Szerena-szisztéma (Akikó naplója) 27-28. fejezet

A jövő útjai / Novellák (114 katt) kosakati
  2022.08.13.

027.

Képernyőm sarkában egy lüktető, csipogó kis piros karika jelent meg. Ráegereltem, mire az éppen futó anyag megállt, és a közepén kinyílt egy ablak. A szálloda recepciósa jelentkezett. Megkérdezte, hogy itt maradok-e éjszakára, vagy a harmincas kapu szállodájában lefoglalt szobámban alszom.

– Nem akarom zavarni, de a kettő közül az egyiket ki kell adnom… – mentegetőzött. – Kérem, válassza ki, melyik legyen az!
– Nem is vettem észre, hogy ennyire elszaladt az idő – mentegetőztem én is. – Nem akarok problémát okozni, természetesen átmegyek a harmincas kapuhoz.
– Köszönöm! – mosolygott megkönnyebbülten a recepciós. – Máris intézkedem a csomagjai átszállításáról.

Annyira elkalandoztam a hálón, hogy közben beesteledett. Az is csak most jutott az eszembe, hogy elfelejtettem ebédelni. Még mielőtt elindulhattam volna, egy újabb hívást jelzett a fali kom. A lakáshivatal jelentkezett.

– Máris? – csodálkoztam – Csak úgy, simán, Evan nélkül is ilyen gyorsan megy?

A hivatal megadta nekem a lakás bérleti jogát. Közölték, hogy a jelenlegi lakó az ünnep utáni harmadik napon költözik ki, én a negyedik napon már be is költözhetek.

– Ha a lakás fali komján bejelentkezik, azzal megbízást ad arra, hogy a lakás bérleti díját leemeljük – köszönt el a hang.

Bérleti díjként egy elég magas összeget jelöltek meg. Nagyobbat, mint Raoul hercegé, de kisebbet, mint Evané. Nem bántam… erre való a GAUT számla.

El is határoztam, hogy útban a harmincas kapuhoz teszek egy kis kitérőt a tenger felé. Megnézem madártávlatból Raoul herceg és Evan házát. Na meg persze az én esetleges, jövendő otthonomat is.

Annyira élveztem az éjszakai repülést, hogy egyenes útvonal helyett jó nagy kanyarokkal és kitérőkkel értem el a tengerparti sétányt. Átrepültem több lakónegyed, és városközpont felett is.

A lakónegyedek általában csendesek voltak, szerény fények a dús növényzet közt. A városközpontokban viszont pezsgett az élet. Az utcákon, tereken sétáló, beszélgető emberek százai. A kávéházak, éttermek teraszai zsúfolásig telve voltak. Mindegyik városközpontban láttam valamilyen szabadtéri rendezvényt. Az egyik helyen koncert, a másik helyen táncház, vagy bál, kézművesek kirakodó vására, opera-előadás, és még sok minden más…

Kíváncsi lettem, hogy ez csak az ünnep hetében van így, vagy máskor is. A komon keresztül információt kértem a programokról. A végtelennek tűnő programajánlóból kiderült, hogy az ünnep előtt valóban sűrűsödnek a rendezvények, de egész nyáron minden napra jut valami. Úgy hallottam, hogy itt a fővárosban télen sincs igazán hideg. A nyári programajánlat ennek ellenére sokkal gazdagabb volt, mint a téli. Az északi kontinens sűrűn lakott, déli tengerpartján, a déli kontinens tengerparti nagyvárosaiban, és a kettő közt elterülő szigetvilágban kellemes mediterrán jellegű éghajlat van. Az északi kontinens északi felét a majdnem lakatlan Zord-fennsík foglalja el. A fennsíkon tomboló viharok ritkán törnek be a mediterráneumba, a hegyeken megtörik az erejük. Az északi, hideg légtömegek megszelídülve, lecsendesedve azért a téli időszakban kissé lehűtik, felfrissítik a tengerparti tájakat is. A déli kontinensen, a kellemes parti városoktól délre nagy kontinentális éghajlatú területek vannak. A déli nagyvárosokban, amiből sokkal kevesebb van, mint a partiakból, a déli hegyekben, a nagy tavak partvidékén forró nyarak és kemény telek is vannak. A tavakon túli, magas hegyekben nyáron is lehet síelni.

