Május 25. Kedd. Rossz nap II.

Horror / Novellák (1660 katt) Desdichado
  2010.08.19.

2. rész

- De hiszen ez nagyszerű! – Tünde arca egészen felragyogott, tényleg feldobódott a váratlan örömhír hallatán, még ha egy kicsit vissza is fogta magát. Jól leplezte, de Péter azért észrevette, ahogy hangjának felszabadult csilingelését igyekszik visszafogni.

A férfi odabenn mélyen el is mosolyodott, hisz biztosra vette, hogy mindez neki szól.

Felesége majd kiugrik a bőréből az örömtől, de nem akar túl nagy terhet tenni rá. Kordában tartott öröme azt jelentette, hogy nagyszerű lehetőség, de nem dől össze a világ, ha esetleg nem sikerül. Néhány nappal ezelőtt valószínűleg sértettnek érezte volna magát emiatt, de most minden kártékony gondolat nélkül érezte, hogy kedvesét az őszinte szeretet vezérli.

És talán tényleg nem dől össze a világ.

- Nézted az e-mail-eket? – megtörölte kezét a mosogatóruhába, és férjéhez szaladt, aki a fotelból figyelte lelkesedését, amit már nem is volt olyan egyszerű kordában tartani.
- Egész délelőtt a gép előtt ültem – a rakoncátlan nevetés őt is megfertőzte. – De semmi.
- Azóta meg sem nézted? – túljátszott szemrehányástól voltak terhesek szavai, de a visszafojthatatlan nevetés miatt képtelenség volt azokat komolyan venni. – Lehet, hogy már fel is vettek, és holnap menned kell dolgozni.
- Egyelőre csak elbeszélgetésre hívnak be – legyintett Péter. – Ha behívnak.
- A pesszimizmusod visz a sírba! – förmedt rá a nő kissé komolyabban.

Péter arcáról egy pillanatra lehervadt a mosoly. Jelentéktelen szófordulat, neki mégis a tüdejében rekedt az oxigén, teste megfeszült és ujjai a fotel kárpitjába martak. Az öreg jutott eszébe, amint az utca túloldaláról őt bámulja, aztán ajkai néma szóra nyílnak.

- Halál!
- Péter! – felesége hangja csak lassan tudta kirángatni a ragadós mocsárból, amiről tudta, hogy félelemnek hívnak, de nem merte nevén nevezni. – Péter!

Kérdőn pillantott feleségére. Ajkai száraz taplóként tapadtak össze, a legegyszerűbb szavakat sem tudta volna érthetően kiejteni.

- Gyere már ide, téged nem is érdekel?! – Tünde egészen izgatott lett, már nem is próbálta leplezni.

Felpattant a fotelből, és mosolyt erőszakolt sápadt arcára, nem kellett tükörbe néznie ahhoz, hogy tudja, torz grimasz rántotta össze vonásait. Míg a géphez ért, igyekezett lerázni magáról a mocsár szennyfoltjait, felemás sikerrel.

- Mi van veled? – kedvesen végigsimított férje karjain. – Fázol?

Péter lúdbőrös kezeit bámulta. Nem válaszolt. Mit mondhatott volna?

- Elhiszem, hogy izgatott vagy, de nyugodj meg! Biztosan tudom, hogy ma csak jó híreket kaphatunk. – Visszafordult a monitor felé. – Mi is a jelszavad?
- A születésnapod – fizikai fájdalommal járt, ahogy száraz ajkait és elgémberedett nyelvét beszédre kényszerítette.
- Tényleg. Ez kedves – gyorsan bepötyögte a dátumot. – Bár biztonsági szempontból igen pocsék megoldás – férjére kacsintott izgatottan várva, hogy az oldal betöltsön.

Egyetlen üzenete volt. Szatmári Alexandrától.

- Ez az új barátnőd vagy…

Mikor Péter is elolvasta a nevet, jóleső izgatottság áradt szét a testén, még a nevén nem nevezhető félelem is visszább szorult. Tünde az arcáról leolvashatta, hogy kitől jött az üzenet.
Gyorsan rákattintott. Csupán két sor volt, de minden fontos információt tartalmazott.

Tisztelt Harmati úr!

Május 25-én várjuk Önt székesfehérvári irodánkban, délelőtt 10 órakor. Amennyiben az időpont nem alkalmas Önnek, kérem, jelezze!

Üdvözlettel: Szatmári Alexandra

Néhány másodperc csend következett, amíg mindketten felfogták az olvasottakat, aztán Tünde felsikoltott. Heves reakciójáról sok mindent el lehetett volna mondani, de azt biztosan nem, hogy visszafogott. Rövid, semmire sem hasonlító dobszólót vert le az asztalon, aztán a meglepett férfi nyakába vetette magát.

A két rövid mondatot valaki rendre begépelte agyának idegpályákból font klaviatúráján. A betűk ott villództak a monitorán. Mégis hosszú másodpercekbe telt, míg pontosan felfogta jelentésüket.

A hosszú hónapok eredménytelen várakozása után végre akadt egy olyan lehetőség, amivel élhet. Bárhogyan is alakul a megbeszélés, ez mindenképpen fordulatot kell, hogy hozzon életében. Szerencsére a lelkében óvatosan építkező öröm nem engedte, hogy gondolatai vérszomjas ábrándokként falják fel jövőjét. Nem képzelte magát a jól fizető állás mindennapi rutinjába. Csupán az esély okozta öröm töltötte fel, az lüktetett az ereiben. Az esély arra, hogy kiszabaduljon a semmiből, ami már hónapok óta fogságban tartotta.

Még ha nem is nyeri el az állást, erre persze nem szívesen gondolt, 25-e után minden másképp kell, hogy legyen.

Ölelése fokozatosan szorosabbá vált felesége derekán. Élvezettel fogadta az arcába és nyakába fúrt csókokat, mígnem ajkai az övére találtak. Hosszú, nedves ölelkezésben fonódtak össze.

- Huszonöt. Az kedd, igaz? – suttogta Tünde. Orra hegye a férjéét cirógatta.
- Azt hiszem – Péter újabb csókot lopott.
- Akkor már csak négy nap.

Péter megmerevedett. Karjai elvesztették felesége derekát, ami mindeddig biztos pontnak számított. Már nem volt miben megkapaszkodni, tehetetlenül hulltak remegő törzse mellé.

- Már csak négy nap – hallotta újra a szavakat, de ezúttal nem Tünde hangján szóltak hozzá.

Az öreg súgta a fülébe, figyelmeztetés gyanánt.

Elhátrált izgatott nejétől.

- Össze kell szedned magad. Meg kell borotválkoznod, meg… Mi a baj? – férje sápadt ábrázatát sehogy sem tudta összeegyeztetni a benne munkáló örömmel, amit nem mellesleg neki is éreznie kellett volna.
- Már csak négy nap – motyogta Péter. A mocsár ocsmány fekete hullámai már a bokáját nyaldosták. Öreg, csontos kezek ragadták meg lábfejét, húzták egyre lejjebb.
- Igen, csak négy nap – a lappangó, értetlenségből fakadó düh kissé élesebbé köszörülte szavait. – Tudom, hogy nehéz lesz, de talán nem fogsz belehalni – egy, a végére biggyesztett kacajjal igyekezett enyhíteni szavainak hevességét. De látszólag ez sem segített.

Péter kővé dermedve állt, riadt tekintete felesége arcába fúródott, de nem neki szánta reszketeg pillantásait, ahogy vonásait eltorzító félelmét sem neki köszönhette. A mocsár már térdig elnyelte, így leginkább egy bénult emberre hasonlított, ki mankói nélkül kényszerül menekülni. Hátrálni kezdett megint, léptei bizonytalanul dobogtak a szőnyegen. A lábai mögé keveredett asztalnak ütközve végleg elvesztette egyensúlyát, miután rongybabaként csuklott össze, éppen a fotelbe zuhanva.

- Mi van veled? – a sajnálat és a döbbent düh egyvelegéből ideges vicsorgás született. – Mi az isten…

A kérdés befejezetlenül és értelmetlenül lógott a levegőben. Egyikük a kérdést, másikuk a választ érezte feleslegesnek.

Péter nem magyarázkodott. Bármit is mondott volna, felesége számára nem bírt volna tartalommal. Nem jelentett volna neki semmit.

Hagyta, hogy a mellét szorongató mocsár még lejjebb rántsa. Megadóan félrefordította tekintetét, nem akarta látni a jól ismert lesújtó pillantást. Mikor már teljesen elnyelte a félelem, ismét az öreget látta. Az út túloldalán állt, mely a nappalin vezetett keresztül. A távolság egyre csökkent és csökkent köztük, míg végül az öreg semmitmondó arca közvetlen az övé elé került, csupán a szemüveg választotta el őket egymástól.

Nyoma sem volt néma suttogásnak, kegyetlen, üvöltő figyelmeztetés maradt.

