London királya 1. rész

Fantasy / Novellák (582 katt) Zanbar
  2022.10.01.

1892. Július 7.

1.

Magnus Lucious Basileus büszke férfi volt, és minden oka meg volt rá. Ősi római, bizánci és brit vérvonalak leszármazottja volt, családfái hatalmas tölgyek módjára terebélyesedtek évezredeken át.

Büszke volt arra is, hogy különcnek tartják. Úgy ismerte Londont, mint senki más, tudta merre vezetnek a titkos alagutak, mely jellegtelen ajtók mögött bújnak meg a világ fővárosának legkülönlegesebb bordélyházai, és hol szívhat az ember tökéletes minőségű ópiumot. Barátként köszöntötték a dokkok mélyén kialakított küzdőtereken, tisztelettel bántak vele a füstös kocsmákban, az illegális fogadóirodákban, és elsőként válogathatott az uzsorások által behajtott, adósság fejében lefoglalt értékek között. Nyilvánosan mutatkozhatott kínai kurtizánokkal, ifjú színésznőket patronált, és következmények nélkül okozhatott botrányokat az úri körökben.

Amiatt is büszke lehetett, hogy úriembernek tartják. Adósaival nem bánt kegyetlenül, józan keretek között hajlandó volt nagylelkű lenni velük. Adósságait, ha nagy ritkán voltak, mindig pontosan és időben törlesztette.

Törvényes örököse nem volt, ám, akárcsak egy igazi királynak, a szeretőitől neki is született három fia és négy lánya, akiket bőkezűen patronált, taníttatott és könyörtelenül torolt meg minden őket ért arra vonatkozó sértést, miszerint törvénytelenek, mondván, ha őt sohasem zavarta, másnak sincs jussa hozzá.

Büszke volt rá, hogy élt, és mindent túlélt. Adósai, rosszakarói és nagyszámú ellensége kitartó igyekezete ellenére méreggel, orgyilkosokkal, közönséges banditákkal vagy éppen a parlamentben birtokolt hatalmukkal törtek ellene. Kezdők, kisgyermekek voltak csupán a játékban, melyet ő az életnek nevezett.

Mindenek felett pedig büszke volt rá, hogy még tudott járni.

Arra viszont, hogy erre már csak két, méretre készült, az ő kissé különös ízlését híven tükröző bottal volt képes, már nem annyira volt büszke. Lábai merevek voltak, csontjai görbék, alakja vézna, dereka egy nedvesebb napon annyira sem hajlott, mint egy mestergerenda. A lábaira szíjazott fémkeretről pedig, amire időnként rákényszerült, senkinek sem beszélt. Lényének lényegi része volt a mindig elegáns, kifogástalan megjelentésű londoni úr, London Királyának alakja. Egy királynak pedig lehetett gyenge az egészsége, ő maga sohasem mutatkozhatott annak.

Ám, miként hibátlan, tökéletes jellem, úgy feddhetetlen, makulátlan hírnév sem létezett. Ahogy tisztességes vagyon sem. Csupán a látszat volt az igazi, és az ahhoz való ragaszkodás. Így esett, hogy voltak olyan társaságbéli körök és személyek, kik nem különösebben kedvelték London Királyát, és nem szívesen hívták meg magukhoz.

Sir Jules Weatherborrow is egy ilyen a csoporthoz tartozott mindenkor, ám akkor főként, ha az egyetlen lánya eljegyzési báljáról volt szó.

Sir Weatherborrow bánatára ő különösen jó, és csak részben nyilvános viszonyt ápolt lányával, Valentiene-nel. Miközben atyja már-már megszállottan ragaszkodott a tisztesség látszatához, ha már ahhoz, magához nem sikerült, Lady Weatherborrow jó értelemben véve nem volt ennyire szemérmes.

Valentiene két éve ismerkedett meg London Királyának egyik lányával, Elizabeth-tel, kivel hasonló helyzetűek lévén könnyen barátságba kerültek, és rendszeresen leveleztek egymással. Elizabeth-től tudta meg, hogy Valentiene kissé eltérően gondolkodik, mint a rangja béli hölgyek, először óvatosan, majd mind határozottabban javasolta a lánynak, hogy forduljon hozzá bizalommal.

