Úri passzió 4. fejezet

Horror / Novellák (291 katt) Zanbar
  2022.11.05.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2023/9 számában.

4.

Dr. Long hampsteadi otthona kellemesen távol esett London zajától és Divine meg tudta érteni, hogy miért ezt a helyet választotta. Hozzá hasonlóan az orvos, szabadtérhez és levegőhöz volt szokva, nehezen tudta volna róla elképzelni, hogy egy füstös, belvárosi házban rendezkedik be. Emellett meglehetősen sok helyre volt szüksége a kutatásaihoz is.

Harry este hétkor érkezett a panzióba, ahol Divine a kandalló előtt igyekezett némi alkoholos borogatással enyhíteni a lábába nyilalló fájdalmat. Fivére, Jason halála után, magától értetődő módon igyekezett segíteni ifjú unokaöccsét és büszkeséggel, vegyes aggodalommal fogadta, mikor az a fejébe vette, hogy hozzá hasonlóan szeretne belekóstolni a vadászatba. Sok dolga volt akkoriban a Fekete Kontinensen, így végül magával vitte. Phillipa, jó anyához illően hallani sem akart az utazásról, mondván, Divine éppen elégszer borzasztotta már az afrikai beszámolóival és féltette egyetlen fiát ettől az élettől. Meg tudta érteni. Öccse, Jason, kalandkerülő ember volt, aki tisztes, biztonságos életet biztosított a családjának, és Divine-nak kétsége sem volt afelől, hogy sógornője hasonló, rendezett életet szán egyetlen fiának. Végül mégis egyezségre jutottak.

Azt, hogy a maga részéről nem tudta betartani, nevesül, hogy távol tartja a fiút a legtöbb bajtól, sokáig lelkiismeret furdalást okozott Divine számára, de az még jobban bántotta, hogy a lába miatt a fiú pénzének java is odalett. Először érezte úgy, hogy cserben hagyta a családját.

A Hampsteadbe vezető úton beszámolt Harry-nek mindarról, amit aznap megtudott. Miként az orvos feltűnő aggodalmáról is.

Unokaöccse, nálánál alig alacsonyabb, megtermett fiatalember volt, sima képű, ahogy a fekete tolmácsuk mondogatta, az övénél finomabb vonásokkal, de a család férfitagjaira jellemző, jellegzetes húsos orral. Frissen varratott barna öltönyével, utolsó divat szerint nyírt és fésült fekete hajával, valamint bőrirattáskájával, sokkal inkább illett a londoni társaságba, mint Divine valaha is fog.

Ez pedig csak fokozta benne az elszántságot, hogy kamatostul visszafizessen neki mindent és biztosítsa az ifjú jövőjét.

– Mindig is tudtam, hogy dr. Long szellemdús ember, de merész gondolat volt tőle előre kijelenteni, hogy nem közönséges gyilkossággal van dolgunk. Még akkor is, ha mint elmondtad, ez, már hogy egyszerű ember követte volna el, semmiképpen sem lehet igaz. A Scotland Yard mit szólt mindehhez? – vélekedett Harry
– A rettenetes külhoni gyilkos elmélete, aki feltehetően egy tigriskarommal, követtel azt a borzalmat, tökéletesen megfelel nekik. Végtére is, ha kihagyják az ügyből az eltűnt házőrzőket, az emberi elkövető megállja a helyét.
– Ám te ebben, nem hiszel – vonta fel a szemöldökét az unokaöccse.
– A kegyetlenség, még itt, a jó öreg Angliában sem ritka, de vajon hány ehhez hasonló esetről van tudomása a rendőrségnek és hányat vizsgáltak ki, vagy derítettek fel? Vajon hányan hiszik csak itt Londonban, hogy erre a szörnyűségre, egy igazi fehér, egy jó angol amúgy sem lenne képes?

Felesleges lett volna tovább magyaráznia Harrynek tudta ő jól mire gondol. Száz meg egy gyarmati tisztségviselőt láttak már, akinek sem az őslakos feketék, sem a vasútépítéshez hozott hinduk és muszlimok nem számítottak embernek, hiszen nem voltak sem angolok, sem keresztények.

