Zann extázisa

Horror / Novellák (1145 katt) Xenothep
  2011.05.14.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2011/5 számában.

(Howard Phillips Lovecraft emlékére)

Kezdetektől csak a fények számítottak.

Bár rettegtem, de elfogadtam sorsom. Borzalmasan ki volt csavarodva az érzékelés minden pillanatban, még ha legbelül tudtam is, hogy ennyi már túl sok egy átlag halandónak, mindig még többre vágytam, és közben kurvára nem érdekelt, hogy belehalhatok akár.

Ez az igazság.

Nem tartottam érdemesnek az okokat kutatni, hogy miért látok mindent másképpen, mint mások. A vizuális érzékelésemmel volt valami baj, talán a szemidegek által közvetített túlgerjesztett adathalmazt az agyam már nem tudta feldolgozni, és örökös eufóriában éltem. Nem tartottam magam különlegesnek sem, minden reggel őrjöngő fejfájással ébredtem a bulik után, és éppolyan közönségesen ölelgettem a WC hideg porcelánját, mint bárki más, míg beleüvöltöttem kínomat. Semmi nem segített a migrénen, csak ha vaksötét helységben hanyatt feküdtem a hűvös padlón, néma csendben koncentrálva, hogy életben maradjak. Mindenki azt hitte, hogy iszok, mint egy állat, netán spékelem az agyam drogokkal is, én pedig nem magyarázkodtam. Rajtam ugyan egyetlen dealer sem gazdagodott meg a látszat ellenére sem, és különben is: gondoljon mindenki, amit akar.

Örökös reflektorfényben éltem, mint az ország imádott lemezlovasa, teli volt a bulijaim hírével a sajtó, a telt házas aréna bulikról készültek a party DVD-k orrba-szájba, nagy bevétel, rengeteg pénz, és mindenki a barátom akart lenni. Senki nem ismert pedig, úgy gondolom, senki nem tudta, ki vagyok, honnan jöttem, és mi is a célom az életben. Igazából talán én sem. Nem is érdekelt, megvoltak a saját démonaim mindig, megvolt a saját keresztem, amit cipelnem kellett. Csak egyetlen kiutat láttam a káoszból, minden szombat este, minden nagyobb rendezvényen, amikor a fehér fény kialudt, beindult a sztroboszkóp, meg a lézer, aztán a hangfalak ontani kezdték azt a mélységet, amit halandó csak ritkán jár meg. A riporterek utáltak, amit meg is értettem. Velem képtelenség lett volna interjút készíteni, mivel bármit kérdeztek, mindenre azt feleltem: csokinyuszi. Hogy hülyén hangzott? Kit érdekelt? Magamat manageltem, nem tartoztam senkinek számadással. A szabadság ebben az életformában akkor teljesedhetett ki igazán, ha senkit nem engedtem magamhoz közel. A médiában arról cikkeztek, hogy a fél celebvilág megvolt már nekem, ami a nőket illette, sőt egy-két férfi neve is feltűnt velem kapcsolatban, én pedig mindig ordítva röhögtem a rengeteg szánalmas hülyén, az úgynevezett rajongóimon, akik mindezt benyalták.

Soha nem kérdezte senki, hogy hogyan kezdődött, minek is mondtam volna el?...

Azt az érzést úgysem értené meg senki, amikor a fények kihunynak, amikor az infra hanghatások megrengetik a padlót, a túlmelegedett erősítő ontja magából azt a nehéz ózon szagot, a kivetítő engem mutat, mintha olyan kibaszott érdekes lennék, kezem alatt siklanak a billentyűk, a potméterek, kapcsolók, a vinyl lemez, és indul az őrület. A ködgép ködösít, a lézerek szétszabdalják a valóságot egy ismeretlen, de mégis furcsán ismerős látvánnyá, mindenki marha boldog, azt hiszik, ez már a mennyország kapuja, pedig igazából mindenki a káosz felé tart, mégpedig igen széles ösvényen.

Ez kell nektek?

Hát legyen.

Minden este, amikor a gépeim csak arra várnak, hogy engedelmesen a kezem alá simulva teljesítsék az akaratomat, kezdésként elüvöltöm magam:

- Erich Zann!

Soha senki nem értette meg.

Kérdezték már nem egyszer, ki az, én pedig azt feleltem: csokinyuszi. Többnyire velem azonosították. DJ Zann, 2011 legmenőbb hardcore lemezlovasa, a gyilkos, a tornádó, meg még vagy negyven ehhez hasonló ostoba elnevezéssel illettek. A média sztárt csinált belőlem, én pedig csak nevettem mindenkin. Ugyan, honnan tudhatnák, milyen a végtelen űr hangja? Honnan tudhatnák, milyen a vér íze a számban a mindent kitöltő rémületben, amikor több száz ember között állva érzem, hogy egyedül vagyok? Ki vagyok én? Ki vagyok ÉN?

Nincs senki, aki megértené ezt.

Ezért voltak fontosak a fények és a hang. Hogy mindent kitöltsenek, túlterheljék az idegrendszeremet, egyre gyorsabban, egyre hangosabban, míg már semmi nem maradt, csak ez, meg az eufória, a mindent kitöltő extázis, amikor a csúcsponton szembe nézhettem a démonaimmal. A hangkáosz elhalkult, csak a vér dübörgött a fülemben, éreztem, amint az adrenalin átmossa ereimet, és a vakító fehérség egy utolsót villan, mielőtt megjelent volna Ő. Minden nap egy kicsit közelebb láttam, egyre több részlet rajzolódott ki, egyre többet láttam belőle, mindent kitöltő hatalmas, felfoghatatlan egojából, némán üvöltve a félelemtől, mert tudtam, hogy egy nap végül elér, hiába a zaj, meg a fény.

A napok egybe folytak, aztán a hónapok is, nem tudtam, mióta is tart mindez. Végül utolér, így kell lennie, hiszen látom életem mintáját, az következik, nem történhet másképp.

A padlásszoba ablaka kitárul az iszonyú mélységre, a csillagok nélküli sötét űrre, a kottáimat felkapja a túlvilági rettenetes szélörvény, és hiába játszom, kinyúl felém a mélyén élő entitás, mert Ő engem akar, és a hozzám hasonlókat.

Uram, kérlek, ne engedd!

Kérlek, bocsáss meg!...

Előző oldal Xenothep
Vélemények a műről (eddig 7 db)