, akit van szerencsém edinburgh-i, tanulmányai révén ismerni. Ő fordult hozzám azzal, hogy legyek segítségére a nagybátyja halálának ügyében.

Tisztában vagyok vele, hogy önt az utóbbi időben milyen rendkívüli módon leköti tudományos munkássága és orvosi praxisa, ám abban a reményben írok önnek, kedves Philmore, hogy talán tudna némi időt szakítani arra, hogy orvosi szakvéleményével segítsen előremozdítani az ügyet.

Ígérem, nem rabolom tovább, az ön értékes idejét, mint az feltétlenül szükséges.

Amennyiben csatlakozna hozzám ebben a – miként ön hívná – „kalandban”, úgy várom a harrogate-i vasútállomáson az este fél kilences vonatnál.

U.I.: Mindenek előtt tiszteletben tartom az ön magánéletét és tudományos munkásságát, így amennyiben nem áll módjában csatlakozni hozzám, úgy kérem, egy percig se érezze magát kényelmetlenül emiatt.
Maradok őszinte tisztelettel,
Barátja,
William Carnacki.”


Hogy a véletlen, vagy az állítólagos prekogníció műve volt-e, hogy a levél éppen ma akadt a kezébe az újságcikkek olvasása után, azt nem tudhatta, de kétségtelenül sajátságos egybeesés volt.

Az viszont tény volt, hogy Carnacki korábban is, ha egyes esetekben ezt ő nem ismerte fel azonnal, sőt olykor csak nagyon sokára, de mindig csak akkor a zavarta meg, ha valóban fontos volt.

Rég tapasztalt érzés, bizonytalanság lett úrrá rajta. Élete jól megszokott, kiismert mederben folyt immáron évek óta, s az, amit Carnacki kért tőle, kimozdította volna belőle. Talán túlságosan is.

„– Úgy fognak emlékezni rád, mint az „Oxfordi Remetére”„ – jutottak eszébe Wilhelmina szavai.

A bizonytalanság mellé immáron szégyenérzet és makacs tagadás is társult. Énje egyik fele szégyenkezett, mert Wilhelminának igaza volt, s mert nem érezte magától értetődőnek, hogy a barátja segítségére legyen, míg másik fele racionális magyarázatot keresett és talált arra, miért vonakodik. Miért vonakodik változtatni, kilépni a megszokott rutinból.

Mert…

– Zavar valami, Robert? – hallotta meg valahonnan a távból felesége hangját.

Összerezzent, és felpillantott a levélből. Wilhelmina mosolygott. Szinte mindig mosolygott. Nem csupán akkor, mikor örült, ám akkor is, ha szomorú volt, vagy éppen aggódott. Érte aggódott.

– Azt hiszem… azt hiszem igen – bólintott lassan.

Carnacki mondta neki még akkor, mikor udvarolt a feleségének, hogy mikor eljön az ideje, mutassa ki előtte gyengeségéit is, ne csupán erényeit.

„ –Az asszonyok, az utóbbiak miatt kedvelnek meg és csodálnak, ám csak az előbbiekkel együtt szeretnek minket igazán, vagy sehogyan sem.”

Odanyújtotta a levelet Wilhelminának.

– Szerintem el kellene menned – jelentette ki határozottan felesége, majd visszaadta neki.
– De a praxis… a kollégium… – bizonytalankodott.
– Robert! – lépett egészen közel hozzá az asszony. – Menj el! Menj el, és gyere vissza hozzám, sokkal boldogabban, mint most.

Nem vádolt, nem kifogásolt, csupán kimondta, amit érzett, s miben talán igaza volt.

– Menj el Robert – ismételte meg, és lábujjhegyre állva csókot lehelt, a szájára –, és mondd meg Carnackinak, hogy remélem igaza lesz!

Előző oldal Zanbar