Barátság

Szépirodalom / Novellák (568 katt) Koncz Mars János
  2021.11.12.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2021/12 számában.

A másfél szobás lakás ajtajában állva nyomtam a csengőt. Tudtam, hogy kitartónak kell lennem, hiszen Marci nem egy igazán kapkodós lény. Néha ilyenkor, várakozás közben láttam, ahogy a kíváncsi szomszédasszony a függönyét félrehúzva belepillant a kifejezetten e célból felszerelt visszapillantótükörbe, amin át a teljes függőfolyosót szemmel tarthatta. Unalma csak annyira ösztökélte a hölgyet, hogy felszereltesse az ablakbeugróba a leplezetlen kíváncsiságát kielégítő eszközt, és minden zajra, csengetésre az ablakhoz rohanjon, arra már nem, hogy visszaköszönjön, amikor véletlenül összefutottunk a liftnél, és ráköszöntem. De nem bántam. Úgysem kívántam közelebbről megismerkedni vele, mivel messziről lerítt róla, hogy másfajta neveltetésben részesült, mint én.

Marci végre mocorogni kezdett odabent. Ahogy szokott. Először csak kijött a cseppnyi, bérházszagú előtérbe, és az összehúzott, ki tudja, hogy utoljára mikor kimosott ajtófüggönyön át próbált beazonosítani. A körfolyosó gyenge fényében nem lehetett könnyű dolga. A kevés beszűrődő világosságban azt azonnal eldöntötte, hogy nincs postás-sziluettem. Rendőrnek sem tűnhettem számára. Hosszan tipródott, hogy az ellenszenves szociális munkás vagyok-e, aki az ebédet hozta neki vagy valaki más. A szociális munkásnak volt saját kulcsa, így ő nem csengetett volna. De ezt Marci nem tudta kiókumlálni, úgyhogy bizonytalanul az ajtóhoz lépett, majd a függönyt szélét a bal keze hüvelyk- és mutatóujjával megtartva a másik kezével épp akkora részen húzta el, hogy én kintről csak egy pislogó szemgolyót láthassak belőle.

– Szeva’ Marci! Én vagyok az! – böktem magamra az ujjammal.

Attól, hogy megtudta, hogy „én vagyok” én, némileg megnyugodott. Elszállt az idegessége, hiszen ilyesmit egy betörő, rabló nyilván nem állít magáról. Ők minden bizonnyal az álkulcsokkal teli kulcskarikájukat vagy a feszítővasukat mutogatnák, és nem állítanák, hogy ők „én vagyok”. Elengedte tehát a függönyt, és jött a megszokott kulcskeresési procedúra.

A kulcsot a legtöbben benne hagyják a zárban, de olyan helyeken, ahol üveges ajtó védi a lakást, ez nem túl pragmatikus megoldás. A betörő ugyanis kívülről láthatja a bent fityegő kulcsot, s így nem kell ajtófeszegetéssel vacakolnia, ha be akar jutni. Elég egy erősebb szigszalag és egy kemény tárgy ahhoz, hogy viszonylag zajtalanul beüsse az ajtó fém ablakkeretébe ragasztott üvegtáblácskát, majd a résen benyúlva kinyissa a zárat. Marcit tehát hosszú-hosszú évek kitartó munkájával megtanította az édesanyja arra, hogy a zárból ki kell húzni a kulcsot, és felakasztani a beljebb álló fogas belső oldalára felcsavarozott kampóra. Marciban kiépült eme értékes tudás, de nyitáskor azért mindig szöszmötölt legalább tíz percet, mire megtalálta a kulcsát.

Végre nyílt az ajtó, és beléphettem.

– Szeva’, Marci! – ismételtem meg a korábbi köszönésemet, ő pedig rábiccentett.


Marci nem tartozott a locsifecsik népes hadához. Szerettem a szótlanságát, mert sohasem vágott közbe. Régen, amikor feljártam az anyukájához, ő még kissrácként üldögélt a televízió előtt bambulva, s éppen egyforma lelkesedéssel bámulta a villódzást, akár a Nickelodeon rajzfilm csatornája, akár valami politikai vitaműsor vagy tudományos értekezés folyt a képernyőn. Nem állt neki kérdezősködni, hogy „anya, ki ez a bácsi”, nem jutott eszébe mindenféle idióta indok, amivel általában a kisgyerekek, kistinik hajlamosak megzavarni anyjuk kellemes pásztoróráit, amit épp egy számukra vadidegen pasival tölt el. Marci nem köszönt, nem beszélt, csak a tévét nézte vagy olvasott a konyhában.