Ott most éppen hóember-fesztivált rendeznek, itt, a fővárosban pedig strand-bált, fényjátékkal.

– Fényjáték… – tűnődtem. – Mi lehet az? Talán tűzijáték? Lézer-show?

A programajánló szerint a látványosság az öböl közepén lehorgonyzott hajókon lesz, és egy jó óra múlva kezdődik.

– Mivel úgyis oda tartok, majd meglátom… – gondoltam.

Elsőnek Raoul herceg házát akartam megnézni.

Mikor úgy gondoltam, hogy nagyjából jó helyen járok, automatára váltottam, és bemondtam a vezérlőműnek a pontos címet. Először azt hittem, hogy elrontottam valamit, vagy elromlott valami, mert a gömb nem mozdult. Egy helyben lebegett, ott, ahol megálltam vele.

– Miért nem mozdul ez a vacak? – mérgelődtem hangosan.
– A megadott cím fölött parkol – közölte a vezérlőmű. – Kívánja, hogy landolási engedélyt kérjek a ház lakójától?
– Nem, köszönöm – mondtam meglepetten.
– Eddig sehol sem kellett landolási engedély… mindenhol simán le tudtunk szállni – gondoltam. – Igaz, eddig mindig középületek tetején, vagy közterületen szálltunk le. Mikor Terezához mentünk, ő nyilván már előre megadta közeledő gömbünknek az engedélyt, automatikusan, úgy, hogy nekünk fel sem tűnt. Biztosan mondta volna, ha kérdezzük, de nem került szóba, másról beszéltünk. Mindenesetre megnyugtató, hogy magánterületre nem lehet leszállni csak úgy, bárkinek, bármikor.

Visszavettem a kézi vezérlést és szép lassan tettem egy kis kört a ház felett.

Az épület nem volt nagy, a szerkezeti rajza szerint alapterülete nem haladta meg a kétszáz négyzetmétert. Csupa üveg és csupa terasz, lépcsősorok, boltívek, kis verandák. A falakra, az oszlopokra szőlő és rózsa futott fel. Az egészet egy ovális tetőterasz koronázta meg, és egy virágokkal teli, buja kert vette körül. Hasonlított arra a házra, amit magamnak kiválasztottam.

A kertben ülő Raoul herceg észrevette körözésemet és integetett nekem. Visszaintegettem neki, aztán Evan háza felé vettem az irányt.

Evan háza nem volt messze Raoulétól, majdnem szomszédok voltak.

A kettő között hatalmas volt a különbség. Raoul háza egy bájos, kis kastély volt egy rózsakert közepén, Evané pedig egy erőd. Raoul háza a partvidék szelíd, dombos, lankás részén állt, Evané egy magas sziklaszirten.

Ez az épület sem volt nagy. A szerkezeti rajz szerint ez is csak kétszáz négyzetméter alapterületű volt. Itt is volt terasz, veranda, lépcsősorok, balkonok, minden, ami kell, de az egész mégis egy kő-monstrum benyomását keltette. Itt is felfutott a falakra a borostyán és a vadszőlő, de dús, buja kert helyett ezt gyér növényzetű sziklák vették körül. A falakon futó növényeket, a nyitott ablakokon kilibbenő függönyöket lengette, tépkedte a friss, tengeri szél.

Körberepkedtem ezt is… többször is.

– Mi lehet a szikla belsejében? – merült fel bennem. Utánanéztem, itt az egész környéken Evané az egyetlen egy nem határidős lakás. Errefelé vannak a legszebb lakások, itt mindenki jön-megy, költözködik kétévenként, csak Evan marad. Negyvenöt éve itt lakik.

