Az elmaradt zsákmány

Fantasy / Novellák (92 katt) Zordonmorc
  2021.10.15.

Az egyre áthatóbb bűz volt a tanúbizonyság, hogy jó helyen jár. A fáklyát maga elé tartva, fegyverét a jobb kezében szorongatva, óvatosan haladt előre a járatban. A hátára szíjazott nehéz, emberes méretű pajzs nehezítette a haladást. Néha beleakadt egy-egy kiszögellésbe, de semmiképpen nem vált volna meg tőle. El nem tudta képzelni, hogy a fenébe préselte keresztül magát ezen a barlangjáraton az a rusnya dög. A feszültségtől egyre jobban izzadt, kiszáradt a szája és a szíve is hevesebben vert. Elmosolyodott. Élvezte, ezeknek a pillanatoknak élt! Ráadásul a nehezen megszerezhető dolgok jól is fizetnek! Évek óta nem találkozott senki sárkánnyal. Nem bánta. Így még értékesebb a zsákmány!


Egyre közelebbről érezte az emberbűzt. Idegesen járkált fel-alá a fészkében. Félelmet és dühöt érzett. Leginkább dühöt. Tudta, miért jön. Végeznie kellett volna az egész faluval, porig égetni. Akkor nem talált volna rá. Mocskos kis véglények! Azt hiszik, övék a világ.


A járat egy kisebb csarnokba torkollott. A fáklya fénye nem világított be minden zugot. Ösztönei azt súgták, álljon meg és füleljen. Tudta, hogy a fészek már nem lehet messze. A szag és a növekvő hőmérséklet egyértelműen jelezte. Nem volt biztos benne, hogy vannak-e még kifejlett kölykei annak a féregnek. A falura egyedül csapott le, de előtte rendszeresen dézsmálták a környékbeli vadállományt. Az apró sárkányokat elkapták a környékbeli parasztok. A kicsik nem érnek sokat, még elég fejletlen a tűzmirigyük, de tudnak kellemetlen perceket szerezni, ha nem figyel. Óvatosan leguggolt, és maga elé tette a fáklyát. Az övére kötött erszényéből egy apró üvegcsét vett elő. Lassan felállt és elhajította. Amint földet ért, ezernyi apró darabra robbant és fényesség töltötte be a csarnokot.

Ketten voltak. Az egyik fülsértően felordított a meglepetéstől, a másik azonban egyből nekirontott. Fel volt rá készülve. Féltérdre ereszkedve egy felfelé irányuló haránt-vágással felhasította az sárkányfattyú oldalát. Addigra a másik is megindult. Egy gyors félfordulat és lendületes szúrás. Elszámolta magát. A támadása nem talált, ellenben a fattyú karmai végigszántottak a mellkas vértjén, jókorát taszítva rajta. Nyekkenve ért földet. A kard kiesett a kezéből, és bár a hátára szíjazott pajzs megvédte a gerincét a kemény landolásnál, megnehezítette a gyors felugrást. Arra volt csak ideje, hogy a tőrét előkapja, a dög már rajta is volt. Nemrég kelhetett ki a tojásból, de máris majdnem akkora volt, mint ő maga. Minden erejére szüksége volt, hogy a nyakánál fogva távol tartsa a félelmetes fogakat. Közben a tőrét markolatig döfte a sárkányporonty testébe. Újra meg újra. Vagy egy tucat szúrásra volt szükség, mire végre elernyedt a bűzhödt test.


Hallotta az ordítást és a küzdelem zaját. Elordította magát. Úgy érezte, mintha kitéptek volna egy darabot a testéből. A félelem helyét a mindent elsöprő gyűlölet vette át. Nem maradt semmije, csak a mérhetetlen bosszúvágy. Pusztítani akart minden emberi férget kiirtani. A falusiak elkapták az idősebb gyermekeit az erdőben csak azért, hogy a fogaikat és a karmaikat megszerezzék. Aztán otthagyták őket szenvedni és elvérezni. Akkor azt hitte, ha leéget néhány házat a bent lakókkal együtt, kellően elrettenti őket és a két még tojásban szunnyadó porontyát békében felnevelheti. Már nincs remény. Nem lesz több tojás. Nagyon rég nem találkozott már fajtabélivel, de már ez sem érdekli, csak a pusztítás.


Feltápászkodott. Hallotta az ordítást és tudta, már nem kell tovább keresnie. Amikor meglátta az egyik mellékjáratból beszűrődő fényt, ismét elmosolyodott. Lecsatolta a hátáról a sárkánypikkelyből készült pajzsot. Kardját a hüvelyébe rakta. Először másra volt szüksége. Az erszényből egy másik üvegecskét vett elő. Ekkor végre megjelent a préda. Szinte berobbant a csarnokba, és rögtön perzselő lángok csaptak ki a torkából. Iszonyú forróság öntötte el a termet, de a pajzs megvédte. Ahogy a lángok elapadtak, tudta, csak egy másodperce van a következő tűzviharig. Annyi elég is volt. Egy pillanatra kibújt a fedezék mögül, elhajította az üveget. Jól célzott. Pont a sárkány szeme között tört darabokra. Lila köd csapott fel belőle, megvakítva a dögöt. Fájdalmas ordítás és újabb lángorkán volt a válasz, de vaktában célozva. Innen már nem volt visszaút. Előrántotta a kardját, és a megszokott mozdulatokkal nekiállt ártalmatlanná tenni a sárkányt. Villámgyors mozdulatokkal elkezdte elvágni a lábak ínszalagjait. Ekkor olyasmi történt, amire nem számított. A szörnyeteg abbahagyta a tombolást, és az egyik még ép mellső lábával felhasította a torkánál lévő tűzmirigyeket. Forró, sűrű folyadék szivárgott a sebből. A sárkány hörögve terült el a földön.

Leengedte a fegyverét. Értetlenség és csalódottság töltötte el. Zsákmány nélkül maradt. Tekintete megakadt az állat szemén. Végtelen szomorúságot látott benne. Fájdalmat, mérhetetlen veszteséget. Rájött, hogy sohasem nézett még az áldozatai szemébe. Egy utolsó hörgő lélegzetvétellel a sárkány kimúlt.

Furcsa, megmagyarázhatatlan ürességet érzett, ahogy kilépett a barlangból. Egy darabig hagyta, hogy a nap az arcára süssön, mielőtt köpenyének csuklyáját a fejére húzta. A lovát egy közeli fához kötve hagyta. Eloldozta és felpattant a hátára. Még visszanézett a barlang bejáratára, mielőtt elvágtatott volna. Furcsa, zavarodott szomorúság járta át, mintha valami végleg elmúlt volna. Úgy érezte, hogy semmi sem lesz már ugyanolyan, mint azelőtt, de csak évekkel később értette meg igazán.

Vége

Előző oldal Zordonmorc
Vélemények a műről (eddig 5 db)