Szilvia két gyermeknek adott életet: Marcinak és korábban Marci nővérének. De férjnél sohasem volt, az élettársa pedig nem sokkal Marci születése után köddé vált, elment nyugatra új életet kezdeni. Szilvia idősebb volt nálam közel tíz évvel. Egy buliban jöttünk össze, és bár kedveltem a stílusát, valójában csak a heti egy-két szex kedvéért találkoztunk. Marcin kívül egyetlen rokonát, hozzátartozóját vagy barátját sem ismertem. Évekig tartott hosszabb-rövidebb kihagyással a kapcsolatunk így, közben Marci ifjúvá cseperedett, de ugyanazokat a rajzfilmeket nézte most is, mint régen. Csak sejtettem, hogy más is van szexpartnerem életében rajtam kívül, de sohasem firtattam: nem akartunk együtt élni, sem összeköltözni. Egy nap azonban nem úgy várt, ahogy általában: könnyű felsőben, a szoknyája alatt bugyi nélkül, hanem meglepően túlöltözve. Ez alatt természetesen nem azt értem, hogy viselt alsóneműt, hanem azt, hogy az utcán megszokott, konszolidált megjelenést tükrözte az öltözete. A konyhába invitált, leültetett és kávéval kínált. Bár tudtam, hogy csapnivaló kávét főz – számomra túl hosszú lére engedi, és kérdés nélkül megcukrozza –, elfogadtam. Meglepett, mert ha megkínált valamivel néhanap, azt kizárólag az együttlét után tette.

– Valami baj van? – tapogatóztam óvatosan, mert éreztem a levegőben a baljóslatú hangulatot.

– Nem találkozhatunk többet – jelentette ki, miközben lázasan pakolta a kávéport a gépbe.

– Van valakid… valaki komolyabb? – kérdeztem rá, mert ez tűnik ilyenkor a legkézenfekvőbb oknak, igaz, ismerve Szilvia lelkét és szexuális étvágyát, nehezen tudtam hinni benne, hogy ezért lemondana légyottjainkról.

A nő először nem válaszolt. Aztán nekiállt mindenféle hülyeségekről beszélni: a szülői felelősségről, az élet céljáról és a többi baromságról, amiről akkor beszélünk, ha nem akarunk a lényegről társalogni. Persze pár perc után megtört, amikor jeleztem, hogy átlátok rajta. Zokogni kezdett és beismerte, miért akar szakítani velem: granulosasejtes petefészek-daganatot diagnosztizáltak nála.

Döbbenten hallgattam, mivel ő mindig annyira tele volt élettel, annyira elképzelhetetlennek tűnt, hogy a halál közelében várakozik. Kérdezgettem a tüneteiről, de állította, hogy soha, semmit nem vett észre magán, nem fogyott, csak amikor fogyókúrázott, nem lett rendezetlen a női ciklusa. Egészen más miatt ment orvoshoz, és szinte csak rutinszerűen bonyolítottak le nála egy vizsgálatot, ami gyanakvásra adott okot. Elvégeztettek tehát egy tumormarkeres vérvizsgálatot, majd egy korszövettani elemzést is. Laparoszkópos módszerrel a feltételezett tumorból vett szövetminta alapján sajnos megállapították, hogy pontosan mi a gond. De elkéstek. Szilvia elmondta, hogy a kialakult áttétek miatt már nincs értelme a petefészke eltávolításának és a sugárkezelésnek sem. Hiába győzködtem, határozottan kijelentette, hogy csak azért nem fog kés alá feküdni, sem megkopaszodni, hogy pár nappal tovább élhessen.

Néhány hétig nem mentem fel hozzá, mivel kérte, hogy ne keressem, de a lelkiismeretem nem engedte, hogy végképp magára hagyjam. Ezalatt már fogyni kezdett, és mire a karácsony közeledtével megjelentek a fenyőfaárusok a közterületeken, Szilvia elment.