Gibraltár jutott az eszembe. Negyvenöt év alatt sok mindent be lehet zsúfolni egy ekkora sziklába… De lehet, hogy nem is Evan kezdte a telezsúfolást… Lehet, hogy itt már negyvenöt évvel ezelőtt is sok minden volt. Lehet benne egy titkos katonai támaszpont… mindenféle elrejtett berendezések… de legalábbis egy bombabiztos irányítóterem… Valószínűleg nem véletlenül költözött ide Evan. Már egy egész hadügyminisztériumot beleképzeltem a sziklába, amikor a gép kizökkentett gondolataimból. Megkérdezte, kérjen-e landolási engedélyt.

– Nem, köszönöm! – mondtam. – Inkább keressünk egy olyan helyet a parton, ahonnan jól láthatom a fényjátékot, és van valami étterem is a közelben.
– A Fieszta éttermet javaslom – mondta a gép és nekilendült.

Utunk a park déli része felett, a királyi palota megkerülésével, a nyugati parti sétány felé vezetett.

A palota fölött úgy látszik nem volt illendő átröpködni, mert gömböm egy szép nagy ívet írt le a park és a folyó torkolatvidéke felett. Azért így, oldalról is láttam, hogy a palota labirintusszerű épületrendszere milyen nagy területet foglal el.

A folyó még a park területén három ágra vált szét, két, nagyjából háromszögletű szigetet létrehozva. A nagyobbik háromszög egy hatalmas sziklatömb körül hordalékkal feltöltődött sziget volt. A palota nagy része a sziklára épült, de egy része a folyó által feltöltött részen állt. A szikla körüli termékeny talajon dús, buja labirintusszerű kert burjánzott. Még szívesen nézelődtem volna, de gömböm tovább lebegett a másik, kisebbik háromszögletű sziget felé. Ennek a szigetnek a közepén is voltak sziklás részek, de itt nagyobb volt a feltöltött terület. Az étterem közvetlenül a parton állt, terasza benyúlt a tenger fölé.

Telt ház volt, de egy kedves pincérlány talált nekem helyet. Nem tudott külön asztalt adni, de egy hatszemélyes asztalnál talált nekem egy üres széket. A társaság szívesen fogadott, én pedig nagyon is meg voltam elégedve ezzel a megoldással. A szerenai étlapokon még mindig nem nagyon ismertem ki magam, így jól jött asztaltársaim segítsége. Egymással versengve ajánlgatták kedvenc ételeiket.

Szerencsére ők már pár perccel korábban rendeltek és ételeik már ott voltak előttük. Ez nagyban megkönnyítette a választást. Végül is egy gyümölcsökkel körített pulykasültet kértem. A választott étel nem csak finom volt, de nagyon szépen is volt elkészítve, feltálalva. A finom sültet remekül egészítette ki a fanyar almareszelék, a hajszálvékony ananász és sárgadinnye szeletek, a borban párolt aszalt szilva, és az erős, aromás, reszelt fekete retek. A velem szemben ülő középkorú nő, Lana, valósággal meg volt hatva, hogy a messziről jött vendég pont az ő kedvencét választotta. Örömében pártfogásába is vett, és nagy örömmel fecsegett, locsogott, fecsegett…

Már eddig is sokszor tapasztaltam az itteniek kedvességét, vendégszeretetét, de nem gondoltam volna, hogy létezik még Terezánál is bőbeszédűbb nő a Szerenán.

Lana folyamatos locsogásából megtudtam, hogy ő most nemrég töltötte be az ötvenet. Egykori férje és két felnőtt gyermeke a déli kontinensen, Megapoliszban él. Ő maga két éve költözött Aranykagyló-városba, és teljesen új életet kezdett. Szeret egyedül lakni, de nem magányos. Munkáján kívül minden idejét a képzőművészetnek szenteli, és feltétlenül szeretne megismerkedni tehetséges fotósunkkal, Emmával. Megígértette velem, hogy meglátogatjuk holnap nyíló kiállításán. Szívesen meg is ígértem.

Aztán többek között azt is megtudtam Lanától, hogy nincsenek lezárt légterek, csak régi, udvarias szokás magánterület fölött leszállási engedélyt kérni, és a palota fölé még berepülni sem illik. Ez afféle tiszteletadás a palota lakóinak, akiknek az élete amúgy is eléggé a nyilvánosság előtt zajlik. Ennyi kis nyugalom nekik is jár.

