A Káosz lord nyomában 2. rész

A jövő útjai / Novellák (421 katt) Mortelhun
  2022.06.19.

Hajnalban értem vissza a szállásomra. Meg voltam törve és fájdalom gyötört. A méreg csak lassan ürült ki a szervezetemből, sajnos erre nem is volt gyógyszer. A Clamatis Gelata ritka gusztustalan ellenfél tud lenni még a halálában is. A vadász egység bevitt a kórházba, ott ellátták a sebeimet, kaptam némi szintetikus izomstimulátort, hogy könnyebben tudjak járni, majd az utamra engedtek. Miután a kocsimat leparkoltam, fáradtan kászálódtam ki belőle. Tekintetem végigfutott a 120 emeletes épület üvegfalán, és eszembe jutott, ha most elromlana a lift, igen megszívnám, hosszú lenne az út gyalog a 78-ik emeletig. Amint beértem a hallba, már fordultam is volna a lift felé, mikor is az éjszakás recepciós megszólított:

– Mr. Lee…, várják önt – és a kezeivel a bár felé mutatott, mely ilyenkor igen kihalt volt.
– Köszönöm, Bob… – válaszoltam és megindultam a bár irányába. Semmi kedvem nem volt ehhez az egészhez, csak egy forró zuhanyra vágytam, egy hatalmas pohár whiskeyre és egy nagy alvásra.

A bárban kékes fény honolt, a pultban a kedvenc mixerem unatkozott, intett felém, én vissza neki, majd az egyetlen vendég felé indultam, aki a legtávolabbi sarokban ücsörgött. Közeledtemre felállt. Maxim Atya volt, a Bevégzők főpapja. Ja, hogy kik azok a bevégzők? Sose tudd meg! Valahol még én is irtóztam tőlük.

– Atyám – meghajtottam a fejem a főpap előtt.
– Fiam, örülök, hogy látlak! – a hangja rekedtes volt, mint mindig.
– Atyám, jól sejtem, ha te vagy itt személyesen, akkor a baj nem kicsi? – s közben helyet foglaltam az inkvizítorral szemben és intettem a pultosnak.
– A Clamatis Gelata…, nos, fiam, a Clamatis társként van jelen. És most egy Lordot keresünk. Azaz keresel…, de ezt már tudod.
– Én…? Attól tartok, összetéveszt valakivel, Atyám… Már nem vagyok Démo… – ám ezen a ponton csendre intett.
– De, az vagy ismét a mai naptól kezdve. Sőt, mától hozzánk tartozol. Hozzám tartozol. Te leszel a meghosszabbított jobb kezem. Az implantátumaidat a központ aktiválni fogja, a szobádban pedig fent vár már a felszerelésed. A Legszentebb Keresztes nevében purgálhatsz eztán. Vedd ezt egy megbízatásnak, fiam!

Hosszan hallgattam a plüss fotelben hátra dőlve, szemben az egyház ezen vérszomjas vezetőjével. A pultos letette elém a szokásos italomat, s én kérdőn néztem a főpapra, hogy kér-e valamit, de ő a kezével intve útjára engedte a srácot. Míg a remek ír aranyat kortyoltam, azon tűnődtem, hogy kell-e ez nekem igazán. És persze tudtam, hogy nem. A jelenlegi, vagyis immáron az ezt megelőző munkám kényelmes volt. Pár egyszerű lopás vagy gyilkosság, ezeket csak kivizsgáltam, megírtam a jelentést, és minden rendben volt. Most viszont ismét kínlódhatok az éjszaka ocsmány lényeivel.

– Atyám…, és ez a khm…, megbízatás meddig tartana?
– Csak ezen ügyre érvényes, fiam. Aztán minden visszatér a régi kerékvágásba, te mész jobbra, az egyház meg balra.

Lehúztam a whiskey maradékát, egy újabb adagért intettem, és közben rágyújtottam egy cigarettára. Hittem is, meg nem is, amit mondott.

– Nos…, fiam, akkor visszakapcsolhatunk a rendszerbe? – kérdőn nézett rám, s én csendben bólintottam.

A főpap elővette a kommunikátorát, és csak ennyit szólt bele: „kezdhetitek”

Egy pár pillanatig nem történt semmi, aztán egyszer csak áramütéshez hasonló dolgot éreztem. Az izmaim megfeszültek, az agyamban ezer csillag fénye robbant szét. A fülem élesen sípolni kezdett, miközben éreztem, az orromból vér kezd szivárogni. A szemeim ki akartak ugrani a helyükről, s úgy tűnt, a vérem helyét valamilyen savas anyag veszi át lassan, mely milliónyi tűként marta az ereimet. Felordítottam a kíntól, és ezzel egy időben a görcstől összeránduló kezem szétroppantotta a poharat, melyet még mindig fogtam, a cigim pedig a földre esett. Fejjel előre buktam a padlóra, képtelen voltam tompítani a leérkezést. Zihálva vettem a levegőt és könnyeztem, miközben lassan kezdett csendesedni ez a belső metamorfózis. A félhomályban, amely uralta a teret, lassan világosság gyúlt, ahogy a szemimplantátumom átváltott nappaliból éjjeli látásmódra, a fájdalmaim pedig egycsapásra megszűntek, ahogy a belém épített elsősegélyrendszer apró fájdalomcsillapító robotokat juttatott a véráramba, azok pedig elkezdték tenni a dolgukat. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Vége.

Nagyon lassan, óvatosan álltam fel a földről, mert tudtam ezek után mellék-, avagy utóhatásként hányinger és szédülés is következhet, ritka esetben eszméletvesztés is. De semmi ilyen nem követte az átlényegülésemet. Odafordultam Maxim Atyához, ám már csak azt láttam, ahogy az árnyból kiváló élőholt testőreivel elhagyja a termet.

– Hát persze… – mormogtam magamban. – Jellemző…, ez annyira jellemző.

Nem siettem sehová a bárból, így odaültem a pulthoz. Rendeltem még egy whiskeyt, mellé egy presszót kevés tejjel, és egy szivart is vettem. S amíg csendben füstölögtem, éreztem, hogy ez egy igen hosszú tortúra lesz.

Előző oldal Mortelhun