A gyarmattartó gondolkodás, akárcsak korábban a rabszolgatartó életmód, megkövetelt bizonyos felsőbbrendűséget azoktól, akik folytatták és hasznait élvezték. Ám ahhoz, hogy itt Angliában nyugodton ki lehessen jelenteni, hogy a fehérek, de főként az angolok felsőbbrendűek, tagadni kellett még a gondolatát is annak, hogy bizonyos tetteket akár egy brit alattvaló is elkövethet. Az, hogy puszta indulatból, netalán kedvtelésből halálra verjenek egy embert, éhen, vagy szomjan veszejtsék a tűző napon, netán állati módon szétmarcangoljanak két gyereket, nem, az szóba sem jöhetett. Erre csak olyanok képesek, akik alsóbbrendűek. Talán nem is igazi emberek.

Divine fanyar elégedettséggel gondolt bele abba, hogy a Távol-Kelet ősi gyökerekkel rendelkező nemzetei, mint a kínaiak és a japánok hasonló módon kevesebbnek, alsóbbrendűnek tartják, közel azonos okokból, őket, európaiakat.

Frissen vásárolt, vasfa sétabotja még kissé szokatlanul kopogott a macskaköveken, ahogy kiszállt a kocsiból. Dr. Long inasa sietve kaput nyitott nekik majd bekísérte őket. Emlékei szerint Mrs. Long szép vagyont örökölt, és a jó doktor Lord Redwoodnál töltött évei is jól szolgálták őket anyagilag. Volt hát miből afrikai körútra indulniuk, majd praxist vásárolni a doktornak, ám a ház mérete és főleg a hozzátartozó kerté kissé meglepte. Előbbi valamivel kisebb volt ugyan a Lordénál, de az utóbbi sokszorosan felülmúlta. Nem is kert volt, inkább afféle törpebirtok. Kedvére valónak találta.

Mrs. Elizabeth Long közvetlen, a férjénél csaknem tíz évvel fiatalabb teremtés volt, az a fajta újkori nő, aki nem csupán klasszikus asszonyi talentumaival, de tudásával és világlátásával is elkápráztatta a férfiakat. Divine hallotta egyszer, miként oktat ki egy antropológust a törzsi társadalomról. Mrs. Long tökéletesen tisztában volt vele, hogy egyfajta csodabogár a saját világában, melynek, minden törekvése ellenére is talán örökre kirekesztettje marad, ám úgy tűnt ez immáron kevéssé zavarta. Angliába visszatértük óta, mint hallotta a tudomány mellett már leendő anyasága kötötte le.

Harry előre sietett. és kezet csókolt Mrs. Longnak. Kétségtelen volt, hogy a fiatalasszony akarta ellenére, de elcsavarta unokaöccse fejét a hat hónap alatt, melyet együtt töltöttek a vadonban. A dolog nem terjedt tovább egyfajta mély, de szigorúan lovagias rajongásnál a fiú részéről. Divine biztosra vette, hogy ha módja lenne rá, Harry hasonló lányt választana magának.

– Maximillian – mosolygott az asszony felé. – Ezzel a pálcával, olyan, mint egy tengeri medve, aki bizonytalanul lépdel a szárazföldön. Úgy megragadja az ember tekintetét.
– Akárcsak kegyed, Mrs. Long – csókolt kezet Divine.
– Remélem London nincs rossz hatással önre. Sokan válnak szinte más emberré, miután brit földre tették a lábukat.
– Biztosíthatom, nagybátyám most is éppen olyan, mint Afrikában volt – segítette ki Harry.

Divine nehezet sóhajtott unokaöccse e gondolatára, s azt kívánt bárcsak máshogy volna.

– Drágám, igazán nem helyes, hogy az ajtóban tartod a vendégeinket! – szólalt meg házból a doktor.
– Milyen igaz! – mosolygott tettetett csodálkozással az asszony és félreállt az útjukból.

Longék otthona kettejük személyiségének kissé ellentmondásos, de élénk keveréke volt Divine szerint. Tudósemberek lévén egyszerre voltak precízek és szétszórtak, csupán úgy tűnt más és más dolgokat illetően. Láthatóan a cselédek sem tudtak eligazodni gazdáik szokásain. Egyes polcok gondosan voltak rendezve és tisztítva, míg másokon, bár rend volt, már megállt a por, megint másutt a kuszán, egymáson heverő könyvek ellenére is tisztaság uralkodott.

A szalonban vagy egy tucat, magas, a mennyezetig érő könyvespolc kapott helyet, három kanapé, néhány fotel, a fegyverszekrény, és egy biliárdasztal. Divine tudta, a házaspár mindkét tagja szenvedélyes játékos. A kanapék közötti asztalon az a mahagóni szivardoboz hevert, amit a doktor akkor kapott, mikor a Királyi Orvostudományi Társaság tiszteletbeli tagja lett.

