Villeneuve Dűnéje az előző feldolgozások tükrében

Külvilág / Mozijegy (128 katt) Jimmy Cartwright
  2021.11.05.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2021/10 számában.

Ha a Dűnéről van szó, nem tudok nem elfogulatlan lenni. Tinédzserkorom meghatározó könyv- és filmélménye Frank Herbert műve. Talán még azt is ki merem jelenteni, hogy a regényciklus számomra a legmeghatározóbb olvasmányélmény, melyhez időről-időre visszatérek. A kötetek meghatározták a világhoz, a természethez, az emberekhez, az oktatáshoz, a vallásokhoz, sőt, a politikához való viszonyomat; egy egész életszemléletet adtak. Ilyetén módon nehéz elfogulatlannak lennem bármely feldolgozásával. Ennek ellenére nem vagyok fanatikus rajongó, aki a legelérhetetlenebb, legapróbb információkat is összegyűjti a témával kapcsolatban. Részben ezt tanította nekem a Dűne: elengedni, valamint helyén kezelni dolgokat.

Rövid, személyes visszaemlékezés

A regényt először az 1987-ben, a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatban megjelent, két kötetre bontott változatban olvastam, úgy 1991-körül. Azóta már magam is birtoklom ezt a változatot is, de akkoriban még a helyi városi könyvtárból sikerült kikölcsönöznöm. Bár abban az időben még keveset értettem meg, fogtam fel belőle, de már lenyűgözött, pedig akkor sem volt már fiatal regény.

Egy-két évvel később láttam David Lynch feldolgozását valamelyik korabeli tévéadón. Lesokkolt, megbabonázott, felelevenítette a regényt, depresszióba taszított, de mégis jó élményt adott. Azóta is, ha bármikor megnézem, pontosan ugyanezeket érzem. Mélyre húz, de nem egy Lovecrafti sötétségbe, hanem inkább egy meditatív állapotba, melyből még órákkal a film vége után sem biztos, hogy kikászálódom. Nem is biztos, hogy ki akarok belőle kászálódni...

1984 – Orwell helyett Lynch

Igen, megvannak az 1984-ben bemutatott filmnek a hibái: nem feltétlenül hű az eredeti történethez, de a díszletek, a megkomponált jelenetek, a leglényegesebb momentumok és szereplők mind benne vannak, és olyanok, amilyennek az ember a regény olvasása közben elképzeli őket.

Arról nem is beszélve, hogy olyan színészlegendák kaptak főszerepeket benne, mint Jürgen Prochnow (Leto Atreides herceg), Max Von Sydow (Liet Kynes), José Ferrer (IV. Shaddam Padisah Császár), Linda Hunt (Shadout Mapes), vagy épp Patrick Stewart (Gurney Halleck). Bár a Twin Peaks-ben hamarabb láttam Kyle MacLachlant, a Dűne volt az első szerepe. Véleményem szerint kiválóan hozta a tizenöt éves Paul Atreides figuráját. Feltűntek itt más olyan színészek is, akik későbbi szerepeik által lettek kultikusak, mint pl. szintén a később Twin Peaksben szereplő Jack Nance (Nefud) és Everett McGill (Stilgar). Ebből az alkotásból mindenképpen megemlítendő még Kenneth McMillan, aki Vladimir Harkonnen bárót, Brad Dourif, aki Piter de Vriest, a Harkonnen-ház mentát-főorgyilkosát alakította, és persze a szép és fiatal Virginia Madsen, aki Irulan hercegnő szerepében tündökölt. Freddie Jones Thufir Hawat alakítása felejthetetlen és bizony a huszonéves Sean Young is emlékezetes Chaniként. Ami akkoriban talán szokatlan és formabontó volt, szerepelt benne egy zenész-énekes is, Gordon Matthew Sumner, ismertebb nevén Sting, akinek őrült Feyd Rautha alakításától máig kiráz a hideg.

A film hibái egyébként több irányból adódtak össze. A producer, Dino de Laurentiis a lányára, Rafaellára bízta a produceri munka nagy részét, aki azonban akkor még fiatal és tapasztalatlan volt, és azelőtt egyetlen ekkora projektet sem bíztak rá. Sőt, maga Lynch sem dolgozott még ilyen nagy költségvetésű filmen, és talán épp emiatt nem engedték meg neki, hogy ő is vágja, hozza végső formára. (Előtte csak két komolyabb filmje volt, a Radírfej és Az elefántember.) Ráadásul a film utolsó jelenetébe a stúdió is beleszólt, mert nem tetszett nekik az eredeti, komor befejezés.

