Szerena-szisztéma (Akikó naplója) 7-8. fejezet

A jövő útjai / Novellák (344 katt) kosakati
  2022.06.04.

007.


Reggel az ötvenedik emeleti étteremben gyülekeztünk. Kávéztunk, nézelődtünk, beszélgettünk. A napfelkelte legalább olyan látványos volt innen, mint tegnap a naplemente, csak az egész színpompának más volt a hangulata. Az esti színorgia helyett most finom, ködös kis harmóniák, friss, vidám fények kápráztattak el minket. A különbséget Emma, expedíciónk régésze, amatőr festője és lelkes portréfotósa fogalmazta meg;

– Évekig tudnám festeni ezt a panorámát! – lelkendezett. – A tegnap esti képnek azt a címet adnám, hogy „Fülledt erotika”, vagy azt, hogy „A vágyak tengere”, a ma reggelinek pedig azt, hogy „Kitisztul az agyam”. Beleszerettem ebbe a városba. Legszívesebben itt maradnék, és életem végéig festenék és fotóznék. Úgy érzem, itt nem fogynék ki a témából sohasem.

A társaság kevésbé korán kelő része még nem jött elő a szobákból, bőven volt még időnk beszélgetni. Emma elővette, és sorban megmutatta nekünk tegnap készült képeit. Apró kis kamerája mindig a nyakában lógott, rengeteg felvételt készített. A kommunikátorával bárki bármit megörökíthetett ugyan, de ahhoz, hogy igazán megőrizni való képek szülessenek, ahhoz nem volt elég a technika, ahhoz egy kis művészi érzék is kellett. Emmának pedig volt… bőven.

Csodálatosan megkomponált képeket mutatott nekünk, azokról a látnivalókról, emberekről, amiket, akiket mi is láttunk, fotózgattunk. De ezek a képek mégis mások voltak. Emma ki tudta emelni, ki tudta választani az egészből a lényeget, a fontosat, azt, amit igazán érdemes látni, észrevenni, megőrizni.

Nia el is kért Emmától néhány jól sikerült felvételt és bemutatta őket a királyi hírcsatornán. Ez nagyon nagy szó volt, hiszen itt, a Szerenán az volt a bevett szokás, hogy a szabad csatornákra bárki feltehette a műveit, de a királyi csatornára csak az jutott be, aki a szabad csatornákon már jelentős ismertségre és népszerűségre tett szert. Emma tisztában volt vele, hogy ezt a gyors sikert kivételes helyzetének köszönheti, hiszen a távolról jött ember mindig érdekes, de ez nem vette el a kedvét. Bízott benne, hogy elég tehetséges ahhoz, hogy ne okozzon csalódást.

A királyi hírcsatorna minden nap tudósított róla, hogy aznap mit csináltunk, merre jártunk. Esténként a szállodában általában megnéztük magunkat. A rólunk szóló tudósítás után következtek Emma képei „Vendégeink így látnak bennünket” címmel. Emma úszott a boldogságban, hiszen minden művész álma, vágya, hogy megmutathassa mindenkinek, hogy hogyan látja a világot. Emma képei néha meglepőek voltak. Készített például egy képet Niáról. Ezen a hercegnő még szebb és légiesebb volt, mint a valóságban.

– Azt hittem, Nia szépsége fokozhatatlan… – jegyeztem meg keserűen.

Mutatott még egy képet a szótlan kis Rodról is. A képen nem látszott olyan törékenynek és kicsinek, mint amilyen volt, inkább úgy nézett ki vörös haj-taréjával, elszánt arcával, ökölbe szorított kezével, mint egy vad harcos.

– A nagy Roderik… – nevetett Dalma. – Heroikus szúnyogcsődör…

Dalma szinte mindenhez tudott valami gunyorosat, epéset hozzáfűzni, de olyan szeretetteljes, elnéző mosollyal, hogy soha senki nem haragudott rá a szavai miatt. Sajátságos humora egyszerre volt egyedi és közérthető. Szavaival sokszor úgy a lényegre tapintott, mint Emma a képeivel. Volt még egy kép, ami felkeltette az érdeklődésemet; Evan portréja.

Emma egy kávéházi pillanatot kapott el.; A képen Evan a kávéját kavargatta. Szigorú, komoly arca feszült volt, szeme szúrós, és ugyanakkor távolba révedő… olyan volt, mintha százfelé figyelt volna, közelre és távolra egyszerre. Ahogy a képet nézegettem, eszembe jutott Evan mosolya és Dalma megjegyzése… „ez egy jó pasi…”.

– Hát, van benne valami – gondoltam. – Ha nem foglalna el annyira sebzett hiúságom nyalogatása, talán érdekelne is.