Alighogy végeztünk a vacsorával, az öbölben elkezdődött a fényjáték.

Meglepve tapasztaltam, hogy az étteremben ülők nem ugráltak fel az asztalaiktól, nem rohantak a látványt egymás elől eltakarva a terasz korlátjához. Szép nyugodtan a látványosság felé fordították székeiket, és kényelmesen hátradőltek.

Még a gömbből láttam, hogy a nagyjából ovális alakú, négy kilométer hosszú, egy kilométer széles öböl közepén három nagy hajó horgonyoz, orrukkal egymás felé fordulva. Az egész öbölben nem mozgott semmilyen más hajó. Csak néhány gömb lebegett a vízen, közel a parthoz. A parton pedig egészen körben, mindenhol emberek álltak, ültek, sétáltak.

Hirtelen csend lett. Az étteremben eddig hallható kellemes, spanyolos zene elhallgatott és a vendégek is elcsendesedtek. Ebben a néhány percben még Lana sem fecsegett. Aztán megszólalt egy ünnepélyes, indulószerű dallam.

– A Szerena himnusza – súgta Lana.

A gazdagon áradó dallam nem csak egy irányból hallatszott. Az öböl közepe felől is áradtak a hangok, de a part minden része felől is. Olyan volt, mintha az ég, a föld és a víz egyszerre zengene.

– Százötvenezer hangforrást helyeztek el… – hajolt hozzám Lana a himnusz végén.

A himnusz után újabb, rövid csend következett. Mindenki visszaült a helyére és kényelmesen elhelyezkedett. Ami a szünet után megszólalt, az ismerős volt; Handel Tűzijáték szvittje csendült fel… kissé szerenai hangszerelésben, de felismerhetően… és nagyon szépen.

Amit láthattunk, az viszont nekem teljesen új volt. Nem tűzijáték volt, nem is lézer show, hanem valami egészen más. Lana elmagyarázta, hogy tűzről szó sincs, a Szerenán nem kedvelik a hangos és büdös, tüzes puffogtatást. Elmondta, hogy a három hajó egy laza ködfelhőt hoz létre az öböl vizéből, és különleges berendezéseikkel ezt strukturálják, fényekkel színezik egy több művész által megalkotott „kotta” szerint.

A fantázia szülte formák egymásba folytak és egymásba alakultak át. Ezerféle árnyalatban remegtek, vibráltak, örvénylettek a hol fényes, hol sejtelmes színek. A kialakuló, egymásba áttűnő formák és mozgások nem ábrázoltak konkrétan semmit, nem mondtak el semmilyen történetet, nem szimbolizáltak semmit. Egyszerűen csak szépek voltak. Mindentől függetlenül szépek.

Időközben a zene is változott. Már nem tudtam, hogy még mindig Handelt hallom-e valami nagyon szerenai felfogásban, vagy ez már valami más.

A látvány és a zene lenyűgöző volt és leírhatatlan. Az egész a szépséget, a harmóniát és a képzelet gazdagságát dicsőítette. Sok mindent láttam már életemben, és az én fantáziám, képzeletem sem éppen szegényes, de ez a monumentális alkotás lenyűgözött és magával ragadott. A csodálatos vizuális produkció és a zene nagyon nagy hatással volt mindenkire.

Amikor vége lett, mindenki csendesen üldögélt, álldogált még egy darabig ott, ahol éppen volt. Az emberek gondolataikba, érzéseikbe merültek. Csak lassan kezdett szétoszlani a tömeg az öböl partjain… szinte egy pisszenés nélkül.

Még Lana is csak egy mosollyal köszönt el. Felállt az asztaltól és lassan, elgondolkodva ballagott végig a teraszon, a park irányába.

Én is a szálloda felé vettem az irányt, a Gyöngysor szigetek egyikén álló jövendő otthonom meglátogatását máskorra halasztottam.

028.

Másnap reggel aztán kiderült, hogy a fényjátékot szinte mindenki látta.

Volt, aki a partról nézte, volt, aki a negyvenkettes kapu szállodájának ötvenedik emeleti étterméből, és volt, aki a szállodai komon. De beszélni alig tudtunk róla. Egyszerűen nem voltak rá szavaink.

