London királya 2. rész

Fantasy / Novellák (541 katt) Zanbar
  2022.10.08.

3.

Este tíz órára járt már az idő, mikor Sir Weatherborrow kissé feszengve, de erőt véve magán tósztot mondott a jegyespár egészségére. Beszéd közben, mind jobban visszanyerte magabiztosságát és szavai fokozatosan váltak egyre lendületesebbé és fensőbbségesebbé. Végül egészen kielégítő, bár kissé leereszkedő monológot tartott, melyben éltette családját, főként saját érdemeit és kihangsúlyozta mennyire szerencsés a vőlegény, hogy sikerült minden elvárásnak megfelelnie. Mintha az ő nagylelkűségét bizonyította volna, hogy az elérte, amit szeretett volna.

A házigazda köszöntőjét követően nem törte meg semmi a fesztelen mulatságot, ám London Királya idővel észrevette, hogy Sir Weatherborrow mind kevesebbet mutatkozik a vendégek között. Ha látóterébe került, akkor is kimelegedve, egyre inkább vöröslő arccal, amit aligha lehetett a forró londoni nyárral magyarázni. Folyvást ivott, ez kétségtelen, nyilván feszültségoldás gyanánt, ám ahhoz elég jól ismerte, hogy ennyi ital aligha foghatott ki rajta.

Meg is feledkezett volna róla, mert mihelyst visszatért a szokásos programjaihoz, a hozzá hasonló különcökkel folytatott eszmecseréhez, és az új üzleti lehetőségek kipuhatolásához, lényegtelenné váltak a házigazda problémái. Éjfélt ütött az óra, mikor feltűnt számára, hogy Weatherborrow többé egyáltalán nem mutatkozik. Ez akkor is modortalanság volna, ha nem egy ennyire a látszatnak élő alakról lenne szó. Elegendő lett volna néhány kurta mondat, hogy visszavonul, és a lányának engedi át a házigazda feladatait, ám ilyesmire nem került sor. Röviddel ezután az egyik inas idegesen pusmogott a komornyikkal, aki ezután Miss Weatherborrow-hoz sietett. Riadalmat látott az arcán. Tekintetével követte, hogy Valentiene is szót vált vőlegényével, majd eltűnik a komornyikot követve.

Bár kétségtelen volt, hogy Valentiene arra kérte jegyesét, hogy legalább ő maradjon idelent, nehogy a vendégek udvariatlanságnak vegyék távolmaradásukat, ám annyi azonban elvárható lett volna London Királya szerint, hogy e kérés ellenére az ifjú idővel utána siet. Erre azonban nem került sor. Sommerset csupán magához vett egy pohár cherry-t és fesztelenül sétálgatott a vendégek között. Talán még leendő apósánál is nagyobb képmutató lenne?

Arrafelé vette az irányt amerre Miss Weatherborrow eltűnt, s miután csendre intett egy akadékoskodó inast, útba igazíttatta magát a szoba felé, ahol a gazdája feküdt. A cselédlépcsőt használta, felesleges lett volna még jobban felhívni a figyelmet a család távolmaradására, majd nehéz léptekkel végigkopogott az emeleti hálóhoz vezető folyosón. Fúlt hangú hörgés és hányás hangja, és savanyú szag szűrődött ki a szobából. Valentiene az ágy mellett ült, és az apja fejét tartotta, miközben az küszködve igyekezett kiadni magából a gyomra tartalmát. Jelenléte sokáig fel sem tűnt neki, csak mikor botjával koppantott, hogy felhívja magára a menyasszony figyelmét. A lány arca rémült volt, kissé indulatos mikor rápillantott, de ahogy felismerte, rögvest megenyhült. Tudta róla, hogy szükségből ugyan, de járatos sokféle kórságban, s bár az apja nem lesz túlzottan boldog, ha éppen ő segít rajta, ám ez most aligha számított.