Még nézegettük volna egy ideig Emma képeit, de megérkeztek a gömbök. Tettek néhány kört az étterem körül, aztán leszálltak az átlátszó tetőre. Az egyikből Nia és Evan szállt ki. Lesétáltak hozzánk az átlátszó lépcsőkön.

– Ez aztán a hatásos belépő! – súgta nekem Dalma. – Mennyből az angyal…

Engor nem hallhatta Dalma megjegyzését, mégis úgy sietett Nia elé, mint kisgyerek a karácsonyfához. Pedig ez esetben az ajándékhozó nem a hercegnő volt. Evan egy nagy dobozt cipelt magával. Letette egy asztalra és kinyitotta a kincses ládikót. A látszat nem csalt, kincses ládikó volt ez a javából; Ötven ragyogó gyűrű sorakozott benne. Mindegyiken egy-egy feltűnően nagy V betű.

– V, mint vendég – magyarázta Evan. – Ezekkel a gyűrűkkel tudtok kényelmesen járni, kelni, vásárolni. Nem muszáj minden nap együtt mennünk mindenhová, derítsétek fel a várost kedvetek szerint. Vásároljatok, költekezzetek nyugodtan, a királynő vendégei vagytok. Nem kell aggódnotok, hogy túllépitek a keretet, de megkérlek benneteket, hogy a felesleges pazarlást kerüljétek, mert azt a szerenaiak nem nézik jó szemmel. Most pedig megkérek mindenkit, hogy vegye át a gyűrűjét, tartsa ide a tenyerét a ládika tetejéhez, aztán találkozzunk a tetőn. Odafent mindenki szálljon be egy gömbbe. Teszünk egy légi sétát a város felett és mire kiérünk a tengerhez, mindenki megtanulja a gömbök kezelését. Nem kell félni, nem nehéz, egy órán belül mindenki profi gömb-pilóta lesz.


008.

A gömbök vezetése sokkal könnyebb volt, mint gondoltam. Tartottam tőle, hogy ügyetlenkedni fogok, de ezt a szerkezetet akár egy gyerek is el tudta volna vezetni. Az egész gömb egy különleges, átlátszó anyagból készült. Tapintásra olyan volt ez az anyag, mint az üveg, de erős és rugalmas volt, mint a gumi. Áttetsző volt nem csak a gömb fala, hanem az ajtaja, a beszállást segítő kis lépcső, az ülések és a kormányszerkezet is. A benne lévő kommunikátor is áttetsző volt, az általa közölt információ, kép, vagy szöveg a gömb belsejében lebegett, mint egy vetített ábra.

Mikor felszálltunk a tetőről és a város fölé lendültünk, elszédültem. Időbe telt, mire megszoktam, hogy csak egy vékony üvegburok választ el a szédületes mélységtől. A madarak érezhetik így magukat a levegőben…

De nem egészen pontos a hasonlat, mert csak az stimmel, hogy semmilyen irányban nem zavarja semmi a látást, viszont a gömb megvéd a hidegtől, a melegtől, a széltől, az esőtől. Csak rá kellett fektetnem mind a két tenyeremet a vezérlőműre és kedvem szerint manőverezhettem, gyorsíthattam, emelkedhettem, zuhanhattam, foroghattam. Ha felemeltem a kezeimet, a gömb megállt és egy helyben lebegett, csak a szél mozgatta egy kicsit. Be is lehetett programozni az útvonalat, de bármikor át lehetett venni az irányítást. Lélegzet elállító élmény volt. Teljesen igazat adtam abban a szerenaiaknak, hogy felesleges az autó, a motor, ha az ember szabadon szállhat a levegőben.

Nem először utaztunk a gömbökkel, de eddig még nem volt rá lehetőségünk, hogy mi magunk vezessük őket.

Amikor landoltunk a fennsíkon, Nia húsz gömb-taxival jött értünk. Akkor nem volt alkalmunk és időnk kiélvezni a gömb-utazást, mert sietni kellett, kifelé a hegyek közül a közelgő vihar miatt. Most viszont a légi séta nagyon kellemes volt, pedig az indulás nem volt éppen zökkenőmentes. Még a gyűrűk kiosztásánál kiderült, hogy eggyel kevesebben vagyunk… Nil nem volt sehol… Kerestük a szobájában, kérdezgettük egymást, de csak annyi derült ki, hogy Arik sziklájánál láttuk utoljára.

