Linktár

AmaTŐRténet

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2021/12 számában.

Ez a történet részben arról a tőrről szól, amellyel alattomos módon hátba döftek. Egy húsz centiméter hosszú, tűhegyes pengéjű tőrrel az ember szívében esély sincs arra, hogy a Kaszással vitába szálljon. Mert hát ilyen esetben nyilván nem mondhatjuk azt neki, hogy:

– Tisztelt Halál Úr! Úgy gondolom, még nem jött el az én időm. Legyen oly kedves visszajönni akkor, ha már őszülő hajjal, hajlott háttal, ráncosan, vaksin, fogatlanul, görbe lábbal botorkálok keresztül a házon egy forró nyári éjjelen, mikor is a természet szavára hallgatva, pontosabban a sűrű vizelési ingernek engedve igyekszem az árnyékszék felé, ám közben feladja a szívem a szolgálatot, s amely dolgoknak a WC-kagylóban kellett volna landolniuk, szégyenszemre a nappaliban adom ki magamból a pizsama alsómba, miután hörögve összeestem.

Nem, egy húszcentis, tűhegyes pengéjű tőrrel az ember szívében nem mond ilyeneket a Kaszásnak. Persze, ezen nincs is semmi meglepő. Az már sokkal meglepőbb, ami e különös, de mindenképpen váratlan találkozás után történt.

Szóval ott állok a nappali közepén ezzel a készséggel a hátamban, átdöfött szívvel, értetlenül. Nézem, ahogyan a testem elernyedve elterül, mint egy rongybaba. Mire felocsúdok, felfogom a helyzetet, hogy meghaltam, s eszembe jut megfordulni, hogy mégis ki tette velem ezt a szörnyűséget, már késő. Sehol senki. A házból se tűnt el semmi. „Haragos szomszéd? Eltévedt betörő? Pszichopata gyilkos? Bérgyilkos?” – futnak át agyamon a gondolatok arról, ki is lehetett az elkövető. Aztán megnézem jobban a tőrt, amely kiáll a hátamból. Új darab lehet, egyszerű kivitelű célfegyver, keskeny pengével. Reménykedem, hogy az esetet majd vizsgáló rendőrök találnak rajta ujjlenyomatot, vagy DNS-mintát. Már ha lesz, aki értesítse őket. Ugyanis egyedül élek... akarom mondani, éltem. „De szar egy helyzet baszki!” – ötlik belém a gondolat. Aztán eszembe jut bejárónőm, Etelka, aki minden reggel korán kezd nálam. Az első sokk után biztosan telefonál a rendőrségre. De majd csak holnap reggel. Szegény, már most sajnálom. El sem tudom képzelni azt a megrázkódtatást, amelyet kénytelen lesz átélni.

