Szerena-szisztéma (Akikó naplója) 19-20. fejezet

A jövő útjai / Novellák (133 katt) kosakati
  2022.07.16.

019.

Ma sem volt könnyebb napom, mint tegnap, ezen az éjszakán mégsem gyötörtek az álmok.

Valami helyrezökkent attól, hogy megtudtam, Engor nem elhanyagol, hanem megtisztel. Nem akar akadályozni, befolyásolni. Azért kerül, hogy önálló maradhasson a véleményem, ne zavarjon meg a saját gondolataival.

Miután Evan elkísért a szállodáig, futólag bekaptam valamit az étteremben, a folyosón összefutottam Dalmával és váltottam vele pár szót. Valami olyasmit mondott, hogy elszalad egy áruházba, bőröndöket venni, mert beborítja a szobáinkat a ma délelőtt összevásárolt rengeteg cucc. Nem is figyeltem rá, csak beestem a liftbe, be a szobába. Cipőimet lerúgtam, ruháimat ledobáltam, a szobában felhalmozott csomagokat átugráltam, és bezuhantam az ágyba.

Mikor reggel kibotorkáltam a zuhany alól, már megint nem volt üres a nappalim.

Evan ült a kommunikátor előtt, az asztalon három csésze kávé gőzölgött, Dalma pedig pakolt. Négy bőrönd már katonás rendben sorakozott az ajtó mellett, most éppen az ötödikbe taposta bele azt ami még szerte-szét hevert.

– Megvártunk a kávéval – nevetett rám Dalma. – Hallottuk, hogy már zörögsz a vízzel.
– Kösz. Mi is a mai műsor? – kérdeztem elnyomva egy ásítást.
– Meg akartunk nézni egy MHH-t, el akartunk menni Terezával ünnepi ruhákat venni, délután a huszonhatos kaputól elindulva pedig megtekintjük a „királyok útját”. De mindennek előtte Evan akar még nekünk mutatni valamit.
– Nem lesz ez sűrű egy kicsit? – kortyoltam bele végre a kávémba. Ahogy a kávé illata körüllengett, és ahogy lenyeltem az első kortyot, úgy éreztem, mintha belülről kitakarították volna a fejem, a szemem.
– Jó, az MHH-t hagyjuk holnapra. Ma inkább menjünk Terezával, nehogy megsértsük – mondott le alig várt szórakozásáról Dalma.
– Kicsit kényes a helyzet – intett Evan a kommunikátor monitorjára. – A ti kis Roditok pont Nia egyik lányát szúrta ki magának.

A képen Bifi arca volt látható. A képernyő alján sorban jelentek meg az adatok. Bifi, azaz Bilian Ferguson Alonso. Életkora húsz év. Sikertelenül pályázott az Elmer főiskolára, de a százba bejutott. Jelenleg az orvostudományi karra jár. Anyja neve, Nia Ferguson Riles. Apja neve, Bernardo Alonso Brown.

– Bifi hercegnő? – kérdeztem.
– Nem. Bifi nem hercegnő.
– Nem értem. Nia hercegnő lánya…
– Ez nem olyan egyszerű. A hercegi, hercegnői cím csak korlátozottan öröklődik. A mindenkori király, vagy királynő szülei, testvérei, házastársa, házastársának testvére, a királyi személy gyermeke és házastársa, unokája és házastársa, viseli a hercegi címet. A dédunokája már nem. A testvére gyermeke sem. Házastársa testvérének gyermeke sem. Nia Noel király unokája. Bifi Noelnek a dédunokája, így aztán ő már nem visel hercegnői címet. Bifi csak úgy válhat hercegnővé, ha anyját, Niát királynővé koronázzák, vagy férjhez megy a Norínát követő királyhoz, és királyné lesz.

Nem volt teljesen világos, de nagyjából értettem. A nevek hasonlósága, és eltérése viszont még mindig nem volt teljesen tiszta a számomra. Evan ezt is elmagyarázta.

– A lányok anyjuk családi nevét viszik tovább, de apjuk családnevét is viselik. A fiúk a keresztnevük után az apjuk családnevét teszik, és utána az anyjuk családnevét. Nia kisfiát például úgy hívják, hogy Roberto Alonso Ferguson.
– Értem – mondtam. – És ha Bifi mondjuk férjhez megy akkor mi lesz a neve?
– Mi lenne? Természetesen Bilian Ferguson Alonso.
– A Földön más a szokás. A házasságkötés alkalmával a nők általában valamilyen formában felveszik a férjük nevét.
– Egy embernek egy életre egy név bőven elég. Legalábbis szerintünk.
– Nekem tetszik – mondta Dalma.
– Nekem is. A Földön is sok nő megtartja a saját nevét, de sokan behódolnak a hagyománynak, a szokásoknak.