Mégis, a regény egész atmoszférája kiválóan eltalált a filmben, nem hiányoznak kulcsfontosságú jelenetek. A hozzá komponált zene mindezt csak fokozza. Toto (az Afrikás) dallamai máig sokszor felhangzanak a fejemben, és szinte elejétől a végéig eldúdolok egy-egy témát.

A fényes, csillogó jövő kissé fakó lett

A következő mozgóképes Dűne feldolgozás az ezredfordulón, vagyis 2000-ben jelent meg. Ez egy főleg európai koprodukciós, három részes minisorozat volt, amelyet 2003-ban követett egy szintén három részes folytatás, A Dűne gyermekei címmel. Mindkettőt remek kezdeményezésnek tartottam, és tartom ma is, mert az eddigiek közül talán ezek történetkezelése áll legközelebb a könyvekéhez. Ebben is feltűnik pár komolyabb, ismert színész, mint pl. William Hurt, mint Leto Atreides, Alec Newman, mint Paul Atreides, Ian McNeice, mint Harkonnen báró, vagy ames McAvoy, mint II. Leto Atreides (Paul fia), de többségükben a nagyközönség által kevésbé ismert színészek szerepelnek mindkét sorozatban.

Azonban egyik sem ütötte át a Dűnét szerető közönség ingerküszöbét, legalábbis pozitív irányban. A hozzáértők jogosan kritizálták a színészi játékot, a színes-szagos-puccos jelmez és díszletkavalkádot, a fura fordítást, meg jó néhány butaságot.

Pedig ebben is van – legalábbis számomra – szerethető. Rögtön például az, hogy az addigi legtörténethűbb feldolgozás. És bizony van benne több olyan jelenet, ami nem csak látványban, de érzelmileg is magával ragad, szinte videoklip-szerű. Aki akarja, megláthatja ebben is a pozitívumokat, de tény, hogy hangulatában teljesen más, mint a könyvek, vagy akár a '84-es mozifilm.

Egy nagyra törő próbálkozás

Érdemes itt még pár mondat erejéig megemlíteni azt a hamvába holt próbálkozást, amelyet Alejandro Jodorowsky álmodott meg még 1975-ben, tíz évvel az első Dűne regény megjelenése után. A tíz-tizenkét órásra tervezett monstre moziban Salvador Dali Shaddamoskodott volna, Orson Welles alakította volna a Harkonnen bárót, Mick Jagger Freyd Rauthát, Alain Delon Duncan Idahót, Geraldine Chaplin pedig Jessica úrnőt. Zenéjét a Pink Floyd, látványvilágát részben H. R. Giger hozta volna létre, ha a mű elkészülhetett volna francia forrásból. Túl nagy falatra tervezték, ha jól emlékszem, ötszáz oldalas volt a forgatókönyv, és sok más probléma is felmerült. Egy párhuzamos univerzumban remélem, megvalósult ez a mű. Bár nem hiszem, hogy minden felháborodás nélkül néztem ott meg, azért remélem, hogy legalább a próbálkozást értékeltem. Egyébként erről az el nem készült filmről 2013-ban készült egy dokumentumfilm „Jodorowsky's Dune” címmel, amelyben maga a rendező is nyilatkozik.

A megvalósult álom(?)

Mindezek tükrében térjünk rá a legújabb, Villeneuve-féle feldolgozásra. Előzetesen és röviden: osztom az eddig megjelent kritikákban megfogalmazott véleményt, miszerint ez egy remek adaptáció.

Már a vetítésről kijövet is, még igencsak a film hatása alatt megfogalmazódott bennem, hogy Villeneuve, a színészek, és az egész stáb tisztelettel nyúlt a múlt évszázad talán legmeghatározóbb, legnagyobb hatású sci-fi művéhez. (Sokan leírták már, hogy nem, vagy nem úgy lett volna Star Wars, ha nincs a Dűne, ami, azért lássuk be, nagy veszteség lett volna.) Igen, ez az új, 2021-es mozifilm méltó a Herberti örökséghez. Elégedett voltam. És azt kell mondjam, hogy jelen korunk film- és sorozatdömpingjében, ahol rendre meggyaláznak nagy klasszikusokat, ez a film rendkívül üdítő kivétel.

Mielőtt belevágnánk magába a műbe, tekintsük át kissé a körülményeket.