A dohány élvezete azon kevés passzió egyike volt, amiben Mrs. Long nem osztozott férjével, így a férfi az ő jelenlétében, még Afrika szabad ege alatt sem gyújtott rá, és finoman arra kérte őket, tegyenek hasonlóan.

Divine tudta, hogy lesz miről beszélniük a doktorral, de nem akarta vacsora előtt szóba hozni. Mrs. Long híres, vagy inkább hírhedt volt arról, hogy királynőként uralkodott a házban. Minden, ami az asztalra került az ő keze munkáját is dicsérte, így a vacsora és az odáig vezető vendéglátói rituálék az asszony elvitathatatlan előjogai közé tartoztak. Felhajtották hát a whiskyt, hogy átmelegedjenek, majd jött a fehérbor.

Harry beszámolt az édesanyjánál tett látogatásáról, annak öröméről, hogy hazatértek és finoman tolmácsolta rosszallását, hogy Divine nem akadályozta meg, hogy unokaöccse annyi pénzt költsön a gyógyíttatására. Phillipa mind máig hajlamos volt a fiának, általa kifogásolt szokásait másokon, elsősorban annak apján és immáron nagybátyján is számon kérni, ezzel Divine tökéletesen tisztában volt. Miként Harry is, aki fiatal korára jellemző könnyedséggel kezelt a helyzetet, sokat enyhítve ezzel Divine bűntudatán.

A Long házaspár megértően hallgatta az elbeszélést, hiszen mindketten jól tudták miként történt a sérülés. Mrs. Long megígérte Harrynek, hogy levelezni fog az édesanyjával, s majd fel is keresi.

Mivel Divine kimaradt a könnyedebb társalgásból, áthágva az asszony íratlan szabályait, töltött magának még egy jókora korty whiskyt és átsétált a társalgón az udvarra néző ablakokig. Az esőben ázó kertet lassan köd ülte meg, a távolból harangzúgást hallott. A fákkal teli udvar, a sövényekkel és a távolabb álló üvegházzal újfent elnyerte a tetszését.
– A férjem említette, hogy mennyire megviselte a patológián tett látogatása – szólalt meg mögötte hirtelen a háziasszony. – Olyannyira, hogy még az illemről is elfeledkezett – intett a szemével a kezében tartott pohárra, mikor Divine felé fordult. – Ám tudja Maximillian, én ilyennek szeretem magát – mosolygott. – Jöjjön, kísérjen át az ebédlőbe! – invitálta, ő pedig a karját nyújtotta neki.

Elizabeth Long olyan asszony volt, aki különböző módon és mértékben, de a szalonban lévő mindhárom férfit az ujja köré tudta csavarni, ha akarta, és Divine őszintén csodálta ezért a képességért.

Vonyítást, majd ugatást hallottak odakintről. Hosszú volt és panaszos, mint a falkáját kereső vadkutyáké a szavannán. Hamarosan felelet érkezett rá és Divine nem tudta miért, de olyan érzése volt, mintha a kertből hallotta volna.

– Vannak házőrzőik? – kérdezte az asszonyt.
– A komornyikunknak van egy kedves, öreg, aluszékony beagle-je, Alfonz, de ha jól sejtem, őlordsága most is a konyhalépcső alatti kosarában hortyog.

Nem is illett volna ez a hang egy beagle-höz. Ez valami jóval nagyobb lehetett.

Divine vacsora közben végig kísértést érzett rá, hogy engedve az asszony finom unszolásának mindenből vegyen, de a vacsora utáni beszélgetés tiszta fejet kívánt tőle. Így végig azon igyekezett, hogy megtalálja a kényes egyensúlyt e között, és a között, amivel még nem sérti meg a házasszonyukat. Persze Mrs. Long is ismerte a gyengéit, és a vesepudingnak csak nehezen tudott ellenállni.

A vacsora végén, bár a szivar elmaradt, a sort egy kiváló Porto Branco seco zárta. Ezt már ismét a szalonban fogyasztották el, ám ezúttal már a házigazda nélkül. A jó doktor ugyanis nem sokkal a vacsora után visszavonult a dolgozójába, hogy csak nagy sokára kerüljön ismét elő. Felesége mellé ült a pamlagra, a dohányzóasztalra több bőrkötéses naplót halmozva. Jól gondolta hát akkor és ott a boncteremben, hogy az orvosnak van fogalma arról, mi lehetett az a rejtélyes anyag, amit a kennelek mellett talált. Olyannyira, hogy gondosan le is jegyzetelte, vagyis közelről és jó ideig volt alkalma megfigyelni.