A kom-on új kép jelent meg; most a kis pincérlány szobáját láthattuk. Evan időnként pörgetett egyet a felvételen.

– Semmi… Ez a szál nem hozott eredményt…

A felvételen láthattuk, ahogy a lány leült a komja elé, filmeket nézett, beszélgetett a barátaival. Lefeküdt aludni, másnap reggel felkelt, zuhanyozott, öltözködött, elment a szállodába dolgozni…Délután elment a barátaival a strandra, este hazament. Leült a kom. elé, zenét hallgatott, lefeküdt aludni… Másnap reggel felkelt… Semmi érdekes.

– Egyik nap talán mégis elmegy vízi gömbözni… egy kicsit még rajta hagyom a kémkamerát… – tűnődött Evan.

A komon megint új kép jelent meg. Most az egyik srácot láttuk a földalatti megállóból. Aztán sorban a többieket. Arcok, nevek, adatok jelentek meg egymás után. Tizenöt fiatal tizenhat és huszonkettő között. Valamennyien a huszonnégyes kapu környékén laknak, ugyanabba a kávézóba járnak, sok időt töltenek együtt. Van köztük egy tizenhat éves kislány, aki most nyert felvételt az Elmer főiskolára. Őt ünnepelték, amikor Rodi valahogy odakeveredett a bulijukra. Búcsúztatták Ágnyeszkát, hiszen, ha két hét múlva megkezdi tanulmányait, akkor legalább két évig biztosan nem fogják látni. Ennek megfelelően eléggé emelkedett hangulatban és némi alkoholmámorban úsztak, nagylelkűen befogadták Rodit. Másnap reggel nem mindenkinek volt egészen világos, hogy Rodi hogyan keveredett oda. De, ha már ott volt, továbbra is szívesen látták.

– Eddig nem csináltak semmi érdekeset… – összegezte Evan a látottakat, hallottakat. – Többnyire Bifi lakásán állomásoztak, hallgattak egy kis őrült zenét, ettek-ittak, filmeket néztek a hálóról. Rodinál kell, hogy legyen valamilyen adattároló, nincs nála a kommunikátora, de azok a zenék, amiket hallgattak, nem a mi hálónkról valók. Tovább figyelem őket. Holnap reggel elhozom az addig összegyűlt felvételeket, és együtt megnézzük.
– Kíváncsian várjuk, de most már menünk kell – sürgetőzött Dalma. – Tereza már vár bennünket.

A földszinti kávézóban még futólag megnéztük Emma legfrissebb képeit, többek között a „Vénusz születését” is, aztán hívtunk egy gömböt, és végre elindultunk Tereza lakása felé.

Mivel nem nagyon ismertük a várost, és nem volt időnk kísérletezésre, csak bemondtuk a vezérlőműnek Tereza címét; Kockaváros, B/5/1436.

– Kockaváros… Nem hangzik túl jól – fanyalogtam.
– Szerintem azért ne számítsunk valami szögletes, lepukkant lakótelepre… – mondta Dalma – Ne feledd, a Szerenán vagyunk. Itt még egy kocka is lehet szép, finom, puha és kényelmes.

Dalmának igaza lett. A kockaváros, így madártávlatból, olyan volt, mint egy nagy-nagy sakktábla, vagy még inkább olyan, mint egy nagyon nagy tepsi rácsos linzer.

A háromszintes, csupa ablak, csupa terasz épületek nagy, négyszögletes belső udvarokat vettek körül. Ezekben az átriumokban szép, zöld parkok, játszóterek, úszómedencék, gyerek-pancsolók voltak. Sok négyzet sarkában láttunk negyed körcikk alakú teraszokat, színes napernyőkkel. Ezek kávéházak, éttermek lehettek. Helyenként nagyobb zöld négyzetek is voltak a házak tengerében, ezek egyikében egy egész tekintélyes méretű csónakázótó foglalt helyet. A víz tele volt színes csónakokkal, vízi biciklikkel, a partnál napozóstégek, a parton rengeteg napernyő.

