XII.LFP.AMF - Annak, aki megtalálja…

Fantasy / Novellák (335 katt) gizmo6
  2021.12.18.

Nevezés a XII. Lidércfény pályázatra
Szorny_concept06.jpg képhez


Kökény a lenyugvó nap fényénél a távolba vesző faluját kémlelte. Még mindig messze volt, túl sokáig elidőzött Örzse nénjénél a szomszédos településen. Idegesen gyűrögette zsebkendőjét, miközben megszaporázta a lépteit. Anyja leszedi a tíz körméről, ha nem ér haza estebédig.

A láp felé vette az irányt, hogy az utat kicsit lerövidítse a két falu között. Jól ismerte a rajta keresztül vezető ösvényt, hisz’ sokat játszott öccsével, Jancsikával a zsombékosban, míg szüleik meg nem tiltották. Most azonban nem volt más választása, ha időben akart hazaérni. „Úgysem tudja meg senki” – győzködte magát. Letért hát az útról, majd elindult a nádasban.

Talpa alatt tócsákat nyögött a vizenyős talaj, lépéseinél riadt békák ugrottak tova, szél bolydította föl a zümmögő szúnyograjokat, a nádas susogva dalolt.

De hirtelen, mint vaskos köd, kúszott be a csend a lápra. A békák meglapultak, a vízimadár sem motozott a hínár között.

Kökény nyugtalanul pillantott körül, mintha valami moccant volna mögötte. „Biztosan egy szárcsa” – nyugtatta magát, és inkább dudorászni kezdett.

– Elvesztettem zsebkendőmet, szidott anyám érte – közben hímzett kendőjét lóbálta –, annak, aki megtalálja, csókot adok érte!

Egészen belejött az énekelgetésbe, és már vidáman szökdécselt a zsombékokon, hirtelen azonban egy árnyék mozdult a sás között, majd levelek zizegtek, mintha motozna köztük valami.

Kökény egy pillanatra megtorpant, a dal torkában rekedt, riadtan nézett körbe. Senkit nem látott, a láp nesztelen pihent. Kökény mégsem nyugodott meg. Valaki vagy valami itt ólálkodott, érezte. Hirtelen a faluban terjedő szóbeszéd jutott eszébe a nádi boszorkányról, meg a gyerekrabló markolábról, ki kellett jutnia innen minél hamarabb.

Futásnak eredt, nem nézett se jobbra, se balra, csak szaladt, ahogyan bírt. A tüdeje égett, lábszárát összehasogatta a sás, de nem számított, csak minél hamarabb haza akart érni. Kifulladva, csatakosan, remegő lábakkal érkezett meg a házukhoz. Amikor benyitott, anyja éppen a puliszkát főzte a vacsorához.

– Kökény, csak hogy hazaértél! Mán azt hittem, Örzse nénéd ott marasztalt magánál! – korholta rögvest, de csak futólag pillantott rá, egészen lekötötte a vacsora kavargatása. – Hogy van a húgom? Mi hír a falujukban?

Kökény azonban nem bírt felelni, még mindig reszketett a futástól és az ijedelemtől. Csak megállt a küszöbön, mélyeket lélegzett, hogy kicsit összeszedje magát. Anyja azonban felfigyelt a szokatlan csendességére, levette a puliszkát a tűzhelyről, majd alaposan végigmérte Kökényt.

– Hát téged mi lelt, jányom? Úgy nézel ki, mint aki kísértet látott! – jajdult fel, majd kotlós módra máris a szárnyai alá vette. A lócához támogatta Kökényt, és a kötényével legyezni kezdte, miközben egyre csak sápítozott.
– Tán ettél valamit a nénédnél, ami megártott?
Kökény a fejét rázta, és megpróbálta megnyugtatni az anyját.
– Csak túlságosan siettem, hogy hazaérjek – felelte, mikor végre szóhoz jutott.
De anyja már vérszemet kapott, és egyre tüzetesebben vizslatta.
– Aztán mitől ilyen sáros a lábod? Csámborogtál a lápon? – faggatta tovább.

Kökény összerezzent, érezte, a vér újra kifut az arcából. Anyja nem tudhatja meg, hogy tilosban járt!

Zavart tiltakozásba fogott:

– Nem én! Dehogyis… nagy pocsolya volt az úton, nem tudtam kikerülni – füllentette, majd gyorsan lehajtotta a fejét, és a döngölt padlót vizsgálgatta.

