Sötétben élsz
Az épületben félhomály uralkodott, és ahogy körbesétáltuk, a korhadt fapadló recsegett a lábunk alatt. A szobák ajtaja mögül hangok szűrődtek ki a folyosóra. Néhol erőtlen próbálkozás volt, néhol pedig igencsak erőteljes kiabálás verte fel a csendet az épület falai között. Szerettük volna megtudni, hogy kiktől jön a zaj, de a nő, akit az iskola adott idegenvezetőnek a Vérházba, nem akarta felfedni a hangok gazdáinak kilétét. Az egyik szoba felett ez állt:
„Véred az étkem,
Ha szomjazom, hát felélem.
Éles fogam a nyakadba mélyed,
Véred íze számomra méz, mi eléget.”
Az ajtó mögül ismét zaj szűrődött ki, de most már nem olyan, mint eddig, hanem sokkal mélyebb. Erre a többiek is felfigyeltek. Az ajtó, résnyire nyitva volt, és az ágyon egy ráncos arcú, éles fogú egyén szorított egy élettelen testet, amiből egymás után többször is táplálkozott. Az egyik ilyen esetet végignéztem, és amikor felnézett, a sötétben zölden világító szemét rám szegezte. A testet olyan erővel hajította el és olyan messze az ágytól, mint valami nem evilági lény. Akkor már tudtam, hogy ott, ahol mi, emberek élünk, van egy hely, ahol a félhomály az úr és a sötétség az igazi éltető erő minden egyes lénynek, amik a szobák mélyén rejtőznek. Görcsbe rándult a gyomrom, a szívem a torkomban dobogott, és minél előbb ki akartam menni az épületből. Izzadság gyöngyözött a homlokomon és kezemen. Az egyik diáktársam megfogta a kezem, és a jó irányba terelt.
– Minden rendben? – kérdezte Susy.
– Persze, minden oké.
– Nem úgy nézel ki – vágta rá határozottan.
– De mondom, minden oké, csak az előbb láttam valamit a sötétben, ami kicsit felkavart.
– Mit láttál?
– Bevallom őszintén, félek elmondani, mert ha elmondom, kinevetsz.
– Na, mondd már, ne csigázz!
– Láttam az előbb a résnyire nyitott ajtón át egy vámpírt, aki egy testet tartott az ölében és abból evett.
Susy ledermedt a hallottaktól, de utána nagy nevetésben tört ki.
– Ugye mondtam, hogy kinevetsz?!
A pillanat tört része alatt a hangok egyre közelebbről jöttek. A félhomályban csoszogó léptek zaja verte fel a port a padlóról, és ahogy mindenki a hangokra figyelt, egyszer csak megjelent egy szempár, ami egyenesen a csoport tagjaira meredt. A testet nem látták, de a szempár egyre közelebb kúszott hozzájuk a sötétben, mint az éjfekete óceán, ami közelebb sodorja a parthoz a hajótöröttet. A következő pillanatban már mögöttem volt, és hideg kezét, ami éles körmökben végződött, a derekamra helyezte, amitől megborzongtam, hogy maga a halál simítja végig csontkezét a testemen. Éreztem leheletét és a testéből áradó ridegséget. A csoport, mintha ott sem lett volna, eltűnt, és én egyedül maradtam azzal a valamivel a sötétben, ami egyre szorosabban ölelt magához. Beleremegtem a félelembe, amikor végighúzta a nyakamon éles körmeit. Egyre jobban ziháltam és reszkettem. A távolból elhaló hangok moraját hallottam, ami futásszerű dobogással végződött. Akkor jöttem rá, hogy a társaim magamra hagytak ezzel a döggel a sötétben. Nem volt menekvés számomra. Éreztem azt a rothadó bűzt, amit a szája árasztott.
– Tudod, Gabriel, már régóta figyellek. Láttam, hogyan bánsz másokkal, de leginkább önmagaddal. Másokat romboltál, hogy te magad abból építkezzél. S ehhez volt egy eszközöd. Az eszköz, aminek segítségével rengeteg életet tettél pengeélre, nem kímélve önmagadat sem.
A vámpír szavai felismerésként hasítottak belém, és a hallgatásom igazat adott neki.