Azt hiszem, büszkék lehetünk arra, hogy egy ilyen remek adaptációt nagy részben Magyarországon forgattak, sok-sok magyar statisztával. A díszletek jó része ténylegesen felépített, főleg a belső terek, így valóban sokkal hitelesebb a látvány, mintha zöld / kék háttér előtt vették volna fel. (Természetesen nem a világszínvonalú magyar grafikusokat, animátorokat, 3D-s látványtervezőket kritizálom, hiszen, amennyire belelátok ebbe a szakmába, ők sem panaszkodhatnak, hisz alig győzik teljesíteni a különböző felkéréseket. Minden tiszteletem az övék!) Ám ezzel talán jelezhetjük a világnak, hogy képesek vagyunk egy ilyen óriási projektet is problémamentesen kivitelezni, nem csak a „szokásos” Hollywoodi filmek és sorozatok igényeit kielégíteni.

Mint tudjuk, a film bemutatása késett egy évet a járványhelyzet miatt. Ám ezt a stáb kihasználta, és rengeteg utóforgatást rendeltek még el, mert nem minden jelenet sikerült olyanra, amilyenre a rendező megálmodta. Lehet, hogy ez volt a szerencse a szerencsétlenségben, és így kaptunk végül egy ilyen csodálatos mozit.

Látvány

Ami elsőként feltűnt számomra, az a látványvilág. Nyilván a néző ezzel szembesül először, és ez az egyik legfontosabb elem, hiszen mozgóképes művészetről beszélünk. És ez esetben nem véletlenül használtam a „művészet” szót. Képi nyelven, vizualitással kell elmondani sok mindent. Az ebben a filmben megkapott látvány pedig csodálatos. Helyenként merít a Lynch-féle Dűnéből, még kamerabeállásokkal is, amivel nosztalgikus húrokat penget. Persze a mai technológiával sokkal profibb szinten teszi mindezt. A tájképek, akár az Arrakist, akár a Caladant, vagy a Giedi Prime-ot, Salusa Secundust nézzük, bizony fenomenálisak. Az alkotók mintha tökéletesen tisztában lettek volna vele, hogyan kell ezeknek kinézni. A Dűne végtelen homoksivataga, amit csak időnként törnek meg sziklák, valóban rendkívül zordnak hat, ahogyan a Salusa Secundus szakadó eső áztatta komor kőtömbjei is remekül megteremtik az odaillő hangulatot. Ez a film megkapta azt a vizuális monumentalitást, amit megérdemel. Nem csak a helyszínek, de az űrhajók, egyéb eszközök szintjén is. Az Űrliga henger alakú hajói mellett eltörpülnek a teherszállító és személyszállító űrhajók, amelyek mellett viszont apró bogaraknak tűnnek az emberek.

Még a látványnál maradva egy kicsit – amit persze sokáig ecsetelhetnék még –, meg kell említenem személyes kedvenc járműveimet a Dűne világából, az ornitoptereket. Bár képeket már a film megtekintése előtt is láttam róla (annak ellenére, hogy igyekeztem minden ilyesmit elkerülni), mozgásban csak a mozivásznon elevenedtek meg számomra. És majd kiugrottam a bőrömből, hogy olyan toptereket látok, amelyeket jómagam is elképzeltem harminc évvel ezelőtt. „Igazi topterek! Igazi topterek!” – visszhangzott a fejemben, hál Istennek, nem a moziteremben. Ugyan a PC-s Dune játékokban is igencsak hasonló módon ábrázolták már ezeket, úgy érzem, ebben a filmben kaptuk meg az igazi toptereket. Ebből is kitűnhet, hogy az alkotók bizony odafigyeltek a részletekre. Nem hanyagolták, nagyolták el a kellékeket, kiegészítőket, ruházatot sem.

A rendezőtől többen tartottak egyébként, hiszen jelentős „művészfilmes hajlama” van, de itt mindenki megelégedésére olyan balanszban alkalmazta ezeket a fogásokat, hogy azok tökéletesen illeszkedtek a film vizualitásához.