Hosszú csend következett, majd Mrs. Long bátorítóan megfogta a láthatóan zavarban lévő férje kezét és bólintott. Ha ideges volt, az orvos folyvást a szemüvegét igazgatta, s Divine biztosra vette, hogy eme rossz szokása elfedésére szándékos gyakorisággal viselt okulárét. Éppen úgy, mint most.

– Mint azt mindketten tudják, mielőtt Afrikába utaztunk, a feleségem és én Lord Redwood szolgálatában álltunk. Lizy volt az asszisztensem a saját kutatásai mellett, én pedig a család orvosa. Őlordsága ritkán fordult meg otthon, így leginkább a húgát, Lady Redwoodot kellett kezelnem. Lady Redwood beteg volt, úgy vélem születésétől fogva. Gyenge volt a szervezete és az idegrendszere, gyakran kínozta fejfájás, melankólia, máskor pedig egyenesen dühkitörései voltak. Úgy véltem a hangulatingadozása a depresszió tünete, ami sok nemesi családban öröklődő betegség, de a hajlam mindenképpen. Az általános testi gyengeséget is ezzel azonosítottam. Javasoltam neki a levegőváltozást, az utaktól rendszerint rendbe jött egy időre. Azt is ajánlottam, hogy éljen nagyobb társasági életet, járjon színházba, folytasson levelezést. Bármit, ami kimozdítja a mindennapokból és elvonja a figyelmét attól, mely kiváltja. Ingadozott az állapota, végül mind rosszabbra és rosszabbra fordult, úgy éreztem, hiába küzdök az őt emésztő kórság ellen. Végül egy hisztérikus pillanatában rátámadt Elizabeth-re. A földön találtunk rájuk, ahogy az egyik kezével fojtogatta, a másikkal pedig ütlegelte.

Divine emlékezett rá, hogy az asszony jó darabig sálat viselt a nyakában, mikor megismerkedtek, csak az útjuk vége felé vált meg tőle.

– Sokszor láttam már, miként fordul valósággal ki magából – folytatta a férje helyett Mrs. Long –, miként hullámzik a lelkiállapota a gyermekien szelíd és kedves, valamint e között a… nincs rá jobb szavam, vadállati mivolta között. Tudtam, hogy szenved, és ő is tudta, mint mikor daganat emészti az embert, mely, bárhogy is küzd ellene, egyre nagyobb és nagyobb lesz. A rémült lány tudta, hogy el fogja veszíteni a harcot önmagával és rettegett tőle. Legalább annyira, mint attól, hogy a fivére, elkerülendő a botrányt, elviteti egy magán szanatóriumba, ahonnan sohasem engedik ki többé.

Divine látta az asszonyon, hogy megviselték, a történtek és annak ellenére, ahogy elváltak tőle, aggódott Lady Redwoodért.

– Őlordsága nem marasztalt minket, bár látszott rajta, hogy csalódott és ő maga is bizonytalan, mitévő legyen. Annyit tudtam meg, hogy nem nyúlt a végső megoldáshoz, inkább csak több ápolót fogadott, így utóvégre ugyanazt érve el, csupán a húga immáron a saját otthonának foglya.

Hallgatták a házaspárt és nem szóltak közbe, mert mindketten tudták, hogy mindez a válaszokhoz vezet majd.