Anyja nem válaszolt rögtön, Kökény – bár nem nézett föl – biztos volt benne, hogy őt méregeti. Homlokára apró verejtékcseppek ültek ki, míg feszülten várta az asszony ítéletét. Gyorsan a zsebébe nyúlt a zsebkendőjét keresve, de nem találta. Biztosan elhagyta futás közben.

Ekkor édesanyja végre megszólalt:

– Biztosan elbámészkodtál megint. Ejnye, hogy nem bírsz megkomolyodni! – dorgálta. – Na, eredjél, mosakodjál meg, aztán szóljál apádnak meg Jancsikának, vacsorálunk!

Kökény megkönnyebbülve fellélegzett, mintha mázsás súly szakadt volna le a mellkasáról. Nem derült ki, hogy megszegte a tiltást! Bele sem mert gondolni, mit kapott volna, ha kiderül, hol járt. De megmenekült, és most már semmi gond nem lehet. Visszagondolva a riadalma is ostobaságnak tűnt. Senki nem járt a lápon, csak képzelődött. Vidáman szaladt a kúthoz mosakodni.


Vacsora után mindannyian lefeküdtek, de Kökény nem tudott elaludni, egyre csak forgolódott az ágyban. Újra és újra eszébe jutott a fojtogató érzés, amit a lápon érzett, mikor azt hitte, settenkedik körülötte valaki. Felnyögött, a karját a szemére szorította, hogy végre kiűzze a fejéből az ostoba gondolatokat. Dühös volt, amiért ismét ez járt a fejében, ráadásul a kedvenc zsebkendőjét is elhagyta, pedig mennyit vesződött, míg azokat a kacskaringós mintákat kivarrta!

Hirtelen zajt hallott kívülről, mintha valaki megkocogtatta volna az ablaktáblákat. Kökény azonnal felült, és körbekémlelt. A hold bevilágított, halvány derengéssel töltötte be a szobát. Minden nyugodtnak tűnt, testvére, Jancsika, mélyen szundított mellette, a szülők ágya felől is egyenletes hortyogás hallatszott.

„Biztosan csak a szél”– győzködte magát, és visszahanyatlott a párnájára. Azonban mielőtt becsukhatta volna a szemét, a zaj újrakezdődött: úgy hangzott, mint amikor kaviccsal dobálják az ablakot. Kökény visszatartotta a lélegzetét is, úgy fülelt. A kopácsolás folytatódott, azonban senki más nem ébredt fel rá, egyedül ő hallotta.

Meg kellett tudnia, mi okozza a neszezést. Kökény pár pillanatig még tétovázott, de aztán eltökélte magát, kikelt az ágyból, az ablakhoz ment, aztán egy nagy lendülettel kitárta.

Hűvös levegő áradt a szobába, de nem volt kint senki, csak a szomszéd kutyája ugatott veszettül. Aztán meglátott valami fehéret az ablakpárkányon: az elhagyott zsebkendője volt. Ujjait végigvezette a tulipános mintán, majd a neve kezdőbetűin. Kétségtelenül az övé.

– Van ott valaki? – suttogott bele Kökény az éjszakába.

Először nem történt semmi, az udvar elhagyatottan, sötéten ásított rá, aztán hirtelen egy árnyék moccant, majd reszelős hang reccsent a rozmaringbokor mögül.

– Elvesztetted, és én megtaláltam. Kérem a csókot érte!

A szavak, mint morzsolódó kövek hullottak a láthatatlan idegen szájából. Kökény megdermedt, ijedten hátrált az ablaktól.

– Meg kell adnod, ami jár! – folytatta a reszelős hangú idegen.
Kökény szíve a torkában dobogott, de tudni akarta, ki van odakint.
– Ki… ki az ott? Mit akar? – dadogta.
– Csókot ígértél az elveszett zsebkendődért. Én megtaláltam, és elhoztam neked. Várom a jussomat! – felelte a hang.
Kökény hangja elfúlt, egész testében remegett:
– Az csak egy dalocska volt, nem ígértem semmit!
– A láp hallotta az ígéretedet, ahogy én is! – dörrent a válasz, majd a bokor megmozdult, és robosztus, sötét alak indult meg lassan az ablak felé.

Kökény döbbenten figyelte a félig állatra, félig emberre emlékeztető alakot. Két lábon járt, de lábai pataszerűségben végződtek, karja hosszan lógott oldala mellett, hatalmas, busa fején szarvakat viselt. A telihold fényénél tisztán látszott szőrös teste, éles karmai és hatalmas, sárgán villogó szeme.