Sir Weatherborrow-n rosszullét, szédülés és gyengeség lett úrrá, majd egyszer csak kiszállt az erő a lábából, és nem sokkal ezelőtt hányni kezdett. Valentiene elszalajtotta már az egyik cselédet az orvosért. London Királya biztosította róla, hogy helyesen járt el. Előbb segített neki megtartani elgyengült apját, hogy az könnyebben adhassa ki magából a gyomra tartalmát, majd kabátja egyik belső zsebéből, fájdalomcsillapító hatású illékony olajat húzott elő. Lassú, körkörös bedörzsölte vele Weatherborrow homlokát. Gyakran élt a szerrel maga is, mikor pillanatnyi időre volt szüksége ahhoz, hogy ki tudja magát menteni az adott helyzetből és elkerülje a gyengeség szégyenét. Nem volt ugyan megoldás a szenvedő kínjaira, de enyhítette őket.

Közel hajolva a nyomorulthoz a verejték és hányás savanyú bűzén keresztül sem tudta nem megérezni a keserű, szúrós szagot, melyet a test árasztott. Nyilvánvaló jele volt ez a mérgezésnek, ám nem klasszikus méreg által. Sir Weatherborrow merénylet áldozata lett, melyben a választott fegyver a mágia volt.

Finoman, de határozottan arra kérte Valentiene-t, hogy hozzon egy nagy kancsó hideg vizet, a borogatáshoz és szalajtson még egy cselédet a patikusért is, hogy apja mihamarabb megkaphassa a legszükségesebb gyógyszereket, ha majd itt lesz az orvos.

Miután egyedül maradt a gyötrelmes kínok között vergődő férfivel, egy pillanatra elgondolkodott. Sokkal több oka volt hagyni meghalni ezt a semmire kellő, aljas alakot, mint megmenteni, és ha rajta múlik nem is teszi. Ám volt egy ok, egy rajta nagyon is kívülálló ok, mely miatt nem tehette. Valaki a szeme láttára, aljas szándékkal, primitív módon gyalázta az ősi hagyományt, és az ilyen sarlatánok nem érdemeltek bocsánatot, s nem érhettek célt.

Shakespeare jutott az eszébe. Először a Vihar Prosperójának nagy monológja „… elhomályosítom a déli napfényt, szelet lázítok, és a zöld tenger és kék égbolt közé vihart idézek; én gyújtok tüzet a mennydörgés alá és meghasítom Jupiter tölgyét saját fegyverével, hegyeket rázok; kirántok helyéből fenyőt és cédrust: parancsomra sírok nyílnak meg, fölébrednek a halottak és újra járnak” majd a Hamlet „Kizökkent az idő; - ó kárhozat! Hogy én születem helyre tolni azt.”

Igen találó volt e két idézet a mágia örök ellentmondására. A hatalom kizökkenti helyéről a világot, meggyűri a tér és idő szövetét. Ez volt a dolga attól a pillanattól fogva, hogy az első ember kimondta az első szavakat, melyekkel bilincsbe verte a láthatatlan erőket. Ez volt a dolga, és sokan meg is elégedtek ennyivel. Ettől viszont idővel kiveszett belőle a szépség, az igényesség, s nem utolsó sorban a felelősség. Csupa olyasmi, melyet London Királya oly nagyra tartott a Nagy Művészetben, s melynek gyalázatát nehezen viselte.

Kitámasztotta magát a bal botjával, a jobbat pedig a vergődő mellkasához nyomta.

– Corpus purgae! – suttogta a hermetikus latin torz szavain.

A bot a bűvigék hatására látszólag a húsba mélyedt, tűként hatolva belé, hogy aztán kiszívja belőle a mételyt, ami végig folyt a vasfán, bele a végébe foglalt metszett ónix kőbe.

