Szerena-szisztéma (Akikó naplója) 9-10. fejezet

A jövő útjai / Novellák (361 katt) kosakati
  2022.06.11.

009.

Rodi nem volt rá kíváncsi, hogy Engor mit álmodott meg a számára. Reggel üresen találtuk a szobáját. Akkor még nem tudtuk, hogyan csinálta, de azt rögtön láttuk, hogy eléggé sietősen távozott. Ágya szétdobálva, egy kis asztalkán pedig ott hevert a kommunikátora és a V betűs gyűrűje. Engor tajtékzott. Soha nem láttam még ilyen dühösnek. Halántékán kidagadtak az erek, keze időnként ökölbe szorult.

Hamarosan megérkezett Nia és Evan, olyan derűsen és vidáman, mintha tegnap mi sem történt volna. Nia még az eddigieknél is pazarabb ruhában tündökölt. Halványkék lepleiben, csillogó gyöngyeivel olyan volt, mint egy hajnali harmatcseppekkel ékeskedő kis harangvirág. Evan ünnepélyes sötétkék öltözetben feszített, kabátja hajtókáján egyetlen egy szem gyöngy. Mindkettőjük arca kisimult, nyugodt, ünnepélyes.

Láttukra Engor csak még idegesebb lett. Felindultan adta elő Rod eltűnését, és nem értette, Niáék miért nem értik meg az idegállapotát. Úgy érezte, nem veszik komolyan a problémát.

– Ma Elmer napja van. Rodot majd megkeressük holnap – vetette oda könnyedén Nia.
Engor nem akart hinni a fülének.
– Úgy látom, nem értik! Rod dezertált. Azonnal meg kell keresnünk!
– Erre most nem érünk rá, Engor – mondta Evan a legnagyobb nyugalommal. – Indulnunk kell Elmer emlékhelyére, hogy elfoglaljuk a számunkra fenntartott helyeket. Az amfiteátrumban helyet kapni ezen a napon nagyon nagy megtiszteltetés. A királynő személyes ajándéka a számotokra. Elvárja, hogy valamennyien ott legyetek.
– Így sem leszünk ott valamennyien, mert Rod megszökött.
– Hogyhogy megszökött?
– Elmenekült a várható büntetés elől. Este bezártam a szobájába, de reggelre hűlt helye volt.
– Azt akarod mondani, hogy nem szabtál ki a számára büntetést, hanem e-helyett ítélet nélkül korlátoztad a személyes szabadságát?
– Ma reggel akartam megbüntetni…
– Tétováztál, haboztál, vacakoltál… húztad az időt… nem döntöttél…, ahogy azt a Földön szokás… A földi kultúra jellemző ellentmondása a rohanó élettempó, és a lassú ügyintézés, a döntésképtelen vacakolás… A gömbtaxis bezzeg már tegnap megkapta a büntetését. Eltiltották a gömboktatástól végleg, a taxizástól egy évre, a gömbhasználattól pedig egy hónapra. Nem láttad a hírcsatornán? Nem érdekel, hogy mit kavart a csoportod egyik tagja? Hát milyen vezető vagy te? És rád bíztak egy expedíciót? Rád bíztak egy hajót? Rád bíztak ötven embert, mikor még egy buta, felelőtlen gyereket sem tudsz megrendszabályozni?
– Na, ebből elég! A végén még az derül ki, hogy én vagyok a hibás. Engem támad ahelyett, hogy segítene megkeresni azt a kis szarházit. Rod egyébként nem gyerek, csak kis termetű, de nagyon is tisztában volt vele, hogy mit követ el a szökéssel.
– Én a szerenai törvények szerint jártam el, amikor megvontam tőle a gömbhasználati jogot. Én ennél többet nem tehetek. Amíg nem követ el valami újabb törvénysértést, én hivatalosan nem kerestethetem.
– Parancsom és a szabályzat ellenére levette a kommunikátorát. Ezért sem lehet kerestetni?
– Nem. Ez csak a te parancsod, amit te nem tudtál betartatni. A szerenaiak akkor teszik le a kommunikátorukat, amikor nekik tetszik. Ez nem törvénybe ütköző.
– És, ha megint száguldozni kezd egy gömbbel? Akkor elkapják?
– Már említettem, hogy megvontam tőle a gömbhasználati jogot. Ez azt jelenti, hogy egyetlen egy gömb sem indul el, ha a vezérlőműve felismeri az ujjlenyomatát. Azon kívül itt hagyta a gyűrűjét, anélkül pedig még csak kinyitni sem tudja a gömböket.
– Megkeresem azt a kis hülyét, és darabokra szedem!
– Nyugodj már le egy kicsit! Magánemberként persze keresheted, de nem most, hanem majd délután… akkor majd én is segítek. Nilt is percek alatt megtaláltam, Rod is meglesz. De most már indulnunk kell.