Így esett, hogy bizonyos alkalmakkor elkísérte Miss Weatherborrow-t a kis kalandjaira az úri hölgyeknek nem való negyedekben, és kalauzolta titkos élvezetek felé. Tette mindezt diszkréten, atyai felelősséggel, de sohasem túl bizalmaskodva. Más világhoz tartoztak ők ketten, s a lelkes ifjú hölgy csupán látogatóban járt az övében.

Ennek okán esett meg, hogy Valentiene személyesen hívta meg az eljegyzési báljára. Hallott már a fiatalemberről, aki elnyerte a hajadon szívét, s ki valójában nem is tudta milyen szerencsés, hiszen London rejtőző világában tett körútjainak hála, menyasszonya rendkívül szerteágazó ismeretekre tett szert az élet dolgaiban.

A boldog férjjelöltet William Sommersetnek hívták, aki törekvő, de nem törtető aranyifjú volt, és saját erejéből gazdagodott meg. Alacsony származása miatt azonban nem nyerte el Sir Weatherborrow tetszését. Még akkor sem, ha egykoron, szűk negyven éve, maga a jó lovag is hasonlóan szerény körülmények közül indult, és felemelkedése során számtalanszor feszegette, sőt át is lépte az úriemberség íratlan szabályait. Mindennek emléke még most is kísértette Sir Weatherborrow képmutató lelkét. Biztosan így volt, mert ő London Királya maga gondoskodott róla.

Ez volt az egyik oka egyébiránt annak, hogy a leendő após sohasem kedvelte meg, sőt jelenlétét elviselni is csak nehezen volt képes. Mert ha az ifjú Sommersetben egykori, vadul opportunista önmagát látta, benne azt a nagyságot és hatalmat, melyet oly sikertelenül vágyott elérni. Ezen túl London Királya sokat, már-már illetlenül sokat tudott a leendő após, a tisztelt házigazda múltjáról. Ott volt minden, a lánya származására vonatkozó apró részlet, a kétes, ám szerencsére bizonyíthatatlan üzleti ügyek, kétes alkuk és nyerészkedések. Minden, ami ahhoz kellett, hogy Valentiene apja fenntartsa a látszatot.

Egy olyan fényűző mulatságra, mint az esti eljegyzési bál, minden vendég sokáig és alaposan készülődött, s ez London Királyára különösen igaz volt.

Két forró fürdőt is vett a délelőtt folyamán, zsírsűrű izomlazító krémekkel dörgölve végig az egész testét, majd déltájban két, kiöregedett, porosz erőember vaskos mancsai alá feküdt, akik, miután elköszöntek a cirkusztól, kitanulták a csontkovácsok erőt és nem kevés bátorságot igénylő mesterségét. Az ő szolgálatában az lett a tisztjük, hogy annak fogásait rajta gyakorolják. Ízületek, porcok roppantak, izmok tolakodtak vissza oda, ahol az anatómia szent törvényei szerint lenniük kellett volna, közben testébe újra és újra ördögi kín nyílalt.

Készülődése utolsó fontos állomása, tekintve, hogy a megfelelő öltözék kiválasztása a legkisebb gondot sem jelentette ennyi év tökélyre csiszolt gyakorlata után, a kínai akupunktúra volt. Tűk százai az ősi tudás által meghatározott helyeken, hogy bevégezzék a korábban megkezdett tortúrát és enyhítsék a fájdalmát, legalább erre az éjszakára. Végezetül jött a borotválás, a szakáll igazítás, a fekete öltöny és a francia kölni.

Valamint a két átokverte vasfából készült bot, örök társai és végső támaszai minden alkalommal, mikor csak kimozdult az otthonából.

London Királya készen állt az estére.

2.

Sir Weatherborrow rezidenciája vagyonának hivalkodó szimbóluma volt, széles, kétszintes épület, hatalmas kerttel és két nagy szökőkúttal. Nem egyéb folyamatos, görcsös bizonyítási vágynál arra, hogy kellően fontosnak és tiszteletre méltónak látsszon.

London Királya különös ellenmondást látott abban, hogy az újgazdagok milyen kényszerűen bizonygatják hatalmukat, egészen addig, míg középszerűvé nem válnak.

Ezzel szemben az övéhez hasonló ősi családok olyannyira megvetették ezt a fajta hivalkodást, hogy végül egyszerűen el is tűnt az életükből, hasonlóan ahhoz, ahogy ők is kifakultak a történelemből.