– A káros szenvedélyek elvakítottak, és a tudatlan állapot még mélyebbre taszított. Azt hitted, van hatalmad az emberek felett, mert van valami a kezedben, ami elcsábítja őket, és a pár órás öröm helyettesíti a józan gondolkodást, aminek hiányában sokáig voltak olyan emberek körülötted, akik az eszközödet többre becsülték önmaguknál. Elveszítetted a józan világgal a kapcsolatot, és csak az a sötétben tapogatózó emberi roncs voltál, aki a könnyebb utat választotta. Elfelejtetted, hogy az emberek nagy erénye a harciasság, a kitartás és a küzdeni tudás. Te inkább harc nélkül feladtad. El sem indultál azon az úton. Könnyebb volt azt megtenned, és oda jutottál, hogy minden mindegy alapon éled az életed. Céltalanul. Az egyetlen örömforrásod az önpusztítás volt.
Hegyes szemfogait közben rám villantotta, mint aki szomjazik a véremre. A nyakamon az ütőeret egyfolytában tapintotta hegyes körmeivel, be-benyomva azt. Közel volt hozzám, mégsem a harapásától féltem, hanem szavainak súlyától.
– Mit gondolsz? Nem érdemelsz büntetést? – kérdezte megvetéssel a hangjában.
Amilyen gyorsan csak tudtam, átértékeltem a választ, és igennel feleltem. Hosszú, fekete köpenyét rám terítette, és a következő pillanatban már bent voltunk azon szobák egyikében, amelyek mélyéről hangok szűrődtek ki a folyosóra. Annyira emlékszem, hogy ott fekszem az ágyon és a félhomályban egy alakot véltem felfedezni a fal mellett, aki mozdulatlanul feküdt.
– Hoztam neked táplálékot, mert huszonnégy óra múlva már te is közénk tartozol – szólalt meg.
Távozását már nem láttam. Üvölteni akartam az éhségtől. Észrevettem a számból kiálló hegyes fogakat, s tudtam, már én is vámpír vagyok. Az a dög megharapott. Ingerült lettem. A földön heverő testet azonnal magamhoz vettem és mohón inni kezdtem a vérét. Ahogy fogyott belőle a számomra oly édes fémes ízt árasztó étek, úgy lettem egyre erősebb és falánkabb. A vámpírok királyának éreztem magam, pedig egy napja tartoztam közéjük, mégis oly nagy energiát szabadított fel bennem, mint még soha semmi azelőtt. Amikor jóllaktam, a testet elhajítottam magamtól, ami a földre huppant, mint egy rongybaba. Tudom, innentől nekem is van gazdám, akit szolgálnom kell és csak az ő szava létezik, mégis sajnáltam azt, aki eleségül szolgált nekem. Hisz’ nélküle nem lenne energiám. A földön elterülő férfi, vérző csuklóval rohant ki. Pár perccel ezelőtt még mohón ittam a vérét, élvezve az élet véres örömeit. A szobában uralkodó sötét óvott a fénytől, de ahogy felemeltem a kezem, az megégett a naptól, ami bevilágított a helyiségbe és újabb bizonyítéka volt annak, hogy már én is a vámpírok nemzetségéhez tartozom. Emberi énem elmúlása és a vámpír létrehozása egy új élet kezdete volt számomra, amit Draifus keltett életre, én csak elvégeztem a feladatot és jóllaktam az áldozat véréből. Az örök élet reménye várt rám a szobák mélyén. Draifus, aki megharapott, bejött a szobába.
– A régi életed, Gabriel, már a múlté. Az akkori éned sötétben élt, céltalanul bolyongva az élet vadonjában, de most kaptál tőlem egy másik életet, ahol tényleg sötétben élsz, de mégis szabadon. Nem öregszel, örök fiatal maradsz és én megmutatom neked, hogy ki lehet szabadulni a sötétből. Mások lettek a céljaid és már te is egy vagy a Vérház tagjai közül. De mégis örökre körbevesz a sötétség – mondta.
A vérház körüli környék csendesnek bizonyult. A ház háta mögött volt egy temető, az erdő mélyén, egy ösvényen. A kereszteket megvilágította a telihold fénye, így én is könnyebben oda tudtam férkőzni a szörny mellé, aki engem is vámpírrá tett. Akkor éjjel tudtam meg, hogy miért is mondta nekem azt anno, hogy a sötétben élek. Miközben evett a kiásott hullából és örömmel fogyasztotta megmaradt vérét, elárulta a nagy titkát ennek a nemzetségnek. Ahogy elengedte a holttestet, mély üvöltést hallatott, miközben véres fogain megcsillant a telihold fénye. A halott bucskázva esett vissza a sáros földre. Utána én ettem.
– Üdvözöllek végérvényesen a vámpírok között, kik halottak testéből táplálkoznak és ebből nyerik az energiájukat. Mi külön nemzetség vagyunk, különbözünk azon vámpíroktól, akik eleven emberekből táplálkoznak – mondta, miután végeztem.