A felvonóba mi szálltunk be utolsónak Evannal. Miközben lefelé ereszkedtünk, megkérdeztem tőle, hogy hogyan fogja Rodot megtalálni, hiszen nincsen nála se gyűrű, se kommunikátor.

– Fogalmam sincs… – vonta meg a vállát, de hamiskás mosolyából arra következtettem, hogy van ötlete, csak nem akarja az orromra kötni.
– Csak nem mond csődöt ez a csodálatos, mindent regisztráló rendszer? – gúnyolódtam.

Evan nem válaszolt, csak mosolygott. Néhány emelettel lejjebb belépett a liftbe egy szállodai egyenruhát viselő fiatal lány. Evan megkérdezte tőle, hogy nem látta-e véletlenül Rodot.

– De láttam – vágta rá a lány.
– Hol? Mikor?
– Úgy éjféltájban. Vacsorát kért a szobájába. Én vittem fel neki.
– Te engedted ki? – kérdeztem.
– Zárva volt az ajtaja, az általános szállodai kulccsal kellett kinyitnom, hogy bejussak és bevigyem, amit rendelt.
– És nem zártad vissza? – hüledeztem.
– Miért zártam volna? – tárta szét a karjait nevetve.
– De hát be volt zárva… – értetlenkedtem.
– Na és? – nevetett a lány. – Nekem nincs jogom korlátozni egy vendég személyes szabadságát.
– Rodot keresi a parancsnok, mert elszökött a büntetés elől.
– Tudom – pirult ki a lány arca. – Rod elmondta, hogy a parancsnok be akarja zárni az űrhajó sötétzárkájába… Csak azért, mert fröcskölt egy kicsit.
– Elég veszélyes fröcskölés volt az… – állt mellém Evan.
– De mindenki megúszta… és igazán olyan jópofa volt, ahogy szántotta a vizet. Láttam a hírcsatornán a produkcióját, és nagyon tetszett.
– Nocsak, nocsak…
– Igenis, tetszett. Én is ki fogom ezt próbálni, csak nem a strandon, hanem beljebb, a nyílt vízen, ahol nem járnak a vízi biciklik. Ki is jelöltek már egy szektort, ahol lehet vízi-gömbözni…

A lány pár emelettel lejjebb kilibbent a liftből. Mielőtt becsukódott volna utána az ajtó, láttam, hogy valami apró repülő valami, talán szúnyog utána repül.

– Azt hittem, benn a szállodában nincsenek szúnyogok… – jegyeztem meg.
– Hát ez nem is szúnyog volt.
– Akkor meg mi?
– Mikrokamera.
– Micsoda? – meresztettem nagy szemeket.
– Jogom van titkosszolgálati eszközöket használni.
– És ez nem korlátozza a személyes szabadságot? Vagy a mikrokamera felvételei is nyilvánosak?
– Nem. Ezeket a felvételeket csak én tudom megnézni. Csak az én kommunikátoromra sugároz adást. A helyzet az, hogy Rodit valóban meg kell találni, ez a kislány pedig lehet, hogy elvezet hozzá. Rod veszélyes lehet a Szerenára, és önmagára is. Szemmel akarom tartani. Rod veszélyes tendenciákat indíthat be… Talán jobb lett volna, ha Engor nem vacakolja el a dolgot, hanem bezárja. Ha az indulásotok napjáig nem tesz semmi törvényelleneset, akkor addig békén hagyjuk.
– És akkor elkapják?
– Nem.
– Nem értem.
– Ha úgy látom, hogy nem veszélyes a Szerenára, akkor az indulás előtti napon felkeresem, és megkérdezem, hogy megy, vagy marad.
– Hogyan?
– Ha nem kíván az űrhajótok sötétzárkájában hazautazni a Földre, és elfogadja a Szerena szabályait, akkor politikai menedékjogot kaphat és letelepedhet ezen a bolygón.
– Ezt úgy érti…
– Igen. Aki elfogadja a Szerena elveit, és annak gyakorlatát is, az maradhat.