A sok látnivaló elvonta a figyelmünket, szégyenszemre észre sem vettük, hogy egyikünk hiányzik. Felhívtam Nil kommunikátorát, de nem jelentkezett. Evan látva riadt arckifejezésemet gyors telefonálásba kezdett. Perceken belül kiderítette, hogy Nil Terezánál van, annál a csillogó szemű lánynál, aki után Arik sziklájánál érdeklődött. Megtalálta. Tereza kisfia elkérte Nil kommunikátorát játszani, mert olyan érdekes formája van, nem olyan, mint a szerenai, és véletlenül kikapcsolta. Megkönnyebbültünk, de Engor nagyon elkomorodott, amikor elmondtuk neki. Mi is kicsit megszeppentünk, amikor hallottuk, mit kiabált Nilnek, az időközben bekapcsolt kommunikátorba.

– Még egy ilyen, és visszamész az űrhajóba! Sötétzárka az indulásig! Ha jól emlékszem, mindenkinek megtiltottam, hogy a kommunikátort levegye, vagy kikapcsolja.
– De…
– Semmi de! Mire odaérünk a tengerpartra, te már ott legyél!
– De…
– Bánom is én, hozd magaddal a lányt is… meg a gyerekét is, ha akarod. De te ott legyél!
– Oké. Értettem.

Itt, ebben a paradicsomban pillanatok alatt elszoktunk az ilyen katonás, pattogó beszédtől, pedig hosszú éveken át ezt hallgattuk. Most felkaptuk rá a fejünket és elgondolkodtunk rajta, hogy miért is vagyunk itt.

Évekkel ezelőtt indultunk a Földről, hogy lakható bolygókat keressünk. Találtunk is egy lakható, és két lakhatóvá tehető bolygót a PX rendszerben. Már hazafelé tartottunk, amikor meghallottuk a Szerena rádióadóit… a halványkék dalokkal. Leszálltunk két okból is. Egyrészt kíváncsiságból, másrészt úgy gondoltuk, nem ártana kicsit feltölteni a hajónkat energiával. Műszereink energiaforrást észleltek, és mivel az energia nagy kincs, fel akartunk venni annyit, amennyit a hajónk tárolni tud. Voltaképpen úgy keveredtünk ide, a Szerenára, hogy kevés üzemanyagunk lévén navigátorunk egy rövidebb útvonalat javasolt. Igaz, hogy ez egy veszélyes szektoron keresztül vezetett, sok hajó tűnt már el errefelé, de lényegesen rövidebb volt az eredeti vonalnál.

Mivel a bolygó lakottnak bizonyult, Engor tárgyalni akart arról, hogy a Szerena befogadna-e telepeseket, és hogy a másik három bolygóra tartó telepes-hajók tranzitállomásként használhatnák-e a fennsíkot. A királynő hajlandó volt tárgyalni, de feltételül szabta ezt a sétát a parkban. Engor parancsoló hangja kijózanító hatással volt ránk. Nem feledkezhetünk meg a küldetésünkről, bármennyire élvezzük is ezt a paradicsomot.

Kicsit keserű szájízzel szálltunk be a gömbökbe, de mire elértük a tengert, komor hangulatunkat elfújta a szél. A levegőben percek alatt önfeledt nyaralókká változtunk vissza és nem törődtünk a holnappal, csak élveztük a mai napot. Valamennyien nagyon élveztük a gömbökkel való utazást, de a kis Rod szemmel láthatólag boldog volt. Mégiscsak talált valamit, amivel száguldozni lehet. Ki is próbálta a gömb minden technikai lehetőségét.

Többször is körberepülte az egész gömb-csoportot, aztán teljes sebességre váltott és kilőtt közülünk. Messze megelőzött minket, aztán egy merész bukfenccel megfordult és szembe rohant velünk. Villámgyors cikk-cakkban süvített el közöttünk, majd a hátunk mögött újra megfordult. Újabb hajmeresztő szlalomozást mutatott be, aztán hirtelen újra kilőtt és eltűnt a tenger irányába.

Mi még tettünk néhány kört a város, az öböl, a folyótorkolat, az ovális lagúna felett. Mire kiértünk a tengerpartra, Rod már nagyban csinálta a parádét. Ész nélkül száguldozott a víz felett, egyre közelebb és közelebb a felszínhez. Aztán rátalált a „motorcsónak üzemmódra”. Le-föl süvített közvetlenül a víz felszíne felett, több méter magasra felverve a vizet. Látványos produkciója elől igyekeztek kitérni, elmenekülni a vízi-biciklis strandolók. Az egyik vízi jármű fel is borult Rod vad hullámaitól. A vízbe került utasok kétségbeesetten igyekeztek a felszínen maradni.

Taxisaink most visszavették tőlünk az irányítást és a bajbajutottak felé indultunk. A gömbökből magától felfújódó gumicsónakokat dobáltak ki. Ketten fel is tudtak mászni az egyik csónakba, de a harmadik utasnak nem sikerült. Egyre messzebb sodródott és egyre kevésbé bírt a hullámokkal.

