Szerena-szisztéma (Akikó naplója) 43-44. fejezet
043.
Egészen lassan, és alacsonyan repültünk végig a park fölött. Olyan alacsonyan, hogy láthattuk, a parkban sétáló emberek már felvették ünnepi ruháikat.
Útközben meséltem Dalmának az épülő városról, a magnóliai taps-üvegekről, Therma fürdőiről, és labirintusairól, a tengeralattjárós, és az űrkompos utazásról, a Csandráról, a régi űrhajós emlékműről, a hatalmas űrjáróról… Annyi mesélni valóm volt, hogy nem is volt túl nehéz kihagyni a beszámolóból a Dian vulkánt, a kórházat, Vilma bírónőt, és a tárgyalást. Dalmának mégis feltűnt, hogy hézag van a történetemben.
– Jó, de hogy kerültél kórházba? És mi történt veled? A hírcsatornákon csak annyit mondtak, hogy kisebb baleseted volt, és könnyebben megsérültél. De akkor miért kellett az alvás-terápia?
– Nem vagyok valami szuper pilóta… – vonogattam a vállam. – Ügyetlen voltam…
Ez éppen igaz is volt, de hát nem ezért kerültem bajba. Dalma hitte is, meg nem is, hogy csak ennyi az egész, de szerencsére nem faggatott tovább, mert eszébe jutott valami más.
– Itt forduljunk el! – mondta. – Van még időnk, ugorjunk be hozzám egy pár percre! Szeretnék mutatni valamit.
Örültem, hogy Dalma új témát talált, és nem az én balesetemen rágódik, úgyhogy szívesen el is kanyarodtam azonnal.
Mikor beléptem Dalma nappalijába, rögtön meg is torpantam az ajtóban.
Eltűnt az a nagyon szép, hangulatos enteriőr, amit azon az esztétikai rohamos éjszakán remekelt, és amire olyan büszke volt. Helyette egy lélegzetelállítóan pompás műremek foglalta el a termet. A múltkori, meghitt, kellemes, otthonos nappali most az új berendezés miatt tágasabbnak, nagyobbnak tűnt. Az egész helységet egy hatalmas, perzsa stílusú, bordó tónusú szőnyeg uralta. A teraszajtó egy részét is hasonló árnyalatú bársonyfüggöny takarta. A szoba közepén alacsony, díszes asztalka, körülötte dúsan hímzett, bársonypárnaszerű, alacsony fotelféleségek. Körben, a falaknál faragott bútorok… csupa drága, szebbnél szebb darab. Az egész Martha nappalijára emlékeztetett, ennek is kimondottan „ezeregy éjszaka” hangulata volt.
Dalma megint nagyot alkotott. Újabb kompozíciója sem volt kevésbé otthonos, és kényelmes, mint az előző, de annál sokkal gazdagabb, drágább volt.
– Ez gyönyörű! – ismertem el. – De nem pazarlás az előzőt ilyen hamar kidobni?
– Már tisztára úgy jár az agyad, mint egy született szerenainak – mondta Dalma. – A régi berendezést elküldtem egy MHH-ba, nem vész kárba. Majd valaki örül, hogy ilyen gondosan összeválogatott kollekcióhoz jut.
– Ha darabonként hordják szét, elvész a válogatás értéke – vetettem ellen.
– Az MHH-ban megígérték, hogy egyben állítják ki a kompozíciót, hátha valaki kompletten elviszi.
– De ha ilyen gyakran cserélgeted a berendezést, azt itt valószínűleg nem fogják jó néven venni… És nem sumákolhatod el, tudod, itt a számlád is nyilvános adat. Bárki bármikor belenézhet.
– Egy jó darabig nem akarom lecserélni ezt a berendezést. Ez hosszú évekig jó lesz így…Legfeljebb apróbb változtatások lesznek… – nyugtatott meg Dalma. – Csak arra gondoltam, hogy kihasználom a GAUT számlát, amíg lehet. Most vendégek vagyunk, és megkaptuk a V betűs varázsgyűrűt. Most megvehetek olyan drága dolgokat, amiket egy szerenai átlagfizetésből nem biztos, hogy ki tudok majd szorítani. Miután hazaindult a földi hajó, és az itt maradók szerenai állampolgárok lesznek, nem tudom, megtarthatjuk-e majd a gyűrűket, vagy csak a munkánkból kell megélnünk. Én már kértem, és meg is kaptam a munkabeosztásomat az év hátralevő részére. A lakberendezési áruházban fogok dolgozni, és kaptam adaptert, meg gépidőt az agyolvasónál, hogy elkészíthessek néhány belsőépítészeti tervet.
– Látom, egész komolyan berendezkedsz… – mondtam. – De nem is gondoltam, hogy ilyen előrelátó, gyűjtögető, bespájzolós hörcsög típus vagy… Nem félsz attól, hogy azt gondolják, visszaélsz a varázsgyűrűddel?
