Az érme

A jövő útjai / Novellák (219 katt) robertmacleod
  2021.09.25.

Magamban bosszankodva ülök a vasúti kocsi ülésében, ami elég kényelmes, főleg ha azt nézem, milyen volt harminc évvel ezelőtt. Viszont az még érdekesebb, hogy senki nincs itt rajtam kívül. Ha úgy lenne kedvem, még hangosan énekelhetnék is, bár akkor tuti üres maradna a vagon. Miközben az Amerikából hozott egyedi szerencse érmémet szorongatom a zsebemben, az átjáró ajtaja kinyílik, amit lassú, kopogó léptek követnek. Tisztára, mint egy horror filmben. Kicsit be is rezelek, pedig nem vagyok ijedős fajta.

Nyugdíjas korú, ősz hajú, szemüveges férfi áll meg velem szemben. Lehet vagy hetven éves, és vasalt inget, valamint farmernadrágot visel. Van benne valami megmagyarázhatatlanul ismerős, mintha már láttam volna korábban. Egy darabig engem bámulva ácsorog, majd megszólal.

– Elnézést, szabad ez a hely? – kérdezi, és megkopogtatja a plüsshuzatot.

Legszívesebben rákérdeztem volna, hogy miért pont ide akar ülni, de végül csak megvonom a vállam.

– Persze – felelem zavartan.

Az öreg hasonló tempóban ül le a fotelbe, mint ahogy idáig elcammogott, és rám mosolyog. Ettől zavarba jövök, és az ablak felé fordítom a fejem. Kínos percek következnek, mire újra megszólít.

– Gond van, fiatalember?
– Nem… semmi – mondom, majd kisvártatva folytatom –, vagyis, azon mérgelődtem itt magamban, hogy ha nem kezdek el vacakolni azzal a fránya nyomtatóval az irodában, akkor simán elértem volna a korábbi járatot, és már rég otthon lennék az asszonnyal meg a gyerekekkel.

Az öreg bólogatva hümmög, a vonat pedig egy hangos sípolás után elindul.

– Ha már úgyis lekéste, akkor nem mindegy? – kérdezi kisvártatva.

Tátva marad a szám. Miért akar kioktatni engem ez a vénember? Ha rágódok valamin, az kizárólag az én bajom.

– Maga még soha nem bosszankodott azon, hogy mit csinálhatott volna másképp az életben? – dobom neki oda ingerülten a kérdést. – Mert engem például az is roppantul érdekelne, hogy mi lett volna, ha tizennyolc évesen tovább sportolok, és profi válik belőlem, vagy ha folytatom a dobolást, és most egy zenekarral járnám a világot, vagy ha Julit választom Zsuzsi helyett a gimi után!

Alkalmi beszélgetőpartnerem mosolyogva előrehajol.

– Ó, dehogynem! Szinte az egész életemet végig morogtam a „mi lett volna, ha” kérdésen.
– És mire jutott? – tárom szét értetlenül a kezem.
– Mit lát az arcomon?
– Mit látnék? Ráncokat!
– És még?
– Az arcán virító letörölhetetlen vigyorra gondol?
– Pontosan! – mutat felém, mintha megválaszoltam volna a tízmillió forintos kérdést. – Sajnos, nálam még csak egy éve tart ez az állapot, de már ezért a kis időért is hálás vagyok.

Mi van? – értetlenkedek magamban. Mosolyogni kell, és megkapom a válaszokat? Most már úgy ülök ott vele szemben, mint egy tíz éves gyerek, akit éppen bevezetnek az atomfizika rejtelmeibe. Az öreg is látja rajtam, hogy csak úgy cikáznak a gondolataim, ezért folytatja a beszélgetést.

– Említette, hogy van családja. És valami irodáról beszélt, ezért feltételezem, munkája is van.
– Igen, gyönyörű családom van, barátaim, jól fizető állásom, autóm, és jártam sok helyen a világban, de hogy jön ez ide?

Elhallgatok. Ahogy soroltam, mi mindenem is van ebben az életben, úgy jelentek meg egymás után a szemem előtt. Szinte észre sem veszem, hogy az öreg feláll, és elindul az átjáró ajtaja felé. Mire felocsúdok, a vonat megáll, a vénember pedig kintről integet felém. Mosolyogva nézek vissza rá, de a vonat tovább indul.

Ekkor csillogó tárgy vonja el a figyelmem a földön. Lehajolok érte, és meglepetten veszem észre, hogy ez az én szerencse érmém. Biztos kiesett a zsebemből, gondoltam. Kicsit kopottabbnak tűnik, mint amire emlékeztem, de megvonom a vállam, és zsebre teszem. Abban a pillanatban csilingelés üti meg a fülem: fém ütközött fémmel. Belenyúlok a zsebembe, és ahogy kihúzom a kezem, két egyforma érme csillog benne.

Előző oldal robertmacleod
Vélemények a műről (eddig 2 db)