Marcit, Szilvi fiát azóta látogattam. Tudtam, hogy nehéz vele szót érteni, és azt is tudtam, hogy nem vágyik senki társaságára, de az elején méltatlannak éreztem volna magára hagyni a mellé kirendelt szociális munkással, később pedig felfedeztem benne az értékeit. A fiú hivatalosan nem kapott volna gyámságot, mivel megfelelő szellemi képességekkel rendelkezett, és a szakemberek véleménye egybehangzóan azt mutatta, alkalmas önálló életre, de a valódi világ ennél kegyetlenebbül hozott ítéletet: mindenütt „mogorva buggyantnak” titulálták.

Szilvia a halála előtt valahogy – gondolom az apja után maradt örökségéből finanszírozva – elintézte, hogy egy erre szakosodott alapítvány naponta kiküldjön valakit a lakásukba, aki enni hoz a fiának, megnézi, hogy él-e még. Ő volt Karesz, a félroma szociális munkás. Bár amióta az eszemet tudtam, gyanakvóan tekintettem a szociális munkásokra, és az önfeláldozás mártírköntöse mögé bújtatva mindig valamiféle hátsó szándékot sejtettem ténykedésükben, Kareszról nem mondhattam rosszat. Pontosan hozta az ételhordót, vitte a másikat, nem lopott – sok mindent nem is lehetett volna –, ellenőrizte, hogy Marci tisztálkodik-e rendesen, hogy a lezárt konyhai gázfőcsap nincs-e kinyitva, hogy télen nincs-e túltekerve a gázkonvektor. Vagyis alap szinten figyelt a fiúra. Saját kulcsot kapott a lakáshoz, de tudtommal Marcival nem beszélgettek. Legalábbis Karesz ezt állította, amikor nagy ritkán összefutottunk.

Marcival nagyon nehéz volt beszélgetni. Semmi sem érdekelte a klasszicista festészeten, a Biblián és a fókákon kívül. Nem éppen megszokott témák, amelyekről egy átlagember órákig dumcsizik. Ő azonban ezekről mindent tudott. Tényleg mindent. Persze nem úgy, ahogy mi, többiek. A Bibliát nem életviteli tanácsokat tartalmazó leiratként vagy képesbeszédekkel teli vallási olvasmányként kezelte, hanem adatbázisként. Kipróbáltam. Magam elé véve a könyvespolcon talált nagy Szentírást, bárhol felcsapva beleolvastam, s ő azonnal folytatta fejből az idézett sort. Általában két-három mondat után abbahagyta, majd kijelentette, hogy melyik apostol evangéliumának hányadik fejezetéből, és hogy melyik éneket idézte. Laikusként azonnal az jutott eszembe, hogy ezzel felléphetne a cirkuszban.

A fiú az internetet már korábban felfedezte magának, de nem használta a közösségi felületeket, nem volt MySpace-ja vagy Iwiw-je, nem írt kommenteket, nem társalgott fórumokon. Ellenben egész nap festményeket nézegetett, és a hozzájuk kapcsolódó mérhetetlen információt szívta magába. Döbbenetes mennyiségű tényanyagot. Szerintem mindent tudott a klasszicista festészetről, amit ember tudhatott. Ja, és természetesen a fókákról is.


Miután megmondtam, hogy „én vagyok” én, beengedett a lakásába. Ahogy beléptem, gyorsan és gondosan kulcsra zárta az ajtót, majd a kulcskarikát gondolkodás nélkül a megadott kampóra akasztotta vissza, ahova kellett. Rám sem nézve, ment vissza a sötétítőfüggönyös szobájába, és ült le a monitora elé, ahol most éppen valami orosz nyelvű fókás oldalt tanulmányozott.

– Jól vagy, Marci? – próbálkoztam nála, de már ahogy kimondtam, tudtam, hogy hiába. Elmosolyodtam és végigjátszottam a szokásos rituálét, amit az anyja halála után találtam ki. – Láttam ma, Marci, egy puputevét. – Semmi reakciót nem várva, és nem is kapva, közelítettem a fókafélék rendszertani csoportja felé. Az „emlős” ehhez kevésnek tűnt. – Egy menyét is volt ott!

Marci felpillantott egy másodpercre, de nem reagált semmit, hanem újra visszatemetkezett a cirillbetűs honlapba.

Mivel korábban utánanéztem, hogy bármilyen meglepő, a fókák tulajdonképpen kutyafélék, így ezen a vonalon indultam el. A kutyaalkatúak alrendjének egyik öregcsaládja a menyétfélék, a másik pedig az úszólábúak. De Marci ingerküszöbjét a derék kisragadozók nem tudták megugrani. Gondoltam, addig ütöm a vasat, amíg meleg, ha már ilyen jól elbeszélgettünk eddig:

– A rozmár korábban kiköltözött az állatkertből.