010.

Mai szállodánk is közel volt a parkhoz. Közvetlenül a tizennyolcas kapunál állt. Ez is toronyszálló volt, mint előző szállásunk, de ez a torony nem kör alaprajzú volt, hanem téglalap alapú. A liftek nem a belsejében helyezkedtek el, hanem az épület oldalain lévő üvegcsövekben futottak. Elég szédületes volt bennük az emelkedés, az ereszkedés. Negyvenötödik emeleti szobánk ablakából jól lehetett látni a parkban Elmer amfiteátrumát. Ablakunk elég magasan volt ahhoz, hogy a park szélén álló magas fák ne takarják el előlünk ezt a nagyszerű építményt. Elmer amfiteátruma fehér márványból épült, és egy kis völgyben helyezkedett el. A völgy egyik oldalát az ülőhelyek félköre foglalta el, a másik felét a színpad és a mögötte emelkedő, állandó díszletként szolgáló, domborművel díszített márványfal. De ami a legkülönösebb volt, az a nézőteret és a színpadot elválasztó patak. Innen, fentről jól láthattuk, hogy a folyóból egy keskeny csatorna vezet az amfiteátrumba, átfolyik rajta, majd pár száz méterrel délebbre visszatér a folyóba. A keskeny, talán három méter széles csatorna mindkét partján márvány sétány futott, külső oldalán alacsony, ülőhelynek alkalmas padkával. Akkor még csak különösnek találtuk ezt a megoldást, később megtudtuk, hogy ennek konkrét szerepe van.

Amikor a lifttel lefelé tartottunk Evannal, sok kérdésem lett volna erről az építményről, de ezekre nem került sor a kis pincérlánnyal való beszélgetés miatt. Mire leértünk a földszintre, a többiek már mind ott voltak, és éppen azért morgolódtak, mert Engor meglehetősen óvodás módszerrel létszámellenőrzést tartott. Egyszerűen megszámolt bennünket, mint juhász a birkáit… És már megint kevesebben voltunk.

– Ki nincs még itt Rodon kívül? – mennydörögte.

Kiderült, hogy már megint Nil tűnt el. De hamar elült a kitörni készülő vihar, mert az utolsó pillanatban leszállt mellettünk egy gömb és Nil ugrott ki belőle.

– Bocsi a késésért, de… – kezdte Nil a mentegetőzést, aztán látva Engor arckifejezését inkább nem folytatta.

Tereza nevetve integetett nekünk a felemelkedő gömbből.

Végre elindultunk a tizennyolcas kapu felé. Feltűnt, hogy az utcán és a parkban is mindenki kék ruhában van, nem csak mi. Azon nem csodálkoztam, hogy a mi csoportunkban mindenki kék ruhát visel, mivel reggel ezeket az ünnepi viseleteket küldték nekünk a palotából. Mindenkinek a méretére szabott, hajszínéhez, bőrszínéhez illő ruhát hoztak. Valamennyi ruha egyszerű, de elegáns szabású volt és egyszínű. Minden minta és fodor száműzve, de minden ruha a kéknek más-más árnyalatában pompázott. Először öltöttünk magunkra szerenai ruhát, és ez nem is volt annyira egyszerű. Szükségünk volt a palotabeliek segítségére. A rafináltan egyszerű leplek magunkra öltése egy kicsit trükkös dolog volt. A ruhák egy selyemhez hasonló, de annál rugalmasabb, nem gyűrődős, szép esésű anyagból készültek. Nagyon kellemes érzés volt ezekben a ruhákban lenni, mozogni. Hogy teljes legyen az eleganciánk, könnyű, kényelmes szandálokat is kaptunk, a férfiak egy szem gyöngyből készült kitűzőt, a nők pedig a ruhájukkal azonos színű gyöngysort. Úgy éreztük, ilyen gyönyörűek még soha életünkben nem voltunk. Kicsit alább hagyott a lelkesedésünk, amikor láttuk, hogy mindenki más is épp oly elegáns, mint mi. Az emberek a kék ezer és ezer árnyalatában pompáztak.

