Az elmúlás katatóniája
A szó még lehet attól dühös,
Hogy valami halk, parkbéli susogás
Feni fogát, s teremt káoszt az emberben.
Abban az emberben, amely megrészegülve
Önnön képzelt hatalma végett,
Saját nyakára tekeri a világ fájdalomból szőtt kötelét.
Ahogy bálna fúj a vízben, úgy fújtat az ember,
S lerázván a józan ész béklyóját,
Mint egykor volt ódon csatahajó, elindul,
Megütközik saját démonaival.
Bár a harc egyenlőtlen, kerüli feledés,
Hiszen az ember felemelkedése,
Egyben önmaga lassú haláltusájává nemesült.
Marad pár templom, marad vers és régi könyv,
S itt marad az állati létnek pár graffiti,
a világ üres, párástekintetű peremén.