Gömbünk épp a tó partján tett le bennünket. Tereza már várt minket, vidáman integetett első emeleti teraszáról.

– Kicsi, de otthonos – mentegetőzött, amikor ajtót nyitott.

A hallból, ahová beléptünk, szinte az egész lakást át lehetett tekinteni, sőt, még a teraszra is kiláttunk. Háziasszonyunknak nem volt szokása becsukni az ajtókat, minden tárva-nyitva volt. Azt mondta, ettől tágasabbnak érzi az egészet.

– Még hogy ez kicsi! – csapta össze a kezeit Dalma. – A Földön ez valóságos palotának számítana. Egy vagyon lehet ennek a bérleti díja. Ez legalább százötven négyzetméter.
– Ez egy átlagos lakás, átlagos bérleti díjjal. Az extra csak a duplaajtós gyerekszoba. Itt a kockavárosban sok ilyen lakás van, sok elvált szülő költözik ide éppen ezért. Aztán ha a közös gyerek felnő, és önálló lakásba költözik, általában a szülők is elmennek innen, csendesebb, nyugodtabb környékre.
– Akkor ez egy kicsit a gyerekek városa.
– Igen. Igyunk valamit a teraszon! – invitált beljebb Tereza.

Nem tudtuk megállni, hogy egy-egy pillanatra be ne pillantsunk a nyitott ajtókon.

A fürdőszoba egy kék álom volt. Padló, mennyezet, és a kettő közt minden csupa kék. Kék a csempe, a fürdőkád, a mosdó, az egész falat betöltő tükör alján a szegély, a zuhany-függöny, és a sarokban álló, szekrényszerű valami is. Talán mosógép? Rá is kérdeztünk.

– Igen, mosógép. Persze nano-technológiás – válaszolta Tereza, és rögtön be is mutatta a működését. Felkapott egy pár koszos gyerekzoknit a kék, fonott kosárból, és a gépbe dobta. Ráfektette a tenyerét a szekrényke tetejére. Nem telt bele egy perc, és már ki is nyitott egy fiókot a szekrényke alján, kivette belőle a patyolat-tiszta zoknit.

A konyha csupa vidám piros és fehér volt, tele mindenféle szuper konyhagéppel, szerkentyűvel. Alig tudtam lebeszélni Dalmát arról, hogy mindent szépen sorban kipróbáljon. A hűtőtároló, tele olyan élelmiszerekkel, amiről azt sem tudtuk, mire való, és a multifunkcionális sütő-főző automata mellől alig lehetett elcibálni.

A hálószoba bordók, narancsvörösek, és lilák egzotikus egyvelege volt. A teraszra nyíló, hatalmas üvegajtókat is sejtelmes, alig áttetsző lila függöny takarta.

A nappalit a világos, vidám színek uralták. Fenyőfa bútorok, finom, pasztellszínű párnák mindenfelé.

A nappalinak szinte folytatása volt a márványlapos terasz. A teraszon fonott bútorok, és nagyon sok virág, cserepekben, faládákban.

Dalma hirtelen elcsendesedett. Csak kortyolgatta a koktélját, és már percek óta nem szólt egy szót sem. Amíg körbejártuk a lakást, mindenre kíváncsi volt, ezer kérdése volt. Talán belefáradt a sok beszédbe? Kérdő pillantásomra tőle szokatlanul komoly arccal válaszolt;

– Akikó! Én innen nem megyek sehová. A Földön mikor lehetne nekem egy ilyen lakásom? És itt ez az átlagos. Annyi helyen laktam már, annyi helyen jártam már, de soha sehol sem voltam igazán otthon. Úgy érzem, hazataláltam… Itt otthon tudnék lenni végre… Nem megyek én innen sehová…

És csak rázta a fejét, pedig nem mondtam neki, hogy ne maradjon. Hogyan is mondhattam volna, mikor nekem is megfordult a fejemben, hogy itt kellene letelepedni.

– Ha vissza is megyek a Földre – folytatta Dalma –, megkérdezem Evant, nem kaphatnék-e egy lakást arra a pár napra. Ki akarok élvezni minden percet, amit még itt tölthetek.
– A legújabb takarítógépemet még nem is láttad, Dalma – került elő Tereza a gardróbból, azzal a gyufaskatulya méretű, kis dobozzal a kezében, amivel az én ruhámon lévő foltot tegnap eltüntette.
– Ez lenne az? – kérdezte Dalma. – Ne viccelj!