– Több tekintetben vizsgáltam Lady Redwoodot, betegsége forrását kutatva – vette a kezébe az egyik naplót a doktor, melynek borítóján 1887 állt. – Az arisztokráciát generációk óta kísértik közös kórságok, a rokonházasságok miatt. Vérzékenység, gyenge idegrendszer, olykor testi torzulások. Nála úgy találtam, hogy időről-időre, erre később rendszeresen odafigyeltem, hogy egy-egy szélsőséges hangulati ingadozása után vegyek tőle mintát, elváltozások mutatkoztak a vérében az ilyen esetek után. Fekete burok a vörösvérsejtek körül, és sötét foltok a vérplazmában. Volt, mikor egy igen heves roham után szétroncsolt sejteket láttam a mikroszkópban, melyeket mintha belülről rágott volna szét ez a fekete méreg. Más esetben viszont nyomát se láttam, minden teljesen normális volt.
– Ebből gyanakodott a zsebkendőmre kent foltra? – kérdezte Divine.
– Részint. Lady Redwoodnak olykor eleredte az orra vére. Néha minden ok nélkül, máskor, mikor ingerülten kiabált. Mindig sietve letörölte, de párszor észrevettem milyen fekete a vére. Szégyenszemre bevallom, az egyik ilyen zsebkendőt magamhoz vettem – igazgatta okuláréját az orvos.
– Miután Ezekiel így tett, én utasítottam a cselédlányokat, hogy hozzák le nekem az úrnő lepedőjét minden reggel – folytatta ismét Mrs. Long, mikor látta, hogy a férje ismét keresi a szavakat. – A test sok módon próbálja eltávolítani magából a számára ártalmas hatásokat, van, amit kiizzadunk és van, ami másként ürül ki a szervezetből.
– Vérrel – bólintott Divine komor képpel.
– Lady Redwood többször vérzett, mint az természetes lett volna, arra gyanakodtam, hogy talán a szervezete így igyekszik megszabadulni ettől a fekete miazmától. A cselédek, főleg az észak-angol cselédek nem fecsegnek, még a londoniaknál is jobban kiszolgáltatottak a munkaadóiknak. Nem szóltak volna senkinek, bármit is találjanak úrnőjük lepedőjén. Ám én igen. Egy év alatt harmincegy alkalommal.
– Ennek ismeretében, én úgy hiszem, a lánytestvér, aki Lady Redwood szolgálója volt – sóhajtott Mrs. Long –, alaposan megszenvedhette azt a szolgálatot. Nem tudhatom, most milyen a Lady állapota, ám mint mondtam, hajlamos volt kárt tenni másokban. Ha most is így van, a lány talán csak azért volt képes elviselni mindezt, mert a fivére is vele volt. Ezért könyörgött, hogy hadd jöhessen vele Londonba.
– Ha így volt, itt biztonságban lehetett volna az úrnőtől – vélte Divine. – Miért szöktek volna el, ráadásul az ezüsttel együtt?
– Erre nem tudom a választ, Maximillian. Ha csak nem azt, hogy téved, ha úgy hiszi az a lány elég messzire került ezzel Lady Redwoodtól – érintette meg, a Divine szerint akaratlanul, a nyakát, Mrs. Long.

Észrevette, hogy unokaöccse fészkelődik a helyén. Afrika ide vagy oda, a megannyi vér és halál ellenére sok minden volt, amiben járatlanul mozgott még és kényelmetlenül élte meg a hallottakat.

– Az, amit találtam, amit találtunk, nagyban hasonlított arra, amit ön adott, és ami az ifjú Carl testében volt, mégis akad két jelentős eltérés – folytatta ismét Dr. Long, az okuláréját igazgatva. – Az ön foltja pusztuló vörösvérsejtekkel volt teli, bárkihez, bármihez is tartozott egykor, az szörnyű kínokat állt ki, és feltehetőleg rövidesen bele is halt. A fiúé viszont olyan volt, mintha felhígult volna, így kevéssé roncsolta a sejteket. Talán egy egészséges, fiatal szervezet le is küzdötte volna, ha nem hal bele a sebekbe.
– A Monte Cristot juttatja eszembe, habár nem is tudom annyira miért – szólalt meg végre Harry, hogy oldja saját zavarát. – Amikor az orvos mérgezi az öregurat, mert azt reméli, attól javul majd az állapota, ha folyamatosan, kis mennyiségben adagolja. Kis mennyiségben orvosság, nagy mennyiségben méreg, azt hiszem így mondják. Ezért éli ő túl, mikor meg akarják mérgezni, míg a szolgája belehal. A fekete mamba sem hal bele a saját mérgébe. Lehetséges lenne, hogy az, amit a bácsikám talált, az úgymond maga a méreg, ami pedig a szerencsétlen fiúban volt, az pedig egyfajta kicsapódása?
– Elképzelhető – bólint a doktor –, de mint mondtam, a kennel melletti folt gazdája…

Újra hallották a vonyítást. Ezúttal már egészen biztosan az udvarról. A konyhalépcső alatt szunyókáló beagle is felriadt, panaszos nyüszítéssel felelve rá. Divine odakapta a fejét és egy busa, fekete fejet pillantott meg a szalon ablakában. Az állat szeme kénsárgán villant a lámpák fényében. Mrs. Long erős idegzetű asszony volt, de a látványtól még ő is felsikoltott és hátráltában nekiütközött az egyik karosszéknek. Odaugrottak, hogy felsegítsék, majd mire visszafordultak az ablak felé a fej eltűnt, csupán egy sűrű, fekete, kátrányszerű folt maradt a helyén, ott ahol pofáját az üvegnek nyomta.