– Khm! – hallom a hátam mögül. Gyorsan megfordulok, hátha a gyilkos tért mégis vissza, és épp a torkát köszörüli. Ám az elém táruló látványra igazán nem számítottam. Egy kámzsás, csuklyás köpenyt viselő, sötétségbe boruló arcú alak állt immár velem szembe, csontos, aszott kezében kaszát tartva. „Hát, ez nagyon rossz helyre jött mezőgazdasági munkát végezni!” – ez volt az első gondolatom.
– Látom, humoránál van, kedves Farkas úr! Már ha nem tévedek, ugyebár ön Farkas József... – inkább kérdés volt, mint kijelentés.
– Igen, így hívnak. Vagy még inkább hívtak.
– Helyes! Akkor lássunk is munkához. No nem a kaszáláshoz, bár, ha úgy tetszik, ez is egyfajta aratás.
– Tehát értem jött.
– Attól tartok, ez nem teljesen egyértelmű.
– Ezt hogy érti?
– Azt hiszem, a cím nem stimmel.
– A cím?
– Az. A cím. Mivel ugye ez itt a Nádas köz 21. Így van?
– Igen, ez itt a Nádas köz 21.
– De magát Farkas Józsefnek hívják.
– Mint azt az imént már tisztáztuk, igen, így hívnak.
– No, hát kérem ez itt a probléma. A vezetés jelezte, hogy egy Farkas József nevű illetőt vigyek ma ebben az időpontban Szent Péter elé. Ám az ott megadott cím Nádas utca 21. Még szerencse, hogy az ország, a megye, meg a város stimmel. Már legalábbis nagyon remélem – tartott elém baljával egy hivatalosnak tűnő iratot. Alaposan megnéztem, minden stimmelt rajta, kivéve az, hogy a „köz” helyett „utcát” írtak.
– Igen, az említett anomáliától eltekintve minden más címadat stimmel. Sőt, ahogyan elnézem, minden egyéb személyes adat is... Bár itt csak születési évszámot látok, hónap, nap nincs feltüntetve.
– Mutassa csak! – kapta el előlem hirtelen az okiratot. – A rosseb verje ki! Valóban, az is hiányzik – bosszankodott. – Ebben a rohanó világban úgy látszik, már nálunk sem találni tisztességes munkaerőt. Mindig az a kapkodás, meg a folyosói pletyka... De mindegy is! Hiszen végül is van egy hullánk, jól láthatóan maga itt fekszik vérbe fagyva, egy jókora tőrrel a hátában. Tehát mégis jó helyre jöttem, még ha kicsit megkésve is. Fene a bürokratikus adminisztrációba...
– Mondja csak! – szakítottam félbe a mondandóját. – Nem lehetséges, hogy mégiscsak van itt valamiféle adminisztrációs félreértés? – próbálkoztam. – Hiszen engem ki és miért akart volna megölni? Nincs nekem egyetlen haragosom sem. Ráadásul, ahogy nézem, semmit sem vitt el a támadó.
– Mi is a maga foglalkozása? – kérdezte, miközben megemelte fejét, s hirtelen elővillant halványsárgán világító szempárja.
– Én kérem asztalos vagyok. Itt van a műhelyem a ház mögött.
– Szóval asztalos. Hát persze – böngészte a papirost –, a foglalkozást sem töltötték ki.
– Utánajárhatnánk, hogy végül is mi történt? – kérdeztem óvatosan.
– Meglehet, érdemes, valóban. Bár azt hiszem, a tényen, hogy magát hátulról ledöfték, ez mit sem változtat.
– Igen, attól tartok, ezen már nem lehet segíteni.
– No, fogja meg a kasza nyelét, s bemegyünk a Központba.

Bár kissé bátortalanul, de eleget tettem a kérésnek. Megragadtam a kasza nyelét, és egy szempillantás alatt egy egészen más helyen találtam magam.

– Ez itt a Központ aulája – mondta a Kaszás. – Elengedheti a kasza nyelét, itt már nem lesz rá szükség.

Így is tettem, majd a köpenyes alak a falhoz lépett, tett néhány fura mozdulatot, minekutána a fal egy része elmozdult. Betette a kaszát egy erre kialakított állványra, majd hasonló furcsa mozdulatok kíséretében a faldarab visszacsúszott a helyére.