– Nem élek vissza a lehetőséggel, csak élek vele. Miért is ne? Bolond lennék, ha nem tenném… Ha most hirtelen még egyszer lecserélném a nappalit, az lehet, hogy visszatetszést keltene, de ez úgy érzem még belefér a szerenai életstílusba. Tereza szerint ez még nem túlzás… Egyébként ő is mindent megvetetett Nillel, hátha később nem lesz rá lehetősége. Te is jól tennéd, ha gondolnál a jövődre, és beszereznél néhány dolgot, amit később nem biztos, hogy megengedhetsz magadnak.
Kicsit elgondolkodtam a Földön közismert sztereotípiákon… Romantikus, érzelmes, szenvedélyes… ellentéte a beosztónak, előrelátónak, az ügyesen gazdálkodónak… És lám, itt ez a két igazán romantikus, szenvedélyes nő, Tereza és Dalma, akik két érzelmi vihar között azért nem felejtenek el gondoskodni magukról, teljesen prózai és profán módon, anyagilag… Én meg csak lelkizek, lelkizek… majdnem rámegyek… és közben elfelejtem megtömni a zsebem. Aztán majd verhetem falba a fejem, mert rájövök, hogy megint elszalasztottam valamit. Nem vagyok én egy kicsit álszent, vagy inkább mafla?
„Csak ülök a parton, és ha kezem, lábam véletlenül beleér a vízbe, ijedten rántom vissza.” – gondoltam. – „Ahelyett, hogy belevetném magam a folyamba, és úsznék az árral…”
044.
– Én már senkit sem akarok semmiről sem meggyőzni. Nem akarok senkit semmire rábeszélni, vagy valamiről lebeszélni… – hallottuk Engor hangját, mikor kissé késve beléptünk a negyvenes kapu szállodájának különtermébe. – Aki velem tart, haza, a Földre, az holnapután foglalja el a kabinját az űrhajóban! Mostantól Csandar ügyeletet tart a hajón, nála lehet jelentkezni belépésre. Nem várunk senkire, a hivatalos tárgyalás után azonnal startolunk.
Mivel már nem volt semmi megvitatni való, semmi megbeszélnivaló, mély csend fogadta parancsnokunk szavait.
– Most pedig menjetek, és öltsétek magatokra az ünnep ruháit! – folytatta Engor. – Élvezzétek az új hazátokat, vagy búcsúzzatok ettől a csodálatos világtól… döntésetek szerint.
Engor egy százéves öregember fáradt lépteivel ment ki a teremből. Távozása után kitört a hangzavar. Parancsnokunk ugyan a parancsolás joga után már a meggyőzés eszközéről is lemondott, de a legénység tagjai még nem egészen. A hazaindulók, és az itt maradók búcsúzkodtak egymástól. Az itt maradók üzeneteket, ajándékokat küldtek rokonaiknak, ismerőseiknek a Földre… Sűrűn hangzott el a „gondold meg, maradj itt!”, és a „gondold meg, gyere haza!” De ezek már csak erőtlen, udvarias próbálkozások voltak. Már senki sem változtatta meg a szándékát, mindenki eldöntötte a sorsát. Csak én nem. Én még mindig nem tudtam, hogy a hazaindulóktól, vagy az itt maradóktól kell elköszönnöm. Szép csendesen osontam ki a teremből… a szállodából…
Először a szálloda környékén sétáltam céltalanul, aztán valahogy a parkban találtam magam… A színes, vidám tömegben nem is vettem észre, hogy mikor sodródtam át a negyvenes kapu íve alatt. Nézelődtem a tömegben, és nem is gondoltam volna, hogy a korlátozott színskálán belül ennyi fantázia van. Nem láttam két egyforma ruhát. Az ünneplőbe öltözött emberek élvezték a magukra öltött harmóniát, és boldogan parádéztak. Felfigyeltem rá, hogy ma egyetlen egy divatos kék frizurát sem lehet látni. Ma mindenkinek természetes színű, szőke, barna, vagy fekete haja volt. Néhányan kendőkkel, turbánokkal takarták el kék fürtjeiket, hogy ne bontsák meg a színek összhatását.
Egyre kényelmetlenebbül éreztem magam ide nem illő színű és szabású ruhámban…
A sötétkék, szigorú nadrágkosztüm nagyon megfelelő volt a thermai tárgyalásra, de itt kellemetlenül elütött a földszínű harmóniától, a laza vonalaktól, a rusztikus kidolgozásoktól…Igyekeztem eljutni a földalatti lejárójához, szerettem volna mielőbb átöltözni.
