Úton

Szépirodalom / Álmok (1098 katt) Alina
  2011.05.30.

Pár nappal ezelőtt egy esküvőn voltam, ahol egyházi szertartás is volt. Az egyik rész különösen megfogta a figyelmemet. A lelkész szerint a párválasztásnál már nincs olyan, hogy „Meglátok egy nőt, vagy megtetszik egy férfi, és megszerzem magamnak!” Csak Isten döntheti el, kivel kössük össze az életünket. Az egészet úgy példázta, mintha túráznánk egy ösvényen. A mi túrajelzésünk a piros, és ahol a kék túraútvonal találkozik a pirossal, ott találkozunk az Úr által nekünk hergelt párunkkal. Bocsánat. Vagyis azzal, akit nekünk rendelt.

Én szinte rögvest képzelődésbe estem. Lelki szemeim előtt megjelentem terepszínű katona nadrágban, zöld trikóban (olyanban, ami kihangsúlyozza, amit ki kell hangsúlyozni) és természetesen bakancsban, hiszen mégiscsak „túrázok”. Viszont az én ösvényemen nincs jelzés, se kék, se piros, sem semmilyen, egyáltalán nincs. Ösvény is csak úgy, hogy egy hatalmas bozótvágóval hadonászok magam körül a vadon közepén, és próbálok előre haladni. A csalitos nagyon sűrű, és rólam már patakokban ömlik az izzadtság a hátam közepén és a melleim között is. Töretlenül irtom a bozótost, de nem találkozom senkivel, és másik ösvényt sem látok. Néha azt hiszem, láttam valamit, ami turistajelzésre hasonlít, de mindig kiderül, tévedtem. Még mindig a vadon közepén vagyok, egyes egyedül. Éhes vagyok és szomjas, de nincs patak a közelben, és sehol egy gyorsétterem. Egyetlen fegyverem a bozótvágó, amivel nem tudok vadászni.

Időnként látok egy szarvast. Gyönyörű állat. A szőre vörösen izzik, amikor rásüt a nap. Bőre alatt látni az izmok mozgását, amikor méltóságteljesen lépked. Néha egészen közel merészkedik, már-már elhiszem, hogy megérinthetem. Azután eltűnik, mintha incselkedne, játszana velem. Van, hogy csak a távolban látom, ahogy gázol a szügyéig érő cserjék között. Ha felé lépek, elhagyva az ösvényemet, riadtan szökell még messzebbre tőlem, és én ismét szem elől veszítem. Ekkor feldühödök. Újult erővel forgatom a bozótvágómat, a bokrok hasadnak, törnek, új utat nyitnak az ismeretlenbe. Megfogadom, nem keresem a szarvast. Nem csodálom könnyed léptét és hatalmas agancsát, mely koronaként ül nemes fején. Nem én!

Ekkor, mintha káprázat lenne, szemem sarkából elsuhanó árnyat látok. Nem nézek arra, mégis tudom, hogy ő az. Újra és újra hallom léptei hangját, látom a nyomában megrezzenő leveleket. Még a bőre illatát is érzem. Tudom, ha felnéznék, ott lenne ismét. Megérinthetetlenül, elérhetetlen távolságban. Csak azért, hogy eltűnjön, megint…

Előző oldal Alina