Szerena-szisztéma (Akikó naplója) 1-2. fejezet
001
– Az emlékpark szinte teljes hosszában kettészeli a várost, de mégsem választja két külön részre – vezetőnk egy széles mozdulattal kísérte szavait… Kecses, vékony kis kezével először a hegyek felé mutatva, majd egész testével fordulva a tenger felé intett. – A várost eredetileg a hegyek lábánál kezdték építeni, de ma már egészen a tengerig ér.
A nőt helyi divat szerint halványkékre festett haja, valószínűtlenül fehér bőre és ragyogó, kék szeme egészen tündérszerűvé tette. Laza, könnyű lepelruhája, finom mozgása és kellemes hangja még csak fokozta ezt a hatást.
Engor, a parancsnok nem tudta levenni róla a szemét. Mióta meglátta, figyelme nagyobbik részét a nőre fordította, csak felületesen figyelt arra, amit az mondott. Pedig érdekes volt a nő mondanivalója is.
A landolás után őt adta mellénk vezetőnek a királynő. A királynő, akihez igyekeztünk, aki megígérte, hogy fogad bennünket és tárgyal velünk. Volt azonban egy kikötése. Azt kérte, hogy mielőtt vele beszélnénk, járjuk végig az emlékparkot az általa kijelölt vezető segítségével.
Engor parancsnok ezt könnyű szívvel meg is ígérte. Úgy gondolta, egy kis séta egy parkban igazán kellemes lesz a hosszú út után, a fontos tárgyalás előtt. Persze akkor még nem tudtuk, hogy a park négy kilométer széles, és negyven kilométer hosszú.
Már harmadik napja vándoroltunk, de még csak hat kilométert tettünk meg. Légi úton, vagy a földalattival persze percek alatt eljuthattunk volna a tengerparton álló királyi palotához, de a királynő ragaszkodott hozzá, hogy gyalogosan tegyük meg az utat.
A város felett számtalan áttetsző, kisebb-nagyobb gömb lebegett, ezekben utaztak a város lakói. A föld alatt kiterjedt, szerteágazó vasúthálózat terpeszkedett, mint valami alvilági pókháló. A park alatt is futott egy vonal, körülbelül egy kilométerenkénti feljáratokkal. Ez a vonal volt az egész hálózat gerince, számtalan elágazás futott belőle a park két oldalán elterülő városrészek felé. A feljáratok szinte beleolvadtak a parkba, dús növényzet díszítette és rejtette a mélybe vezető lépcsőket, alagutakat. A földalatti állomásokból csak annyit lehetett látni, hogy egy sűrű ligetből kisétálnak az emberek, vagy éppen eltűnnek a fák, a bokrok, virágok gondosan megkomponált tengerében.
Déltájban értük el a hatodik feljáró-ligetet. Nem messze tőle egy szemmel láthatóan mesterséges, kerek domb emelkedett. Oldalait virágok borították, tetejére kőlépcsők vezettek fel. A tetőn álló, fából faragott, tágas pavilonban már terített asztallal vártak minket a királyi ház egyenruháját viselő helybeliek. Hellyel kínáltak bennünket a roskadozó asztalok mellett, majd szótlanul, kedvesen mosolyogva eltűntek a földalatti irányába.
A leszállás óta eltelt három nap alatt már megszoktuk, hogy ismerős, és számunkra teljesen ismeretlen ételeket halmoznak elénk festői összevisszaságban. Az űrhajó unalmas, takarékos konyhája után valósággal a paradicsomban éreztük magunkat. A szója és moszat alapú táplálkozás után felüdülés volt igazi ételeket enni, igazi sülteket, gyümölcsöket, zöldségeket, finom süteményeket. Eleinte igyekeztünk kiválogatni azokat az ennivalókat, amik ismerősek voltak számunkra, de hamar megbarátkoztunk a helyi különlegességekkel is.
Mindenki kedvence volt például a lamda. Ez egy csodálatos gyümölcs volt, amit többféle színben és ízben is termesztettek. Egyik finomabb volt, mint a másik. Mint megtudtuk, alacsony bokrokon terem, mint a Földön a paradicsom, de húsa homogén és csak egyetlen kis mag van a közepén. Nekem a halványsárga változat ízlett a legjobban. Íze, zamata a muskotályos szőlőre emlékeztetett, de nem egészen olyan volt mégsem. Ez a szuper gyümölcs egész évben termett, mindig volt belőle friss.
Expedíciónk biológusa, Nil el is határozta, hogy visz belőle haza, a Földre szaporítóanyagot. Nil akkor még nagyon lelkes volt, nagyon sok mindent szeretett volna hazavinni. Aztán persze nem vitt haza semmit. De erről majd később.