Kökénybe éles késként hasított a felismerés. A markoláb, a lápi rém! Hangos sikítás tört fel a torkából, és remegve hátrált az ablaktól.

A zajra az egész család felriadt.

– Szűz Mária, segíts! Mi történt? – kiáltott fel az anyja.
– Kökény, minek rikoltozol? – mordult fel apja is.
– A markoláb! Itt van, eljött értem! – sikította Kökény, majd zokogásban tört ki.

Édesapja azonnal kiugrott az ágyból, az ablakhoz rohant, és kilesett az éjszakába, de mivel nem látott semmit, úgy, ahogy volt, egy szál gatyában kirohant az udvarba.

Anyja közben odalépett Kökényhez, átölelte, csitítani próbálta, de Kökény egyre csak zokogott, hogy vállai is belerázkódtak.

A kisöccse, Jancsika, mint riadt veréb ült az ágyban, és mukkanni sem mert a félelemtől. Ő is sokat hallott a markolábról, a lápi rémről, aki elragadja a területére merészkedő gyermekeket. Nem véletlenül tiltották őket a láptól, de Kökény megszegte a szabályt, és ezért most fizetnie kell érte. Néhány perc múlva apja dohogva, morgolódva jött vissza.

– Nincs odakint senki, se markoláb, se más.

Kökény azonban képtelen volt abbahagyni a sírást, tudta, mit látott, anyja hiába nyugtatgatta.

– Ugyan, lelkem, csak rosszat álmodtál. Nincs itt senki – duruzsolta a fülébe.

Kökény azonban csak a fejét rázta, és megállíthatatlanul zokogott. Végül apja megunta, haragosan rámordult.

– Elég legyen ebből az óbégatásból! Nincs kint semmi. Gyerünk aludni, egy hangot sem akarok tovább!

Kökény nagyokat nyelt, igyekezett visszafojtani a könnyeit. Nem ellenkezhetett az apjával, és egyébként sem mondhatta el, hogy a tiltás ellenére a lápra merészkedett. Visszamászott az ágyába Jancsika mellé, a fejére húzta a takarót, és ott reszketett tovább.

Egy apró kar ölelte át a vállát, Kökény hálásan elmosolyodott magában, a reszketése enyhült, mire ő is átölelte kisöccsét, és végre a kimerültségtől álomba zuhant.


Másnap Kökény kótyagos fejjel ébredt. Az éjszakai események távolinak, homályosnak tűntek, mintha csupán álmodta volna az egészet. Azonban, ahogy megfordította a párnáját, az elhagyott zsebkendője ott lapult alatta.

A markoláb látogatása nem rémálom volt csupán, hanem nagyon is valóságos.

Mégsem mert szólni a szüleinek. Magába fojtotta a rettegést, és némán tette a dolgát. Azonban a gondolatai egyre a markoláb és a furcsa szavai körül forogtak, képtelen volt elfelejteni őket. Elő-elő vette a zsebkendőjét, elgondolkodva nézegette. Legszívesebben messzire hajította volna, de félt, hogy újra visszakerülne hozzá.

Éjjel aztán remegve, nyitott szemmel feküdt az ágyban, a többiek békés szuszogását hallgatva a kintről érkező zajokra fülelt.

Éjfél körül valaki újra megzörgette az ablakot. Kökény mozdulatlanul lapult a takarója alatt, a szíve úgy vert, hogy attól félt, kiszakad. Halk imát motyogott magában, hogy a szörny menjen el, de a zörgetés folytatódott. Kökény nem tudta, mit tegyen. Vajon, ha nem mozdul, a markoláb távozik, vagy inkább bosszút áll?

Az ablaktábla megreccsent, mintha valaki dühösen megrángatta volna, mire Kökény szívének üteme egy pillanatra kihagyott. Jancsika nyugtalanul fészkelődött mellette álmában. Kökény torka összeszorult. Mi van, ha a markoláb a családját bántja miatta? Ő tehet arról, hogy a szörny a házukhoz jött, nem bűnhődhetnek a szerettei helyette.

Kökény mély levegőt vett, összeszorította a fogát, az ablakhoz ment, és kinyitotta. A szíve a torkában dobogott végig, míg a sötétségben a markolábot kereste.

Ezúttal a kútágas rejtekéből lépett elő a szörnyeteg. Ormótlan alakja egyre közeledett, Kökény ereiben megfagyott a vér.

– Eljöttem újra a fizetségemért. Ha ma sem kapom meg, elveszek helyette valamit! – morogta a markoláb.