- Halál!

Péter az autó hátsó ülésén ült. Tünde és Szilvia előtte vitatkoztak. Hallotta a néha felerősödő, néha nevetésbe fúló hangok kaotikus kavalkádját, de nem értette egyetlen szavukat sem. Nyilván valami női csacsiságon rágódtak. Az egész út alatt egyszer sem fordultak hátra, meg sem próbálták bevonni a beszélgetésbe. Talán azt gondolták, hogy egy férfiember ezt úgy sem értené, vagy talán egészen megfeledkeztek arról, hogy ő is ott van.

A biztonsági öv túlságosan szoros volt. Egészen az ülés támlájának szorította. Mindkét keze ökölbe szorulva pihent combjain. Aprókat lélegzett, halkan, észrevétlenül. Valóban nem adta jelét annak, hogy jelen van. Holt teher volt a hátsó ülésen.

Beértek Siófokra, amitől hirtelen idegessé vált. Fészkelődni kezdett, az övet sem bírta tovább elviselni, kikapcsolta.

- Várhatnál, amíg leparkolok – Tünde nevetése elhalt, miközben ráförmedt, aztán újra felzengett.

Nem részesülhetett a jókedvből, csak ketten osztoztak rajta.

Szép idő volt, a mérő szerint huszonöt fokig szökött fel a hőmérséklet. Sokan voltak a belvárosban. Családok, fiatal párok tébláboltak a kirakatok előtt. Szinte mindenki kezében ott volt a fagylalt, ami egyértelműsítette, megérkezett a jó idő. Legtöbben a Balaton felé tartottak, a kikötő és környéke ilyentájt fontos zarándokhelyé változott.

Péter nem kívánkozott a partra. Az arcokat kémlelte az üvegre tapadva. Senki sem kerülte el a figyelmét. Nem rejtőzhetett el előle, megtalálta volna.

Befordultak a Víztorony parkolójába, és leálltak az egyik szabad helyre. Kiszálltak, és Tünde lezárta az ajtókat. A Marcipán cukrászda felé indultak. Mint mindig, most is betartották a szokásos rituálét.

Szilvi, mióta kézilabdázni kezdett, rendkívül babonás lett. Kezdetben nem tartották túl nagy tehetségnek. Jó átlövőnek találta az edző, de annyira azért nem, hogy huzamosabb ideig elhagyhassa a kispadot. Aztán az egyik mérkőzés előtti hétvégén beültek a Marcipánba, és Tünde unszolására befalt egy szelet máktortát, amit azelőtt soha sem volt hajlandó megkóstolni. A meccsen aztán lesérült a posztján játszó kezdő játékos, és az edző beállította. Tizenhárom gólt dobott, a csapat legjobbja volt. Azóta kihagyhatatlan tagja a kezdő hetesnek, és azóta a máktorta is kihagyhatatlan.

Már a teraszon is voltak asztalok, de Szilvi benn akart helyet foglalni. Tünde nem ellenkezett, Péter pedig kifejezetten hálás volt érte. Az alsó szinten nem voltak sokan, de azt biztosra vehették, hogy az emelet tömve van. Lepakoltak az egyik asztalnál, aztán a süteményespulthoz mentek. Még éppen volt három szelet a máktortából.

- Ezeket kérnénk! – bökött rájuk Szilvia nevetve.

A fizetés után visszatértek az asztalhoz. A két nő ismét belemelegedett korábbi vitájába. A szócsatát csak néha szakította félbe egy-egy jó ízű falat a süteményből.

Péter megint egyedül maradt. Étvágytalanul turkált a krémben. Próbált családjára figyelni, hátha felvehetné a beszélgetés fonalát, de képtelenség volt követni csacsogásukat. Biztos korábban is volt már ilyen, valószínűleg fel se vette a hasonló helyzeteket, de most túlságosan erős volt a kirekesztettség érzése. Szüksége lett volna rá, hogy bevonják a beszélgetésbe, hogy ő is elmondhassa a saját ostobaságait. Szerette volna, ha mindent megkérdeznek tőle. Talán nem is mesélt volna az öregről, vagy arról a félelméről, hogy kedden meg fog halni, de már a puszta érdeklődés megnyugtatta volna. Elhitette volna vele, hogy szükség van még rá. Hogy nem halhat meg. Hogy nem a semmi lesz sűrűbb azáltal, hogy ő feloszlik benne.

A két nő tekintete azonban rendkívül szűk térben vibrált. Egymásba kapaszkodtak, senki másnak nem jutott ott hely. Tünde ugyan néha felé pislantott a szeme sarkából, de ez a röpke figyelem semmit sem jelentett. Egy légy is valami hasonlóban részesült volna, ha véletlen az asztal szélére röppen.

Péter végül feladta. Eltolta magától a máktortát, amitől mindenki jó eredményt remélt a keddi mérkőzésen. Erre családjának mindkét nőtagjától megkapta azt a lesújtó pillantást, ami minden bizonnyal Juhász-ágon férkőzött be közös génállományukba.

Igyekezett szabadulni tőlük, ezért túljátszott érdeklődéssel fordult a szomszédos asztal felé, amit viszont a fiatal párocska férfi tagja értett félre. Szabályos vicsorgásba kezdett, mint egy vezérhím, akit egy lompos korcs pofátlanul megzavart a párzás előtti előjátékban.

Még az üres asztalok is sértve érezték magukat jelentéktelen figyelmétől, így aztán igen hamar a süteményespult mögötti ablaknál találta magát. Azon keresztül a teraszra látott. Odakinn minden asztal foglalt volt. Némán vizslatta őket, nem kellett félnie, hisz nem nagyon vehették észre. Egy családot figyelt. Apuka, anyuka és két gyerek. Épp most végeztek. A kisfiú az anyja vállára dőlt, míg a kislány az apjáéra, krémes vigyor csüngött mindegyik arcán.

Irigyelte a férfit. Biztosra vette, hogy jól fizető állása van. Ha kedden meghalna, biztosan hiányozna gyermekeinek és a feleségének. Ha kedden…

Valami váratlanul eltakarta a családot. Csak heves pislogás után volt képes felismerni a körvonalakat. Egy férfi állt az ablak elé. Megállt a terasz lépcsője előtt, háttal Péternek. Az asztalnál ülőket figyelte, akár csak ő. Ősz haját felborzolta a lágy, meleg szellő. Túl volt öltözve, de ez nyilvánvalóan nem zavarta. Péter nem láthatta a nadrágját, de barna pulóverét és a nyakkivágása fölé tűrt fehér gallért igazán jól szemügyre vehette. Azt pedig végképp nem láthatta, hogy vajon visel-e szemüveget, de meg mert volna rá esküdni, hogy igen. Azon keresztül vizslatja az embereket. Az is lehet, hogy éppen őt keresi.

Erre a gondolatra összerezzent, majd idegesen remegni kezdett, mikor az öreg elfordult a terasztól. Először úgy tűnt, hogy tovább indul, de aztán meggondolta magát. A válla felett belesett a cukrászda ablakán.

Péter székével együtt hátrébb csusszant, majd ugyanazzal a lendülettel lebukott az asztal alá. Meglehetősen különös látványt nyújthatott. A korábban meglesett fiatal párocska vigyorogva bámulta, a vicsorgó vezérhím még rá is vakkantott. Családja nem élvezte ennyire a helyzetet. Szilvia egy rövid, döbbent pillantás után félrekapta tekintetét, mintha észre se vette volna, hogy mit művel az apja. Valamit retiküljében babrált, de közben arcát rendkívül gyorsan felemésztette a szégyen mélységes vöröse.

Tünde viszont meg sem kísérelte türtőztetni magát.

– Mit művelsz?! – hangja élesen csattant és meglehetősen kétségbeesettnek tűnt. Ha véletlenül az alkalmazottak még nem figyeltek volna fel Péter több mint kínos bújócskájára, felesége felhívására, most azok tekintete is őt kereste az asztal alatt.

Kellemetlenül érezte magát, ugyanakkor félt is, és ez utóbbi sokkal erősebbnek bizonyult minden egyébnél, még felesége lesújtó pillantásánál is. Rémülten nézett fel a rideg, értetlen arcra. Nem feltétlenül ez lett volna a megfelelő pillanat, de a válasz már ott volt a nyelve hegyén, mielőtt azonban megszabadulhatott volna az égető érzéstől, még egy utolsó pillantást vetett az ablakra. Erőt akart meríteni a félelemből, amit az öreg váltott ki belőle, de az már nem volt sehol. Eltűnt.

A szavak ajkai mögött rekedtek, néhány pillanat múlva undorodva nyelte vissza őket. Előmászott az asztal alól. Felállt. Nagyon is jól érezte magán a pillantásokat. Legtöbbjét könnyedén lepergette magáról, de Tündéé vasmarokkal kapaszkodott belé. Elkísérte egészen az ajtóig.