– A kék a hétköznapokban is egy nagyon népszerű szín – magyarázta Nia –, de Elmer napján mindenki kékbe öltözik, és csakis kékbe. Ez hagyomány. Elmer király felesége halála után csak és kizárólag kék ruhát viselt, a kék szemű asszony emlékére.

A parkban, amerre mentünk, több helyen is láttunk hatalmas kivetítőket. A kivetítők előtt sokan letelepedtek a fűbe, vagy apró, kinyitható székeikre. Sokan sétáltak, beszélgettek a sétányokon is, megteltek a tisztások, és egyáltalán tele volt az egész park. Úgy tűnt, legalább a fél város itt korzózik. Ahogy közeledtünk az amfiteátrumhoz, láttuk, hogy a csatorna partjain, a márványsétány padkáin is szinte minden helyet elfoglaltak már.

– Nem jöttünk későn? – aggodalmaskodott Engor. – Lesz helyünk az amfiteátrumban?
– Az amfiteátrumba ma csak a meghívottak léphetnek be – nyugtatta meg Nia. – Más napokon bárki bemehet, de ma csak az előadás szereplői, az Elmer főiskolára pályázó tizenhat évesek a szüleikkel és a meghívott vendégek. A más napokon tartott előadásokra, koncertekre a hálón keresztül lehet helyet foglalni. Amikor nincs semmi rendezvény, akkor pedig nyitva áll minden arra járó számára.
– Akkor ez egy zártkörű rendezvény?
– Nem egészen. Az amfiteátrumba csak hatszázan férünk be, de a parkban és a városban sok helyen telepített kivetítőkön, na meg persze a kommunikátorokon bárki végignézheti az ünnepséget.

Odaértünk az emlékhely szobrokkal gazdagon díszített bejáratához. Karcsú nőalakok álltak sorfalat az amfiteátrum belseje felé. Mielőtt elfoglaltuk volna a helyünket, Nia mutatott nekünk egy üres szobortalapzatot, amire szépen, egymás után valamennyien ráfektettük a tenyerünket. Regisztráltunk. Ez még mindig szokatlan volt nekünk.

– Na, már megint megszámolnak bennünket… – kuncogott Dalma.
– Ez a szerenai rendszer alapja… – tárta szét a karjait Evan, és addig terelgetett minket a márvány padsorok között, míg sikerült kettőnk közé letelepednie.

Elég kemény és hideg volt a márvány, de szerencsére kék ruhás kisfiúk és kislányok puha és persze kék párnákat osztogattak a helyet foglaló vendégeknek.

Az ünnepség hajszálpontosan a megadott időpontban elkezdődött.

Először egy csengő hangú gyermekkórus énekelt el egy himnusz-szerű dalt. A dal egy nagyon szép melódia segítségével mesélte el, hogy milyen szépséges szép a Szerena, hogy milyen jó, hogy Szerena, az egykori, első ideérkező telepes-hajó navigátora megtalálta ezt a gyönyörű helyet, hogy Szerena lett az első királynő és örökül hagyott nekünk mindent, ami szép és jó. Daloltak még hosszan a tengerpart városairól, a zord hegyekről, a lakatlan, rideg, viharok szaggatta fennsíkról, a tengerről, a tenger szigetvilágáról, az Aranykagyló öbölről, a déli kontinens lágy lankáiról, szelíd dombságairól, végtelen mezőiről, ősöreg erdőiről…

Nagy tapsot kaptak, aztán már kezdődött is az előadás.

– A színdarab – súgta Evan, halkan, hogy a többi nézőt ne zavarja – Elmer király életéről szól. A történetet a legnépszerűbb színészek, a városok szépségkirálynői és az Elmer főiskola elsősei adják elő. Ebben a darabban szerepelni nagyon nagy megtiszteltetés…

A népszerű színészeket még csak értettük, de hogy jönnek ide a szépségkirálynők és a főiskolások… Ki sem mondott kérdésünkre Evan máris válaszolt.