Sir Weatherborrow, ez a gyalázatos kurafi életben fog maradni. Nagy kínok árán ugyan, és talán sohasem lesz újra egészséges, de élni fog, és ezzel máris többet kapott tőle, mint amennyit megérdemelt. A mágiát az akarat hajtotta, az verte bilincsbe és kényszerítette a felhasználónak tetsző irányba. Ezért volt igazán nehéz jót tenni vele, valakivel, kit lelke legmélyéig megvet az ember. Ez tanította meg arra, hogy különösen alaposan válassza meg ellenségeit. Sohasem tudhatta mikor lesz szüksége rájuk, vagy mint most, kényszerül arra, hogy segítsen rajtuk.

Naturalis et Neutralitatis, a természetes semlegesség, minden hermetikus nagy álma és végső célja, mellyel felszabadul a minden korlát alól, mely megköti a kezét. Álom volt. Vágyálom.

A Weatherborrow-knak véget ért ez az éjszaka, ám számára, még koránt sem. A házigazda testén néhány szívdobbanásnyi időre zöld vonalakból álló geometriai ábrák rajzolódtak ki. Egyszerű háromszögek és azokból formált összetett szimbólumok. A merénylő nem volt hát sarlatán. Csupán egy neveletlen tacskó.

Ezúttal már a főlépcsőn ereszkedett alá a bálterembe, lassan lépdelve, nem terhelve túl tiltakozó térdeit. Kezelés ide vagy oda sok év bűnei sohasem tűnnek el nyomtalanul. Az utolsó fok után megpihent kissé, hogy erőt gyűjtsön. Talán szüksége lett volna azokra az átkozott lábmerevítőkre? Nem, Hermészbe vele! Magához vett egy whisky-s poharat és felhajtotta a tartalmát. Jobb híján ez is megteszi egy időre.

Botjaira nehezedve tovább indult. Halványan fénylő zöld triangulumok vezettek a beteg ágytól, le a lépcsőn át a termen, ki a kertbe.

Távol az ünnep fényeitől, s az emberi tekintetektől, megtalálta az ifjút egy padon ülve. Az ifjú William Sommerset. Mielőtt az ráeszmélt a jelenlétére, letelepedett mellé a kőpad másik végébe. Látta az arcán a csodálkozást és talán a felismerést is, hogy nem véletlenül ült le.

– Finomabb leszek, mintsem szokásom a magad fajtával fiam, de ennyi év után azt hiszem, megengedhetek magamnak némi léhaságot. Beszélj hát, hadd döntsem el miként lesz tovább!

Kétkedés, a hiábavaló igyekezet árnyéka, futott át a fiú arcán, hogy ellentmondjon neki, de ahogy tekintete találkozott az övével megértette, hogy értelmetlen tagadnia. William inkább, elébe állt és intett baljával, amin ekkor vált csak láthatóvá háromszög metszésű zöld ékköves gyűrűje. Nem vesződött már az illemmel, csak mozgásra bírta körülöttük a világ erőit.

– Eamque speciem vocis – suttogta.

Bizsergést érzett a bőrén, ahogy az ifjú hatalma háromszögekből formált, tágas gömböt alkotott körülöttük. A kívülállók számára ők még mindig a padon ültek és talán semmiségekről beszélgetnek és bárki, aki a közelükbe tévedt úgy érezte illetlen lenne megzavarnia őket. Ezek az ifjak és a szégyentelen magamutogatásuk! Ez a gömb, akárcsak Sir Weatherborrow egész élete, semmivel sem volt több ostoba hívságnál és erőfitogtatásnál. Olyasmi, amire egy igazi magiszter sohasem szorult volna. Ám ha az ifjú William ezt az utat választotta, hát benne most emberére akadt.

Ideje volt bemutatkoznia.
Kurta mozdulattal összeillesztette a két botját és vett egy nagy levegőt.

– Magnus Lucious Basileus vagyok, Hermész hetedik septumának mágusa, egyike a Bűnösöknek, a világ megrontóinak. Hallj hát engem világ! Vis Vigor!