- Most hova mész? – kérdezte kissé visszafogottabban, de ezt is mindenki jól hallhatta.

Péter nem állt meg, hogy feleljen. Két ajtón kellett túljutnia, hogy kiérjen a szabadba. Mielőtt a belső ajtó becsapódott volna, még hallotta felesége elképedt kiáltását.

– Péter!

A lépcsőn állt, nem hallhatta, ami odabenn történt. Kirekesztette őket. Ismét egyedül maradt, ezúttal szándékosan. Lebotorkált a két lépcsőfokon, és közben sikerült felmérnie a teret. Az öreget kereste, de nem lelte. Kilépett az épület mögül, hogy minden irányban tisztán elláthasson. Emberek jártak mindenütt, de az ősz fejet és a barna pulóvert nem találta közöttük. Váratlanul egy fiatal fiú száguldott el mellette biciklijén, kis híján felöklelte. Szédelegve odébb kacsázott, dühödten bámult utána, és akkor a fák között megpillantotta az öreget.

Egy padon ült. Szótlanul élvezete a napsütést.

Péter mélyet szippantott a levegőből, aztán elindult. Átszaladt a zebrán, fékcsikorgás és dudaszó kísérte. Sietve végigrohant a járdán, majd az újabb zebrán. A kulturálisközpont előtt hatalmas tér terült el. A bokrok és fák rejtekében padok sorakoztak. Az öreg az egyiken üldögélt egyedül, éppen Péterrel szemben. Rövid ideig figyelte az idegent, aki egyelőre észre sem vette. Óvatosan elindult felé. A téren sétálók közül senki sem mutatott érdeklődést iránta, egy volt közülük.

A padhoz érve sem sikerült magára vonnia az öreg figyelmét. Szótlanul leült mellé. Unottan megleste óráját, majd uralkodva idegességén, sikerült közömbös hangon megszólalnia.

- Fél három múlt négy perccel – nem nézett padtárására, kivárt.

A percmutató eggyel arrébb szökkent, de a másik még ekkor sem mutatta semmi jelét annak, hogy meghallotta volna Péter szavait. Vagy ha meg is hallotta, egyáltalán nem érdekelte.

- Öt, azaz öt perccel múlt fél három – egészen az öreg felé fordult.

A szél kicsit összeborzolta ősz haját, a napfény megcsillant szemüvege lencséjén, és arcának egyetlen ránca sem törődött Péterrel. Bal lábát átvetette jobbjának combján, karjait összekulcsolva pihentette ölében. A szokásos öltözetét viselte. Cipője ragyogó feketén tündöklött. Körmei tiszták voltak, és a testéből felszabaduló pára is csak koráról árulkodott, semmi egyéb kellemetlenségről. Semmivel sem volt különb más vele egykorú férfinál, Péter mégis félt tőle. Próbálta leplezni, de reszketett, ajkai nehézkesen megvonaglottak mindenegyes mondatnál, amivel igyekezett magára vonni az öreg figyelmét.

- Hamarosan kedd! – mintha egy apró rándulás futott volna végig a nyugodt ábrázaton. Nagyon rövid ideig tartott, de Péter belekapaszkodott. – A kedd rossz nap.

A másik mellkasa megemelkedett a barna pulóver rejtekében, amint beszívta a levegőt, de aztán nem süllyedt vissza. A ráncok is mintha összébb húzódtak volna arcán. Ám továbbra sem szólt egy szót sem, nem is nézett a másikra.

- Nagyon rossz nap – folytatta Péter, kicsivel közelebb merészkedett a férfihoz. Egész közelről tanulmányozhatta arcát. – Nagyon rossz – ezután kivárt, remélte, hogy szavai nem múlnak el nyomtalanul.

Az öreg mellkasa azonban hosszú másodpercek után visszasüppedt, majd felvette korábbi, kissé nehézkes ritmusát. Ha egy pillanatra fel is zaklatták Péter szavai, az érzés tovatűnt.
Vagy csak egy idegen ostoba szócséplése idegesítette?

Péter elbizonytalanodott. Ugyanakkor még mindig reszketett a másik közelségétől.

- Miért halok meg? – kérdezte erőtlenül.

Az öreg ekkor már felé fordult. Lassan, kimérten pillantott rá szemüvege lencséje mögül. Nem szólt. Némán figyelt.

- Miért? – hangja reszelőssé vált, érezte a szemében összegyűlő könnyek melegét. Most először jutott eszébe, hogy nem akar meghalni. – Miért halok meg?

Az öreg nem felelt, de kifejezéstelen arcára egyfajta kedves sajnálkozás költözött. Szánalom sütött a barna szemekből.

Péter biztos volt benne, hogy szavak nélkül is választ kapott. Meg fog halni.

Remegő kezére pillantott. Csak most vette észre, hogy nála maradt a villa. Egyszerűen kisétált vele a cukrászdából, leült egy vadidegen mellé és… Megfeszítve tapadtak egymáshoz ajkai, amint felnézett a másikra. Elmerült a barna szemekben, aztán tekintete lassan a ráncos nyakra vándorolt. Szinte látta az elvékonyodott bőr alatt lüktető eret.

Csupán egyetlen mozdulat. Még kapkodnia sem kellene, hisz öreg, sokkal erősebb nála.

Ujjai elfehéredve szorították a villa nyelét.

Ha végezne vele…

- Kedd! – mondta váratlanul az öreg. Hangja halk volt, és szomorú.

Péterből elszállt az erő. Elejtette a villát, ami élesen koppant a kövön. Nem foglalkozott vele. Felállt. Nem bírt az öregre nézni. Lassan, minden lépésnél egyre mélyebbre és mélyebbre zuhanva saját sötétségébe, eltávolodott a padtól.

- Nagyon rossz nap! – az öreg szavait elfújta a szél.


- Meg fogok halni! – mondta Péter. Ezúttal felnézett családjára, nem félt a lesajnáló pillantásoktól.

Szilvia először felkacagott, de látva édesapja bágyadt arcát, nevetése hirtelen fullasztó szorítássá változott.

– Mi van?
- Meg fogok halni – megismételte. Legszívesebben beleüvöltötte volna a nappali félhomályába.

A mosoly még mindig ott bujkált a kislány szájának szegletében, szeretett volna kiteljesedni, biztatást várt apja szemeiben, de nem talált. Óvatosan elhátrált az idegennek tűnő arctól, megkerülte az útjába kerülő fotelt, aztán menedéket keresve az anyjára pillantott.

Tünde mindeddig a konyhában maradt. Az elmosott edényeket rakta a helyére, így hallgatta lánya, kezdetben játékos könyörgését, amivel szerette volna rávenni hallgatag apját, hogy menjen el a keddi meccsre. Fontos mérkőzés lesz, hisz bár az első helyre nem sok esélyük maradt, de a dobogó második fokát még bevehetik, és Szilvinek nagyon nagy szerepe lehet ebben. Nem folyt bele a vitába, mert nem akart veszekedést, túl sok volt belőle mostanában. Mégis összeszorult a szíve, ha eszébe jutott gyermeke szomorúsága, ugyanakkor igyekezett Pétert is megérteni. Olyan rég óta vár erre a lehetőségre, holnap nagyon nehéz napja lesz. Nem akart, valójában nem is tudott igazságot tenni.

Mikor azonban meghallotta férje megdöbbentő szavait, már nem maradhatott rejtekében, elő kellett merészkednie.

Ott állt a konyha és nappali határán, tőle alig kétlépésnyire Szilvi könyörgött segítségért, míg Péter kifejezéstelen arccal bámult rájuk a fotelből.

- Megijeszted! – motyogta Tünde. Őt magát is megijesztette, bár képtelen volt felfogni egészen pontosan, hogy mi is történik.
- Jobb, ha hozzászokik a gondolathoz – mondta a férfi, arca továbbra sem árult el semmit.
- Mégis mi a fenéről beszélsz?
- Szerintem érthetően beszéltem. Meg fogok halni! – szótagolva, mindegyiket erősen megnyomva ejtette a szavakat.
- Anyu? – a kislány szemei már könnyben úsztak, és az egyre sűrűsödő fátyol mögött ott égtek egy súlyos kérdés veszélyes lángjai. – Apa, meg fog halni?

Tünde is megperzselődött, torkában hatalmas gombóccá duzzadt a döbbenet. Hirtelen támadt szomorúság homályosította el a látását, ugyanakkor megmagyarázhatatlan idegesség remegett a gyomrában és karjaiban, ezeknek azonban semmi közük nem volt az aggodalomhoz. Egyetlen kapcsolatuk Péter arcának kifejezéstelensége volt.

A nő végül erőt vett magán, beljebb lépett, és miközben magához ölelte zokogó lányát, felülemelkedve zavarodott érzelmein nyugodtan szólt férjéhez.

