Lisa Noire világa: Viktoriánus romantika

Fantasy / Novellák (583 katt) Mortelhun
  2022.07.07.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2022/7 számában.

Fázósan húztam össze vékonyka kabátomat, miközben végignéztem az Eliot streeten. Mindenfelé kicsi és komor házak sorakoztak kusza sorokban, le a Clyde folyó felé, melyek ablakai halovány narancsfényt pulzáltak bele a csillagtalan éjszakába. Az eső csendben szemerkélt, miközben az emberek lehajtott fejjel siettek dolgukra, vagy éppen hazafelé a folyótól dolguk végeztével. Füst, hal és csatornaszag keveredett a levegőben. A távolból dudaszót hallottam, s ütemes tapsot. Valahol mulatnak, meglehet, ünnepelnek valamit. Elmosolyodtam. Kedvemre való volt, hogy ezekben a nehéz időkben is van, aki az életet választja a búskomor befordulás helyett. A kis pub, amelynek a teraszán ültem, ezen az estén igen csendes volt. 1885 októberét írtuk éppen, élveztem a viktoriánus kor minden ízét és zamatát. Ejjj, pedig de egy dekadens és perverz korszak volt ez, ám éppen ez vonzott benne igazán. A délelőttöt a Mitchell könyvtárban töltöttem, ráadásul igen hasznosan, míg tegnap a vámpíroknak sikerült igen részletesen utána olvasnom, a mai napon a tűztörpék mindennapjaiba, szokásaiba és anatómiájába nyertem betekintést. Nyilván nem véletlenül.

Ám ma estére, amennyire csak lehet, igyekeztem a munkát hanyagolni. Randira készültem egy jóképű idegennel, akivel a Necropolisban találkoztam két hete. Harmincas, jóképű pasi volt, aki mint temetőgondnok vett részt az ott folyó munkálatokban, ám elmondása szerint volt, hogy sírt ásott vagy hullát mosott, balzsamozott vagy sminkelt, de a mostanság annyira divatos exhumálásokban is rendszeresen részt vett. Nem tudtam, hogyan kéne felöltöznöm az első igazi randevúnkra, így egy elegáns lovaglónadrágot húztam, hozzá csizmát, egy uniformisra hajazó barna kabátot és egy cilinderhez hasonlító kalpagot. Ó, édes viktoriánus kor, bizony nem lógtam ki a sorból ebben az öltözékben. Itt bárki lehettél, de legfőképpen önmagad.

– Kisasszony… – meglepődve fordultam hátra, hiszen későbbre vártam az érkeztét.

Ott állt velem szemben, és bizony jobban nézett ki, mint valaha. A csillogó, koromfekete haja hátra volt fésülve és hátul össze volt kötve. Egyszerű, fekete kabátot viselt, hozzá fekete nadrágot és cipőt.

– Robert… – suttogtam, s éreztem, ahogy a pír elborítja az arcomat.

Helyet foglalt az asztalomnál, és rendelt egy-egy sört, s hozzá gint. Majd ebből a körből még négyet. Mellé halat eszegettünk krumplival. Rengeteget beszélgettünk, nevettünk, s felajánlotta, hogy sétálhatnánk egyet a folyóparton is, főleg most, hogy előbukkant a hold és elállt az eső. Beleegyeztem.

A sétát, éreztem, direkt elnyújtja, ám én ezt nem bántam. Élveztem a közelségét, élveztem azt, hogy valódi nőként bánik velem, határozott, ám nem tolakodó, gyengéd, ám mégis erélyes. Hajnali egy körül elcsattant az első csók közöttünk, ő kezdeményezte, s miközben csókolt, keményen rámarkolt a fenekemre. Elöntött a forróság odalent.

– Feljössz? – a hangja remegett az izgalomtól és valami meghatározhatatlan vadállatias is volt a viselkedésében. Ettől még inkább tűzbe jöttem.
– Naná – suttogtam a fülébe, majd most én csókoltam meg.

Az Ashton Lanen lakott. Eme része Glasgownak az egyik kedvenc kis utcám volt a városban. Tele pubokkal, élettel, dolgos emberekkel és dologtalan bohémokkal. Egy kis kétszintes ház felső emeletén élt. Igyekeztünk csendben felmenni, de az ódon lépcső erőteljesen nyikorgott alattunk, a zaj szinte sikításnak hatott a csöndben. A lakásában a kandallóban lévő kihűlő parázs illata érződött, s véle keveredett valamilyen pézsmaillat is. Egyszerű kis lak volt ez. Fehér, itt-ott kormos falak, régi padló vastag szőnyeggel, rengeteg könyv (ez tetszett), és a falakon festmények. Kis asztal, két szék, és egy oldalsó kis helyiségben egy ágy szekrénnyel és az utcára nyíló kis ablakkal.