– Tartsd egyhelyben! – kiáltott rám a taxis és kiugrott a gömbből. Határozott csapásokkal úszott a fuldokló felé. Alig egy méterrel a háborgó víz felett lebegtem, nyitott ajtóval és egyáltalán nem éreztem jól magam. Egy nagyobb hullám becsapott az ajtón, mire én ijedten emelkedtem egy pár méterrel magasabbra.

Rod még mindig kavarta a vizet, gömbjeinket víz-függönnyel borította be, alig láttunk valamit. Újabb hullámaitól felborultak a gumicsónakok is. Szerencsére az egyik gömb már felvette a csónakból a benne ülőket. A harmadik bajbajutott még mindig küzdött a hullámokkal. Még két taxis, Engor és Nil is a vízbe vetette magát. Rod valószínűleg pánikba esett, mert ahelyett, hogy segített volna a mentésben, vagy legalább nyugton maradt volna, dulakodásba kezdett a taxisával. A taxis talán ki akart ugrani, mert hogy kinyitotta az ajtót. Végül mindketten a vízben kötöttek ki. Mire mindenkit kimentettünk, valamennyien csurom vizesek voltunk, és elég idegesek.

– Rod! Erősen gondolkodom a sötétzárkán! – dörögte Engor zord arckifejezéssel.

Rod még kisebbre húzta össze magát, mint amekkora volt. Százhatvan centije most legfeljebb százötvennek látszott.

– Nem elég, hogy elrontottad a többiek szórakozását, még jól le is égettél minket a helybeliek előtt.

Rodi lelkileg már szinte száznegyven centire csökkent. De mi sem éreztük magunkat igazi, nagy, felnőtt embereknek, amikor végighallgattuk Engor parancsait. Engedélyezte, hogy önálló felfedező utakat tegyünk a városban, de ragaszkodott a minden reggeli létszámellenőrzéshez.

– Rod! A gömb nem motorcsónak! Vedd tudomásul! – folytatta még mindig dühösen. – Elképesztően felelőtlen voltál. Remélem, tisztában vagy vele, hogy megölhetted volna a vízi-bicikliseket, ahogy a gömbbel végigszántottad a tengert. Minket is veszélybe sodortál. Olyan magasra felverted a vizet, hogy alig láttunk valamit. Ha nem lenne a gömbökben olyan automatika, ami kivédi az ütközéseket, mi is meghalhattunk volna. Nem tudtál erről a biztonsági rendszerről, mégis a nyakunkba zúdítottad a fél tengert. Nem tudom, hogy az itteni törvények szerint mit követtél el, de tartok tőle, hogy Evan mindjárt megmondja.

Evan mondta is.

A gömbtaxisokat visszaküldte a városba, úgy döntött, visszafelé jobb lesz, ha földalattival megyünk. A vízből kimentett embereket elküldte a legközelebbi kórházba, a mentőgömbökkel, Rod taxisát pedig átadta a közlekedési hatóságnak. Még mindig csuromvizesen jött oda a parton szárítkozó csapatunkhoz.

– Rod! Ha nem lennél vendég, téged is át kellett volna adjalak a hatóságoknak. A gömbtaxisnak most miattad bevonják a gömbhasználati engedélyét, a taxisengedélyét, és az oktatóengedélyét is. Hogy mennyi időre, az attól függ, hogy mit tud felhozni a mentségére. Bíróság elé fog állni még ma délután felelőtlen gömbhasználatért, felelőtlen oktatói magatartásért, közvetett életveszély okozásért. Amit te elkövettél, az még súlyosabb. Három ember életét sodortad közvetlenül veszélybe, ráadásul akadályoztad a mentést is. Én most csak annyit teszek, hogy nem adom meg neked a gömbhasználati jogot, a többit Engorra bízom.

– Ezt ne! Ezt nem teheti velem! – pattant fel Rod ökölbe szorított kézzel hadonászva – Elveszi tőlem az egyetlen dolgot, ami igazán jó ezen a nyavalyás bolygón?
– Sajnálom. Élvezhetted volna a gömböket kedvedre, ha ezzel nem veszélyeztettél volna senkit.
– De…
– Befejeztem! – Evan sarkon fordult és otthagyott bennünket.

Nem csodálkoztunk rajta, hogy mára elege volt belőlünk. Niával tértünk vissza a szállodába. Szótlanok voltunk a földalattiban is, a szállodában, vacsora közben is. Engor a szobájába zárta Rodot, és vészjóslóan csak annyit mondott;

– Alszom rá egyet…

Előző oldal kosakati