Csontjai kiegyenesedtek, tartása uralkodói lett, ízületeit nem kínozta többé gyulladás. Ritkán bánt ilyen közönséges módon a hatalmával, de most szükségét érezte. Látta a félelmet az ifjú arcán, ugyanakkor elszántságot és a hitetlenséget is. Egyszerűen nem hitt neki! Ez a kölyök!

Koppantott a botjával. Hétszer hét hétszögből álló kupola borult föléjük, hatalmasabb mása Sommersetének. Újabb koppantás.

Szándékosan hagyta erejét lassan felhorgadni, hadd érezze meg az ellenfele, ahogy összegyűlik a talpa alatt. Hadd legyen ideje felkészülni és talán végre igazán megrémülni. Rég tapasztalt érzés támadt fel benne, az ellen eltiprásának, bűnös, ámde oly kellemes élvezete. Mert nem csak legyőzni akarta a fiatalembert. Bele akarta taposni a földbe.

Pusztán nevelő szándékkal természetesen.

Húszoldalú, smaragdzöld háromszögekből emelt védőmező izzott fel az ifjú körül. Magában bólintott. A hermetika azon szintjén, ahol az ifjú állt, ez volt a legbonyolultabb oltalmazómágia, ami rendelkezésére állt.

Enyhén ránehezedett a botjára, belenyomva azt a kert kavicsos földjébe, hogy a London mélyén rejtőző évszázados, évezredes romlott és ártó erők kiszökhessenek ezen a szelepen, betöltve az őket körülvevő rejtő bűbájt. Sűrű, fojtogató füstként gomolygott körülöttük az 1666-os tűzvész borzalma, melyben ott sikoltottak a britek által feldúlt Londinium felkoncolt lakóinak szellemei. Talpuk alatt feljajdultak a jeltelen sírokba temetett százezrek, és az igazságtalanul kivégzettek nyughatatlan lelkei.

Régi ismerősként köszöntötte mindegyiket. Társai voltak hosszúra nyúlt útja során, velejárói egy hatalmasság életének. Mindaz, mit koránál fogva, ellenfele még sohasem élt meg. Irigyelte érte. Nem tudta milyen szerencsés. Szánta érte. A korból eredő bölcsesség nélkül nem tudta mikor kell feladni, visszavonulni, és új tervet készíteni.

Ez a féktelen küzdeni vágyás, mely maradásra bírta Sommersetet, egy hozzá hasonló ellenféllel szemben is, a naiv ifjak sajátja.

Egyetlen hullám volt az egész, mely az ősöreg London minden borzalmával zúdult rá a vőlegény védelmére. A tűzbe veszettek sikolyai forró ólomként égették a fülét, elöntve az elméjét kínjaikkal. Összeroskadó védművei mögött tudata megtelt iszonyú képekkel, a bőrét mardosó lángokról, a húsába vájó brit acélról.

Őrjítő rémlátomások sokasága volt ez, melyeket egy fegyelmezett, hermetikus elme is nehezen viselt volna el. Ám William Sommersetét nem volt igazi hermetikus. Ezt megérezte, mihelyst varázslata lesújtott rá. Valamivel több volt, és valamivel kevesebb.

Átszelve a kettejük közötti távolságot, botjával földre döntötte a fiatalembert.

– Régen volt, mikor nevelnem kellett a magadfajta kölyköket, és mint látod fiam – forgatta meg az ónix fejet Sommerset mellkasában –, kissé elszoktam a finom, és általam mindig is felettébb haszontalannak tartott módszerektől – sóhajtott fel. – Mindemellett gyűlölöm magam ismételni. Beszélsz hát, vagy tiporjalak el és a betört koponyádból préseljem ki a válaszokat?

Szavai nyomatékául ránehezedett a botra, csavart rajta még egyet, majd annál fogva felemelte az ifjút.

– Halljam hát! – dörögte.

Kétséget látott az ifjú arcán. Kétséget és fájdalmat.

4.