Draifus befejezte a mondandóját és pofájáról fekete köpenyével törölte le a hulla vérét. Amikor visszaértünk a Vérház falai közé, egy szempillantás alatt eltűnt a félhomályban, arra emlékeztetve, hogy amikor még emberként először láttam őt, egy ezredmásodperc alatt ott termett előttem. Ezután, már csak arra lettem figyelmes, hogy egy halk kattanással becsukódik mögöttem az ajtó. Ketten maradtunk a szobában. Éreztem a vér szagát, ami a levegőben terjengett, betöltve az egész szobát. Most ettünk, de ezt megérezve vágytam az újabb adagra.
– Még mindig éhes vagy. Én is ilyen voltam, amikor hajdanán átváltoztattak – csak ennyit mondott.
Hallgattam, mint amikor előző életem bűneit sorolta. Némán tudomásul vettem, hisz’ ő volt az uram. Mohón kezdtem el szívni az eleven test vérét, amit halk felszisszenéssel vett tudomásul, és tűrte, amíg abba nem hagytam. Amikor jóllaktam, ellökött magától. A csuklóján otthagytam éhségem nyomát. Fogam kitépett a bőréből egy darabot. Mindkettőnkből egyszerre szakadtak ki a hangok. Belőle a fájdalom keserű zenéje hallatta magát, belőlem pedig az elégedettség örömittas ereje. A telihold fényénél megláttam, ahogy a szemfogamról az ágyra cseppen a vér; a takaróról felitatva elfogyasztottam azt. Draifus rám nézett és elégedetten nyugtázta, hogy ugyanazt a vér iránti szenvedélyt látja rajtam, mint amilyen az övé volt egykoron. Éhes és falánk.
– Már régóta vagyok a nemzetség élén és kell egy új tag a vámpíroknak, aki erőtől duzzadó és évszázadokon keresztül tudja majd az érdekeiket képviselni az orákulumban.
– De hisz’ én csak egy egyszerű narkós voltam, aki másoknak ártott – hangzott az azonnali válaszom.
– Azt hiszed én más voltam? Ugyanolyan bűnös lélek voltam, mint ahogy most te. Én tolvaj voltam. Azért loptam, hogy megélhessek. Egyszerű csavargó, akinek esténként csillagszőnyeg volt a takarója. Én is sötétben éltem, s amikor megharaptak, kaptam egy új életet, olyat, amilyet én adtam neked. De én rosszabbul jártam, mert bár örök életem lett, az a büntetésem, hogy halott testek maradványaiból nyerjem az erőmet. Te más vagy. Mielőtt megharaptalak, már figyeltelek egy ideje, és eldöntöttem, hogy te leszel az utódom a vámpírnemzetség élén. A szobában, ahol az átváltozásod első huszonnégy óráját töltötted, féltem, hogy nem fogod érezni azt, amit ilyenkor kell, és az embert, aki ott volt, harapás nélkül hagyod. De te nem így tettél. Ott bizonyosodtam meg róla, hogy te többet fogsz érni nálam és nem leszel olyan dögevő vérszívó, mint én. Bár a büntetésedet nem kerülhetted el, vámpír lettél, amiért az élet rossz oldalán foglaltál helyet anno, de legalább kiemeltelek abból a sötétből, bele egy másikba, ahol te lehetsz a vérszívók tiszta vérű vezetője. Emlékszel, amikor hajdanán embertársaidat elengedtem? Nem volt véletlen. Volt egy tag, aki nem árulta el a szobák mélyéről hallatszó hangok eredetét.
Az ajtó kinyílt és belépett rajta Emília, az egykori idegenvezetőnk. A meglepettség egészen elhatalmasodott rajtam és Draifus közölte, hogy évezredek óta Emília volt a Vérház királynője, a vámpírok úrnője. Az sem volt véletlen, hogy a középiskola a Vérházba szervezett kirándulást, mert az iskola tanácsában ülők is mind a Vérház tiszteletbeli tagjai.
– Szóval az egész egy megtervezett dolog volt, hogy engem vámpírrá tehess?
– Igen – hangzott a válasz.
Vámpírlétem előnyét kihasználva azonnal az uram mögött termettem, és egy szempillantás alatt elválasztottam a fejét a nyakától. A test rángatózott a padlón. Magamon éreztem Emília tekintetét, akit magamhoz húztam és megcsókoltam. Így vettem át a hatalmat a vámpírnemzetség élén. Továbbra is sötétben éltem, de szabadon.
