Árnyakkal táncoló
Elbűvölt mosolya, miközben óvatosan letöröltem álláról a tojásdinnye levét. Figyeltem a sötét szemében játszó fényt, és éreztem, megtaláltam életem hiányzó darabját.
– Finom? – kérdezte Alyna tőlem tanult, szögletesen ejtett szóval.
Megfogtam kezét, és csak bámultam rá. Nem volt szükségünk szavakra, hogy megértsük egymást. Akkor sem kellett mondania semmit, amikor felállt, és szállásához vezetett.
A fából készült, levelekkel fedett házikó nem tűnt nagynak, csak egy kicsi szék és nádkévéből készült ágy kapott helyet benne; ez utóbbira telepedtünk le. Szinte teljes sötétség uralkodott bent, alig láttuk egymást, és ez meghitté tette egyszerű beszédünket.
– Szeretlek – vallottam be, és visszafojtott lélegzettel vártam válaszát.
Alyna oldalra biccentette fejét, enyhén ráncolta homlokát, és rájöttem, nem érti francia szavaimat. Ilyenkor a spanyol hódítóktól átvett kifejezéseket használtuk.
– Te amo – mondtam, és ő elmosolyodott. Megismételte, majd nyakam köré fonta karját, és megcsókolt. Szívverésünk és légzésünk hamarosan elnyomta a kinti ünneplést. Nem tudom, mit ünnepeltek, de vérem lüktetése felülkerekedett kíváncsiságomon.
Az éjszaka forró ölelések, vad csókok és lágy simogatások közepette telt. Alyna hamar elaludt karomban, és utána csak figyeltem őt. Nagy áldozatot hozott miattam, hiszen törzse női tagjai megőrizték tisztaságukat, míg férjhez nem adták őket. Eddig is éreztem, de most már biztosan tudtam, hogy szeret engem.
Ennek tudatában ébredtem fel reggel, és rájöttem, az álom hamarabb elragadott, mint vártam. Oldalra pillantottam, de Alynának nyoma veszett. Magamra kaptam ruháimat, és kirontottam a házikóból. Az egész törzs eltűnt, egyedül maradtam a faluban. Fejemben lüktető szívverésem közepette próbáltam megfejteni, mi történhetett, mígnem mintha Alyna hangja szólított volna képzeletben. A tóhoz vezetett, ahová ő is elvitt korábban, és ott ügyes-bajosan mesélt népéről kézjelek és rajzok segítségével.
Nem tudtam, miért mentek el, és engem miért hagytak itt. Be kellett látnom, semmit sem tudok hagyományaikról.
Megtorpantam a napszimbólum előtt, amit még Alyna rajzolt le nekem hitük elmagyarázására. Homályosan rémlett Carlos, az olasz mesterem meséje a környéken élő inkákról és az általuk feláldozott emberekről. Eddig semmi jelét nem láttam, hogy a falusiak ellenségesek lennének, de kezdtem úgy érezni, csak Alynának köszönhetem épségemet. Már az első naptól kezdve volt köztünk valami; nem csak szikra, hanem ellenállhatatlan vonzalom.
Elértem a tó peremét, és a túloldalon álló, hegyoldalba vájt templomra pillantottam. Mozgást láttam: piros és sárga színekkel díszített ruhákban sétáló embereket. Nem bírtam jobban megfigyelni őket ilyen messziről, de tudtam, hogy ők azok.
Belevetettem magam a dzsungelbe. Arcomat hatalmas pálmalevelek csapkodták, és felidézték bennem, hányszor vágott képen Carlos valami rosszaságért. Most mégis rezzenéstelenül tűrtem a pofonokat. Homlokom gyöngyözött a fojtogató melegben, hátamon azonban borzongás futott végig, ahogy felbuktam a templom előtt, és felnéztem rá. Hatalmasnak tűnt, időtlennek, ami itt állt jóval előttem és utánam is itt fog. Kicsinek éreztem magam, de amikor meghallottam a benti éneket, még ez az érzés is elhalt.