Kökény ujjai görcsösen markolták az ablakfélfát, szája széle remegett, de muszáj volt válaszolnia a rémnek, el kellett küldenie. A hangja vékonyan, reszketegen tört fel a torkából:

– Már mondtam, nem ígértem semmit! Kérlek, menj el, és ne gyere vissza többet!

A markoláb még egy lépést közelebb jött, robosztus, csupa szőr teste az ablak előtt tornyosult, ínyét felhúzta, hatalmas szemfogait kivillantotta és sárgán izzó szemét Kökényre szegezte.

– Az ígéret elhangzott. Akkor is megfizetsz, ha nem akarsz! – morogta dühösen, majd karmos mancsával a lányra bökött.

Kökény ösztönösen hátrahőkölt, védekezve maga elé kapta a kezét, de a markoláb nem fenyegette tovább, hanem egyszerűen megfordult, és eltűnt az éjszakában.

Kökény nem tudta, mit tegyen. Csak állt reszketve a nyitott ablaknál és bámulta a mozdulatlan sötétséget. Vajon visszatér? Mit akar elvenni? Kökény még csak elképzelni sem tudta. Valami baljós sejtelem kúszott lassan a szívébe, amitől a langyos, nyári éj fagyossá változott. Borzongva ment vissza az ágyába.


Nem kellett sokat várni a válaszra, hogy mit vesz el a markoláb. Másnap estére Jancsika eltűnt.

Kora délután még az udvaron játszott a szomszéd gyermekekkel, vacsorázni azonban már hiába hívták, és senki nem tudta, hová lett. A faluban keresőcsapatokat alakítottak, átkutattak mindent, de nem találták meg.

Kökényt a szülei otthon hagyták a házat őrizni, de amint egyedül maradt, a lápra szaladt. Ő tudta, hol lehet az öccse. A sötétségben a nádashoz lopakodott.

– Markoláb, itt vagyok! Add vissza az öcsémet, megadom a csókot helyette, amit kértél!

A láp azonban nem felelt. Kökény újra és újra próbálkozott, de a szörny nem mutatta meg magát. Kökény kezdett kétségbeesni. Hogyan kapja így vissza az öccsét? Már éppen azt tervezte, hogy elindul az éjszakai mocsárban, amikor valaki megszólalt mögötte.

– Az öcséd életéért már többet kell ígérned. Nem elégszik meg egy csókkal. A fiú életével egyenértékű fizetség kell.

Kökény riadtan pördült hátra, de csak egy vékony, ősz hajú öregasszonnyal találta szemben magát. A láp mélyén élő boszorkány volt az, akit szinte soha nem lehetett látni a faluban, csak az asszonyok keresték fel néha bajaikra segítséget kérve. Kökény még soha nem találkozott vele, de rögtön tudta, hogy csakis ő lehet az.

– Mi… mit ajánljak akkor? Magamat? Az életemet? – motyogta Kökény zavarodottan.
– Igen, az életed – felelte egyszerűen az asszony.
Kökény lélegzete egy pillanatra elakadt, szája megvonaglott.
– Akkor azt fogom ajánlani – válaszolta, aztán beharapta ajkát, hogy leplezze a remegését.
– Nagyon bátor vagy – bólogatott a boszorkány.
Kökény azonban a fejét rázta, és felsóhajtott.
– Nem, nem vagyok. Félek, de nem szenvedhet miattam az öcsém.
– Ezért vagy bátor – felelte a boszorkány, majd Kökény szemébe fúrta savószínű tekintetét. – Éjszín, kökényszín szem. Nagyon szép – suttogta szinte megbabonázva.
– Igen, ezért hívnak Kökénynek – válaszolta, és elfordította fejét a boszorkány sanda pillantása elől.
– Szép név – felelte a boszorkány, és fogatlan szájával Kökényre vigyorgott.
– Engem nem háborgat a markoláb, de segítek neked – jelentette ki a banya. – Persze nem ingyen! De azt hiszem, már megtanultad, hogy mindenért fizetni kell! – tette még hozzá, majd reszelős hangján felnevetett.

Kökényben először feltámadt a remény, miközben a boszorkányt hallgatta, de ahogy a fizetséget meghallotta, ki is hunyt. Szomorúan lehajtotta a fejét, úgy motyogta:

– Nincsen nekem pénzem.
– Nem pénz kell, hanem a legnagyobb kincsed – felelte az asszony –, add nekem a szemed színét, és segítek megmenteni az öcsédet, meg persze téged is!
Kökény döbbenten, értetlenül hallgatta.
– A szemem színét? Hogyan adhatnám oda?
A boszorkány azonban önelégülten vigyorgott.
– Azt bízd csak rám. Elfogadod az egyezséget?