– A királyi család tagjait, Szerena királynőt, fiát, Arikot, unokáját, Elmert és a többi szereplőket színészek alakítják. A szépségkirálynők személyesítik meg Elmer menyasszonyait, a főiskolások padig Elmer gyermekeit.
– Menyasszonyait? Hány volt neki?
– Pontosan nem tudom, körülbelül száz, vagy több egy kicsit… A regisztrációs rendszer akkor még nem volt olyan tökéletes.
– Nem mondom, nagy szoknyavadász lehetett a jó király…

– Nem ennyire vidám a történet… Elmer király szeretett felesége meghalt a szüléskor gyermekével együtt. Az orvosok tudása és felszereltsége akkor még nem állt olyan magas szinten, mint most. Ne felejtsük el, ez még a letelepedés utáni harmadik generáció, sok minden még ideiglenes volt és kezdetleges. A királynénak pedig volt egy veleszületett betegsége, ami addig tünetmentes volt, de akkor végzetessé vált. Hiába küzdöttek értük, nem tudtak segíteni rajtuk. A tragédia annyira megviselte a királyt, hogy évekig még csak nem is gondolt nősülésre, nőkre. Az évek viszont teltek-múltak. A város lakói – akkor még csak ez az egy város állt – egyre nagyobb nyomást gyakoroltak rá a trónutódlás kérdésében. Követelték, hogy gondoskodjon trónörökösről. Elmer belátta, hogy ez bizony fontos kérdés, és nagy nehezen beadta a derekát. A trónutódlás addig sem volt teljesen automatikus. Szerena egyetlen gyermeke Arik volt. Ez esetben egyértelmű volt a dolog, ráadásul problémamentes, mert Arik rátermett és közkedvelt ember volt. Megkoronázása nem volt kérdés. Ariknak viszont öt gyermeke született. Ezért aztán meghozta azt a törvényt, hogy nem automatikusan az elsőszülött a trónörökös, hanem a király kiválasztja gyermekei közül a legalkalmasabbat az uralkodásra. Arik Elmert, másodszülött fiát választotta. Sejteni lehetett a döntést, de bizonyossá csak akkor vált, amikor Arik hetven évesen visszavonult és nyilvánosságra hozta. Arik legidősebb fiát csak a zene érdekelte. Nem volt áttekintése a rendszer felett, és nem is vágyott az uralkodásra. Csak a művészetének élt, és boldog volt, hogy nem kell a korona terhét viselnie. Harmadik gyermeke, egy leány, gyenge képességű de akaratos személyiség volt. Szeretett volna királynő lenni, de apja nem támogatta ezt a törekvését. Elmernek volt még két fiatalabb fiútestvére, de ők annyira tisztelték és szerették kisebbik bátyjukat, hogy nem akartak az útjába állni. Elmer akkor már negyven éves volt és évek óta gyászolta elvesztett szerelmét. A koronázás után beleegyezett, hogy gondoskodjon trónörökösről. Megkérte a várost, hogy keressen a számára megfelelő menyasszonyt. A város persze felbolydult. A királynői címre pályázó lányok és asszonyok ostromolták a város vezetését. Végül is egy nyilvános versenyen döntötték el, hogy ki a legszebb, legkedvesebb, legokosabb, legalkalmasabb. Nehéz volt választani a sok jelentkező közül. Nemcsak azért volt olyan sok a jelentkező, mert sokan vágytak a királynéi címre, hanem azért is, mert sok lány egyenesen szerelmes volt Elmerbe. Ez nem is csoda, hiszen a király nagyon jóképű, elegáns, nagy tudású, jó humorú, közkedvelt ember volt. Nagyon sok lány álma volt, hogy feloldja a király szomorú magányát. És ez az álom most valóra válhatott egy szerencsés kiválasztott számára. Nagy