– Atya Isten – hebegte a doktor.
– Nem ezt a szót kerestem – morogta Divine, de magában igazat adott Dr. Longnak. A szalon ablakai viszonylag magasan nyíltak, több, mint háromlábnyira voltak a terasz kövezetétől, az állatnak mégsem kellett felágaskodnia hozzájuk, egyszerűen csak benézett rajtuk. Akkor viszont akkora lehetett, mint egy oroszlán.
– Doktorom, segítse fel a háziasszonyunkat az emeletre, egy olyan szobába, aminek legalább két kijárata van, és csukják be az ablaktáblákat, majd toljanak eléjük valamit. Vigye a teljes személyzetet is. Harry, menj velük, majd ha végeztek, gyere azonnal vissza! Addig is doktor, kérném a fegyverszekrény kulcsait.

Levedlette magáról az úriembert, vadász lett megint és az orvos tudta, hogy helyesebb, ha nem ellenkezik. Átvette tőle a kulcsot, és mikor mindhárman elhagyták a szalont, egy kivételével leoltotta a lámpákat, majd egy vázából vizet locsolt a kandallóba. Nem alszik majd ki elég gyorsan, de minél kevesebb fényre volt szüksége idebent. A szalon ablaktáblái kívül voltak, nem vesződhetett velük, ahogy a többi földszintivel sem.

Odakint egyre sűrűbb lett a köd, a bokrok közötti ösvények teljesen eltűntek. Lassú léptekkel megmozdult valami, majd eltűnt a szeme elől, hogy harminc lábbal odébb bukkanjon fel. Aztán megint és megint. Talán egy egész falka.

Lábak dobogása a lépcsőn. Kinyitotta a fegyverszekrényt.

– A doktor el akarta küldeni az inast a rendőrökért, de gyorsan lebeszéltem róla – sietett be az ajtón Harry, nyomában az orvossal.
– Helyes – bólintott –, nem élné túl.

Dr. Long Afrikában is csak vadászpuskát hordott magánál, itt sem tartott egyebet, de szerencsére három revolver is feküdt a szekrény polcán a töltények mellett. Több a semminél. Alig több, de több. Megtöltötte az egyiket és az orvos kezébe nyomta, majd egy doboz lőszert is

– Terelje fel a cselédeket az emeletre, aztán zárkózzon be és nyisson tüzet bármire, ami nem mi vagyunk. Most pedig kérem a nadrágtartóját!
– Parancsol? – sápadt el a doktor.
– Harry és én vadászni megyünk, és eszem ágában sincs biztosítás nélkül kimenni ebbe a tejködbe!

Unokaöccse értette mire gondol, csinálták már ezt, mikor egyszer emberevőre vadásztak Mfuwében. Kissé körülményes volt úgy újra kötni a nadrágtartót, hogy eredeti szerepét is betöltse, de kötélként is szolgáljon, ám már ismerték a módját, és a jó doktoréval együtt több volt, mint elég. Divine felöltője egyik zsebét teletömte söréttel, a másikba annyi töltényt szuszakolt, hogy majd szétrepedt a varrás, övébe tűzte a revolvert, majd Harryvel a nyomában a teraszajtóhoz lépett.

Unokaöccse nem kérdezte miért nem maradnak a házban, mert tudta a választ. A lord cselédszobájának ablaka huszonöt láb magasan volt, ez a fenevad mégis bejutott és a mérete miatt feltehetően a hevenyészett barikádok sem tartották volna vissza túl sokáig. Végeznie kellett hát vele, vagy éppen velük.

A kertben hideg volt és még mindig szemerkélt az eső. Divine ezúttal hálás volt a sövényekért, mert bár derékig értek, a látást nem akadályozták és kellően felosztották az udvart ahhoz, hogy ne kerüljenek hirtelen nagy területre. Lassan haladtak, mivel Harry időnként lényegében hátrafelé lépkedve tartotta szemmel, azt ahonnan jöttek.

– Mit gondolsz, mi lehetett az? – suttogta Harry. – Kutyának, de még oroszlánnak is túl rövid volt a pofája, túl sötét, túl nagy.

Meg tudta érteni unokaöccse aggodalmát. Ismét felrémlett benne a barátját elnyelő kotorék képe, és az ablak, mely éhesen ásított odafent. Lelkének istenfélő, babonás része nem hogy elnyomta volna, de fel is nagyította az ablakban látott torz pofát és a hozzá tartozó teremtményt. Vadász énje viszont igyekezett úgy kezelni a szörnyeteget, mint holmi hatalmas, csúf állatot. Ettől valahogy leegyszerűsödtek a dolgok. Ez egy állat volt és nem több.