De bármilyen finom is volt a lamda, íze megkeseredett a számban. Bájos, halványkék tündér vezetőnk egy dupla lamdát talált a tálban. Már akkor rossz érzésem volt, amikor megláttam a kezében. A Földön is jól ismert szokás, hogy az iker gyümölcsöt nem illik egyedül elfogyasztani, a másik felével meg kell kínálni valakit. A lamda falat majdnem visszafordult a torkomból, amikor a halványkék tündér a fél gyümölcsöt Engor felé nyújtotta.
De ez már nem is az első keserű pillanatom volt vele kapcsolatban. A halványkék tündért már akkor kezdtem utálni, amikor először megláttam. Ő fogadott bennünket a landoláskor. Engor majdnem elfelejtette elengedni a kezét, amikor bemutatkozott.
– Nia hercegnő vagyok – fuvolázta mézédes hangján.
– Épp csak a halványkék szárnyacskák hiányoznak a halványkék hátacskájáról… – súgta akkor gúnyosan a fülembe Dalma. Elég jó barátnők lévén úgy érezte, ezt a kis humort megengedheti magának, de sötét pillantásomat látva gyorsan elhallgatott.
A hosszú úton elég közel kerültünk egymáshoz Engorral. A munkánk miatt is egész nap együtt voltunk, de az éjszakát is gyakran együtt töltöttük. Kapcsolatunk nem a monogámián alapult, elnéztünk egymásnak egy kis változatosságot. Nem bántuk, ha a másik másokkal is barátkozik, mert valahogy mindig visszataláltunk egymáshoz. Ki sem mondott szabályainkat eddig mindig önként betartottuk, nem féltékenykedtünk. De ez most valami egészen más érzés volt. Voltaképpen már akkor volt valami furcsa, kellemetlen érzésem, amikor megközelítettük a bolygót és elkaptuk az első rádióadásokat.
„Halványkék hajad lebben a hajnali szélben… karom átölel…”
Majdnem minden rádióadón ez a sláger ment. Mielőtt még létrejött volna a hivatalos rádiókapcsolat, sokat hallgattuk a bolygó rádióit. Ezt a halványkék dalt nem tudom pontosan miért, de már első hallásra utáltam. Pedig mindenkinek tetszett, mindenki ezt dúdolta az űrhajón.
Megmagyarázhatatlan… Női megérzés, vagy mi, nem tudom… De sajnos valamilyen szinten beigazolódott ez a megérzésem…
Irigy, féltékeny dühöt éreztem akkor is, és később a pavilonban is. Elment az étvágyam, elszállt a jókedvem. Búskomor hangulatomban úgy éreztem magam, mint egy világos, ragyogó színekben pompázó, cirkalmas mintájú, díszes tapétán egy fekete tuscsepp.
Felkeltem az asztaltól, otthagytam a vidám társaságot, és magányos sétára indultam a park fái közt. Nem tudtam, hová, merre megyek, csak vitt a lábam…
002
Nem tudom, meddig ülhettem azon a padon, a kis tó mellett. A parton fehér törzsű, karcsú fák álltak, fátyolszerű lombjuk belelógott a vízbe. A lombok közül egy ismerős alak lépett elő; Dalma. Engem keresett. Ahogy nézelődött, forgatta a fejét, hosszú, gesztenyebarna haja repkedett a válla körül. Aggodalmas arckifejezését látva megelőztem a kérdést;
– Kösz, már jobban vagyok.
– Akikó! Nagyon haragszol Engorra, mert annyira oda van azért a halványkék lányért…? Nem szoktál te ilyen féltékeny lenni…
– Nem. Ez nem féltékenység… ez valami más… Az sohasem fájt nekem, amikor veled volt, vagy valaki mással a hajón… De ez más. Ez egy idegen!
– Úgy érzed, elárul bennünket?
– Igen, valami ilyesmit érzek.
– Lehet, hogy Engor szerelmes lett ebbe a lányba.
– Lehet. És ha ez így van, ha ez egy igazi, nagy szerelem, ami nem ismer határokat, ami mindent elsöpör, akkor irigylem. Piszkosul, gonoszul irigylem. Fáj, hogy annyi együtt töltött idő után nem nekem mondja el, hogy mit talált a sorsa, hogy nem osztja meg velem… velünk az örömét. Érzem, elszakad tőlünk…
– Nem az fáj, hogy most lehet, hogy nem kapod vissza, úgy ahogy az eddigi kis kitérői után? Az ősi ösztön… a birtoklási vágy…
– Igen. Meg a sértett hiúság… Miért nem én lettem szerelmes, és miért nem ő irigykedik?