Kökény gyomra egészen összeszűkült, a torka kiszáradt. Lelki szemei előtt mindenféle fájdalmas varázslatok jelentek meg, ami a látása elvesztésével jár. De tudta, hogy nem mondhat nemet, a testvére élete múlt rajta. Nyelt egyet, majd határozott hangon válaszolt a boszorkánynak:

– Elfogadom. Legyen a tiéd a szemem színe, cserébe ments meg minket a markolábtól!

A boszorkány elégedetten dörzsölte a kezét, majd aszott tenyerét Kökény szemére tapasztotta, miközben érthetetlen szavakat suttogott.

Kökény szeme égni kezdett, mintha ezernyi izzó tűt szúrtak volna belé. Fájdalmában fel is jajdult, de a banya nem hagyta abba. Még erősebben szorította tenyerét, és csak kántálta a titokzatos igéket. Aztán hirtelen lekapta a kezét Kökény szeméről, és a sajátjára tapasztotta megismételve az egész folyamatot.

Mikor befejezte, egyenesen Kökényre pillantott. Bár éjszaka volt, így is egyértelmű volt a varázslat sikere. Kökény ámulva figyelte, hogy az eddigi sárgás szemek helyett saját sötét tekintete néz rá az öreg arcból. Megborzongott a különös, furcsa élménytől. „Vajon én hogy nézhetek ki?” – futott át a fején, de nem volt ideje magával törődni.

– Jól van, a fizetség rendben van – jelentette ki a banya elégedetten. – Én is tartom a szavam. Azzal a kopott köténye zsebébe nyúlt, egy apró zsákocskát vett elő, és Kökény kezébe nyomta.
– Mi ez? – pislogott értetlenül Kötény.
– Holdkőpor – felette a boszorkány –, ezzel örökre elűzheted a markolábot. A szemébe kell szórnod. A holdat kezdi el űzni tőle, fel akarja falni. Nem lesz se éjjele, se nappala, a hold után lohol egyre, amit soha el nem érhet. Elfejt minden mást.

Kökény hátán végigfutott a hideg, ahogy elképzelte a holdat űző, vonyító markolábot, de erre volt szüksége. Határozottan bólintott, majd további kéréssel fordult a boszorkányhoz.

– Hogyan találom meg a markolábot a lápon ilyen sötétségben?

A boszorkány türelmetlenül felmordult, de összedörzsölte aszott kezét, mire apró, zöldes láng jelent meg a tenyerében.

– Lidércfény, mutatja az utat. Vidd ezt is! Nem tévedhetsz el még a legfeketébb éjszakában sem.

A banya ekkor szabadon engedte a lidércfényt, ami rögtön elröppent a láp felé.

– Kövesd! – adta ki az utasítást.

Kökény egy pillanatig ámulva csodálta a bűvös lángot, majd megköszönte a lápi boszorkány segítségét, és eliramodott a lidércfény után.

Az apró, zöld lángnyelv elvezette a láp mélyére, és Kökény egyetlen egyszer sem vétette el az utat, nem süllyedt el a sűrű mocsárban. A nádas meghajolt előtte, a sás megkímélte késpenge leveleitől. A mocsár közepén, egy kis tisztáson a lángocska megállt, majd felszökött a magasba, aztán eltűnt a szeme elől. Kökény tudta, hogy megérkeztek.

A sötétség megmozdult, és a markoláb alakját öltötte magára. A rém ott állt előtte. Kökény szíve vadul vert, a vére a fülében dobolt, a lába úgy remegett, hogy azt hitte, összecsuklik, de nem futamodhatott meg. Meg kellett mentenie Jancsikát.
– Itt vagyok, markoláb. Engedd el az öcsémet, felajánlom helyette magamat! – szólalt meg Kökény, és vigyázott, hogy a hangja ne remegjen.

A szörny felmordult, sárga szemében mohó láng gyúlt.

– Legyen! A fiú elmehet, de a te az életed az enyém! Én rendelkezem veled, és ha úgy tetszik, lenyelem a májadat vacsorára! – dörögte a rém, hogy a láp riadtan húzódott össze.

Kökény is megremegett, a fogai hangosan koccantak össze, de bólintott. Ekkor a szörny oldalt lépett, és a háta mögül előtűnt egy összekuporodott, reszkető kisfiú.