- Meséld el!
- Mit? – még mindig állta családja tekintetét.
- Nem tudom! Beteg vagy? – mindenegyes szava ostobaságként hatott, de jelen körülmények között csak ennyire volt képes.
- Nincs jelentősége.
- Micsoda? – idegessége egy pillanatra maga alá gyűrte aggodalmát. Szorosabban vonta magához gyermekét, tenyere öntudatlanul Szilvia fülére tapadt, nem akarta, hogy fültanúja legyen annak, ami következik. A tudatalattija talán már sejtette. – Mi az, hogy nincs jelentősége! Nagyon is sok van! Tudnunk kell, ha már így az arcunkba vágtad… - elhallgatott, nem merte folytatni.
- Apa, ugye nem fogsz meghalni? – a kislány hangja egészen elhalványodott, erejét felfalta a tehetetlenség és egy olyan érzés, amit a gyerekek még nem képesek nevén nevezni.
- Sajnálom kicsim, de holnap… - egy pillanatra elbicsaklott a hangja – holnap meghalok.

Szilvia kiszabadította magát anyja öleléséből és apjához szaladt. Olyan hevesen karolta át, hogy majd felborították a fotelt.

- Szeretlek, apa! – zokogta a gyermek.
- Én is szeretlek bogaram – óvatosan ölelte át a lányt. Tisztában volt vele, hogy a lehető legrosszabb módon kezdett bele, de végül minden jóra fordult.
- Nem akarom, hogy meghalj!
- Sajnálom, bogaram – nem is emlékezett rá, hogy milyen csodálatos érzés, ahogy kislánya ölelésének melege körbefonja testét. Annyira hiányzott már.
- Nem hagyom, hogy meghalj – sírta Szilvia elszántan. Apja ölébe huppant és egy pillanatra sem engedve ki karjai közül az anyja felé fordult. – Ugye, anya, te sem hagyod?
- Nem! – motyogta Tünde határozatlanul.
- Holnap veled maradunk, és megvédünk… - elképzelni sem tudta, hogy mitől kell édesapját megvédeni, de biztos volt benne, hogy sikerülni fog. Megcsókolta a szeretett férfi arcát. – Nem fogsz meghalni – szavai a könnyek ellenére is meggyőzőnek tűntek.

Még Péter is hitt nekik. Tudta, hogy lánya sem tehet semmit, mégis feloldódott a gyönyörű képzelet forgatagában. Nem a túlélésre gondolt, hanem a szeretetre, amire olyan nagyon szüksége volt. Meglágyult vonásai közé egy apró, megkönnyebbült mosoly férkőzött. Az új időszámítás legszebb napja volt. Nem számított a holnap, csak ez a pillanat létezett, kitöltötte lényét a szeretet, amiről azt gondolta, hogy közel egy évvel ezelőtt teljesen elveszített. Hasztalannak hitte magát, egy semminek, amiben ugyan dobog még valami szívféleség, de senki sem hallja azokat a dobbanásokat, még a családja sem. Nem csak akkor értik meg hiányát, ha már nem lesz, talán mind a mai napig hiányzott nekik. Először fogalmazódott meg benne a gondolat, hogy milyen ostobán viselkedett. Nem a családja vesztette el őt, hanem ő vesztette el a családját. Csak a saját szemében vált semmivé, és sosem hagyta, hogy szerettei bebizonyítsák az ellenkezőjét. Szerették, és olyan nagyon szerette őket.

Hevesen átölelte gyermekét, csaknem összeroppantotta. A kislány felszisszent, de nem ellenkezett.

Péter sírt. Végigszántották bőrét, megtisztították. Mélyen kislánya szemébe nézett, kinek szomorúsága lassan háttérbe szorult, elhitte, hogy most már minden rendben van. A férfi is megnyugodott. Megcsókolta a homlokát, aztán feleségére pillantott. A jól ismert pillantás bárdként sújtott le rá.

A nő torkában gombóccá fejlődő aggodalmat egy szempillantás alatt felemésztette a gyomrából feltörő dühödt indulat. Rideg tekintetét végig férjén tartva leült a szemközti fotelba. Mélyen párja szemébe nézett, aki egyre kevésbé volt képes elviselni ezt. Közeledett az idő, hogy lesüti szempilláit, összeomlik. Tünde félt tőle, mégis ezt akarta, a zavart már nem csak a tudatalattija őrizte, minden kétséggel együtt felszínre tört. Férjét nézte és várt.

Péter megpróbált elbújni gyermeke szerető karjaiban, de nem tehette. A kellemes érzés, amitől újra hinni kezdett a családja iránta tanúsított szeretetében, kezdett semmivé foszlani. A szőnyegpadlón pihenő meztelen lábfejét elérte a ragacsos mocsár első nyaldosó hulláma. Beleremegett a hideg, gusztustalan érintésbe. Igyekezett visszaédesgetni magához a korábbi érzést, felesége tekintetében kutatott utána, de hiába, ott nem talált semmi hasonlót.

- Miért nézel így rám? – kérdezte. Gyermekét még mindig a karjaiban tartotta, félt elengedni.
- Szeretném hallani – nyugodtan beszélt, minden szavát hosszan megfontolva. Kissé ridegnek tűnt, de csak így volt képes leplezni érzelmeit. Sem szomorúság, sem aggodalom nem volt benne, a minduntalan kitörni készülő dühét kellett kordában tartania. Pontosan nem tudta volna megfogalmazni az okot, de abban reménykedett, hogy Péter képes lesz megcáfolni azt.
- Mit? – akárhogy is igyekezett leplezni, remegett a hangja.
- Miért pont holnap?
- Ezt hogy érted?
- Ahogy mondtam. Honnan tudod, hogy holnap meghalsz? – Tünde kezdte úgy érezni magát, mintha valami idétlen szappanoperába csöppent volna, ott hangzanak el az ehhez hasonló logikátlan kérdések. Pontosan tudta, mit kellene éreznie hallva férje bejelentését, mégsem volt képes még csak imitálni sem ezeket. Fortyogó dühe köpte ki a kérdéseket.

Péter mély levegőt vett. Kiszabadította magát lánya öleléséből. Ott tartotta az ölében, de kissé arrébb húzódott tőle. Kedvesen megsimogatta könnyektől nedves arcát. Aztán visszafordult felesége felé.

- Tudjátok, milyen nap lesz holnap? – reszketett. Az képzelte, az öreg mögötte áll, mintha az súgta volna a fülébe, amit aztán megosztott családjával.
- Huszonötödike – felelte a nő. Egyre kevésbé tudta kordában tartani indulatát, apró rángások futottak végig hófehér arcán.
- Kedd lesz holnap. Kedd.

Csend következett. Az öreg még mindig ott volt mögötte. Most egészen a füléhez hajolt.

- Halál! – súgta a fülébe.

Felesége megfeszült arcán szeretett volna menedéket találni, de ott csak értetlenséget és elutasítást talált. Meg kell győznie őt. Tudatnia kell velük, hogy mennyire szereti őket. Meg kell tudnia, hogy vajon ők is szeretik-e még. Látják-e még benne az apát és a férjet. Tudnia kell, mielőtt túl késő lesz. Mindent el kell mondania, hogy megértsék. Hitte, hogy sikerülni fog. Az öreg is elhúzódott tőle, de valahol mélyen, odabenn, ahova ő sem láthat el, már tudta, hogy elkésett.

Először csak arra lett figyelmes, hogy gyermeke elhúzódik tőle. Nem tudta mire vélni. Kissé erőszakosabban, mint szerette volna, megragadta a csuklóját, vissza akarta tartani. Szilvi azonban ellenkezett. Nyüszítő hangot hallatva szabadulni akart. Péter kiszabadította tekintetét felesége vádló börtönéből, remélve, hogy lánya könnyes arcán még menedékre lelhet. Az aggodalmat azonban már nála is felváltotta a döbbenet.

- A kedd rossz nap – könyörögve nézett gyermekére, de képtelen volt elviselni annak lesújtó pillantását. Hagyta, hogy csuklója kicsússzon szorításából, melyből minden ereje elszállt. Megtörten temette arcát a tenyerébe. – A kedd nagy… - folytatni akarta, de lánya megelőzte.
- Nagyon rossz nap.

A jeges rémület belemart gerincébe, aztán végigszántotta annak mentén a bőrt. Üvölteni tudott volna a fájdalomtól, de csak egy erőtlen szisszenésre futotta. Ezúttal rajta volt a sor, hogy döbbenetét családja elé tárja.

– Hogyan?

Szilvia előbb anyjára nézett, tekintetük összefonódott, közös nevezőre jutottak, mint mindig, mikor vele kellett szembeszegülni. Kirekesztették, egyedül hagyták.