Tereza rögtön be is mutatta, mit tud a kis szerkentyű. Letette a gyerekszoba közepére, állított rajra valamit, aztán intett a kezével, hogy most figyeljünk. Volt is mit nézni. A kis dobozból kiindulva egy világos sáv fésülte végig a szobát, nyomában ragyogó tisztaság maradt.

– Mint valami varázslat – mondtam.
– Döntöttem. Itt maradok – jelentette ki Dalma.
– Ennyire utálsz takarítani, hogy pont ez a kis mutatvány dönti el a sorsod? – csattantam fel.
– Nem. Nem a takarítástól vagyok meghatva, hanem attól, hogy az egyszerű átlagember az egyszerű, hétköznapi tevékenységeihez csúcstechnológiát használ. És ezt a legnagyobb természetességgel megteheti, megengedheti magának.

Erre nem tudtam mit mondani…

A Földön mindig tömegek vannak leszakadva az élvonaltól… behozhatatlanul. A csúcstechnológia csak a tehetőseké, és mire eljut a tömegekhez, addigra elavul. Addigra van valami még jobb, még újabb, amihez reményük sincs hozzájutni. A túlhajszolt fejlődés eredményei csak lépcsőzetesen jutnak el az emberekhez.

De nem voltam benne biztos, hogy itt ez a csúcstechnológia.

Evan azt mondta, szükség esetén meg tudják védeni magukat… Akkor pedig kell, hogy legyen valamijük, ami a Földnek még nincs... Valami, amit eddig még nem mutattak meg nekünk, és lehet, hogy nem is akarnak megmutatni.

– Induljunk! Induljunk! – zökkentett ki gondolataimból Tereza. – Várnak ránk a város legszebb ruhái.

020.

– Nil nem jön velünk?
– Tényleg, hol van?
– Elvitte Pedrót, a fiamat csónakázni – felelte Tereza. – Amíg mi vásárolunk, ő vigyáz rá.

Három gömböt hívtunk. Az áruházhoz vezető utat ugyan nem ismertük, de Tereza azt mondta, hogy csak kövessük őt, és élvezzük a repülést.

Élveztük is. Dalma boldog volt, és felszabadult. Valósággal fürdött a levegőben a gömbjével. Sikerült döntenie, megszabadult az érvek, és ellenérvek felsorakoztatásának gyötrelmeitől. Vidámsága ragadós volt, én is belementem a légi lubickolós játékba. Valóságos fogócskát játszottunk a levegőben, közben azért arra ügyelve, hogy Terezát szem elől ne veszítsük. Ő pedig időnként lassított, visszakanyarodott, hogy le ne maradjunk.

Az egyébként ötperces utat több, mint félóra alatt tettük meg.

– Gömboktató koromban, a tizenévesektől láttam ilyen produkciót utoljára – nevetett rajtunk Tereza, mikor leszálltunk.

Már egy órája szédelegtünk abban a káprázatos áruházban, mikor végre odaértünk a holdtalan éj napi ruhákhoz.

Itt csak ünnepi ruhák voltak, semmi más, ez mégis nagyobb volt, mint az általunk „feneketlen kút”-nak nevezett áruház. Ennek arányában volt a választék is sokkal nagyobb. Például a fekete-fehér részlegen csak „kis fekete” ruhából több, mint ezer-féle volt. Mindegyiknek más és más anyaga, szabása, hossza…

Tereza nélkül valószínűleg még órákig válogattunk, próbálgattunk volna, de neki szerencsére határozott elképzelése és kitűnő ízlése volt. Amit végülis kiválasztott, az telitalálat volt. Később kiderült, túlságosan is…

Válogatás, próbálgatás közben megkérdeztem Terezát, hogy ő hol fogja tölteni a holdtalan éjszakát, és mit csinál a kis Pedróval.