– Farkas úr, legyen szíves utánam fáradni! – kérte, miközben baljával hívogatóan intett. – Először a Panaszirodára megyünk, ahol elpanaszoljuk a kapott okirat hiányosságait. Ha ott végeztünk, a Nyomozóirodán teszünk bejelentést, miszerint feltehetően tévedés történt, s a Látnoki Hivatal vagy rossz címet, vagy rossz nevet adott meg. Ezután kérvényt nyújtunk be a Látnoki Hivatalhoz, melyben azt kérjük tőlük, hogy derítsék ki, ki volt az ön gyilkosa, miért tette, esetleg ki bízta meg őt a feladattal.
– Huh! És mindez mennyi időbe kerül?
– Ki tudja azt manapság megmondani? Annyi a papírmunka, meg a feldolgozandó ügy... Talán néhány év alatt kiderül.
– Bocsánat, jól hallottam? Néhány évet mondott?
– Ez optimista becslés volt, lehet pár évtized is...
– Mennyi? – kérdeztem félig sikoltva. – És én addig mit csináljak? Malmozzak?
– Ó, persze, el is felejtettem! Maguknál másképp telik az idő! Ezt csak itt mérjük ilyen távlatokban. Az ön valóságában a legrosszabb esetben is alig néhány óra telik el.
– Huh! Azért ez kissé megnyugtató. De...
– De?
– Most én is itt vagyok, tehát éveket, évtizedeket itt leszek mire az ügy végére járnak. Igaz?
– Tulajdonképpen...
– És mégis mi a fenét fogok én itt addig csinálni? Nem vinne vissza az ügyintézés után a saját valóságomba. Az a néhány óra mégiscsak hamarabb eltelik.
– Azt sajnos nem lehet. Tiltja a protokoll: akit egyszer idehozok, azt nem vihetem vissza. Különben is, sosem történt még ilyen. De ha végeztünk az ügyintézéssel, elkísérem a HIH-be.
– A... hová? – kérdeztem vissza értetlenül.
– Ó, elnézést. A Hasznos Időtöltések Hivatalába. Ott majd ajánlanak magának akár több hasznos időtöltést is arra az időre, amelyet itt kell töltenie.
– Remek, igazán remek! – mondtam szarkasztikusan.
– No jöjjön Farkas úr, tudjuk le a bürokrácia csavaros útjait mihamarabb! – ragadott karon.

Szerencsére az ügyintézés elég gyorsan ment. A Panaszirodán tudomásul vették, bemutatva a hiányos okiratot, hogy az eljárás így nem volt szakszerű, tehát a panasz, amivel éltünk, jogos. Az iratot lemásolták, majd a két tucat kitöltött, aláírt papirossal együtt átadták részünkre. Ezzel a paksamétával mehettünk tovább a Nyomozóirodába. Itt a szívélyes nyomozók tüzetesen átnézték a hiányos okiratot, meg az egyéb papírokat, és mindent helybenhagytak. Elrendeltek egy belső vizsgálatot a Látnoki Hivatalban, majd néhány újabb tucat papírt raktak elém aláírás céljából. Ezzel a kibővült paksamétával mentünk el a Látnoki Hivatalhoz. Itt már nem voltak velünk olyan szívélyesek – az egyik nyomozó már értesítette őket a közelgő belső vizsgálatról –, de azért átvették és tüzetesen átvizsgálták a hozott paksamétát. Ezt követően megkaptuk a kérvényt, amelyet teljes részletességgel kitöltöttünk, majd benyújtottunk.

– Akkor ezzel meg is volnánk! – sóhajtott egyet kísérőm, miután kiléptünk a Látnoki Hivatal kapuján, s az nagyot döndülve becsapódott mögöttünk. – Most már nincs is más hátra, minthogy elmenjünk a HIH-be, és türelmesen kivárjuk az ügy végét. Illetve csak maga, mert nekem még számos dolgom van, egy csomó lemaradást is „be kell hoznom”.
– Menjünk... – sóhajtottam kedvetlenül.

A HIH-ben azonban kellemes meglepetés várt. A hivatal dolgozói életvidám, kedves emberek voltak, és számos érdekes, de mindazonáltal hasznos elfoglaltságot kínáltak számomra. Én mégis maradtam a kaptafánál, vagy ha jobban tetszik, a szakmámnál, miután kiderült, hogy szakemberhiányban szenvednek, és nem győzik a különböző javításokat elvégezni a régi bútorokon, valamint az igények szerint újakat készíteni. Miután aláírtuk a szerződést, gyorsan ki is utaltak nekem az Asztalosműhely közelében egy szép kis szolgálati lakást.

Így a következő húsz évet az Asztalosműhelyben töltöttem el, s mikor megkaptam az értesítést, hogy az ügyem megoldódott, a kollégák bizony sajnálták, hogy ott hagyom őket. Valahol már én is hozzászoktam az ottani élethez, ráadásul egyszerű asztalosból műhelyfőnök lettem az évek során. Ezt annak köszönhettem, hogy számos jobbító javaslatot nyújtottam be a munkafolyamatok korszerűsítésére és ésszerűsítésére, miáltal az emberhiány ellenére is pár év alatt sikerült behozni a lemaradást, utána pedig minden munkát alig néhány nap alatt el tudtunk végezni. A megszokás azonban nem jelentette azt, hogy meg is szerettem az ottani létet. Örültem az értesítésnek az ügyem kapcsán, így a megadott időpontra meg is jelentem a Látnoki Hivatalban.