– A rozmár nem fókaféle – reagált azonnal hallgatag barátom.

Persze nem tudhatta, hogy készültem, és azon vagyok, hogy fülön csípjem a tájékozatlanságát:

– De a galapagoszi oroszlánfóka, az fóka. Benne van a nevében is.

– Nem – hazudtolt meg Marci. – A galapagoszi oroszlánfóka a Fülesfókafélék, vagyis Otariidae-k családjába tartozik. Fülesfókafélék családja, Otariinae alcsalád, Zalophusok rendje – sorolta.

– Akkor nem igazi fóka?

– Nem. – És azonnal újból végigsorolta az iménti fajbesorolást.

Ha nem, hát nem – gondoltam. Persze tudtam, hogy számára én nehezen leszek kihívás az internetről felszedett biológiai félműveltségemmel, de azért reménykedtem, hogy beugrathatom. Mindenesetre legalább beszélt. Többször jártam már nála úgy, hogy egy kukkot sem szólt. Szilvia viszont, amikor legutoljára találkoztunk úgy, hogy volt ereje beszélni, megkért arra, hogy ha találkoznék Marcival, beszéljek hozzá mindenféléről, akár reagál, akár nem. Így aztán, amikor itt ültem mellette, annak az ágynak a szélén, amin évekig az anyjával szeretkeztem, beszéltem mindenről neki: a vasutas munkámról, a nőkről, akiket bolondítok, anyám vasárnapi ebédjéről. Meg néha olyasmikről is, ami őt érdekelhette. Látva, hogy felsültem a próbálkozásommal, és kiszúrta, hogy az oroszlánfóka tényleg nem a valódi fókafélék családjába tartozik, inkább áttereltem a szót arra, amit ő nézegetett:

– Ez valami ruszki fóka? Szergej Fókalovics? – Mutattam a képernyőre.

– Édesvízi – vágta rá.

Eltöprengtem. Nekem úgy rémlett, hogy ezek a kis gülüszemű vízi emlősök kizárólag a tengerben élnek. Hangot is adtam a kétségeimnek, de Marci azonnal rövidre zárta a témát:

– Ez egy nerpa. Más néven bajkáli fóka. Latin neve Pusa sibirica. – Mivel kinyitottam Pandora szelencéjét, egy röpke négy-öt percet hallgathattam végig erről a valóban édesvízben élő ritka fókaféléről.

Miután rám sem nézve, kiselőadásában beavatott ezen különleges faj mindennapjaiba, a továbbiakban egyetlen szót sem szólt hozzám. Hiába kérdezgettem, hiába meséltem. Semmi. Úgy tűnt, ennyi volt a napi fejadagom a társalgásból. Elunva a dolgot, elővettem a zsebemből a szokásos Krówka cukorkákat. Ez volt a másik játékunk.

Szilvia mesélte, mennyire szereti a tejkaramellát a fia. Természetesen ezt sem lehetett csak úgy egyszerűen elé tenni, mert akkor ott találtam bontatlanul a következő látogatásomkor. El kellett dugni. És csak a Krówka felelt meg: a sárga-fehér papíros, barna-fehér tarka tehénkés papírú. Rettegve imádkoztam, nehogy beszüntessék a gyártását. Mert bizony ezt is teszteltem. Rejtettem el Negro cukorkát, más gyártó által gyártott tejkaramellát, legfinomabb marcipános bon-bont, de ezek mindig ott vártak rám, ahova eltettem őket. Kizárólag a lengyel Krówkák papírját találtam meg akkurátusan, és nagyon egyedi módon összehajtogatva a fürdőszoba kézmosója mellett. Sejtettem, hogy Marci valamiért ide, a kallantyúval külön zárható helyiségbe vonult vissza elfogyasztani a meglelt kincseit.

Elővettem tehát az öt szem édességet – ha hat lett volna vagy négy, akkor ugyanúgy „nem találta volna meg” –, és az előtérben feltettem a fogas kalaptartó lapjára, egészen közel tolva a falhoz, hadd keresgéljen a legény.

– Marci! Ki kell mennem. Nyisd ki az ajtót!