– A kedd nagyon rossz nap – mondta a lány visszafordulva apjához. Nyoma sem volt már a szomorú sajnálatnak. – A dilis öreg szokta ezt mondogatni. Megkérdezi, milyen nap van, hány óra van. Aztán ha kedden kap el, mindig ezt mondogatja. A kedd nagyon rossz nap. Már sírni is láttam ilyenkor, állítólag kedden halt meg a felesége – megvonta a vállát. Leereszkedő szánalom sugárzott a szemeiből. – De komplett idióta.

Péter nem volt száz százalékig biztos benne, hogy lánya az öregre gondol. Meredten bámult családjára. Tisztán hallotta a mocsár vészjósló csobogását, ahogy kapálózva igyekezett szabadulni belőle. Egyedül maradt. Ahogy süllyedt egyre mélyebbre és mélyebbre, úgy tűnt egyre távolibbnak a két nő, akiket szeretett.


Felébredt.

Képtelen volt mély álomba szenderülni, amihez a kényelmetlen kanapénak ezúttal semmi köze sem volt. Zavartan forgolódott, valahol az ébrenlét és az álom közti határmezsgyén lebegett. Sem az alvásban nem tudott elmerülni, sem felébredni nem volt mersze. Rémisztő álmok vártak volna rá, de a valóságtól is rettegett.

Az ismeretlen helyről származó zaj azonban eldöntötte a kérdést. Szemfedője lassan emelkedett fel, ragacsos kényszer tartotta vissza. Mégis csak vonzóbbnak tűnt a tudatalatti zavaros képzelgése, még ha oly rémületes is lesz, mint ahogy azt gondolta. Fejét, amit a zajra kissé megemelt, puhán visszaejtette párnájára, pillái kapkodva rántották vissza a fekete leplet elméjére, de a zaj újból felzavarta.

Egy reccsenés volt, semmi több, de az álmot végérvényesen elkergette tőle. Zavart, ideges mozdulattal ült fel. Lelökte magáról a vékony plédet, de felállni még nem volt ereje. Fáradtságtól megnyúlt arccal bámult maga elé.

A nappali üres volt és sötét. Nem mozdult semmi a csendben. Hallani vélte felesége kedves szuszogását, de jól tudta, hogy csak a képzelete játszik vele. Nem hallhatta, a vastag ajtó elzárta tőle a kellemes hangot. Pedig bárcsak hallhatná, az azt jelentené, hogy ott van mellette, nincs kizárva az életéből. Sajnos kizárták, emlékezett rá, hogy este kétszer fordult a kulcs a zárban.

Reccsenés.

Valójában csak most fogta fel, hogy erre a zajra ébredt fel. Kutakodva fúrta csipáktól terhes tekintetét a nappali sötétbe burkolózó szegletébe. A hang onnan érkezett, a szobák felől. Figyelmét az esetleges újabb zajokra összpontosította, miközben felállt és óvatos léptekkel megindult a sötétség felé.

Alig tett meg néhány lépést, mikor a reccsenés ismét kettéhasította a csendet. Összerezzent. Az ő lépteinek zaját elnyelte a padlószőnyeg, vagyis nem ő okozta a zörejeket, és azt sem akarta elhinni, hogy csupán képzelődik. A sápadt Hold enyhén megvilágította a nappalit, de ahova ő tartott, oda már nem ért el a fénye. Minden reszketett ugyan, de azért nem torpant meg. Ideges léptekkel behatolt a sötétségbe. Semmit sem látott. Csak az emlékezet irányította mozdulatait. Megállt a hálószobájuk előtt és fülelt. Nem kellett sokáig várnia. Ezúttal nem csak egyetlen reccsenést hallott kiszűrődni a kulcslyukon, hanem nehézkes léptek egész sorozatát, mintha valaki fel-alá járkálna a szobában.

Első gondolata az volt, hogy Tünde sem bír aludni. Nyilvánvalóan őt is felzaklatták az este történtek. Kapcsolatuk igencsak megromlott az új időszámítás hónapjaiban, és a tegnap este minden bizonnyal a csúcspontja volt ennek a néhol lankásabb, de többnyire meredek ívű pusztulásnak. Most nem volt kedve azon töprengeni, hogy vajon kinek a hibájából jutottak ide. Ebben a kérdésben egyelőre képtelenek lennének közös nevezőre jutni. Túlságosan mélyek a sebek, lassú gyógyulás vár még rájuk, de talán végre elkezdhetnék ápolni egymást.

Halkan bekopogott.

- Tündi! – a szó halványan foszforeszkált a sötétben, alig hallhatóan bucskázott keresztül a kulcslyukon. – Bemehetek?

Nem jött válasz, de azért a kilincsért nyúlt.

- Drágám! – próbálkozott újra, ezúttal hangosabban. A lépések zaja elhalt odabenn, mikor lenyomta a kilincset. Az ajtó nem volt zárva, amin kicsit meg is lepődött. A zár fémes nyelve könnyedén kislisszant helyéről. A fa karcosan csúszott meg a parkettán. Óvatosan betolta az ajtót. – Bejöhetek? – kérdezte ismét, mintha lenne még jelentősége.

A sötétségből még mélyebb sötétségbe jutott. A redőny teljesen kizárta az utcai lámpa világát. Szemei azonban már egészen jól hozzászoktak a fény teljes hiányához, de így sem látott senkit a szobában, még halovány körvonalakat sem, csak az ormótlan szekrénysorét, amit még anyósától örököltek.

Meglepődött, hisz az előbb még tisztán hallotta a lépteket. Az ágy felé fordult, ott sem látott sokkal többet. Eszébe jutott, hogy talán Tünde gyorsan visszabújt az ágyba, nem akarta, hogy lássa, őt is megviselte a veszekedés, a közel egy éve húzódó veszekedés. A gondolat ott motoszkált a fejében, hogy kimegy a szobából, követi a felesége által szabott menetrendet, de valami – talán a bensőjében garázdálkodó kisördög – mégis tovább hajtotta. Az ágyhoz lépett. Semmivel sem látott többet, mint az előbb. Vakon a kislámpa felé nyúlt és felkapcsolta.

A döbbent hörgés és a rémült nyögés egyfajta torz keveréke tört fel a torkából, mikor a lámpa negyven wattos fénye az üres ágyra vetült. Az ágynemű szépen elrendezve, a párna feszesre paskolva, a paplan tökéletesen hajtogatva, mintha régóta nem hajtotta volna álomra ott a fejét senki. Nagyon régóta.

Péter térdei megroggyantak. Az ágy szélében kellett megkapaszkodnia, egyébként összeesett volna. Zihálva figyelte az üres ágyat, aztán a következő pillanatban már kapkodó hörgésekkel kísérve fordult körbe a szobában.

- Tünde! – hangja vészjósló dühről tanúskodott.

Egész testében remegett, ahogy belesett az ágy alá, maga sem értette, mit is remél ettől. Tünde nem az ágy alá bújt előle. Visszafordult a sötét folyosó felé, hangosan dobogva végigrohant rajta. Egy pillanatra sem állt meg lánya szobája előtt, nem kísérletezett halk szavakkal. Berontott az ajtón, tenyerével a kapcsolóra csapott. Fényár öntötte el a szobát, a szőnyeget, a bútorokat és az üres ágyat. Lánya ágyában sem hagyott nyomot alvó ember, az ágyneműk feszes rendben pihentek.

Szilvia nem volt sehol, ahogy Tünde sem. Elhagyták. Amíg ő a kanapén álmatlanul forgolódott, gyötrődött az új időszámítás borzalmain, még önmagát is felelősségre vonta, és eközben szerettei – legalábbis ezt hitte róluk – magára hagyták.

Kihátrált a szobából. Dühödt volt, amiért aljas módon elhagyták, ugyanakkor félt, mert egyedül maradt.

- Nem! – üvöltötte. Megszédült a tehetetlen erőlködéstől. Tenni akart valamit, miközben pontosan tudta, hogy semmit sem tehet. A falnak támaszkodva szuszogott. Várt talán arra, hogy megnyugodjon, vagy még inkább arra, hogy megértse, miért is hagyták el. A gondolatok, melyek békés álmait is elkergették, most visszatértek, újabb és újabb magyarázatokat aggattak a hátára. A teher egyre elviselhetetlenebb lett. Megroggyant az önmagát hibáztató válaszok súlya alatt, nem bírta tovább tartani egyiket sem, szabadulni akart valamennyitől. – Nem! – üvöltötte ismét, közben öklével a falra csapott.

Mintha csak ez lett volna a jel a borzalomra, mely kinyúlt felé, hogy végleg magával ragadja.
Először a hálószobájukban álló kis lámpa fénye hunyt ki. Remegve veszett bele az áthatolhatatlan mélységbe. Aztán gyermeke szobája is sötétségbe borult. Érezte, hogy a lüktető feketeség ismét ráteríti leplét, amitől kellemetlen cirógatás szaladt végig a gerince mentén, de nem nézett fel. Nem foglalkoztatta a gondolat, hogy mi is okozhatta a fény halálát. Összeráncolt homlokát a hideg falnak vetette, így keresett enyhülést a vádak elől, miket önmaga zúdított szenvedő lelkére.

