Egy maréknyi pozitron golyóért 2. – A gépemberek is isznak tüzes vizet?

Szépirodalom / Novellák (105 katt) R. Harbinger
  2022.03.12.

– És aztat mondod, nem kell bele golyó? – kérdezi Sai pisztolyom átnyújtásakor, és sárgás mosolyt villant sűrű szakállából. – Honnan szerezted?

Kérdése úgy hasít belém, mint villámcsapás a három napja döglött kojotba.

– Elvettem attól, akinek az emberei üldöznek – felelem, és átveszem a fegyvert. – Nos, most, hogy elrendeztük a félreértéseket, elmondanád, hogyan tudsz átváltozni?

Még mindig elevenen él bennem az emlék, ahogy Veszett Joe emberei behajtottak ebbe a völgybe, és közben fájdalom hasít golyó lyuggatta vállamba, mintha csak az emlékekkel együtt jönne. Akkor is sajog, amikor feldereng előttem a hatalmas, fekete medve képe, ahogy széttépte azt a két alakot. Sérülésem miatt csak homályosan láttam a medve átváltozását, amint szőre felszívódott, termete emberivé vált, és Sai lett belőle.

Az öreg indián elmosolyodik sárgásan, de nem felel.

– Nos? – kérdezem, mert kíváncsiságom tüzes billogként éget.
Sai benyúl a takaró alá, és kinyitja az onnan előhúzott whiskeyt.
– Gondolom, te is iszol ilyet… hacsak szét nem marja fém bensődet – köhinti.

Elveszem az üveget, és nagyot kortyolok. Ahogy a szesz égeti torkom, kételkedni kezdek, hogy nem esik bajom. Sai nevetni kezd fanyarú ábrázatomon, majd átveszi az üveget, és meghúzza. Van Saiban valami bizalmat ébresztő, ami miatt elmesélem neki életem történetét megölt feleségemtől elrabolt fiamon át gépemberi létem felfedezéséig. Mire az első napsugarak beszűrődnek a hoganbe, megkedvelem az öreget. Önfeledten nevetek előadásán, miként küzdött meg medveként a konföderációsokkal. Van valami lehengerlő abban, ahogy ez a vén róka utánozza a medvék cammogását.

– Igyál! – nyújtja felém az üveget, én pedig lehúzom az utolsó kortyot. Ekkor csap fejbe az ital, és kidőlök.

Sikongásra és lövöldözésre ébredek. A fejem kisbaltaként hasogat, de a fájdalom gyorsabban távozik, mint az örömlány, amikor meghallja, egy garasom sincs.

Rugóként pattanok fel a pokrócról, majd kirontok a hoganből. Levegőbe lövöldöző cowboyokat látok, akik navahó nőket rángatnak ki faházukból, és letépik ruhájukat. Fedetlen mellek és pisztolyok lengenek jobbra-balra, de egyik sem vonja el figyelmem.

Istenként osztom a megtorlást kék fényű golyók képében. Minden lövésem után mennydörgés rázza meg a környéket, és lovasok fordulnak le nyergükből. Mit lefordulnak, lerepülnek, hiszen egyikük átbukfencezik egy hogan fölött!

Valaki leteper, és a földre nyom. Kiüti fegyverem kezemből, és azonnal kést szegez torkomnak. Joe egykori bandájának tagja az, valami Max vagy Carl, de egyáltalán nem érdekel, mert csak a pengére figyelek.

– Ezt Joe-ért kapod – közli áporodott lehelettel, és égbe emeli kését.

Hangos morgással veti rá magát egy fekete medve, és szájába kapja Max/Carl magasba emelt karját. Magával rántja, és vonszolni kezdi. Feltápászkodok, és azt hiszem, a hátamat hallottam reccsenni, de Carl/Max karját roppantotta ketté a medve. Ahogy a férfi vonaglik a földön, mackópajtás foga közé kapja torkát, és feltépi gigáját, majd vértől iszamós pofával fordul felém. Ekkor ráismerek tekintetében Saira, aztán bólintok, és fegyveremért rohanok. Mihelyst kezembe kerül, kék villanások, mennydörgések szövik át a pirkadatot.

Morgás és halálsikolyok vegyülnek a küzdelembe Sai támadásai nyomán. Az átkozott cowboyok hullanak, mint az őszi legyek, és minden halálsikollyal egyre jobban érzem küszöbön álló sikerünket.

Mígnem szörnyű üvöltés zengeti meg mellkasomat, és látom Sait összerogyni. Olyan düh száll meg, mint még soha, és nekilódulok. Pillanatok alatt végzek maradék ellenfeleinkkel, az utolsó lövésem látszólag a felhőkig repíti egyikük skalpját.

Lerogyok Sai mellé, és a belőle kilógó késre meredek. Nincs időm magamhoz térni, ő pár pillanat alatt visszaváltozik meztelen öregemberré. Megragadja kezem, és bele erőlteti nyakláncát. Sárgálló mosolyt villant, majd lehunyja szemét.

– Térj magadhoz – kérlelem –, gyerünk már! Sai…

Törzse tagjai körénk gyűlnek, és valaki vállamra teszi kezét. Felpillantok a velem egy korúnak tűnő férfira, mire ő némán bólint.

– Hadd menjen! Ő már elvégezte feladatát, most neked is el kell.

Megráncolom homlokomat a kérdéstől: vajon honnan tudja? Csak a temetéskor derül ki számomra, ő Tekoda, Sai fia. Komoran figyeljük a navahó temetkezést, amint befalazzák Sai testét hoganje biztonságába.

– Azt hiszem, ez téged illet – nyújtom felé Sai nyakláncát. – Szerintem azért adta ide, hogy átadjam neked.
– Szerintem tévedsz – tolja vissza kezem. – Ha nálad van, akkor az azért történt, mert ő így akarta. Tekintsd ezt végső akaratának, és fogadd el!

Bólintok, azt követően távozok. Felpakolom holmimat lovam hátára, és felülök. Megszorítom Sai nyakláncát, utolsó pillantást vetek törzsére, azután ellovagolok. Csak akkor pihenek meg, amikor már nagyon muszáj. Lefekszem a tábortűz mellé, bámulom a csillagokat, és azon gondolkodok, milyen isten játszik alattomos játékot az emberek életével?

Az álom gyorsan tör rám, ahogy elmerülök gondolataimban, de hamarosan izzás markol szívembe, és mire kipattan szemem, egész testem forrong. Hallom csontjaim ropogását, testem változását. Lepillantok szőrösödő kézfejemre és sajgó, növekvő körmömre, Sai vörösen fénylő nyaklánca mégis elűzi kínjaimat.

Előző oldal R. Harbinger