Felpattantam, kettesével vettem a lépcsőket, kétszer is elestem közben, és lehorzsoltam térdemet, de nem érdekelt. Berontottam a templomba, és megtaláltam a törzset odabent. Körülvettek egy oltárt; mellette állt a törzsfőnök és felesége, Alyna pedig rajta feküdt.
– Megállni! Elég! – üvöltöttem, és megpróbáltam közelebb jutni, de utamat állták a törzs vadászai. Egyiküket megütöttem, de társai lefogtak, és térdre nyomtak. – Alyna!
Ő felült, és rám nézett. Beszélt valamit apjával törzsi nyelven, amiből egy szót sem értettem, majd az apja ráparancsolt, és felém mutatott. Tudtam, az oltáron marasztalja, és én vagyok eszköze, mert a vadászok kést szegeztek torkomnak. Alyna felkiáltott, majd visszafeküdt, de láttam, miként feszíti meg izmait, mint vaskos köteleket az ösztöneivel való küzdelemben.
Apja kántálásba kezdett, és Alyna fölé emelte tőrét.
– Ne, kérem! – ordítottam feleslegesen. – Engem öljön meg, ne őt!
Szemem kikerekedett, amikor sötét felhő ereszkedett Alyna fölé, és kígyóként tekergőzött. Lassan, megfontoltan mozgott, mintha szájában érezné zsákmányát. Alakján napsárgán izzó villámok futkostak, ahogy Alyna fedetlen hasára siklott.
A felhő a törzsfőnök felé fordult, szinte a szemébe nézett. A férfi értetlenül meredt rá, majd mondott valamit, és rám mutatott. Mindketten felém fordultak, mire hatalmasat nyeltem, ezzel ádámcsutkámat a pengéhez érintettem. Eddig valami szavak nélküli nyelven társaloghattak, és most feszülten vártam, mi fog történni.
A felhő amilyen gyorsan jött, olyan hirtelen vonult vissza. A törzsfőnök letette tőrét, és intett a vadászoknak, engedjenek el. Alyna felült, váltott pár szót apjával, majd könnyes szemmel szaladt hozzám. Mire karomba zártam, rájöttem apja keserű ábrázatából, nagyon fontos beszélgetés zajlott le köztük.
– Menjünk – súgta fülembe Alyna, és a kijárat felé terelt.
Végignéztem a törzsön, néhányuknál megvető pillantást láttam, ami szinte korbácsként csattant Alynán, majd a férfiak és nők, akik gyerekkora óta ismerték, elfordultak tőle. Nem értettem, mi történik, de nem feszegettem, míg biztos távolba nem értünk.
– Mi volt ez? – kérdeztem lassan, hogy érthető legyen számára.
– Napisten – mutatott az égre, majd kézmozdulatokkal utánozta a templomban látott felhőt. – Én. – Magára bökött, azután nemlegesen intett ujjával. Megszorította kezemet, és mélyen szemembe nézett. – Amo.
Figyeltem könny csíkozta arcát, majd a templomra néztem, és megvilágosodtam. Az inkák fel akarták áldozni őt istenüknek, de ő engem választott. Nem, tévedtem! Akkor felkelt volna az oltárról, és odarohan hozzám, vagy nem hagyott volna ott éjszaka, hogy megölesse magát.
Leguggolt, és vizet vett tenyerébe, amikor látta, nem értem. Kicsorgatta markából, és rám nézett.
– Tiszta… – mondta nehézkesen, majd magára mutatott, és megrázta fejét.
Villámcsapásként ért a felismerés: kötelességből tartott a többiekkel, de hátat fordított nekik, amikor nekem adta magát. Az érzés csomót gyűrt gyomromba, és ahogy kúszott fölfelé, ölelésbe torkollott. Szorosan tartottam Alynát, akárha megvédhetném minden rossztól, mígnem valami megmozdult közöttünk, és szétrebbentünk ijedt madarak módjára. Egy csapásra megértettem, azért engedtek el minket, amit a felhő tett Alynával tisztátalansága miatt: napsárgán villanó fényeket láttam átszűrődni szerelmem hasfalán, egy áldozatokat követelő isten gyermekének szívdobbanásait.