Engor szerint mi földiek éretlenek vagyunk egy ilyen élmény befogadásához.

Niától megtudtuk, hogy ilyen gigantikus fényjátékot csak kétévenként, az ünnep előtti napokban szoktak rendezni. Nem azért, mert drága, hanem azért, mert ebből a szerenaiaknak is elég ennyi. A hálón persze bármikor újra meg lehet nézni, nem csak ezt a legutóbbit, hanem a régebbieket is.

Már mindenki ott reggelizett a harmincas kapu szállodájának a földszinti kávézójában, csak Dalma nem volt sehol. Felhívtam.

– Hagyj aludni! – morogta bele a komba. – Majd hívlak – és letette. Valószínűleg ki is kapcsolta, mert egész délelőtt hiába hívtam.

Leültem Emma mellé, és átadtam neki Lana meghívását a kiállításra. Emma kedvetlenül fogadta el a meghívást. Nem igazán értettem. Eddig mindig olyan kíváncsi volt és lelkes. Egy ilyen meghívástól tapsikolnia kellett volna örömében.

– Eward? – kérdeztem.
– Eward… – sóhajtotta Emma lemondóan, szomorúan.
– Túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen?
– Valahogy úgy. Vérző szívvel ugyan, de tegnap este kirúgtam.
– Mesélj!
– Itt, a Szerenán nem divat a féltékenység, tudom. De ami az ittenieknek normális és természetes, az nekem nem az. Bennem azt hiszem túlságosan mélyen él az ősi birtoklási vágy.
– A szerenaiak azt mondják, hogy „ha valakit igazán szeretsz, engedd szabadon, hogy ne muszájból, hanem jókedvében legyen veled!”.
– Igen, tudom – bólogatott Emma. – „A monogám házasság még a Földön, valamikor a régmúltban a szűkös anyagi körülmények közt azért alakult ki, hogy a férfi, akié a pénz és a hatalom volt, egészen biztosan a saját, vér szerinti gyermekére költse és hagyja a vagyonát.” Itt, ahol minden gyermeknek születése pillanatától kezdve saját jövedelme van, ennek már semmi értelme nincs. Mivel itt mindenkinek megvan az alapvető anyagi biztonsága, a kapcsolatokat csak és kizárólag az érzelmek határozzák meg – mondta fel, mint egy leckét egy iskolás.
– Ez az igazi szabadság, a tiszta és őszinte érzelmek szabadsága – egészítettem ki az idézetet.
– Tudod, ha már sok éve élnék itt, a Szerenán, sok éve együtt Ewarddal, akkor lehet, hogy megérteném, hogy vágyik egy kis változatosságra, és elnézném… De csak pár napja vagyunk…voltunk együtt. Azt hittem, ezt a kis időt, ami a felszállásig van, képes csak velem eltölteni. De nem. Hagyta magát szétkapkodni a tegnapi előadása után. A rajongói körülzsongták, rólam meg szinte meg is feledkezett. Csak álltam ott mellette, és éreztem, hogy nem vagyok fontos. Nagy pofon volt ez nekem.
– Igazán sajnálom – mondtam együttérzően.
– Sebaj! – dobta hátra kócos, szőke hajzuhatagát. – Nem ez volt az első pofára esés életemben, és lehet, hogy nem is az utolsó…
– Lehet, hogy túl sokat vársz az emberektől, azért csalódsz mindig.
– Lehet. Lehet, hogy túl magasra teszem a mércét és azért verik le folyton… De ha alacsonyabbra engedem, akkor saját magamat értékelem le már előre. Inkább újra és újra csalódom, de az igényeimet nem adom lejjebb. Nálam nincs árleszállítás. Tartom a szintet, akkor is, ha beledöglök.
– Remélem, azért mérgedben nem fogod megsemmisíteni a róla készült képeidet. Függetlenül…
– Függetlenül a modell viselkedésétől a fotók jók. Megőrzöm őket. Végül is hálás vagyok neki az ihletért… Szép emlék lesz, majd idővel… egy kis keserű mellékízzel. De hagyjuk a nyavalygást! Hol van az a kiállítás?
– Ez a beszéd! – nevettem. – Induljunk!