– Tisztelt Farkas úr! Engedje meg, hogy személyesen kérjek elnézést a súlyos hibáktól hemzsegő ügye okán. Mint azt a Nyomozóiroda munkatársai kiderítették, a probléma oka az volt, hogy a Látnoki Hivatal túlterheltsége miatt fáradtak voltak a kollégáink, és bizonyos részleteket csak homályosan láttak, így ezeket képtelenek voltak dokumentálni. Mindenesetre az ügye megoldódott, legyen kedves a Nyomozóirodába elfáradni ezen aktacsomaggal, amelyben minden bizonyíték benne található. Ott fogják önnek részletesen elmondani, mi is történt pontosan, s mi az ügy korrekt megoldása.

Miután kifejeztem sajnálatomat a túlterheltségük miatt, és elfogadtam a Hivatalvezető bocsánatkérését, rögtön át is mentem a Nyomozóirodába.

– Üdvözlöm Farkas úr! Foglaljon helyet! – fogadott szívélyesen a Nyomozóiroda vezetője. – Nos, kusza egy ügy volt ez a magáé, annyi bizonyos. Mint azt már tudja, a Látnoki Hivatal túlterheltségből kifolyólag fáradt munkatársai bizonyos részleteket nem tudtak dokumentálni az esetből. Ám ez nem csak az ő hibájuk, hiszen az ön valóságában is számos félreértés adódott. Az történt ugyanis, hogy K. Rambókettő Elemér, büntetett előéletű roma fiatalember, drog hatása alatt állt, amikor L. Tvájlájt István, büntetett előéletű roma fiatalember információkkal látta el az ügyben, hogy a maffiahálózatuk terjeszkedése érdekében kit kell eltenni láb alól. K. Rambókettő Elemér rosszul jegyezte meg mind a címet, mind a nevet. Mint azt kiderítettük, Farkas Gettókirály József büntetett előéletű roma állampolgárt kellett volna leszúrnia a Nádas utca 21. szám alatti otthonában. A Látnoki Hivatal munkatársait bizonyára ez a kábítószeres állapot is befolyásolta a pontos információk megszerzésében. Mindazonáltal nagyon sajnáljuk az esetet, ám szerencsére a Felső Vezetés elfogadta javaslatunkat – kiváltképp, hogy oly kiválóan teljesített az Asztalosműhelyben. Ez a javaslat a következő volt: az ön életére törő K. Rambókettő Elemért csúnya, súlyos, halálos baleset fogja érni, miközben önhöz igyekszik. Így tehát ön lényegében életben marad, s ezen időszakból természetesen semmire nem emlékszik majd. Az ön élete zavartalanul folytatódik attól a ponttól kezdve, hogy előzőleg meghalt. Már ha ez önnek is megfelel. Így helyreáll az ön valóságának rendje is.

– Azt hiszem, ez jó lesz így – mondtam. – Köszönöm!
– Akkor már csak egy kis papírmunka van hátra. A kollégáim megmutatják, mit és hol kell aláírnia, illetve mely iratokat kell elvinnie a Panaszirodába, hogy az ügyet teljes egészében lezárhassuk.
– Rendben van. A viszontlátásra! – csúszott ki a számon automatikusan, bár ezt a legkevésbé sem szerettem volna.

Miután a Panaszirodában is végeztem, az ajtó előtt már ott állt a Kaszás.

– Üdvözlöm Farkas úr! Hallom, lezárult és megoldódott az ügye! Különös eset ez a magáé hallja-e? Soha nem fordult még elő ilyen fatális véletlen, mondhatni, hogy ez egy amatőr módon végzett munka. Én aztán csak tudom, itt vagyok a kezdetektől. Érezze magát megtisztelve, hogy ön az első, aki ilyen körülmények ellenére visszatérhet a nyugodt, megszokott életéhez. Csak azt sajnálom, hogy a következő találkozásunkkor nem emlékszik majd rám. Na jöjjön! Menjünk! Már vár a Központ aulája.