Történet

Nyilván a történet már sokak számára ismerős, hiszen olvasták az eddigi regényeket, látták a feldolgozásokat, így arra nem is térek ki. Már csak azért sem, mert biztosan van olyan, akinek mindez kimaradt, így számára spoilerezés lenne, ha elkezdeném mindezt ecsetelni. Viszont mindenképpen meg kell említeni, hogy ez a film is, akárcsak a mini sorozat, szépen követi a könyv cselekményét, sőt még a ritmusát is. Persze vannak benne változtatások, hogy a vásznon jobban működjön. Számomra néhány fájó változtatás is történt, amelyek, úgy érzem, a történet miatt lényegesek, és a filmbe nem kerültek bele, de úgy tűnik, jön még két rész, így lesz idő ezek kisimítására. Viszont nekem ezek azért hiányoztak nagyon, mert az eredeti történetben rendkívül meghatározó szereplők, szavak, mondatok, cselekedetek, és mint ilyenek, olyan eseményeket indítanak el, amelyek nélkülözhetetlenek a végkifejlet szempontjából. No de majd meglátjuk, mit hoz a jövő.

Zene

A zenei világ nekem kicsit ambivalens. Eddigi munkássága alapján tisztelem, becsülöm Hans Zimmert, de ez esetben nem érzem úgy, hogy a filmhez, a világhoz minden ízében tökéletesen passzoló muzsikát komponált. Számomra különösen a skót dudás zenei betétek hangzottak teljesen idegennek, annál is inkább, mivel az Atreides-ház görög gyökerekkel rendelkezik. Ezt egyelőre képtelen vagyok megérteni. Máshol viszont le a kalappal. A Salusa Secunduson játszódó jelenetnél felhangzó torokénekléstől még ott is felállt a szőröm, ahol nincsen. Máskülönben, ezen ismertető írása alatt éppen az OST-t hallgatva el kell ismernem, bizony van atmoszféra-teremtő hatása.

Színészet

Nem esett még szó a színészi játékról, ami viszont egy film esetében egyáltalán nem elhanyagolható, sőt, igencsak fontos dolog. Mondhatni alappillér. Érzésem szerint némiképp itt is megbicsaklik néhány helyen a film. Őszintén szólva a megtekintése előtt komoly aggodalmaim voltak a Pault alakító Timothée Chalamet kapcsán, de teljesen pozitívan csalódtam. Remekül hozza az események sodrában őrlődő, majd később egyre határozottabb herceg figuráját. A Paul édesanyját alakító Rebecca Ferguson is kifogástalanul alakítja Lady Jessicat. A szintén komoly színészi múlttal rendelkező Oscar Isaac viszont kissé súlytalan volt Leto Atreides herceg szerepében. Voltak jó pillanatai, de összességében nem tűnt egy hiteles vezetőnek. Jason Momoa viszont tökéletes Duncan Idaho volt. Nem csak alkatilag illett a szerepre, de abszolút hozta a regénybeli, intelligens, a Fremen kultúrát értő és csodáló harcost. Stellan Skarsgård Vlagyimir Harkonnen bárójától majdnem berosáltam, bár a könyv és a '84-es film alapján az egyik jelenetben azért egészen másra számítottam tőle is. Ott bicsaklott egy nagyot. A Thufir Hawat mentátot alakító Stephen McKinley Henderson is súlytalannak tűnt a Lynch-féle filmben szereplő Freddie Jones alakításához képest. Josh Brolin Gurney Halleckje rendben lévőnek tűnt, de hiányzott a majdnem mindig nála lévő balisetje. Remélem, ez a folytatás(ok)ban, majd a helyére kerül. Javier Bardem Stilgarja viszont ott volt nagyon. Ahogy megláttam, majdnem hangosan felkiáltottam a moziban, hogy „Na igen! Ő Stilgar!”

Nyilván nem megyek végig minden egyes további szereplőn, mert már az eddigiekből is látszik, hogy részben osztom a külföldi és magyar kritikákban erről megfogalmazott véleményt. Bár az igaz, hogy Paul van a történet fókuszában, és ő meg is kapja a filmben is a vezető szerepet, de a többiek sem elhanyagolhatóak. Bizonyos helyzetekben pedig még fontosabbak is, mint Paul, és Villeneuve mozijában nem feltétlenül kapják meg a nekik kijáró figyelmet.

Összességében az azért elmondható, hogy bár a szereplők kimértek voltak, mégis mintha bármelyik percben elszakadhatott volna bennük az a bizonyos húr. Ez érzékeltette a felszín alatt húzódó feszültséget, illetve a házak közötti ellenségeskedést is. Nem csak tudtuk, hanem éreztük is a konfliktusok hullámait (– SzaGe).

Apropó konfliktusok és hullámok!