Útban a kiállítás helyszíne felé egy hatalmas, hófehér épületegyüttes fölött repültünk el. Megkérdeztem a gömb vezérlőművét, hogy mi ez az épület-kolosszus.

– A Fővárosi Kórház – adta meg az információt a gép.
– Ide vitték be a kis Bifit – mondtam Emmának. – Van még időnk, megnézhetnénk, hogy van…

A gömb az épületegyüttes egyik tetőteraszán tett le bennünket.

A legfelső szinten az információs pultnál egy fehérbe öltözött asszisztens fogadott minket. Kérdésünkre elmondta, hogy Bifi már sokkal jobban van. Most pihentető altatással gyógyítják, és holnap reggel majd felébresztik. Miközben végignéz majd egy relax-filmet, ellenőrzik még egyszer az állapotát, és valószínűleg haza is mehet.

– Természetesen bemehettek hozzá egy percre, de megkérlek benneteket, hogy csendben legyetek és ne próbáljátok ébresztgetni – mondta és adott egy kis szerkezeti rajzot a kórházról, amin a pulton lévő kom pirossal berajzolta a Bifi szobájához vezető útvonalat.

Követtük a rajz útmutatását. Mentünk a folyosón észak felé harminc métert, ott beszálltunk egy liftbe. Hét emeletet ereszkedtünk, aztán keleti irányban haladtunk százhatvan métert. Útközben áthaladtunk hat, vagy hét fertőtlenítőkapun. Ezeknél egy-egy percre meg kellett állnunk, mire zöld jelzést kaptunk és tovább mehettünk. A kapuk hasonlóan működtek, mint a szárítkozó fülkék, csak itt az egyik oldalon volt a belépés, a másikon a kilépés, és valami enyhe illatot is éreztünk a kapuk belsejében.

Már nem voltunk messze Bifi szobájától, amikor a folyosón ismerős alakokat vettünk észre. Rodi és Agnyeszka állt egy társalgóvá kiszélesedő folyosórészen. Hangos szócsatájukat hallva megtorpantunk.

– A szerenaiak mind kényeskedő nebáncsvirágok, és nyálas birkák… – mondta megvetően Rodi.
– A földiek meg véreskezű, mocskos, gyilkos vadállatok! Csak úgy fröcsög belőlük a gyűlölet! – kiabálta Agnyeszka.
– Ahogy most belőled… – vigyorgott Rodi.
– Mert máris megfertőztél! Bifinek semmi szüksége a te gonosz, durva dolgaidra. Láthatod, mit tettél vele! Kopjál le róla!
– Azt nem te fogod megmondani, hogy neki mire van szüksége. Kislány! Ha Bifi egy kicsit megedződik, egész belevaló csaj lesz, meglátod.
– Nem szeretném meglátni. Mindent megteszek, hogy eltávolítsalak Bifi közeléből… és ha lehet, a Szerenáról is!
– Kicsi vagy te ahhoz, kislány!
– Gyere! Hagyjuk őket! – vonszoltam visszafelé a folyosón a tétovázó Emmát – Had öljék egymást nyugodtan! Menjünk!

A liftben Alexszal, hajónk orvosával találkoztunk össze.