Aztán meghallotta mindkét szobaajtó csapódását és a zárak kattanását. A durva hangok fejszeként hasították ketté az önpusztító gondolatokat, és mikor a sötétség mélyéről valaki megragadta a vállát, minden képzelgés tovatűnt. Csupán egyetlen sikoly maradt, mellyel a halálfélelmet remélte kitaszítani testéből, sikertelenül.

Teste megfeszült, tagjaiból minden erő kiűzetett. Magatehetetlen rongybabaként lógott az erős marok szorításában, ami majd összeroppantotta kulcscsontját.

- Halál! – sziszegte a mögötte álló idegen.

Azonnal felismerte a hangját. Kapálózva szabadulni próbált, nem a túlélési ösztön hajtotta, csupán a félelem élesztett fel benne valami, semmibe futó energiát. Eredménytelen pocsékolásnak bizonyult, kísérlete elhalt a sötétben.

- Vége! – az öreg hangja nyugodt volt és kifejezéstelen. – Már semmit sem tehetsz! – közömbössége kegyetlenebb volt a legőrültebb üvöltésnél.

Mikor elengedte Pétert, az összerogyott. Arccal a falnak esett, de nem érezte a fájdalmat, a félelem eltompította érzékeit. A fizikai fájdalom nem jutott el hozzá, lelkét viszont feltartóztathatatlanul szabdalta a közelgő vég rettenete.

Mindazt, ami elpocsékolt energiáiból megmaradt, arra fordította, hogy valahogy ülő helyzetbe tornássza magát. A hátára fordulnia sikerült ugyan, de csípője képtelen volt megtartani testét. Összeomolva hevert a padlón, a szemeit fedő könnyfátyolon keresztül a fölé magasodó öreget figyelte.

A ráncos bőr pórusaiból halott, sápadt fény szivárgott, beteges megvilágítás kontúrjait húzva a csendes arcra. Ajkait vékonyan tapasztotta egymáshoz, orrlyukai nyugodtan tágultak, majd szűkültek össze ismét. Barna szemei a jól ismert lencsék rejtekéből bámulták a reszketeg férfit.

Amennyire Péter képes volt megállapítani, ugyanazt a ruhát a viselte, mint minden találkozásuk alkalmával. Karjait megint a háta mögött kulcsolta össze. Valójában semmit sem változott, Péter mégis másképp viszonyult hozzá, mint az első estén, mikor részegen válaszolt nevetséges kérdéseire. Félelemtől reszketeg pillantásai beleolvadtak a fényes arcba.

- Semmit sem tehetsz – mondta az öreg lemondóan. Szemüvege mögött egyetlen könnycsepp csillant. – Vége! – fejezte be elhaló hangon. Elfordult a lábai előtt reszkető férfitól, tekintetét a sötétségbe vesző szobákra emelte.

Péter azonban ezt már nem láthatta. Lehunyta szemeit. Igyekezett erőt venni remegésén, lassan lélegezni. Sírni lett volna jó, könyörögni az életéért, de nem tette. Feladta. A másodpercek halk zakatolásában feloldódva várt.

Hogy mire?

Jobb híján halálnak nevezte.

A másodpercek percekbe fordultak, azok órákká növekedtek.

Újra kinyitotta szemeit, döbbenten bámult a fölötte mozdulatlanul függő csillárra. Értetlenül kergette körbe tekintetét maga körül. Balra távolabb a konyha, amott az asztal és a fotelok. A számítógép, mögötte homályba veszve a csukott szobaajtók. Odafenn a csillár, alatta a kanapé és rajta ő. A takaró félig lecsúszva a padlóra. A halál nem jött el érte, csak az ébredés. Nem érzett örömöt, amit akár ki is válthatott volna belőle ez az egyszerű tény.

Darabos mozdulatokkal felült. A giccses faliórára pillantott, amit Szilvia könyörgött ki valamelyik nyaralás alkalmával. Még tizenkét óráig és huszonöt percig van kedd.

Nagyon rossz nap.

A takarót végleg a mélybe taszította. Végig sem gondolva, mit tesz, a hálószoba felé sietett. Nem kopogott, hisz tisztában volt vele, hogy Tünde már nincs itthon.

Dolgozik.

A gondolat gúnyosan kondulva pattogott ide-oda koponyájában.

Benyitott. Nem lépett be. Önsajnálatból, vagy dacból, úgy gondolta, hogy nem lenne hozzá joga. Az már nem az ő szobája. A küszöbön topogva vizslatta az ágyat. Szépen be volt vetve, egyetlen ránc sem éktelenkedett a feszes takarón.

Valóban elhagyták.

Mielőtt becsukta volna az ajtót, tekintete még a párnára siklott. Gondos kezek azt is elegyengették, de néhány halvány gyűrődés így is megmaradt a kék és sárga minták árnyékában. Azok elnagyoltan ugyan, de egy arcot formáltak. Péter nem akarta, mégis felismerte. Az ajtó résnyire nyitva maradt előtte, nem tudott szabadulni. A párnába égett arcot bámulta, szinte érezte a belőle áradó hőt. Bizsergető vágyat érzett arra, hogy az ágyba vesse magát, orrát a huzatba fúrja, mélyeket szippantson a kellemesen szívfájdító illatba. Fel akarta falni az utolsó morzsáit is. De nem tehette.

Undorodva behúzta az ajtót. Sietve elfordult, szabadulni akart az érzéstől, mely minden ellenkezésének dacára utána nyúlt a lezárt a szobából.

Lánya szobájának magányát sem merte megzavarni. A csupán a félig feltárt ajtó mögül leste meg a gyűrött ágyat.

Nem hagyták el, pedig egyszerűbbé tették volna vele a dolgát. A nappalin keresztül a konyhába ment. A hűtő ajtaján hosszú üzenet várta. Nem olvasta el. Dühösen feltépte az ajtót. Egy üveg sört vett elő az alsó rekeszből. Visszacsapta az ajtót, tekintete egy pillanatra megakadt a neki szánt sorok erdején, de szándékosan nem próbálta megérteni azokat, gyorsan visszatért a kanapéra.

Nem hagyták el. Csak álmodta. Vagy az öreg figyelmeztette ismét. Még nem hagyták el, de elfogják.

Felkacagott, miután a keserű íz végigszáguldott nyelőcsövén.

Kirekesztették, most aztán észrevétlenül szeretnék leválasztani magukról. Magára akarják hagyni, biztosak benne, hogy egyedül nem boldogulna. Elfordítják tekintetüket, kivárják, míg felszívódik a semmiben. Látta maga előtt – a kezében szorongatott üveg, gyomrában felgyülemlett tartalma sokat segített ebben – amint fellélegeznek. Örülnek a megtisztulásnak, már nem érzik maguk körül azt az áporodott illatot, egy semmirekellő, hasznavehetetlen ember szagát, ami már beette magát a bőrük alá is.

Micsoda döbbenet lesz majd az arcukon, bárcsak láthatná.

Visszament a konyhába. Egy újabb sörösüveg kupakját hajította a szemetesbe. Az üzenet még ott virított a hűtő ajtaján. Volt benne némi kíváncsiság, hogy megismerje az ismerősen tekergőző szavak értelmét, de egy újabb keserű korty hullámai elmosták érdeklődését. Helyette a bejárati ajtóhoz lépett. Felszabadult nemtörődömséggel elforgatta a kulcsot, ujjai a kilincsre fonódtak. Közömbössége beleveszett a mozdulatba, mellyel maga felé rántotta az ajtót. A tűző naptól felhevült levegő az arcának feszült. Alig néhány másodperccel ezelőtt, még az ajtó mögött állva ellenállhatatlannak tűnő vágyat érzett arra, hogy kilépjen a szabadságba, de most rá kellett döbbennie, hogy nem teheti. Fogságba esett.

Május huszonötödikén csodálatosan szép nap borult az utcára, a városra, a világra, de ő egy apró szeletét sem élvezheti. Neki mást vetett a sors.

Halált.

Egyetlen erőtlen kísérlete, mellyel a teraszra szeretett volna kijutni, már a gondolat szintjén elhalt. Felfalta egy sokkal erősebb bizonyosság. A tüdejébe hatoló friss levegőtől fuldokolni kezdett. Lábai és karjai remegni kezdtek. A fák, a bokrok és a házak festői képe elhomályosodott előtte. Szédülten összefolytak a színek, bár ragyogott a nap az égen, számára mégis minden sötétségbe borult odakinn.