Időzzünk el a főszereplőnél egy pár pillanatra. Mint fentebb írtam, Timothée Chalamet szerintem jó választás volt Paul szerepére. Valahogy mégis úgy érzem, Kyle MacLachlanhez jobban passzolt a szerep. Alkatilag biztosan, bár az igaz, hogy Herbert sem Paul fizikai felépítésére koncentrált a regényekben, sőt, az nála is marginális kérdés volt, hanem sokkal inkább a szellemi küzdelmére, arra, hogy milyen hullámokat keltenek az egyes cselekedetei, milyen konfliktusokhoz vezetnek a szavai. És nem utolsó sorban azt taglalta, miként tudja feldolgozni azt, hogy ő kicsoda, mit várnak tőle, és hogy tudja elkerülni azt az elkerülhetetlennek látszó dolgot, amit az ő nevében akarnak elkövetni.

Az viszont fontos szempont, hogy a képi világban lényeges egy szereplő kinézete is. Márpedig Paul gyermekkorától kezdve rendszeresen edzett, még Jessica is tanította a titkos Bene Gesserit bűvharcra. Ilyetén módon pedig óhatatlanul is egy jobb, izmosabb testfelépítésű fiatalembert képzel maga elé az olvasó.

És mégis, mindennek ellenére tartom, hogy Timothée jó választás volt. Sokkal jobb, mint az Alec Newman-féle nyegléskedő, leszaromos, pökhendi Paul. Bízom benne, hogy a következő részekre gyúr majd valamennyit, vagy legalább szálkásít, hogy picit hitelesebb legyen. (Hisz mégis a sivatag mélyén él az általa megformált szereplő, ahol nem túl sok proteint tud magába tömni.) Azt is elképzelhetőnek tartom, hogy jelen kinézete nem véletlen. Most még csak az előzményeket kaptuk meg, így a történet elején járunk, és akárcsak a regényekben, Paulnak gyengének is kell látszania. Ezzel is szemléltetik a herceg személyiségét. Ez írásban, és a vásznon is szükséges ahhoz, hogy vele együtt éljük át a karakterfejlődés rögös, döcögős útját. Kell Paulnak ez a „kezdő szettje” ahhoz, hogy végigvezethessenek minket Herbert dűnékkel barázdált fantáziáján. Ahogy anno Luke Skywalker is szeleburdi kamaszként kezdte a Jedik útját (– SzaGe).

Végszó

Összességében, a fentiek függvényében azt mondhatom, hogy ez egy remek film, amit moziban kell megnézni. Ott jön ki igazán a monumentalitása. Ügyesen, tisztelettel bántak a készítők az alapanyaggal, és a változtatások ellenére abszolút működik a film. Beránt, és nem ereszt. Ez egy olyan adaptáció, amely méltó módon dolgozza fel ezt a közel hatvan éves történetet. Hogy András barátom szavait idézzem ide: „Végre egy klasszikus sci-fi mű, amit nem basztak el!” Jó lett, sőt, nagyon jó lett, de szerintem nem egy korszakos remekmű, bár ezt majd a filmtörténelem eldönti pár évtized múlva. Egyáltalán nem vagyok csalódott ezzel a megvalósítással, sőt, mint írtam elégedett vagyok, és várom a folytatást.

Viszont.

Az eltelt pár napban azon agyaltam, hogy mi is lehetne ennek a történetnek az igazán jó feldolgozása. Bár az igaz, hogy a látványvilága miatt igényli a nagy vásznat, de gyanítom, hogy azért otthon, nagy képernyőn is képes ütni. Manapság pedig már egy egészen átlagos sorozatnak is fantasztikus látványvilágot képesek kölcsönözni az alkotók. Tehát az a rendkívüli és korszakalkotó ötletem támadt, hogy a Dűnét már a mai technológiai szinten is fel lehetne dolgozni egy több évados, rendes, 20-22 részes, 45-60 perces részekből álló sorozatban. Így nem kellene belőle olyan, akár filozófiai mélységekbe menő párbeszédeket, gondolatokat, monológokat kihagyni, amelyek mondhatni a Dűne regények sava-borsát képezik. Na, az lenne az igazi Dűne élmény!

Köszönet
Ezúton is köszönöm a fenti kritika első változatának véleményezését, valamint további remek gondolatok, meglátások felvetését a Lidércfény discord csatornájára feliratkozottaknak, különösen SzaGe kollégának!

Előző oldal Jimmy Cartwright