– Ne edd magad!
– Igazad van. Itt van nekünk egy bolygó egész férfilakossága, ne sírjunk Engor után!
Mosolyogni próbáltam, de csak egy kis fintor lett belőle. Dalma sem sugárzott túlságosan, őt is bántotta Engor viselkedése, de derűs alaptermészete lévén ő vállalta a vigasztaló szerepét. Azt mondta, ilyen gyönyörű helyen nem szabad ilyen fancsali képet vágni, és én ebben igazat adtam neki. Elindultunk vissza a pavilonhoz, a többiekhez.
– Lassan vége az ebédnek, és a rövid sziesztának is, tovább kell indulni.
– Nia hercegnő már lehet, hogy keres bennünket.
– Lehet. Habár nem hiszem, hogy túlságosan hiányoznánk neki.
– Nia hercegnő! Meg az ő halványkék eleganciája…
– Az a varázslatos megjelenés!
– Varázslatos! Varázslatos!
– Zsavárlatos!
– Ravázslatos!
– Zsavrálatos!
– Ravzsálatos!
– Arzsávlatos!
– Arázsvlatos!
– Azsávrlatos!
– Azsárvlatos!
– Jaj, ne! Dalma, hagyd abba! Ha röhögtetsz, nem tudok bőgni.
Mire visszaértünk a pavilonhoz, már mindenki lefelé lépkedett a kis domb kőlépcsőin. Délután még tettünk egy sétát és Nia hercegnő a parkról mesélt.
– A park eredetileg a hegyek lábánál épült várostól délre helyezkedett el. A hegyekből a tengerparti síkság felé igyekvő folyó két partján épültek az első házak. A város két részét akkor még csak egy híd kötötte össze. Ahogy növekedett a város, a tenger felé terjeszkedett, de a várostól délre lévő, ligetes, erdős részt nem építették be. Sokan szerettek volna a folyópartra, a parkba építkezni, de egy bölcs király örök időkre kijelölt egy négyszer negyven kilométeres területet, ahová senki sem építkezhet. Azt akarta, hogy senki se vehesse el a többiek elől ezt a felüdülésre, pihenésre való szép helyet. Ezt a tilalmat azóta sem oldották fel, de ma már mindenki áldja ezért a hajdani király nevét. Ezt a legendás királyt Ariknak hívták. Arik fia, Elmer a negyven kilométeres terület végén, a tengerparton építette fel palotáját. Akkor sokan nem értették, hogy miért a várostól ilyen messze építkezik. Megsértődtek, zúgolódtak, hogy a király elhagyta a népét. A bölcs király azonban azt mondta, hogy teret és irányt akar adni a város fejlődésének, úgy gondolta, a város idővel majd utána épül. Mire igazán nagy lesz, a palota újra központi helyen fog állni. A város pedig épült, terjeszkedett, betöltötte a tengerparti, sík területet, felkapaszkodott a hegyek oldalára, hosszan elnyúlt a parton. Nem telt bele száz év, és a palota valóban központi helyen állt. A csodaszép park a folyó mentén pedig a város közepén mindenki örömét szolgálta, a város minden részéhez közel van.
Valamennyien meg voltunk győződve róla, hogy Arik és Elmer pompás várostervező volt. Körzővel, vonalzóval sem lehetett volna jobb városszerkezetet kitalálni.
– Holnap reggel meglátogatjuk Arik király emlékhelyét – mondta befejezésül Nia. – Most pedig induljunk a szállodába vacsorázni!
Vacsora után Nia hercegnő elköszönt, és visszatért a palotába. Engor azonnal felment a szobájába. Azt mondta, fáradt, de szerintem csak nem akart velem és Dalmával beszélgetni. Kicsit később én is felmentem. Útközben benyitottam Engor szobájába, de már aludt… vagy csak úgy tett. Percekig álltam az ajtóban és néztem. Néztem azt a szép arcot, amit úgy szerettem látni…
– Szőke, kék szemű… szép… mindig ez volt a gyengém – gondoltam. – Ennyire fontosak számomra a külsőségek? Ennyire sokat jelent a szépség? De ő kívül is, belül is szép… igen, a lelke is. De ha külsőleg nem lenne ennyire szép… hát igen, akkor soha nem lettem volna kíváncsi a lelkére… Legalább magamnak ne hazudjak!
Végre megindultak egész nap visszanyelt könnyeim, forró patak futott végig az arcomon.