Hangokat hallott, ezúttal nem vonyítást, vagy ugatást, inkább reszelős hörgést, és olyan morgást, ami szinte emberi torokból származott. A kert egyik fáján varjú károgott. Mordulást hallott közvetlenül mellettük, hát odafordult és tüzelt. A sövény szétszakadt, a sörétek felszaggatták mögötte a talajt. Újabb zaj ezúttal balról, most Harry perdült és lőtt, közben ő újra töltötte a kiürült csövet.

Fene ette londoni etikett! Ha magával hordhatná, a saját fegyvereit nem lennének most ekkora bajban. Egy éve vett egy Winchester 1887-es Henry rendszerű sörétes puskát, éppen az ilyen helyzetek miatt. Hat darab 8-as, de inkább 6-os sörét még egy hímoroszlánt is levert a lábáról. Ám a puska és minden más felszerelése, szétszerelve hevert átmeneti otthonában az ágy alatt, egy vasalt, lakattal zárt láda mélyén.

Elágazáshoz értek, fél térdre ereszkedve mindketten befordultak ez egyik irányba. Divine összeszorított foggal felszisszent a lábában szétáradó fájdalomtól. Meleg, száraz idő és sok pihenés! Hallották a morgást és a fű neszezését a jókora mancsok alatt.

– Bácsikám – szisszent fel Harry.

Csupán a válla felett lesett át, fegyverét egy pillanatra sem fordítva el az ösvény rá eső feléről. A fenevad ott áll tőlük alig húszlábnyira, alakja részben beleveszett a ködbe és a sötétségbe, hogy aztán el is tűnjön benne, ahogy az unokaöccse ráemelte a vadászpuskát.

Hörgés és mordulás abból az irányból ahonnan jöttek. A sövénynek kellett hátrálniuk, hogy legyen elég helyük arra fordítani a fegyverüket és egyszerre elsütni, mint a négy csövet. Szükség volt rá. Az állat valóban legalább három láb magas volt, nőstényoroszlán méretű és olajos fekete. Úgy is futott, mint egy nagymacska, pillanatok alatt átszelve a közöttük lévő távolságot. A rengeteg sörét beletépett a sövénybe, felverte a keskeny ösvény murváját, de akadálytalanul suhant át a fenevadon.

– Az istenit! – szisszent fel Harry, majd amennyit csak a nadrágtartók engedték mindketten oldalra vetették magukat, el az állat útjából.

Az úgy száguldott feléjük, hogy Divine más esetben biztosra vette volna, hogy nekirohan a sövénynek. Más esetben. Három lábra tőlük az állat elrúgta magát és átszökkent felettük, vissza a ködbe ahonnan jött.

– Büdös fenébe! – tápászkodott fel, majd felsegítette az unokaöccsét.
– Sósörétet kellett volna hoznunk – dünnyögte Harry.
– Mit? – fordult körbe, az állatot keresve, miközben újratöltött.
– Sóval töltött sörétet. Azt írják, az hasznos.
– Állítólag a Jézus keresztjéből faragott karó is hasznos, mégsem lődözünk vele, fiú – korholta Harryt. – Gyerünk tovább!

Megremegett a köd, ám ezúttal nem a fenevad bukkant elő belőle, hanem vérfagyasztó vonyítás hallatszott és Divine érezte, hogy a lába és a karja elgyengül, majd megszédül s talán össze is rogy, ha Harry nem kapja el. Sérült jobb combjába újra fájdalom nyilallt, éppen olyan éles, mint mikor az oroszlán marcangolni kezdte. Ha maradt még benne szemernyi kétség is afelől, vagy remény az iránt, hogy nem közönséges vérebekkel van dolguk, akkor az most szertefoszlott. Ezek a dögök rosszabbak voltak az emberevőknél, mert azok bár ördögien ravaszak voltak, legalább fogott rajtuk a golyó.

– Kellene egy csali – suttogta a háta mögött Harry.
– A doktort, vagy a feleségét szeretnéd? – élcelődött fanyarul.
– Inkább magamat. Te jobban lősz, én jobban futok. Meg aztán vettem egy ezüstözött acéltőrt is. Azt írják, az se haszontalan.
– Befejeznéd ezt az ostobaságot! – fordította a fejét az ifjú felé, az már el is vágta az őket összekötő nadrágtartót és gyors léptekkel eltűnt a ködben. Az ostoba kölyök! Mikor lett ez ilyen felelőtlen?