– A kórházra vagytok kíváncsiak? – kérdezte felcsillanó szemmel. – Nagyon szívesen körbevezetlek titeket és megmutatok mindent, ami érdekes. Remélem, kényelmes cipő van rajtatok, mert nagyon sok a látnivaló.
– Biztosan tele van csodákkal ez a kórház – hűtöttem le Alexet , de mi most csak Bifit akartuk megnézni.
– Sietünk – mondta Emma. – Várnak minket egy kiállítás megnyitójára.
– Csak útközben ugrottunk be egy percre – szabadkoztam tovább. – De úgy látom, te itt nagyon otthonosan mozogsz. Gondolom, neked, mint orvosnak, ez itt a legérdekesebb hely és sok időt töltesz itt.
– Így van. De megértem, hogy titeket nem nagyon érdekel a gyógyítás technikája – sajnálkozott Alex. – Ami számomra végtelenül izgalmas, az nektek nem sokat mond. Én itt néhány nap alatt többet tanultam, mint otthon a hosszú egyetemi évek alatt.
– Ha eszembe jut az űrutazás előtti rengeteg orvosi vizsgálat… Hát bizony nem igazán érdekel az orvoslás és a kórház – mondtam.
– Ha itt végezték volna el a szükséges vizsgálatokat, az egész nem tartott volna öt percig – mondta Alex. – És ha még az esetleges korrekciós beavatkozásokat is beleszámítjuk, akkor is megúsztátok volna az egészet egy óra alatt.
– Viccelsz? – kérdezte Emma. – Nekem csak az érfal erősítő kúrám egy hónapig tartott…
– Az itteni orvosok szinte mindenre a klónozásos nano-technológiát használják – kezdett bele tanárosan a magyarázatba Alex. – Ez a módszer nagyon gyors, hatékony és nem is olyan drága, mint gondolnád. Ahogy itt alkalmazzák, kimondottan gazdaságos eljárás. A minden szerenai karján látható mobil-kom egyben diagnosztikai műszer is. Viselőjét folyamatosan figyeli, és ha bármi probléma kezd kialakulni, azonnal jelez. Ennek köszönhetően a szerenaiak olyan korai stádiumban fordulnak orvoshoz, hogy az földi fogalmak szerint inkább megelőzésnek számít. A hirtelen rosszulléteket és a baleseteket egyenesen a keresőszolgálatnak jelzik a komok. A szolgálat ilyenkor azonnal, automatikusan küld mentő-taxit. A keresőszolgálat diszpécserközpontja minden városban a kórházban van. Minden városban csak egy kórház van, de az ilyen nagy, mint ez.
– Ha minden kórház ilyen nagy, akkor az talán elég is… – mondtam.
– Minden kórház pontosan ekkora, mivel minden város körülbelül akkora, mint a főváros. Itt nincsenek kisvárosok és falvak. Csak nagyvárosok vannak és mindenféle szép helyeken elszórtan üdülőtelepek. Minden városnak a mértani középpontjában áll a kórház, hogy a város minden pontjáról hamar elérhető legyen. A kórházak szerkezete, belső elrendezése is azonos, hogy mindenki könnyen eligazodjon.


Közben visszaértünk a tetőteraszra. Alex innen mutogatta nekünk, hogy melyik épülettömbben mi helyezkedik el. Meglepetésünkre a diagnosztikai és a terápiás tömb nem volt nagyobb az oktatási tömbnél.

– Elég unalmas lehet, hogy minden kórházépület teljesen egyforma… – húzta a száját Emma.
– Viszont nagyon praktikus – magyarázott tovább Alex. – Minden más építkezésnél alaposan kiélik a fantáziájukat a szerenai tervezők, de a kórházak nem véletlenül egyformák. A gyerekek már kisiskolás korukban megtanulják, hogy hogyan kell eligazodni egy ilyen épületben. Később, ha bármit meg akarnak találni, nem kell keresgéléssel, kérdezősködéssel tölteni az ilyenkor oly drága időt. Minden kórházban ugyanott vannak az információs pultok, a terápiás és diagnosztikai részek, az oktatótermek, a laborok, a büfék, a társalgók, a gömb-állomás.
– És itt hol van a gömb-állomás? – kérdeztem – Úgy látom, a mi gömbünk nem várt meg minket, újat kell hívnunk.
– Itt, a tetőteraszon nem várakozhatnak a gömbök, mert szükség lehet a leszállóhelyre. De hívjatok egyet! Innen most legalább jól fogjátok látni, hogy honnan jön. A rendszer mindig a legközelebbi szabad gömböt küldi a hívóhoz, itt pedig legközelebb az állomáson van szabad gömb.