– A csónakázótó partján foglaltam magamnak helyet. Pedrót meg persze magammal viszem.
– A kisfiú hogyan fogja bírni az éjszakázást, és a szótlanságot? Evantól azt hallottam, hogy ezen az éjszakán nem szabad szólni egy szót sem.
– Ez alól a gyerekek azért kivételek. Velük beszélgetni kell, hiszen ilyenkor tanulják meg az anyjuktól, vagy az apjuktól, hogy mi is ez az ünnep.
– Szóval ez mégiscsak családi program?
– Nem. Semmi esetre sem. De a szülők feladata, hogy a gyerekeket tanítsák, segítsék. A családok nem töltik együtt ezt az éjszakát, de mivel a kicsi gyerekeket nem lehet magukra hagyni, vagy az apa, vagy az anya magával viszi. Emlékszem, két éve, amikor Pedró még csak négy éves volt, én vittem magammal. A férjem, Rodrigó akkor még velünk élt. Ő gyerekkora óta a tengerpartra járt ezeken az éjszakákon. Van egy szikla, amihez különösen ragaszkodik, minden évben oda foglal helyet magának. Én a kis Pedróval a parkban töltöttem az éjszakát. Ez egy kicsi gyereknek megfelelőbb hely, mint a szeles tengerpart. Amikor a nap lement, és letelepedtünk a fűben, Pedró még nagyon élénk és kíváncsi volt. Alig győztem válaszolni a kérdéseire. Egy ideig érdeklődve nézte a csillagokat, de aztán elálmosodott. Az ölembe hajtotta a fejét, és jóízűen aludt reggelig. Gondosan betakargattam, és végre átadhattam magam az ünnep lényegének, a csillagok csodálatának, gondolataim rendberakásának. Napfelkeltekor felébresztettem Pedrót, hogy ő is élvezhesse a „tisztánlátás reggelét.” Nem sokat értett az egészből, de mégis nagy élmény volt a számára. Mélyen megérintette az ünnep hangulata, és nagyon sokszor emlegette még ezt az éjszakát.
– Most is te viszed magaddal. Rodrigó nem reklamál emiatt?
– Nem, de már jelezte, hogy két év múlva majd ő szeretné magával vinni. Aztán, majd ha Pedró nagyobb lesz, keres magának saját helyet és egyedül tölti az éjszakát. Van amelyik gyerek már tíz évesen önállóan ünnepel, de van amelyik csak tizenhat évesen. Kíváncsi leszek, Pedró mikor vonul majd külön…
– Mindig ennyire előre terveztek?
– Általában. Aztán persze nem mindig sikerül úgy, ahogyan terveztük. De kell, hogy legalább nagy vonalakban legyen valami elképzelésünk a jövőnkről. Jó érzés, ha a jövőben is vannak biztos pontok. Ti hol töltitek a holdtalan éjszakát? Gondolom, a palota nektek a parkban foglalt helyeket.
– Evantól úgy tudom, számunkra az Arik emlékhely környékén foglaltak le helyeket – válaszoltam. – De engem külön is meghívott egy másik helyre…
– Hová?
– Egy borostyánnal befuttatott sziklához, egy fenyőerdő tisztásán. Azt mondta, neki régóta ez a kedvenc helye.
– Akikó! Tudod, hogy ez mit jelent?
– Gondolom, udvariasság.
– Egy frászt! Ez házassági ajánlat.
– Mi?
– Ezen az éjszakán mindenki egyedül néz szembe a végtelennel, és saját magával. Házastársak, szerelmesek, barátok sem szoktak ugyanarra a helyre menni.
– Akkor most már még jobban nem értem.
– Csak abban az egyetlenegy esetben szokás valakit meghívni ilyenkor, ha a „tisztánlátás reggelén” valami nagyon fontosat akarnak kérdezni tőle… Ahogy én Niltől.
– Nem biztos, hogy a kérdése a kettőnk személyes kapcsolatára vonatkozik… – mondtam, de közben eszembe jutott Evan arckifejezése, fátyolos tekintete ott, a holdfényes tisztáson, és elbizonytalanodtam. Nekünk ugyan a Föld és a Szerena kapcsolatáról kell tárgyalnunk, de most már nem voltam benne biztos, hogy csak arról lesz szó…
– Bocs, nem akartam belekotnyeleskedni – vonult vissza Tereza. – Valóban nem tudhatom, mit akar kérdezni.


Gyönyörűséges, sötét olajzöld, majdnem fekete ruhámmal gyorsan bevonultam egy próbafülkébe, de azért hallottam Dalma és Tereza suttogását.