Mégis, ha volt bármi, amit elirigyelt volna eme újkor felkapaszkodott plutokratáitól, az a tűz, mely oly hevesen égett bennük. A tűz, mely cselekvésre ösztönözte őket, mely kitűnni vágyásukat fűtötte, és féktelen erővel hajtotta a fajtájukat. A tüzet, mely belőle és a hozzá hasonlókból oly régen kiveszett.

Úgy tudta, amilyen nehezen állt rá Sir Weatherborrow arra, hogy áldást adja a fiatalokra, oly nagyon ragaszkodott hozzá, hogy nagyszabású estélyt adjon az otthonában, nehogy bárki azt gondolhassa, titkolni szándékozik, netalán szégyelli a frigyet. Kényszeres cselekedetek sora volt ez, a leendő após részéről, fitogtatása a hatalmának, ahelyett, hogy hagyta volna, hogy dolgozzon helyette.

Bárahány alkalommal határozta is el az úton, hogy nem fog folyamatosan magában gúnyolódni a lovagon, gondolatai folyvást visszatévedtek hozzá. Egészen addig, míg be nem jelentették érkeztét, és Valentiene elé nem sietett, kézen fogva vezetve az ifjú William Sommersetet. Tojásfehér bőrű, szeplős, írvörös és smaragdzöld szemű kedvese mellett, jegyese elegáns zsakettjében, erős sasorrával, mélyen ülő kék szemeivel és határozott kiállásával is jelentéktelennek látszott. Mégis szép párnak találta őket. Ugyanakkor nem tudta nem észrevenni az aggodalom futó árnyát a fiatalember szemében, mikor Valentiene bemutatta neki. No persze, sok év munkájával öregbítette saját hírnevét, így közel sem volt lehetetlen, hogy Sommerset nyilvánvalóan tudta, kicsoda ő. Most pedig kétség támadt benne afelől, mégis milyen viszonyt ápolhat a menyasszonya, egy olyan férfival, mint London Királya.

Magában még mosolygott ezen, ám kívülről úgy tűnt, elsiklott eme apró részlet felett, és kedélyesen érdeklődött a pár hogyléte felől. Valentiene sugárzott az örömtől, kedélyesen társalgott minden témában, és nem győzte dicsérni vőlegénye erényeit, mind üzletemberként, mind kedvesként, és kitért apja nagylelkűségére is az estély kapcsán. William csak akkor szólalt meg, mikor helyeselt Miss Weatherborrow valamely kérdésére, illetve, mikor ő az üzletről kérdezte.

Sommerset, mint sok hozzá hasonló ifjú, a maga erejéből, nem kevés szerencse révén szerzett vagyont. Ez előbbire büszke volt, az utóbbival pedig úgy tűnt, nagyon is tisztában van. Helyes, gondolta magában London Királya. Az ember ismerje erényeit és legyen hálás a sorsnak. Sommersetnek bányákban volt részesedése, hajótársaságok részvényeit birtokolta, és tagja volt annak a mozgalomnak, mely egyes kvéker gondolatokat átemelve a munkások jogait illetően, bár a profit érdekében lépéseket tett azok munka- és életkörülményeinek javítására. Haladó, ám nehezen megvalósítható célok voltak ezek, törekvő ifjakhoz méltó, kik élni és halni vágynak a nemes ügyekért. London Királya a maga részéről nem osztotta a fiatalember nézeteit, az ilyesmiben megrögzötten konzervatív volt, ám a törekvést, és az igyekezetet mindig is nagyra becsülte. Egy pillanatra úriemberhez méltatlan irigység, no meg némi önvád fogta el. Elgondolkodott azon, vajon az ő Elizabeth lányának is hasonló kérője akadt volna, ha annak idején törvényesíti?

Az ifjú beszéde finom volt és udvarias, de komoly igyekezete ellenére, mely nyilván sok órányi gyakorlásban testesült meg, sem tudta leplezni skót származását. Ez olykor gondolataiban is megnyilvánult, mikor szóba került, hogy milyen erőfeszítéseket tesz arra, hogy a birodalom iparilag elmaradottabb részei is részesülhessenek annak áldásaiból. Egy öntudatos, mégis rejtőzködő skót.