Félelemtől heves mozdulattal vágta be az ajtót. Tüdeje azonnal felszabadult a fullasztó szorításból, ismét levegővel töltődött fel, bár korántsem volt olyan friss és tiszta, mint odakinn. A kulcs elforgatása nyomán kétszer kattant a zár. Két lépést hátrált. A torkán leömlő sör elnémította vágyait.

Nevetve bandukolt vissza a nappaliba. Leült a kanapéra, újabb kortyra volt szüksége, mikor megcsörrent a mobilja.

Idegen szám kereste, ezt a zenéről azonnal megállapította. A telefon egy karnyújtásnyira hevert a padlón. Rezegve lecsúszott a szőnyegről, aztán vándorlását befejezve keringett körbe és körbe.

Péter mozdulatlanul figyelte. Megnézhette volna, hogy ki is az, de a gondolat, hogy Tünde próbálkozik ismeretlen telefonról, visszatartotta ettől. Ezért inkább a giccses óra mutatóit figyelte. A vékonyka mutató egy és negyed fordulata után adták fel a vonal túlsó végén. A telefon nem mozdult többet.

- Helyes! – motyogta Péter maga elé. Pótolta az elmaradt adagot. Mosolyogva hátradőlt a fotelban. Félt a haláltól, de azt gondolta, hogy ez csak egy berögzült érzés, amit minden ember genetikailag hoz magával. Igyekezett elzavarni hát, és egyfajta örömöt csiholni a gondolatmenetből, mely a lehetséges halálnemek közül válogatott.

Sokféle kellemes variáció felötlött benne, az öngyilkosságon keresztül a szívinfarktuson át. Mindegyik meggyőző volt, de egyik sem elégítette ki. Valamennyi megoldás azt igazolta volna, hogy mennyire hasznavehetetlen. Befuccsolt, mint apa, és mint férj, halála is a gyenge, jellemtelen emberek halála. Mindez Tünde véleményét igazolta volna. Jogossá tett volna minden egyes lesújtó pillantást, amit élete utolsó hónapjaiban a nyakába zúdított. Minden átkozott napon.

Együttérzése sajnálkozásból és szánalomból táplálkozott. Aggodalma saját sanyarú helyzetének szövedéke. Eszébe sem jutott, hogy min mehetett keresztül. Saját problémái kitöltötték gondolatait. Érthető, elvégre neki kellett eltartania a családot. Egy férjet kellett támogatnia, aki már semmire sem jó. Egy soha meg nem térülő befektetés, ami egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed, és ha nem vigyáz, őt magát is a mélybe rántja.

Dühe nem az alkoholba fojtott napoknak, nem is a végén teljesen elmaradt kísérleteknek szólt. A harag az undorból fakadt. Ezt egy olyan ember váltotta ki belőle, aki koloncként csüngött négy fallal határolt életén. A munka örömet okozott számára, hisz kijutott a négy fal közül, és ezzel együtt megszabadult tőle is. Dossziék és jelentések mögé barikádozta el magát az ágyban. Az elvégzendő feladatok sokasága volt az ok, amivel megakadályozta az érintést, melynek még a gondolatától is a hideg rázta. Nem lett volna képes magába fogadni egy szerencsétlen férfi szennyezett nedvét. Aztán meg nem azért mászott rá, hogy kielégítse ellenállhatatlan vágyait. A büntetés legocsmányabb formája volt ez. Magába fogadta, csak hogy bizonyíthassa, férfiassága épp annyit ér, mint nincstelen élete.

Arcára odafagyott a mosoly, most mégis könnyezett. Számba véve sérelmeit, most Szilviához jutott. Egyetlen gyermekéhez, akit mindennél jobban szeretett.

És mit kapott cserébe?

Semmit. Az új időszámítás hónapjaiban szinte hozzá sem szólt. Hazajött az iskolából, aztán szobájába zárkózott. Mindent az anyjával tárgyalt meg. Sosem kérte ki a véleményét, sosem hallgatta meg tanácsait. Haragudott rá, amiért nem járt ki a meccseire, pedig igazán beláthatta volna, hogy sokkal súlyosabb problémákkal kellett megküzdenie. Sem ideje, sem alkalma nem volt rá, hogy délutánjait egy sportcsarnok lelátóján töltse. Ha igazán szerette volna, megbocsátott volna neki, kitartott volna mellette. Nem hagyta volna, hogy anyja undora őt is megfertőzze. De persze mi szüksége lett volna egy ilyen apára. Holtan sokkal többet ér.

Ha meghal, mindenki a lányára figyel majd, a középpontba kerül.

Nem halhat meg a kanapén ülve. A semmiben felszívódva, szívének egy utolsó görcsös rándulása nyomán, sem gyógyszeres fiolát szorongatva a markában.

Tűz.

Ha kigyulladna a ház. A vörös lángok felfalnák a falakat, forró ölelésükben elenyészne a teste. Mindenki láthatná. Micsoda szenzáció. Nem észrevétlen elmúlás, hanem megdöbbentő haláltusa.

Tünde és Szilvi örülnének. Talán még hálásak is lennének neki. Annyira szerette volna látni a döbbenetet az arcukon. Talán akkor felismernék, nem is volt olyan jelentéktelen. Végre megszabadulnának tőle, de mi maradna számukra. A semmi.

Sírva nevetett, miközben elpusztította az alkohol maradékát. A másik üres üveg mellé lökte. Letörölte könnyeit, aztán ásítva az órára pillantott. Elmúlt kettő. Nem sok ideje maradt.
Megint a konyhában találta magát. A hideg sör már a markában pihent. A kupak halkan koppant társai közt a kukában, miközben az ajtó lassan a helyére vánszorgott. Még nem láthatta a mágnessel rögzített üzenetet, mikor felötlött benne a gondolat, hogy valójában nem is a sör utáni vágy vonzza újra és újra a konyhába, hanem az a pár sor, amit felesége neki szánt. Viszont nem volt hajlandó, vagy csak nem merte elolvasni. Szájához emelte az üveget. A hideg sör könnyedén megtalálta a gyomrába vezető utat. Közben megsietette az ajtót, mire az halk cuppanással bevágódott. Enyhén kóválygó tekintete már épp rátalált a szavakra, érezte, nehezen sikerül majd értelmet erőszakolnia az ide-oda ugráló betűkbe, mikor ismét megcsörrent a telefonja.

A nappali felé fordult, onnan jött az idegesítő hang. A következő csörrenésnél az asztalra csapta az üveget, száján hab fröccsent ki. Berontott a nappaliba. Kissé szédelegve – a gyors és vad mozdulatok miatt felforrt fejében az alkoholos pára – megállt a kacsázó telefon felett. Előre hajolt és megragadta. Kis híján előre bukott, de nem kis erőfeszítés árán sikerült visszanyernie egyensúlyát. A vibráló kijelzőn vándorló számokat tanulmányozta. Nehezére esett rendet teremteni. A számok végre a helyükön maradtak, és bár különös módon a négyzet alakú monitoron finom hullámok söpörtek végig, mintha vízzel lenne feltöltve. A számhoz nem volt név rendelve, a készülék ismeretlennek kezelte. Bár Péter számára ennek ellenére ismerősnek tűnt, ő sem tudott nevet társítani hozzá. Valahonnan a közelmúltból derengett fel benne valami homályos emlék, ehhez kötötték vékonyka emlékezetfoszlányok a számhalmazt, de ennél többre nem jutott. A számolatlanul sokadik csörgés után pedig már nem is akart ennél többet megtudni. Markával szerette volna összeroppantani a telefont, de persze erre nem lett volna képes.

- Nem beszélek veled, Tündi, még a végén oda lenne a meglepetés – üvöltötte elkeseredett nevetés kíséretében, és elhajította a készüléket. Maga is meglepődött mennyire jól sikerült a dobás. Telibe trafálta a giccses órát, amit annyira gyűlölt. Csörömpölés, a törés-zúzás kellemes hangjai töltötték be egy pillanatra a nappalit. Péter mosolyogva figyelte, amint az óra és a telefon összekeveredett darabjai a padlóra hullva szanaszét potyognak. A csörgés elhalt, a mutatók sem jártak többé ketyegve körbe-körbe.

- Két legyet egy csapásra! – morogta Péter. Nevetni próbált, de nem sikerült. Könnyei gátat szabtak erőltetett jókedvének. Miután már semmi vicceset sem talált a szétzúzott alkatrészek látványában, visszament a konyhába. Szüksége volt a sörre. Fel is hajtotta az egész üveggel. Az utolsó kupak is a szemetesbe vándorolt, miközben letépte az üzenetet a hűtő ajtajáról. A papírt az asztalra fektette. Hangosan, kissé bizonytalan hanghordozással olvasni kezdte.