A fiú kijött, kihúzogatta a fiókokat, megnézte a fürdőszoba polcon is a kulcscsomót, miközben én türelmesen vártam, figyelve, mikor ér a fogas belső kampójához. Most, hogy indulni készültem, egész gyorsan, nagyjából két perc alatt rábukkant, szó nélkül kinyitotta vele az ajtót, majd félreállt. Nem veregettem meg a vállát, hozzá sem értem, mert tudtam, hogy azt nem szereti. Csak elköszöntem és kiléptem a lakásból. Marci azonnal köszönés nélkül bevágta mögöttem az ajtót, kulcsra zárt, kihúzta a kulcsát, hallottam, hogy a kampóra akasztja a csomót, majd visszaviharzott a bajkáli fókájához.

– Szeva’, Marci – mondtam megszokásból, és haza indultam.


A temetésről onnan tudtam, hogy felkeresett a Rendőrség. Kikérdeztek pár szóval, milyen kapcsolatban voltam az elhunyttal. Nem is értettem, hogyan jutottak el hozzám, hiszen hivatalosan semmi kapocs nem volt Szilvia és köztem, később pedig Marci és köztem. A kiküldött nyomozó azonban normális fickónak tűnt, adott néhány támpontot, így kimehettem az adott napon a temetőbe.

Páran jöttünk csak el ezen a borongós, esővel szitálós napon: temetéshez öltözve Karcsi, a szociális munkás, az egyik öreg házaspár a körfolyosóról, egy kiöltözött fiatal nő a kigyúrt párjával és én. A szertartás rövidre sikerült, Marciról nem sok mondanivaló volt. A koporsó leeresztése után nem tudtam, hogy mi tévő legyek. Kinek nyilvánítsak részvétet. Szerencsémre nem sok találgatnivalót hagyott ebben a témában a jólöltözött nő és a párja. Odajöttek hozzám, és a nő egészen közelről az arcomba sziszegte:

– Te szemét! Nehogy azt hidd, hogy annyiba hagyom! Anyám egy debil volt, mindenkivel összefeküdt, az öcsém pedig egy autista barom volt. Gyámság alá kellett volna helyezni egy diliházban.

– Örülök, hogy megismerhetem – próbáltam nagyon barátságos lenni, mivel a pap, a sírgondozók és az öreg házaspár is minket nézett. – Sajnálom, hogy nem találkoztunk még. Az édesanyja temetésén nem láttam!

– A kurva anyádat! – zárta le frappánsan a társalgást a kigyúrt férj (barát, faszi).


Mint kiderült, Marci pár nappal az ottjártam után szénmonoxid mérgezést kapott az elavult gázkonvektortól. Örökre elaludt a székében ülve. Úgy találtak rá, hogy egy Bibliával foglalkozó oldal volt megnyitva a számítógépén.

De a halála előtt – a dátumozás szerint éppen azon a napon, amikor utoljára rejtettem el neki tejkaramellát – egy teljesen szabályos, formailag kifogástalan végrendeletet küldött el beszkennelve a helyi közjegyzőnek, amelynek az eredetijét Karcsi, a szociális munkás találta meg, amikor saját kulcsával kinyitva a lakást, rábukkant Marci holttestére. Mivel a rendőrség az idegenkezűséget kizárta, gyorsan lezárták a kötelező nyomozást.


A végrendelet felolvasásakor csak én és Karcsi mentünk el a hivatalba. Marci nővére és szimpatikus élettársa nem tartották be az ígéretüket, és nem támadták meg a hagyatéki végzést, sem engem. A közjegyzőhöz elküldött végrendeletet nem is lehetett, hiszen olyan szakmaisággal, és olyan részletekbe menően rendelkezve hagyta rám a kizárólag saját tulajdonában lévő, tehermentes lakását, és az anyjától, Szilviától megörökölt bankszámláját, amely egy sokéves gyakorlattal rendelkező ügyvédnek is becsületére vált volna. Az egyetlen szokatlan dolog egy kis rajzocska volt csupán a lap alján: egy nagy műgonddal ábrázolt oroszlánfóka gondosan áthúzva átlós vonalakkal, és mellé jegyezve „nem igazi fóka”.


A lakást rövidesen átvettem. A kézmosónál megtaláltam az öt, sajátosan hajtogatott Krowkás papírt is.

Előző oldal Koncz Mars János
Vélemények a műről (eddig 5 db)