volt az izgalom, nagy volt a verseny, de végül is megszületett a döntés. A kiválasztott szépség beszállt egy feldíszített csónakba, és útnak indult a folyón. A parton ott tolongott a város népe, hogy közelről láthassák a kiválasztottat. Elmer virágait dobálták a vízbe, amerre a díszes csónak elhaladt, azt a bájos kis virágot, amit már bimbósan is megcsodáltál a minap. Jókívánságokat kiabáltak a lány után és boldog várakozással tekintettek a jövőbe. Kiválasztották a király számára a legszebbet, legkülönbet, és elküldték a nemes feladatra. A többi már Elmeren múlt. De csalódniuk kellett a királyban. Elmer kedvesen fogadta a lányt, de sajnos nem szeretett belé. A lány ott élt vele a palotában egy egész éven át, de nem lett belőle királyné. Elmer nem tudta elfelejteni elvesztett szerelmét. A lányt őszintén megkedvelte, de nem akarta aranykalickába zárni. Ezért amikor az teherbe esett, Elmer elismerte, és herceggé nyilvánította a gyermeket, de visszaadta a lány szabadságát. Szeretetteljes barátságban váltak el, és közösen gondoskodtak gyermekükről, Szeíz hercegről. A város viszont mindenáron királynét akart, és újra próbálkozott. Újabb verseny és újabb kiválasztott. Elmer elfogadta ezt az ajánlatot is, de ezt a lányt már csak pár hónapig tartotta maga mellett. A város makacs volt. Szebbnél szebb lányokat ültettek a díszcsónakokba, és indították útnak a folyón. Az évek során sok-sok lány járta végig ezt az utat, de egyikük sem tudta meghódítani a király szívét. A szerenai művészetnek, a zenétől a képzőművészeteken át a különböző irodalmi műfajokig máig is kimeríthetetlen témája, kincsesbányája Elmer és menyasszonyai története. A királynak az évek során sok gyermeke született, volt hát trónörökös jelölt bőségesen. Elmer viszont úgy döntött, hogy nem csak a vér szerinti gyermekei közül fog választani, hanem minden évben örökbe fogadott néhány tehetséges gyermeket is. Ők nem a hercegi, hanem az „Elmer gyermeke” címet viselték és a számukra alapított főiskolán tanultak a hercegekkel és hercegnőkkel együtt. Elmer sok időt töltött a gyermekeivel. Nap mint nap bejárt a főiskolára és figyelemmel kísérte fejlődésüket. Hetven évesen ő is visszavonult, és utódjául Amandát jelölte ki. Amanda nem volt vér szerinti gyermeke, de őt találta a legalkalmasabbnak. És nem tévedett. Amanda folytatta a hagyományokat, és hozzátette saját bölcsességét is. Ő intézményesítette az örökbefogadás hagyományát a királyi családban. Neki, magának csak három gyermeke született, de minden évben „Elmer gyermekének” nyilvánított tíz tehetséges tizenhat évest. Ez a hagyomány azóta is él, sőt törvénnyé vált. Amanda három gyermekéről az a hír járta, hogy nem is biztos, hogy Elmer unokái, de lehet, hogy egyenesen a gyermekei. Amanda Szeíz herceget, Elmer fiát választotta férjéül, de örök titok marad, hogy ő volt-e mindhárom herceg vér szerinti apja., vagy Elmer. Hármójuk kapcsolatáról sok mendemonda, találgatás és rengeteg szépirodalom keletkezett. Sok regényben és színdarabban dolgozták fel az idős király és a fiatal királynő kapcsolatát. Amandáról azt feltételezték, hogy párhuzamos kapcsolatban élt a két szeretett férfival. De most már hagyjuk a történelmet és figyeljünk az előadásra.