Hívtunk is egy gömböt, és kíváncsian néztünk körül. A három hatalmas tömb találkozásánál egy karcsú, magas, henger alakú torony állt. Átlátszatlan, üvegszerű, négyszögletes lapok borították az egészet. Az egyik üveglap most kitolódott az épület oldalából, mint egy fiók, és átlátszóvá vált. Az üvegfiók egy gömböt rejtett magában. A gömb felemelkedett a fiókból, és különböző vastagságú kábelek váltak le róla. A gömb egy pillanatig lebegett a fiók felett, aztán mikor az visszahúzódott az épületbe, egyenesen elindult felénk.

– Több helyen is láttunk már ilyen tornyokat – mondtam.
– Minden városközpontban van – mondta Alex. – Ezek is mind majdnem egyformák. A külsejük nem egészen egyforma, de a belső szerkezetük igen. Középen van a szerviz-akna, körben pedig a fiókok. Az egésznek olyan az alaprajza, mintha egy cső kukoricát vágnánk ketté. A szerviz-aknából minden fiókot jól meg lehet közelíteni belülről. Itt töltik fel energiával a taxikat, pótolják az elhasznált felszereléseket, elvégzik a szükséges javításokat, karbantartásokat.
– Látom, te itt kitűnően kiismered magad. Otthonosan mozogsz – mondtam. – Úgy beszélsz erről a kórházról is, mintha mindig is itt dolgoztál volna.
– Igen – komorodott el Alex. – Mindig is egy ilyen jól szervezett, csodálatosan felszerelt, szuper csúcstechnikát használó kórházban szerettem volna dolgozni. Az itt dolgozó emberek is csodálatosak. Rugalmasak, gyorsak, nagy tudásúak, kedvesek és segítőkészek. Nagyon nagy élmény nekem itt lenni.
– De? – kérdeztem.
– De…
– Szóval nem maradsz itt.
– Hazamegyek. És ha legalább a töredékét meg tudom valósítani annak, amit itt tanultam, boldog leszek.
– A töredék csak töredék – mondtam – Ha az egésznek a lényegét nem tudod megvalósítani, a töredék értelmetlenül elvész a földi rendszer labirintusában. Lehet, hogy amit hazaviszel és megvalósítasz, azt majd mások egészen másra fogják használni, mint ami az eredeti célja és értelme.
– Már én is sokat töprengtem a célokon és az eszközökön. Az egész rendszert nem tudom átültetni a földi viszonyok közé, ehhez én kevés vagyok. De valahol el kell kezdeni. Az egész szisztéma mellett ki akarok állni, harcolni akarok érte. És hogy komolyan vegyenek, valami látványos megoldást akarok letenni a nyilvánosság elé valami részletkérdésben. Én eredetileg fogász vagyok. Arra gondoltam, hogy konkrét információkat konkrét eljárásokról csak ebben a témában adok ki. Ebből talán nagy baj nem lehet. Az csak nem tragédia, ha sokaknak lesz jó foga…Hazaviszek egy komplett fogászati szettet. Ez százezer beavatkozásra elég. Ez elég sok ahhoz, hogy felkeltsem a figyelmet, de kevés ahhoz, hogy mindenkinek elérhető legyen. Minél jobban fog fogyni a készlet, annál nagyobb lesz az érdeklődés. Ki fog alakulni egy igény, amiről tudni fogják, mert megmondom nekik, hogy elérhető. Elérhető mindenki számára, ha elfogadják a Szerena segítségét. Az emberek követelni fogják a kapcsolatfelvételt. Főleg, ha azt is megtudják, hogy a Szerena segítsége nem csak egy ilyen apró problémát old meg, hanem szinte mindent...
– Alex, tartok tőle, hogy naiv vagy – mondtam. – Féltelek.
– Kedves tőled, de nem tudsz lebeszélni. Eldöntöttem és megteszem.
– Bárcsak én is ilyen határozott lennék! – köszöntem el Alextől.

Emmával beszálltunk a gömbbe és elindultunk a kiállításra. Szívesen megnéztem volna, de közbejött Dalma hívása, ami útközben ért utol.

– Azonnal gyere ide! – mondta izgatott hangon, és ragaszkodott hozzá, hogy máris odamenjek.

Emma hát letett egy földalatti állomásnál és nélkülem folytatta az utat Lana kiállítása felé.

Előző oldal kosakati