William származása, és a körülöttük keselyű módjára köröző Sir Weatherborrow ismét felidézte London Királyában, miért is gyűlölik ennyire. Többet, sokkal többet tudott másokról, mint azok szerették volna. Ezek közé tartozott, hogy a jövendő após hogyan tört fel, sokszor mások kárára, kizsákmányolva a szerencsétleneket, éppen azokon a vidékeken melyek, ahogy Sommerset is mondta, nem élvezték a birodalom civilizációjának összes áldását. Skócia és Írország is ezek közé tartozott, és a Smaragd Sziget különösen kellemetlen emlékeket idézett Sir Weathborrow-ban.

Túl azon, hogy aligha akadt olyan fertálya az ír földeknek, ahol emelt és fedetlen fővel mutatkozhatott volna, egyetlen lánya is ír volt. Édesanyja vonásait örökölte, folyvást emlékeztetve atyját arra, hogy tisztessége és úriemberi mivolta talmi máz volt csupán. Sohasem vette feleségül Valentiene egyszerű családból való anyját, sőt örök szégyenbe hozta, hogy annak halálig elismerni sem volt hajlandó a gyermeket.

London Királya olykor bűntudatot érzett emiatt. Akkoriban nem szentelt nagyobb figyelmet ennek a törtetőnek, és nem tudta a maga hasznára fordítani időben a helyzetet, alkalmasint megmentve vele Valentiene édesanyját. Így csupán azzal zsarolhatta meg a lány atyját, azt a szenteskedő képmutatót, hogy felfedi titkait azon körök előtt, kiknek tiszteletét kivívni igyekezett, ha nem vállalja a gyermeket. Talán ezért is karolta fel, és tartotta távol Miss Weatherborrow-tól az igazságot, örökkön bizonytalanságban tartva ezzel az apját arról, mit is tud valóban róla. Pedig pusztán parányi emberség volt, semmi több. Jótékony homály, mely eltakarta a megesett, kitagadott, kétségbeesésében öngyilkos lány kötélen himbálódzó árnyékát, melyet az alig egyéves csecsemő szegényes bölcsőjére vetett.

William merő udvariasságból felajánlotta neki, hogy átadja az első tánc jogát, amiről London Királya szelíd mosollyal lemondott. Járni ugyan tudott komolyabb fájdalmak nélkül, de a tánc, akár az első, akár a sokadik szóba sem jöhetett. Finom, száraz pezsgőt vett inkább magához és elköszönt tőlük.

Szemügyre véve az asztalokat könnyű volt észrevennie, hogy a házigazda valóban bőkezű volt. Újonnan vásárolt metszett poharakba töltöttek pezsgőt a cselédek, családi címerrel ellátott, soha korábban nem használt ezüstnemű sorakozott az asztalokon, a gyarmatokról származó különleges fogásokkal teli. Hallotta hírét, hogy Sir Weatherborrow egész Londont felhajtotta a legjobb honi, indiai és kínai szakácsok után, még a királyi konyháról is elcsábított valakit, erre az estélyre. Fényűzés és magamutogatás, de ezúttal legalább a kulináris élvezetek érdekében.

Önnön hírnevének és a szokásoknak eleget téve körbejárta a báltermet. Szót váltott üzleti partnereivel, a jövőbeli lehetőségekről. Finoman emlékeztette adósait, az esedékes határidőkre, majd további szép estét kívánt nekik. Kötött néhány új ismertséget is, pár finom és néhány kissé érdes modorú úriemberrel. Cseppet sem meglepetten üdvözölte a Boyde Street hírhedt ír bandájának fejét, a nyilvánosság számára briliáns és művelt egyetemi tanárt és antik könyvgyűjtőt, Oswald Rollinst. Hozzá hasonlóan a bandavezér is nagy befolyással bírt a házigazdára, egykori kétes üzelmeik miatt az óhazában. London Királya és a terebélyes ír professzor jól megértették egymást, lévén azonos körökben mozogtak. Tiszteletben tartották a másik érdekeit és becsülték, annak adott szavát.

Múlt az idő, az ital fogyott és tánc táncot követett, ő pedig, London Királya igazi uralkodóként járt körbe és körbe, finom udvariassággal fogadva „alattvalói” hódolatát.

Előző oldal Zanbar