Az előadásra pedig valóban érdemes volt odafigyelni. Szép és érdekes volt, kitűnőek a színészek, szemkápráztatóak a ruhák… Az Elmert alakító színész különösen figyelemre méltó volt. Nemcsak a külső megjelenése tette alkalmassá erre a szerepre, magas, karcsú termete, arisztokratikus arca, de sugárzott belőle a bölcsesség, a nyugalom, a jóakarat, ami Elmert annyira jellemezte.

Emma szinte egyfolytában fotózott. Igaz, percenként adódott valami megörökíteni való, de másnap reggel mégis kicsit meglepődtünk fotósunk anyagán. A legtöbb képén az Elmert alakító színészt, Ewardot láthattuk. Ebből legalább világossá vált, hogy fotósunk hová tűnt el az előadás után. Pirulva be is vallotta, hogy megtalálta az „örök fotótémát.”

A színdarab hosszú volt és kezdtünk megszomjazni a melegben. Ekkor, mintha kitalálták volna a gondolatunkat, a színpadon egy olyan jelenet következett, amiben a király vendégül látta a város képviselőit. Miközben a színpadon ettek, ittak, a gyermekkórus tagjai kis kosárkákkal körbejártak a nézőtéren és mindenkit kék színű lamda gyümölcsökkel kínáltak. Nem először tapasztaltuk, hogy a szerenai szervezés milyen pontos, körültekintő, minden igényt figyelembe vevő. A Földön ahhoz voltunk szokva, hogy még azért is harcolni kell, ami elvileg jár... Itt viszont elébe mentek a kívánságainknak. Ez az alaposan átgondolt, gondos szervezés most is kellemesen meglepett bennünket.

– A bőség nyugalma… – jutottak eszembe Evan szavai. – Ez igen! Nem kell kapkodni, tolakodni, veszekedni, és azon aggódni, hogy valakinek nem jut.

Ez a jelenet, az evés-ivással, a nézők kínálgatásával mintegy szünetként szolgált és két részre választotta a darabot. A színmű első része Szerena királynővé választását, a városalapítást, Arik életét, a park születését, Elmer ifjúkorát, feleségének elvesztését mutatta be. A darab második fele Elmerről és menyasszonyairól szólt. Az előadás egyik leglátványosabb jelenete volt, amikor az amfiteátrumon átfolyó patakon megjelent egy virágokkal gazdagon feldíszített csónak és a színpadon parádézó sok szép lány közül a kiválasztottat beleültették a város vezetői, és útnak indították. A gyermekkórus egy szép dalba kezdett, és a többi szereplő, meg a közönség nagy része is velük énekelt. A csónak kiúszott az amfiteátrumból. Ahogy dél felé tartott a csatorna vízén hallottuk, ahogy a parton ülők átveszik a dallamot, és énekkel kísérik útján a lányt.

Evan elmondta, hogy a lányok elcsónakáznak egészen a palotáig, ahol majd a királynő fogadja őket. A lányok a történet menete szerint sorban csónakba szálltak és kihajóztak az amfiteátrumból.

– Telt, múlt az idő, de Elmernek még mindig nem volt királynéja… – szavalta újra és újra a narrátor.

A szépségek pedig sorban elhajóztak.

A színdarab utolsó jelenetében Elmer megkoronázta Amandát. Az egész nagyon ünnepélyes volt és katartikus. A színpad hátterében, a nagy márványfalon a város Elmer-korabeli madártávlatból látható képe volt kifaragva. Aprólékos munkával ki volt dolgozva az óváros a hegyek lábánál, a park, a folyó és a tengerparton a palota.

A színpad közepén állt hófehér, gazdagon hímzett, gyöngyökkel díszített ruhában Amanda. Méltóságteljes, lassú zene szólt, és maga Elmer kezdett dalba, szépen zengő bariton hangján.

– „rád bízom a földet és a tengert,
rád bízom a hatalmat és a rendet,
rád bízom a bennünk élő ősöket,
és rád bízom gyermekeinket…”

Miután megtette az utat egy lépcsőn a trónustól le a színpadra, most lassú ünnepélyességgel lépdelt Amanda felé. Saját fejéről felemelte a koronát és szertartásosan a lány fejére helyezte a csillogó jelképet.

A zene hirtelen elhallgatott, egy percig néma csend volt. Aztán felhangzott egy csodálatos, euforikus dallam, és mindenki énekelt. Minket, kívülállókat is magával ragadott a hangulat, a dal és a látvány. Láttuk, ahogy a nézőtéren mindenkinek kipirul az arca, és örömtől csillog a szeme. Azt hittük, ezzel vége is az ünnepségnek, automatikusan felálltunk, hogy a kijárat felé induljunk. Evan mosolyogva intett, hogy üljünk még vissza.

– Még csak ezután jön az ünnep csúcspontja! Ne menjetek sehová!

Előző oldal kosakati