Harry szándékosan hangosan haladt, így Divine jól tudta merre jár, s milyen zajt csap, tehát bármi más, ami nem az övé volt, az csak a vérebekhez tartozott. Vajon hány lehet belőlük? Szerencsére annyira nem ment el az unokaöccse esze, hogy nagyon messzire menjen tőle. Lassan lépkedett, remélhetőleg vele párhuzamosan, mígnem kiértek a sövények közül a kert hátsó felébe, ahol emlékei szerint az üvegházat látta még vacsora előtt.

A hold egy pillanatra előbukkant az esőfelhők közül, sápad fénybe burkolva a köd lepte udvart, ám az ettől cseppet sem lett nyomasztó. Mordulás, fekete tömeg nekiiramodása a szürke miazmában és emberi kiáltás. Harryé. A jó fenébe!

Rohant. A valóban nőstényoroszlán méretű állat ekkora már a földre döntötte az unokaöccsét, karmaival szaggatva annak felöltőjét, miközben pofájával annak torka felé kapkodott. Harry ez utóbbit igyekezett minden erejével távol tartani magától. A vadászpuska sörétjei benne is kárt tettek volna, ezért Divine nekirontott az állatnak, a puskatussal sújtva annak fejére. Ezúttal sikerrel járt, a keményfa még keményebb csonton csattant. A fiúnak ekkorra csak sikerült előrántani azt az átokverte, vacak tőrt és többször egymás után beledöfte az állat nyakába és oldalába. Ő a pisztolya után kapott és háromszor is belelőtt a dögbe, míg az végre hörögve lefordult Harryről és görcsös vonaglás közepette kimúlt.

Unokaöccse sápadtan kapkodott levegőért a nedves fűben, több sebből is vérezve, de láthatóan épen. Egy pillanatra Divine eszébe jutott, hogy a szerencsétlenül járt ikrek sebeiben is találtak, az ezek szerint ebből a fenevadból származó fekete anyagot, gondja lesz hát rá, hogy jól ellássák a fiút, mikor ennek vége lesz.

– Mondtam, hogy hasznos – erőltetett vigyort a képére Harry megemelve a kezében tartott tőrt.
– Az óvatosság. Az hasznos – segítette talpra. – A józan ész. Az hasznos. Erre tanítottalak?

A mosoly eltűnt Harry arcáról. Nem, nem erre tanította, ám a jelen helyzet rendhagyó volt.

– Most bele tudtunk lőni, illetve vágni – ismerte be Divine. – Miért? – guggolt le a bűzlő döghöz.
– Olvastam erről…

Már megint ez az olvasás! Éktelen marhaságokat képesek egyesek összehordani, csakhogy eladhassák a fércműveiket. Sósörét, meg ezüstkés! Ha legközelebb keresztet és szent vizet lát a fiúnál, a nagy égre, kitagadja!

Panaszos vonyítást hallottak ismét, és egy hangosan csörtető állat zaját. A ház felé tartott.

– Gyerünk!

Valódi futásról szó sem lehetett. Ő a kínok kínját állta ki a lába miatt és Harryt is helybenhagyták, hát siettek, ahogy bírtak. Újratöltött, és unokaöccsével a sarkában benyomult a szalonba, melynek üvegablaka pár pillanattal korábban tört össze, amikor az állat átvetette magát rajta. Ezek szerint egy zárt ablakon nem tudnak csak úgy átjutni. A még pislákoló lámpa gyér fényében fekete foltokat látott a szőnyegen és egy eleddig nem érzett, érdes, ózonszerű szag töltötte be a levegőt. Reccsenő lépcsőfokok és ijedt női kiáltás odafentről.

– Menj előre! – intette a fejével felfelé.

Dr. Long házának emeleti folyosóján még égtek a lámpák, így pontosan látták, hogy az állat milyen bizarr látványt is nyújt, természetellenesen fejlett izmaival, egyszerre macska és kutyaszerű vonásaival, valamint azzal, hogy részben áthatolt rajta az olajlámpások fénye. Egyedül azon részei voltak szilárdak, amikkel az ajtónak rontott. Harry kivárta az újabb rohamot és mindkét csövet elsütötte, majd eldobva a fegyvert, revolvert rántott és újra tüzelt. Fájdalmas vonyítás, majd az állat botladozva tántorgott pár lépést a folyosón, aztán összerogyott. Harry a biztonság kedvéért a még megmaradt két golyóját is beleeresztette a vaskos koponyába.

Nem volt több vonyítás, sem panaszos, sem vadászatra hívó, a Long kúria és környéke ismét elcsendesült.

Előző oldal Zanbar