A manó leckéje

Szépirodalom / Novellák (113 katt) SzaGe
  2022.03.13.

Azon gondolkodtam pár napja, hogy vajon az én esetemben a sors miért űzött efféle tréfát az életemből? Megvolt mindenem: feleség, gyerekek, saját ház, álomautó, jó munkahely. Csak az a nyamvadt kíváncsiságom ne lett volna! Az emberiség egyik legősibb mozgatórugója. Hol előrevisz, hol az enyészetbe hajszolja az embert.

Aznap kemény napom volt. A tengernyi munka rendesen kiszívta belőlem az energiát. De arra még bőven volt erőm, hogy a hazafelé vezető úton megálljak kicsit nézelődni, mert a mellettem húzódó szántóföld látványa mindig is elkápráztatott. Most viszont különös dologra, vagy inkább személyre lettem figyelmes. Körülbelül ötven méterre lehetett tőlem egy apró termetű, zöld ruhás figura, ki éppen egy gödröt ásott a szántás közepén. Volt mellette egy nagyobb faláda is, legalább is nekem annak tűnt. A kép hamar összeállt: a gödröt valószínűleg a ládájának szánta. Furdalt a kíváncsiság. Ki lehet ő, és mi lehet a ládában?

Leállítottam a motort, és kiszálltam a kocsiból. Lassú léptekkel elindultam a zöld manó felé, akinek sebesen járt a kezében az ásó. Pár méterre lehettem tőle, mikor tekintetét rám szegezte. Arcán hatalmas ráncok voltak, amit a hófehér szakálla takarta valamennyire. Szeme csillogott, akárcsak a manó sapkája végén fityegő aranyszínű bojt. Nem szólt semmit. Én se. Csak néztük egymást. Aztán rápillantottam a kopott faládára. A manó ezt nem vette olyan jó néven, mert összeráncolta kusza szemöldökét, és letette az ásót. Ekkor csettintett egyet, mire felnyílt a láda teteje. Intett, hogy nézzek bele. Engedelmeskedtem neki a szituáció furcsasága ellenére. Reménykedtem benne, hogy nem egy tetemet, vagy valami hasonlót fogok benne találni. Egy fényes érme hevert az alján, amin egy négylevelű lóhere volt. Igaz, nem kértem engedélyt rá, de belenyúltam a manó ládájába, hogy kivegyem az érmét. Kíváncsi voltam, hogy mi van a másik oldalán. Ekkor a manó még egyet csettintett, és rám zárult a faláda. Fogalmam sincs, hogy csinálta, de a láda foglya lettem.

Éreztem, amint lehajítottak a gödör aljára. Hallottam, ahogyan zuhogott a fekete anyaföld a láda tetejére. Próbáltam kiáltani, de nem jött ki hang a torkomon. Aztán pár perc után csend lett. Baljós csend. Saját izzadságom és a sötétség rabja lettem. Féltem. Magányos voltam odalent. Ezer meg egy gondolat cikázott a fejemben. Mi lesz a családommal? Mi lesz a gyerekekkel? Ki fog nekik esténként mesét mondani? Ki fogja a feleségem hátát simogatni elalvás előtt? Mi lesz az elhízott macskámmal, aki minden reggel követeli tőlem az alutasakost? Ki fogja a munkámat elvégezni helyettem? Mindezeket elvesztettem, csak mert kíváncsi voltam? Ez túlságosan kemény büntetés számomra! De édesanyám megmondta a tutit kölyökkoromban, mikor a tiltott fiókban turkáltam: „Fiam, egyszer bajba kerülsz a kíváncsiságod miatt!”. És így is lett. Szégyellem. Vajon létezik visszaút? Vajon létezik olyan opció, hogy mindent visszacsinálok?

Az időérzékem hamarjában csődöt mondott, így nehéz volt megállapítanom, hogy órák, napok, avagy hetek peregtek felettem. Eközben saját emlékeim rabjává váltam. Megélt életem foszlányai nyaldosták tudatom legmélyebb bugyrait. Csak az a lóherés érme, ami a derekamat nyomta, az emlékeztetett rá, hogyan kerültem a láda fogságába. Ki volt a zöld manó? Egyféle igazságosztó? Vagy csak egy Írországból eltévedt entitás, akinek az ásás a hobbija?

Hosszúra nyúló fogság után reccsenést hallottam a láda aljáról. Aztán még egyet. Ekkor hirtelen lepottyantam a nagy semmibe. Legalább is úgy tűnt az elején. Mire felfogtam, mi is történik, ismét az autóm kormányát markolgattam. És a zöld manó ásta a maga gödrét tőlem nem messze. Azt hiszem, akkor kaptam még egy esélyt az élettől. Az anyósülésen, viszont ott fénylett a lóherés érme. Nem mertem hozzányúlni. Csak gázt adtam, és meg se álltam hazáig.

Otthon magamhoz szorítottam a családom minden tagját, hiszen hosszú idő után tértem haza. Legalább is nekem az volt. A családom ebből semmit se érzékelt. Amikor elmeséltem a történetemet, csak néztek rám. Mivel régen is nagy mesemondó hírében álltam, így nem vagyok benne biztos, hogy hittek nekem. Hiába hivatkoztam az érmére. De idővel nem is volt lényeges, ki mit hisz. A manó azóta is ott ássa a gödrét. Én meg nem kíváncsiskodok. Csak integetek neki, aztán felgyorsítom a verdát…

Előző oldal SzaGe