– Mint azt már nyilván tudja, skót vagyok, Selkrikben születtem, nagyapám ott volt tiszteletes. Sokat dolgozott azon, hogy a munkásoknak vigaszt nyújtson nehéz körülményeik között. Tette, ami tőle telt, ha keveset is – kezdett bele William. – Anyámat egyedül nevelte, túlságosan szigorúan is úgy hiszem, és ez lehetett az egyik oka, hogy apám kihasználhatta. Mikor találkoztak, az apám már tehetős ember volt, művelt és látszatra igazi úriember. Egyszerű neveltetésű és szerencsétlen módon elnyomott anyámat teljesen elcsábította a személye és mindaz, amit kínálni tudott neki. Mikor várandós lett, apám kidobta, s egy tucat guinea-t vetett elé, hogy takarodjon a szeme elől. A nagyapám felkereste, hogy számon kérje, erre ő megduplázta az összeget – mondta keserűen. – Második alkalommal pedig már őt is kidobatta, és ráuszította a vérebeit. Ezt követően rossz hírét költötte anyámnak, így már nem csak egy megesett szerencsétlen lány volt, de szajha is lett az emberek szemében. Mindezek után egyetlen szerencséje volt, hogy nagyapám olyan volt, amilyen. Nem bocsátott meg sem neki, sem apámnak, de önmagának sem. Sohasem hagyta, hogy megszólják az emberek – csóválta meg a fejét –, ahogy azt sem, hogy bárki elfeledje apám tetteit. Nekem sem hagyta. Arra nevelt, hogy nem vagyok kevesebb, csak mert fattyúnak születettem, és ha igazán akarom, egy napon én lehetek az, aki elégtételt vesz apámon az összes vétkeiért. Ő istenben bízott, az ő eszközévé akart tenni, de végül másként alakult.

– Aen sidhe-nek született – mérte végig az ifjú Williamet London Királya. – Tündérvérűnek. A kelta vérvonalaknál megesik, hogy ha nagy sérelem éri a családot, akkor a tündérek egyiküket, legtöbbször egy újszülöttet, vagy a legfiatalabb családtagot bűvös erővel ruházzák fel. Mégsem úgy varázsol, mint egy aen sidhe, inkább, mint egy hermész, a hideg logikát leszámítva.
– Nagyapám Gloucesterbe küldött, jó távol az otthonomtól, egy kollégiumba. Magas téglafalak, szigorú szabályok és rengeteg matematika…
–… fegyelmezni az elmét – fejezte be a gondolatot. – Az Enderdale Akadémiára járt fiam, azt ismerem. Matthias Corvus vezeti. Remek tanár, de középszerű mágus, a negyedik septumból. Valamivel többet ért a hermetikához, mint én a gőzgépekhez. Ő lett a mentora – ült le William mellé.
– Úgy hiszem inkább az erőmre, semmint a hermetikai tehetségemre figyelt fel, és ahogy tanított, ez mind jobban nyilvánvalóvá vált. Mindkettőnk számára – csóválta meg a fejét az ifjú. – Ezért idővel, miután befejeztem az iskolát, eltávolodtunk egymástól, s bennem ettől csak nagyobb lett a zűrzavar. Nagyapám intelmei, az iskola, a hermetika és a vérmes tündér természet nem tudott megférni egymással. Ezért kellett célt találnom, és minden erőmmel arra koncentrálnom. Dolgoztam, hogy legyen miből élnem és kockáztattam, sokszor esztelen módon, hogy előre jussak. Ami nem ment ésszel és aljassággal, azt megoldotta a hermetika.

Sommerset itt felpillantott rá, talán várva egy lesújtó tekintetet, de London Királyának nem volt hozzá kedve. Az ő világa a régi világ volt, annak szokásaival és módszereivel, a fiú viszont e század szülötte, annak hagyományaival és kérdéseivel.