Mintha csak tegnap lett volna, hogy láttam, miként teszi el a kaszáját, s egészen jól fel tudtam idézni a mozdulatokat, amelyekkel ismét kinyitotta, majd becsukta a falrészt. Hozzám lépett, megfogtam a kasza nyelét, s egy szempillantás alatt a nappalimban találtam magam, amint az éjjeli félhomályban a mellékhelyiség felé botorkálok. Közel ötven évesen már nem kell csodálkozni azon, hogy éjjel többször is felébreszt a sűrű vizelési inger.

Felsóhajtottam, azon sajnálkozva, hogy milyen rég nem kellett ilyesmivel foglalkoznom.

– Hohó! Nocsak, nocsak! Azt a mindenségit! De hát én emlékszem arra, mi is történt ezelőtt. Emlékszem a hátamba döfött tőrre, a Kaszásra, az összes bürokratikus túlvilági hivatalra, a húsz év munkára az Asztalosműhelyben anélkül, hogy egy percet is öregedtem volna... Micsoda amatőr banda! Azt ígérték, nem emlékszem majd semmire! – mondtam magam elé félhangosan.

Végülis elvégeztem a dolgomat – ha kissé nehézkesen is –, majd visszaindultam a hálószobába. Ismét csak a nappali közepén jártam, amikor a nyitott ablakon keresztül egy hatalmas csattanást, fékcsikorgást hallottam. Gyorsan felkaptam a mobilomat, és kiszaladtam az utcára, hogy megnézzem, mi történt. Az úton keresztbe, a ház előtt egy jókora autó ácsorgott, sofőrje halálra váltan nézte a kocsi mellett vérbe fagyott fiatalembert.

– Egyszer csak valahogy, hirtelen elém került... – kezdett bele, mikor észrevett. – Nem... nem tehetek róla...

Odasétáltam a földön fekvőhöz, hátha még él, és meg lehet menteni. Fölé hajoltam, igyekeztem kitapogatni a pulzusát. Halványan, de még érezhető volt. Kinyitotta a szemét, rám nézett.

– Farkas úr? – kérdezte elhaló hangon.
A meglepetéstől automatikusan válaszoltam.
– Igen.
Utolsó erejével döfött szíven egy hosszú, keskeny pengéjű, tűhegyes tőrrel. Azonnal meghaltam.
– Hogyazajóédes... – kezdtem bele, mikor valaki megkocogtatta hátulról a vállamat.
– Elnézést Farkas úr...
Oda se kellett nézzek, hogy tudjam, a Kaszás áll fölöttem.
– Mi a jó büdös francot csinálnak maguk odaát? – szegeztem neki a kérdést, miközben felálltam és felé fordultam. – Nem arról volt szó, elsimították az ügyet? Hogy nem lesz gond? Ennek nem így kellett volna történnie! Amatőrök!
– Tehát, amint azt mondani szerettem volna, tisztelt Farkas úr, úgy tűnik, ismét egy kisebb gubanc adódott...
– Kisebb gubanc? Megint engem szúrtak le ahelyett a maffiózó helyett! Maga balfék! Amatőr balfék!
– Ne aggódjon Farkas úr, most gyorsan orvosoljuk a helyzetet. Csak fogja meg a kasza nyelét...

Újabb tíz év az Asztalosműhelyben. Újabb bürokratikus procedúrák a túlvilági hivatalokban. Majd végül újra itthon a sűrű vizelési ingeremmel, a félhomályos nappalin átbotorkálva a mellékhelyiségbe. Újra autózúgás, halálos csattanás, fékcsikorgás, csend. Csak az alig hallható csoszogásom töri meg. Végre megkönnyebbültem. Visszafeküdtem a jó puha ágyamba. Hiába nem telt itt el szinte semmi idő, azért jó volt végre harminc év után újra a saját ágyamban nyugodtan álomra hajtani a fejem.