Nem messze láttam egy rózsákkal sűrűn beültetett dombot. Úgy sejtettem ott lehet a lejáró, tehát arra felé indultam. Már hosszú percek óta bolyongtam a szebbnél szebb virágok közt, mikor végre egy lefelé vezető lépcsőre bukkantam. Halk, sejtelmes zene hallatszott egyre erősebben, ahogy lefelé lépdeltem a lépcsőn. A lépcső egy kisebb amfiteátrumba vezetett. A színpadon ünneplőbe öltözött gyerekek egy lassú, ünnepélyes táncot lejtettek. Mozdulataik olyanok voltak, mintha lassított felvételen néztem volna őket. A nézőtér zsúfoltsága ellenére meglepően csendes volt. Lábujjhegyen mentem a legközelebbi üres ülőhelyig, nehogy megzavarjam a nézőket, az előadókat… A zene és a tánc különös hangulata, a réveteg lebegés, nagy hatással volt rám, valami módon megnyugtatta a lelkem. Órákig néztem, hallgattam volna még ezt a különös zenét, ezt a meditatív táncot, de a táncosok sajnos befejezték az előadást. A zene hirtelen hallgatott el, mintha elvágták volna. A táncosok a zene elhallgatásának pillanatában utolsó mozdulatukban szoborrá merevedtek egy pillanatra. Aztán hang nélkül suhantak ki a színpadról…
Lassan üres lett a nézőtér is. Jobb ötlet híján elindultam az utolsónak kiszállingózó nézők után, és ezt jól tettem, mert őket követve végre megtaláltam a földalattit.
Úgy terveztem, hogy földalattival elmegyek a partig, ott valahol megebédelek, aztán hívok egy gömböt, átrepülök a szigetemre, és még pihenek egy kicsit, mielőtt átöltöznék, és elindulnék a parkban kijelölt helyemre.
Aztán nem egészen így sikerült.
Hatalmas tömeg hullámzott mindenhol. Ennyi embert még Elmer napján, vagy a fényjáték éjszakáján sem láttam. Már a földalatti utazás sem ment olyan gyorsan, mint máskor. Nem fértem fel az első három járatra, pedig a járatok a szokásosnál sűrűbben követték egymást. A negyedikre sikerült végre feltornáznom magam. A parton, ahol egymást érik a kávézók, éttermek, táncklubok, egyetlenegy helyre sem sikerült bejutnom. Erre a napra már hetekkel ezelőtt lefoglaltak minden talpalatnyi helyet. Ezen a délelőttön összejöttek a családok, az ismerősök egy korai ebédre, hogy utána még alhassanak, pihenhessenek egyet az éjszakai virrasztás előtt.
– Még magát a királynőt sem tudnám most hová leültetni… – tárta szét a karját vidáman nevetve egy kis pincérlány.
A gömb sem jött olyan hamar, mint ahogy azt eddig megszoktam. A parton toporogva már azon gondolkoztam, hogy hívok inkább egy kishajót, hátha azt gyorsabban megkapom. De mire nagy nehezen rászántam volna magam, addigra megérkezett a gömböm. Nem tudom, miért, de valahogy idegenkedtem a hajóktól. A Földön sem szerettem hajóval imbolyogni a vízen, és itt sem kaptam kedvet hozzá. Biztos voltam benne, hogy ezek a kis hajók biztonságosak, de valahogy mégis több bizalmam volt a repülő gömbökhöz.
Gyűrötten, és morcosan érkeztem meg a szigetre. A szigeten viszont végre vége szakadt a kellemetlen sodródásnak, sőt kellemes meglepetés várt rám. A teraszon Martha és Noel fogadott. Éppen ebédeltek és kedvesen invitáltak az asztalukhoz. Mikor megláttam őket, eszembe jutott, hogy Nia az unokájuk, Bifi pedig a dédunokájuk. A Nagytanácsban lejátszódott viharos jelenet után nem voltam benne biztos, hogy szívesen fogadnak… Lépteim lelassultak… Aztán ahogy közelebb értem, őszinte örömet sugárzó mosolyuk felbátorított, és elfogadtam az ebédmeghívást.
– Ne csipegess, kislányom! – biztatott Martha. – Holnap délig nem nagyon lesz alkalmad enni…
– Holnap délig? – csodálkoztam.
– Bizony – vette át a szót Noel. – Délután már minden étterem, és üzlet bezár. Csak holnap délben kezdenek majd kinyitni. Addig csak az automata éttermekben, és üzletekben juthatsz hozzá bármihez is, ha egyáltalán hozzájuk férsz.
– Ma déltől holnap délig nem dolgoznak a pincérek, a boltosok, és a szállítók sem. Még a hálóról is hiába rendelsz valamit, csak az ünnep után hozzák ki – tette hozzá Martha. – Mindenki ünnepel.
– Ez a déltől délig nem evés, ez egy rituális előírás, vagy csak szokás? – kérdeztem.
– Szó sincs semmilyen előírásról – felelte Martha. – Ez csak egy szokás. A szokások szerint két ünnepi lakoma van. Az egyik most, késő délelőtt, hogy legyen erőnk a virrasztáshoz, hogy az éhség ne zavarjon az elmélyülésben. A másik a tisztánlátás reggele után, mivel addigra mindenki alaposan megéhezik. De ha úgy érzed, hogy túl hosszú az éjszaka néhány frissítő falat nélkül, vigyél magaddal pár szem lamdát. A konyhában találsz direkt erre a célra készült, apró hűtődobozokat. Ezek elférnek a ruhád zsebeiben, és nem zavarnak a mozgásban.
Megköszöntem a kedves fogadtatást, a jó tanácsot, és felmentem a szobámba.
Nehezen jött álom a szememre, de aztán győzött a bőséges ebéd, az erős szerenai bor, a lefüggönyözött ablakok homálya, és a fáradtság.