– Ahogy egyre többet, és többet tudtam meg apámról és a dolgairól úgy éreztem mind nagyobb haragot iránta, mert úgy tűnt, tegyek bármit, nem tudnék neki igazán ártani, hiszen nincs benne se becsület, se gátlás. Szégyellem, hogy nem voltam elég alapos, vagy türelmes, ahogy egy hermetikushoz illett volna. Inkább megragadtam egy kínálkozó alkalmat, melyet az élet felkínált, nem törődve a következményekkel. Éppen úgy, mint ahogy egy aen sidhe tenné. Ott volt Valentiene, a lánya, akit magához vett, felnevelt és akit, bármilyen idegen is tőle ez az érzés, szeretett.

A lány, akit ő, London Királya kényszerített rá Weatherborrow-ra. Hiszen ő zsarolta meg vele. Akkor így találta rendjén valónak. Akkor.

– Kedves, kis Valentiene. Vele kapcsolatban mindig bizonytalan voltam – folytatta fojtott hangon az ifjú. – Úgy éreztem, ő többet kapott, mint én, mint mi, a többiek, kiket elutasított, s most csupán ő is megtapasztalja, amit mi. Milyen elveszíteni egy szülőt, egy támaszt, egy életet, mely járt volna neki. Ilyenkor forrt bennem a düh, az arcába akartam kiáltani az igazságot, az apjáról, kettőnkről. Miért? Hogy lássam, miként törik össze, hogy vész el a kétségbeesésben és az önmaga iránt érzett undorban, hiszen… hiszen…

Sommerset megrázta a fejét. Hiába volt ez a vallomás és az igazság pillanata, voltak dolgok, miket nem volt ereje kimondani. London Királya egy pillanatra sajnálta az ifjút. Élete, puszta lénye, olyan gordiuszi csomó volt, melyet nálánál bölcsebbek sem tudtak volna megoldani.

– Máskor pedig – támasztotta az orrnyergének az ujjait a fiatalember –, úgy véltem, hogy ő ezt nem érdemli. Undorodtam magamtól, és szántam őt. Újra és újra elhatároztam, ha véget is vetek az apánk életének, Valentiene-t nem fogom még jobban bántani. Már ha lehetséges még az ilyesmi egyáltalán. Ám gyengeségből, vagy gyávaságból, már magam sem tudom, mégsem tudtam véget vetni ennek az istentelen színjátéknak.

Dante Alighieri, talán a valaha volt legnagyobb hermetikus, ki sohasem vált magiszterré, sokszor mondta London Királyának, mikor a La Divina Commediat írta, hogy az a majd másfél évtized, amit ezzel töltött, sokszor nem tűnt többnek puszta logikátlanságnál és tébolyult istenkísértésnél. Irigyelte barátját, mert volt hite. Neki, Hermész valódi mágusának ez nem adatott meg. Nem volt mása, csupán a bizonyosság, hogy nincs Isten, miként Sátán sem, bár az élete során megtapasztaltak fényében immáron örült volna e kettő létének. Hermetikusként jól ismerte az elmét eltorzító megszállottságot, és az azt követő kijózanodás során született ezernyi kétséget. A büntetni, az ártani vágyás hajtotta egykoron őt is, mikor rákényszerítette Weatherborrow-t, hogy vegye magához, és törvényesítse a lányát. Talán azt ezt követő kétségek, hogy jól döntött-e, hajtották arra, hogy ciceronéja, vezetője legyen Valentiene-nek az élet felfedezésében. Neki köszönhetően élhetett a nyilvános mellett egy titkos életet, melynek eredményeként talán többet engedett meg az ifjú Sommersetnek, mint egyébként illett, vagy mint jelen helyzetükben helyes lett volna.