– Nem tudom, hogyan csinálta Akikó, de biztos vagyok benne, hogy felkeltette Evan érdeklődését – susogta Tereza.
– Ez természetes – felelte Dalma. – Akikó szép és érdekes, Evan pedig, úgy vettem észre, sem nem vak, sem nem buta.
– Persze, te alig ismered Evant, nem tudod, hogy milyen kemény dió.
– Én csak egy kedves, idősödő urat látok, aki örül, hogy fiatalasszonyoknak csaphatja a szelet.
– Ez csak a felszín. Nem sok időt töltök a palotában, de azért elég sok mindent láttam és hallottam már ott.
– A palota biztosan tele van izgalmas pletykákkal…
– Ajaj! Evan és Norína közt már hosszú évek óta folyik egy különös játék.
– Nocsak! Ez érdekes.
– Evan állítólag már a főiskolán is szerelmes volt Norínába. Amikor az mást választott férjéül, ő is hirtelen megnősült. Norína még most is a választottjával él, három fia született. Evan házassága viszont nem tartott soká. Miután megszületett a lánya, hamar elváltak. Néhányszor még összeköltöztek, de mindig újra szétváltak. Húsz éve már, hogy makacsul egyedül él. Valósággal Elmer királyt játszik. Szebbnél szebb nők ostromolják folyamatosan, de minden eredmény nélkül. Néha elmegy valamelyik hancúr-klubba, de nincs tartós kapcsolata.
– Hancúr-klubba? Az mi?
– Oda járnak azok, akiknek éppen nincs partnerük, vagy épp egy kis változatosságra vágynak.
– Ezek ilyen szex-klubok?
– Naná, nem is verseket olvasnak fel egymásnak…
– Nem ciki, ha kiderül egy ismert emberről, hogy ilyen helyekre jár?
– Nem, dehogy. Mindenkinek az életében van olyan időszak, amikor gyakran jár oda.
– Te is voltál már ilyen klubban?
– Persze. Főleg a vándor-éveimben. Itt, a városban, ahol sok az ismerős, inkább az álarcos klubokba jártam, de más helyeken, inkább az álarc nélküliekbe.
– Egy ilyen álarcos klubba talán még én is el mernék menni…
– Mitől félsz? Nem vagy már kislány…
– És, ha valami olyan történik, amit azért nem szeretnék?
– Nem történhet semmi olyan, amit nem akarsz. Ezeken a helyeken az az alapelv, hogy mindent szabad, de semmit sem muszáj.
– De mégis…a pénzért vett szerelem a Földön olyan pejoratív, olyan izé…
– Pénz? Arról itt szó nincs. Oda mindenki szórakozni megy, senki nem fizet senkinek. De ha mégis félsz egyedül odamenni, szívesen veled tartok.
– És Nil?
– Hogy jön ide Nil?
– Vele élsz. Nem lesz féltékeny? Egy kis szórakozás kedvéért kockáztatnád…
– Erre nem is gondoltam. Persze, ő nem szerenai. Lehet, hogy rossz néven venné?
– Minden bizonnyal. Ha sokáig él a Szerenán, talán ezt a szokást is beveszi a gyomra, de azt hiszem, most jobb, ha ezzel nem provokáljuk.
– Igazad lehet. Na, de nem is erről akartam beszélni, hanem Evanról és Norínáról.
– Van még valami róluk?
– Ó, hogyne. A palota kedvenc pletykatémája. Sokak szerint Norína visszaél Evan érzelmeivel és kihasználja őt. Sok kényes feladatot bíz rá, nehéz döntéseknél kikéri a tanácsát, és rá hárítja a felelősséget. Mások szerint viszont nem is Norína az uralkodó, hanem Evan, mert minden az ő kezében fut össze, minden fontos kérdésben ő dönt.

Nem tudtam már tovább vacakolni az öltözködéssel, kiléptem a fülkéből. Dalma csak egy kézmozdulattal jelezte, hogy forduljak körbe. Lassan körbefordultam. Tereza egy jade-ből faragott csattal lazán feltűzte hosszú, egyenes szálú, fekete hajamat. Hátralépett, és így szólt;

– Igazi királynő!

Az arcán áhítattal, szertartásosan meghajolt.

Dalma csak nézett, mintha moziban lenne, aztán nevetve pukedlizett egyet, ezzel feloldva a pillanat komolyságát, ünnepélyességét.

Tereza láthatóan zavarban volt. Azt mondta, hogy még Pedrónak is meg kell vásárolnia az ünnepi öltözetet, és sietve elköszönt.

Csak néztünk egymásra Dalmával, és nem értettük a helyzetet.

Előző oldal kosakati