A nagy utazás

Szépirodalom / Novellák (98 katt) SzaGe
  2022.04.11.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2022/4 számában.

Csak egy ugrás az univerzum másik végére. Vajon mi lehet ott? Hideg? Forróság? Sugárzás? Esetleg a nagy sötét semmi a négyzeten? Kérdések, amire keresgéljük a választ a tudományos fantasztikus történetekben, a csillagászati megfigyelésekben és talán a számítógépes játékok világában. Vajon honnan indultunk? Hová tartunk? Idővel képesek leszünk szerkezeteket kreálni, amik messzi-messzi világokba repítenek minket? Féregjáratokat készíteni, portálokat nyitni, vagy fénysebességgel utazni a mélyűr titokzatos feketeségébe? Ki tudja, de ha így lesz, akkor talán megtaláljuk azokat a válaszokat, amik létezésünk értelmét fejtegetik.

Hasonló gondolatok jártak a fejemben, amikor megtaláltam egy csillagközi űrhajó építési dokumentációját az interneten. Részletesen, szakrajzokkal ellátva, magyarázatokkal karöltve illusztrálták, hogy mi szükséges ahhoz, hogy űrutazó legyen egy átlagos emberből. Rögvest nekiláttam beszerezni az űrhajó építéséhez szükséges alapanyagokat. Szerencsém volt, hiszen egyszerű háztartási boltokban, hipermarketekben és műszaki áruházakban is be lehetett szerezni a hozzávaló alkatrészeket. Hónapokon keresztül kalapáltam, hegesztettem, ragasztottam, varrtam, üvegeztem, kárpitoztam, szegecseltem, csavaroztam, panelt forrasztottam, barkácsoltam, üzemanyagot kevertem a kert végében. Egy év alatt elkészültem a csillagközi monstrummal, aminek árnyéka a Duna túloldaláig ért. Csodájára járt a rokonságom minden tagja, a szomszédok, a kollégák és persze a jóbarátok. Bár többen csóválták a fejüket tervem hallatára, de eltökélt voltam az univerzum felfedezésével kapcsolatban.

Elérkezett a nagy nap. Augusztus tizenötödikére esett a választásom, mert ekkor volt születésnapom, mégpedig a negyvenedik. Ideális kor egy nagy kaland elkezdéséhez. Az időjárás tiszta és zavartalan volt. Mondhatni a délutáni napsütés bearanyozta a vidéket. A gyermekeim szomorúan integettek, miközben a pilótafülke felé másztam a hatalmas szkafanderemben. Feleségem szomorkás pillantása járt a fejemben, míg becsatoltam magam a pilótaülésbe. Már csak a nagy piros gombot kellett volna megnyomnom, amin a „KILÖVÉS” felirat világított. Kinyújtottam a mutatóujjamat, hogy működésbe hozzam, de történt valami, amire nem számítottam. A pilótafülke ablakából jól láttam, hogy egy magányos gomolyfelhő úszott a sötétkék égbolton, pontosan felettem. A saját arcomat láttam benne, amint lassan formálódott, mialatt rideg tekintetté alakult.

Villám csapott a tantuszba, ami a felismerés perzselő lángjával esett elmém földjére. Egyesével leállítottam az űrhajó rendszereit, levettem a sisakomat, és ledobtam magam mellé a padlóra. Kitekintettem az oldalablakokon, ahol jól láttam Majosháza festői körvonalait, épületeit, szántóföldjeit, csodálatosan zöldellő fáit és az utcán szaladgáló csintalan gyermekeit. Egy pillanatra betekintést nyertem a jövőbe, ahol a jéghideg űr volt az úr, és én egy halandó ember szerepét játszottam, aki olyan útra készült, ahonnan valószínűleg nincs visszatérés. Vajon megéri mindez? Homályba veszett az akaratom. Sok hűhó semmiért, hiszen ez az én otthonom. Mikor lemásztam az űrhajóról, és a családom szemébe néztem, ismét rádöbbentem, hogy itt van a feladatom, nem holmi galaktikus messzeségben…

Előző oldal SzaGe