– Meg akartam ölni az apámat – mondta tovább megadóan a fiatalember. – Lassan, lépésről lépésre, hogy végül annyit szenvedjen, amennyit ember csak képes lehet. Heteken, hónapokon át mérgeztem, ez a bál lett volna az utolsó alkalom. Végignéztem volna a halálát, ahogy heteken át hiábavalóan próbálják megmenteni, miközben elsorvad, maga alá piszkít tehetetlenségében, s végül már beszélni sem tud. Akkor akartam elmondani neki, hogy miért tettem. De Valentiene… vele nem tudom… – fúlt el ismét a hangja.

Egy hermetikusnak nem lettek volna kétségei, ezt London Királya pontosan tudta. Akkor, mikor cselekedni kell semmiképp. Gondosan végiggondolta volna az összes lehetőséget és felkészült volna rájuk, míg egyetlen bizonytalan részlet sem maradt volna a tervben. Miként önmagában sem. Egy hermetikus így tett volna, de egy aen sidhe már nem. Az ő fajtájuk impulzív volt, hirtelen, tele érzelemmel, indulattal és vággyal. Ők sohasem gondoltak végig igazán semmit, igaz bánkódni sem nagyon bánkódtak miatta. Ez a kölyök viszont mindkettő, ugyanakkor egyik sem volt. Élő antagonisztikus ellentét.

Ezernyi oka volt meg- és elítélni Sommersetet, s csupán egy, szemet hunyni tettei felett. S mert hermész volt, egyiket sem hagyhatta figyelmen kívül.

– Állj fel, fiam – intett az ujjaival. – Állj fel, ha mondom!

Álltak egymással szemben. A vénség és az ifjú. Az alkalmatlan mester és a sohasem volt tanítvány.

– Megfosztalak a bosszútól, mert érdemtelen vagy rá. Rosszul fogtál hozzá, rossz célokért, rossz eszközökkel. Efelett nem hunyhatok szemet. Az apagyilkosság egy dolog, ám az, amit a húgoddal tettél és tettél volna, egy másik. Ám mert mindebben én is felelős vagyok – itt csendre intette az ifjú Sommersetet –, nem tehetek úgy, mintha másként lenne. Bosszút hát nem állhatsz, de senki nem is fog feletted ítéletet mondani. Ők nem, csupán mi magunk felett. Menj! Menj és ne is lássalak addig, míg jobb emberré nem válsz. Aztán, ha még mindig igazán járni akarod Hermész útját, hát majd vezetlek rajta.

William Sommerset homlokához érintette a másik ónix követ, ami zöld színűvé vált. Az aen sidhek színévé.

– Ezt pedig majd visszaadom neked. Ha majd készen állsz rá.

Konflisa ablakán kitekintve London Királya elnézte a gázlámpák fényében úszó várost. Vén volt, mint ő maga, így jól illettek egymáshoz. Ismerték a másik minden titkát, hibáját, bűnét. Századokkal ezelőtt, mikor ide települt, telve volt fájdalommal, komor emlékekkel, de leginkább bánattal. Hermész mágusaként oly sokszor vallott már kudarcot abban, hogy jóvátegyen valamit Rendje ezernyi bűnéből, hogy idővel minden kitartása és makacssága ellenére is feladni kényszerült ezt a harcot. Menekülvén ennek fájdalma és kérlelhetetlen igazság elől, elfogadta mindazt, mit London kínálni tudott neki. Magába szívta élvezetei legjavát, vén lelke minden bűnével táplálva tovább e város lelkében izzó, sötét tüzet, mit sem törődve azzal, hogy általa csak még romlottabbá válik. Álmait, és fájdalmát italba, mákonyba és gyönyörbe fojtotta. Úgy ahogy sokan tették előtte és ő utána.

Ám egyikük sem volt Hermész mágusa. Az ő testük „elégett” nagy önpusztító igyekezetükben, elméjük elhomályosult, lelkük megfakult, míg végül önmaguk silány, torz árnyképeiként távoztak ebből a világból. Ám ő, mint ősi korok pogány szelleme megmaradt. Teste elhasználódott, eltorzult, szelleme sötét, beteges képzettekkel telt meg, ám szíve, ha volt még egyáltalán, továbbra sem szűnt meg dobogni. Makacsul vert tovább, Hermész tudja csak miért.