– Jancsika! – sikoltott fel Kökény, és már szaladt volna, hogy magához ölelje kistestvérét, azonban a markoláb elkapta a karját és visszatartotta. A hatalmas, karmos mancs fájdalmas bilincsként szorult a karja köré.
– Nem! Velem jössz, a fiú majd hazatalál! – mordult rá a rém, és maga után húzta a nádas sűrűje felé.

Kökény azonban összeszorított a fogát, a szabad kezével gyorsan a kötényébe nyúlt, belemarkolt a holdkőporba, majd hirtelenjében a szörnyeteg arcába csapta a varázsport.

A Markoláb iszonytató hangon felüvöltött, Kökényt elengedve a szeméhez kapott. Egyre csak bőgött, óriási mancsával a szemét dörgölte, közben jobbra-balra támolygott. Aztán egy utolsó, a holdat is megrezegtető üvöltéssel összerogyott. Kökény egy pillanatig csak megbabonázva bámulta, de Jancsika hirtelen felzokogott mögötte, ettől magához tért, és a kisfiúhoz szaladt.

– Jancsika, itt vagyok! Már nem bánthat! – csitította a rémült gyereket, miközben az ölébe vette, és úgy ringatta
– Le… lehet, hogy csak alszik – hüppögte a fiúcska, miközben a markoláb felé pillangatott.
– Jól van, megnézem – válaszolta Kökény.

Letette az öccsét, hogy megvizsgálja a szörnyet.

A markoláb arccal lefelé terült el a tisztáson. A szőrös test nem mozdult, így Kökény lehajolt, hogy megnézze, lélegzik-e. Akkor azonban a lény felkapta hatalmas, busa fejét, és óriási, pengeéles agyarakkal teli szájával beleüvöltött Kökény arcába.

Kökény csontjai is beleremegtek az üvöltésbe, tarkóján felmeredtek a hajszálak. A markoláb hangja olyan volt, mintha egy egész farkascsorda vonyított volna fel egyszerre. Kökény ijedtében a földre vetette magát. De a rém ügyet sem vetett rá, sem Jancsikára, hanem felpattant, és négy lábra ereszkedve elfutott a holdat üldözve. Alakját elnyelte a mocsár.

Kökény ekkor feltápászkodott, és visszarohant öccséhez.

– Elment örökre! Soha többé nem kell félnünk tőle – ölelte át újra a remegő kisfiút. – Őrületében a holdat fogja üldözni egészen addig, míg lábai elkopnak, és a kimerültségtől végleg össze nem rogy.
– Biztos vagy benne? – suttogta Jancsika még mindig dideregve a félelemtől.
Kökény maga felé fordította testvére apró arcát, és a könnytől vörös szemekbe nézett.
– Teljesen biztos. Többé nem bánthat minket és senki mást sem.
– Akkor jó. Nem akarok félni többet – motyogta a gyerek, majd szemöldökét összeráncolva Kökény arcát vizsgálta.
– Mi történt a szemeddel? Egészen más lett, olyan a színe, mint az éretlen mogyorónak.
– Odaadtam a színét, hogy elüldözhessem a markolábot – felelte –, de nem számít, a lényeg, hogy megmenekültél. Mostantól egyszerűen nem Kökény a nevem, hanem Katalin, ahogy a keresztségben kaptam.
– Hát jó, pedig én szeretem a kökényt, nagyon finom. Vajon édesanyánk és édesapánk mit fog szólni hozzá? – találgatott Jancsika szinte teljesen megfeledkezve az eddigi félelméről.
– Nem tudom – válaszolta Kökény.

A gyomra összeszorult a gondolatra, hogy a szüleik mit fognak szólni a históriához a Markolábbal. De ez az érzés csak egy pillanatig tartott, hiszen már ismerte az igazi félelmet, és az is legyőzte. Szembenézett a szörnnyel, így tudta, a szüleivel is képes lesz szembenézni. Elmond mindent a legelejétől kezdve.

– Majd megszokják az új szemszínemet – tette még hozzá Jancsikának, majd kézen fogta kisöccsét.

A lidércfény ekkor újra leereszkedett a csillagok közül, és kivezette őket a lápról. Mikor hazaértek, egyetlen lobbanással szétfoszlott az éjszakában. Kökény pedig immár Katalinként belépett otthonukba, hogy elkezdje félelem nélküli felnőtt életét.

Előző oldal gizmo6