Behúzott a szobába. Éreztem, hogy a karomat erőteljesebben markolja a kelleténél, megvallom, fájt (bár élveztem), s a csókja után az ajkamból is kiserkent a vér. Amikor megérezte az ízét és az illatát, felmordult. Mélyen, bestiálisan, mintha a pokol morogna rám. Szemei parázsként izzottak a szoba félhomályában. Mohón nyúlt a kabátom felé, s én segítettem neki, lefejtettem magamról. Éreztem, ahogy a vérem ízlelgetése közben a melleimet mustrálja.

– Sajnálom – a hangja egészen elváltozott, mintha egy mély kútból szólt volna hozzám.

Az arcát és a nyakát vörös erek kezdték átszínezni, kezein a körmök szinte karmokká nőttek. A hátán hangos reccsenéssel szakadt szét a kabátja, helyet adván két hártyás szárnynak. A bőre szürkésre színeződött.

Szomorkásan elmosolyodtam, s ráemeltem a tekintetemet, majd mélyen a szemébe néztem.

– Nem, én sajnálom, Robert, tiszta szívemből sajnálom.

Értetlenül nézett rám, nem ezt a reakciót várta, én pedig kihasználtam azt a pár másodpercet, melyet a meglepődése adott nekem. Amennyire engedte a kis szoba, hátraugrottam, és a derekamhoz nyúlva két vékony pengét rántottam elő, melyeken a rúnák kecsesen izzottak. Felrikoltott, amikor felismerte az egyház jeleit.

Nem késlekedett, felém ütött, én elhajoltam, majd mind a két oldalról beszúrtam a bordái alá. Artikulátlanul felüvöltött és lefejelt. Bevallom, ezt én basztam el, mert szexuálisan még mindig a hatása alatt voltam, s így tompultak az érzékeim. Megrogytam, miközben a szememet elöntötte a vér. A lény igyekezett kihúzni a két tőrt, melyek folyamatosan és tűzforrón izzottak a testében köszönhetően az egyház áldásának. Mind a ketten a szoba egy-egy sarkába húzódtunk. Éppen kitisztult a látásom, amikor ő is diadalmas üvöltéssel húzta ki magából a fegyvereimet. Összeakadt a tekintetünk, s ő újra nekem rontott. Lehet, jóképű volt egyébként, és vonzó, és intelligens, de így átalakulva bután, csak ösztönösen harcolt. Az éhség és a gyilkolás kéje hajtotta. Elléptem előle, ő pedig fejjel rohant a falnak, s ahelyett, hogy engem sodort volna el, összetörte az arcát, amikor belecsapódott a kemény téglák közé. Felvonyított, megpördült, s rám nézett. A szeme kinyílt. Mind a két kezemben fegyvert tartottam, a kedvenc Berettáim a gyermekeimként simultak a markomba. Szó nélkül tüzet nyitottam, s a szenteltvízzel töltött, reszelt hegyű lövedékek szinte szétnyitották a démon tisztátalan testét. A fegyvereim dörgését csend váltotta fel, csak a füleim sípoltak. A Pokoli Szivornya, merthogy az volt a démonunk, egy hatalmas halom véres húsként rezgett a padlón. Felszedtem a késeimet és eltettem. Tudtam, sietnem kell, mert erre a zajra hamar ki fog érni a rendőrség.

– Ó, Robert, jut eszembe, be sem mutatkoztam. A nevem Lisa. Lisa Noire.

Az időgépem pár sarokkal lentebb várt egy régi, elhagyatott istállóban. Kedvetlenül szálltam be. Végre egy férfi, aki nekem is bejön, erre kiderül, hogy egy kibaszott Szivornya, akit az egyház likvidálásra jelölt ki. És mindezt pont nekem. Ilyen az idővadászok szerencséje. A konzolba beütöttem a következő évszámot: 1984. Egy darabig némán néztem a kijelzőn vibráló évszámot, majd mélyet sóhajtva nyomtam rá az Enter gombra, és csak bízni tudtam benne, hogy a következő munkámba nem keverednek érzelmek.

Előző oldal Mortelhun
Vélemények a műről (eddig 1 db)