Sajgó lábait kinyújtóztatta a külön a kocsijába készíttetett ottománon. Szíve tovább vert, mert úgy döntött még dolga van ezen a földön. Hermész mágusaként.

Valentiene erős volt, kitartott. Egyenes derékkal, száraz szemmel fogadta az apja állapotát, és a kiérkező orvos diagnózisát. Az óvatos doktor további vizsgálatokat rendelt, ám jól érződött a szavain, hogy nem kívánja hiú reményekkel kecsegtetni a jelenlegi Miss, és jövendőbeli Lady Weatherborrow-t. Fel kellett készülnie rá, hogy atyja sokáig, vagy talán már sohasem lesz önmaga és neki kell majd a helyére lépnie.

London Királya természetesen kifejezte részvétét az apja állapota miatt, és biztosította további támogatásáról. Megígérte, hogy a főváros legjobb orvosait fogadja fel, annak érdekében, hogy mielőbb felépülhessen. Valentiene megpróbálta visszautasítani, ám inkább csak illemből. Tudta, hogy minden segítségre szüksége lesz, a jövőben, ha helyt akar állni. Főként az ifjú Sommerset hirtelen történt távozása után.

A fiatalemberre bízta, miként magyarázza ki magát, nem kérdezte róla sem őt, sem a láthatóan lesújtott Valentiene-t. Ez utóbbi arcán azonban szerencsére csupán a veszteség fájdalmát, és nem az igazság borzalmát látta. Helyes. Ez is több, volt, mint elég. Csaknem több, mint amennyit a szerencsétlen lány elviselt volna ezekben a pillanatokban.

Kifejezte Valentiene felé abbéli reményét, hogy vőlegénye mielőbb visszatér hozzá, majd elhagyta a Weatherborrow kúriát.

Konflisában ülve, laudánumot kortyolva a mindjobban sajgó lábaiból sugárzó fájdalomra, London Királyát némi elégedettség és egy csipetnyi büszkeség érzése járta át.

Az, ami az este folyamán, és az azt megelőző hónapokban történt, volt olyan szörnyű, mint amilyennek látszott, s joggal tűnhetett úgy, hogy a kár már megesett és helyrehozhatatlan. Egy rangja béli úriember számára így tűnt volna.

Ám Hermész hetedik septumának mágusaként látnia kellett nem csak azt, mi volt, van és lesz, de azt is, ami lehetett volna. Látnia kellett a fiút, akit felemészt a lelkében élő kettősség szülte kétség. Látnia kellett az ifjút, akit megszállottságában elkövetett bűnei szennyeznek be és végül az apagyilkosság foszt meg minden ártatlanságától. Látnia kellett a férfit, akivé e kétségek gyötörte tévelygő érik majd, vad, emésztő vágyakkal és kristálytiszta káosszal a szívében.

Egy úriember hihette, hogy az, ami történt már nem rontható tovább semmiképpen, egy mágusnak viszont számolnia kellett valamennyi eshetőséggel. A sokkal rosszabbakkal is.

Úgy érezte, rendjének megannyi sötét szégyenfoltja és bűne után, igaz, ha csak a maga mércéjével is, de sikerült megóvnia annak egy tagját attól, hogy az új nemzedék ifjaként ismét elkövesse elődei hibáit, s talán hozzájárult ahhoz, hogy az ifjú Sommerset és majdan az utána következők jóvá tehessenek valamit, a hozzáhasonló vén mágusok hibáiból.

Végül pedig mert a magafajtájából, vén, megkeseredett mágusokból hiányzott a hit a jóban és a félsz a rossztól, beérte hát némi észszerű reménnyel.


Minden egykor volt, jelenlegi és eljövendő, bottal hadonászó, „szemesemálljól”, mágusnak.

Előző oldal Zanbar