- Péter, sajnálom a tegnap történteket. Azt hiszem, egyikünk sem a megfelelő módon viselkedett. Este mindent beszéljünk meg, nyugodtan. Kérlek, ne igyál! – az üzenet első felében semmit sem talált. Tünde leereszkedett az ő szintjére, ami valahol a béka segge alatt található. Még nem látta át pontosan, mire is akar kilyukadni, de ha sikerül megtalálnia a borosüveget, valószínűleg felfedheti az aljas mozgatórúgókat. Beszélni akar, közölni, hogy elhagyja. – Ne igyak! – haraggal köpte a szavakat. – Mert én egy rohadt alkoholista vagyok – meghúzta az üveget. Az ital még inkább felhevítette dühét. Tovább olvasott. – Ha lesz egy kis időd – nevetése őszinte volt és őrült – hívd fel Gábort, meg kellene néznie az autót, furcsa hangja van.

Olyan érdes nevetés szakadt fel a torkából, amit még ő sem volt képes normálisnak nevezni, már ha persze törődött volna azzal, hogy bárminek is nevezze. Az üzenet itt véget ért, nem volt folytatás. Csak egy „T” volt a végére biggyesztve. Ennyi járt neki. Egyetlen betű a nevéből, mást nem kaphatott. Sem szeretet, sem tisztelet. Nem hitt neki, őrültnek tartotta. Vagy igenis tisztában volt a helyzet komolyságával. Meg fog dögleni, ami Tünde számára biztosan örömhír. A nap folyamán tökéletesen felkutatta felesége indokait. Boldog évek várnak majd rá, az ő halála után. De előtte még szereltesse meg az autót, ne legyen már erre gondja. Nem elég, hogy ő vezeti a háztartást, neveli a lányát, aki nem mellesleg undorodik az apjától, éjt nappallá téve dolgozik, csak hogy eltartson egy koloncot, egy gusztustalan kinövést, mely az életén élősködik. Mindezek mellett egyszerűen nem jut arra ideje, hogy még az autó problémáit is a nyakába vegye. Persze nem rá bízza a probléma megoldását, neki csak közvetítő szerepet szán. Szóljon Gábornak, mert ő nagyszerű szerelő, kiváló ember, és tettre kész férfi.

- Kurva! – üvöltötte Péter. Teljesen eszét vesztve a szekrény pultja felé fordult. Felkapta a tartóból az egyik kést, és ugyanazzal a dühödt lendülettel az asztalhoz szegezte a papírt. Penge teljesen átdöfte a vékony falapot. Újabb üvöltése elhalt. Reszketve figyelte a kést. Az aljas gondolat előmerészkedett elméjének hátsó, sötét folyosóiról. A kés könnyedén áthatolt a fán, saját bőre és húsa sem jelentene akadályt a számára. Könnyedén végezhetne magával. Egyszer és mindenkorra véget vethetne ennek az egész őrületnek. Valószínűleg egyetlen mozdulat is elég lenne. Még abban is biztos volt, hogy igazán fájdalmat sem érezne. Egy utolsó meggyilkolt gondolat és vége.

Bizonytalanul a kés felé lépett. Kinyúlt felé, de keze az utolsó pillanatban megremegett.

Nem teheti. Ezzel igazat adna Tündének és az ő lesajnáló pillantásának. Ha holtan heverne a saját vérével szennyezett padlón, akkor is érezné, amint a két nő undorodva lepillant rá. Nem adhatja meg nekik ezt az örömöt.

Sietve kihátrált a nappaliba, majd egészen a kanapéig menekült.

Botrányt akart. Döbbenetet.

Ledőlt a kanapéra, magára húzta a takarót.

Bárcsak láthatná az arcukat, mikor megtudják.


Ideges kopogásra ébredt. Kinyitotta a szemeit, de semmit sem látott. Első gondolata az volt, hogy a mocsár végleg elnyelte, de aztán rájött, hogy csak a takaró rojtjai terülnek szét az arcán. Hörögve lelökte magáról. Nem lett sokkal világosabb. Beesteledett. Az órát kereste, szerette volna tudni, mennyit aludt, de az persze nem volt a helyén. Amint tekintete felfedezte a szerkezet darabkáit a padlón, úgy építették fel álmos emlékfoszlányai az egész nap szörnyűségét. Cselekedetei, ostoba gondolatai most mind a képébe röhögtek. Őrültségei egy vödör, jéghideg víz gyanánt zúdultak a nyakába.

A sör kábító hatása elmúlt, az alvás valahogy kitisztította. Tökéletesen tisztán látott mindent. Ezúttal minden, az öreg, a saját magának sutyorgott hazugságok, mikkel bűneit igyekezett leplezni, még a halálfélelem is szánni valóan nevetségesnek tűnt.

Most először valóban úgy érezte, hogy meg kellene halnia. Nem Tünde és nem is Szilvia örülne neki, hanem ő maga. Úgy nem kellene szerettei szemébe néznie látva a gyötrelmet, amit okozott. Nem kellene soha többé a tükörbe néznie, nem kellene újra és újra látni azt a szánalmas roncsot, amivé lett.

Tenyerébe temette arcát. Nem tudott sírni, pedig szeretett volna. Szánalmat sem érzett maga iránt, de egy ismeretlen helyről érkező reménysugárban megkapaszkodva igyekezett reményt találni huszonötödike őrületében. Még nem késő. Nem lehet késő.

Az újabb kopogás visszarántotta a nappaliba. Felállt. Az alatt a néhány lépés alatt, ami az ajtóhoz veszett, próbálta felszívni magát. Szeretteire gondolt, Tündére és Szilviára. Kitartottak mellette, soha nem bántották, pedig megérdemelte volna. Elviselték azt az áporodott szagot, amit már ő is tisztán érzett.

Mire az ajtóhoz ért, mosoly jelent meg az arcán. Egy pillanatig sem gondolta, hogy az öreg áll mögötte elhozva neki a végzetet. Biztosra vette, hogy Tündéék felejtettek itthon a kulcsot. A zárban lévőt most elforgatta, kétszer. Feltárta a bejáratot.

- Bocsás… - kezdte, de mondandója a torkán akadt.

Nem Tünde állt előtte, és Szilviát sem látta sehol. Még csak nem is az öreg bámult rá szemüvegén keresztül, hátul összekulcsolt karokkal.

Két egyenruhás rendőr állt az ajtóban. Egyikük lassan visszaengedte kopogásra emelt kezét.

- Harmati Péter? – kérdezte a másik kissé bizonytalanul.

Rövid szünet után volt csak képes válaszolni. Nem értette.

– Igen!

A rendőr társára pillantott, volt valami összevillanó tekintetükben. Aztán a jegyzeteibe pillantott.

– Van önnek egy piros Ford Fusion személygépkocsija, a rendszám: LAE-616?

Még mindig nem értette.

– Igen! – hangja megremegett.

Megint az összevillanó tekintetetek.

- Attól tartok, rossz hírt kell közölnöm önnel, Harmati úr. Az ön gépjárműve súlyos közúti balesetet szenvedett…

Most már nagyon is jól értette. Térdei megroggyantak. Az ajtóban megkapaszkodva figyelte a rendőrt, aki láthatóan kellemetlenül érezte magát szokatlan szerepében.

- … az autó utasai, Harmatiné Juhász Tünde és egy kislány Harmati Szilvia az életüket vesztették a balesetben.

Péter reszketeg lábain elhátrált az ajtótól. Mereven bámulta a két rendőrt, akik őt követve beljebb léptek. Egyikük szája még mindig mozgott, de Péter nem értette. Az öreg suttogása tette süketté egyéb zajokra.

- Halál! – mondta az öreg. – Semmit sem tehetsz! Vége! – tette hozzá közömbös hangon, mire Péter térdre rogyott.

A két egyenruhás azonnal mellette termett. Felsegítették, a kanapéra ültették. Beszéltek hozzá, most már tisztán hallotta őket, de nem figyelt rájuk, ahogy a megcsörrenő telefonra sem.
A konyha melletti falra szerelt telefon hármat csörrent, mire bekapcsolt az üzenetrögzítő. Péter sírni kezdett, mikor meghallotta felesége kedves hangját.

- Harmatiékat hívta, kérem, a sípszó után hagyjon üzenetet.

Az egyik rendőr tett egy bizonytalan lépést a telefon felé, talán fel akarta venni, de végül meggondolta magát.

- Kedves Harmati úr! – kezdte a fáradt női hang. – Szatmári Alexandra vagyok. Elnézést, hogy ilyen későn zavarom. Napközben többször próbáltam elérni a mobilján, de nem sikerült. Mivel nem jelent meg a megbeszélt találkozón, feltételezem, hogy megkapta e-mailünket, melyben jeleztem, hogy szeretnénk áttenni az interjút egy Önnek is alkalmas időpontra. Kérem, hogy amint módjában áll, keressen fel minket a szokásos elérhetőségek valamelyikén, hogy megbeszélhessük a részleteket. Köszönöm és további kellemes napot.

Vége

2010.02.28

Előző oldal Desdichado
Vélemények a műről (eddig 2 db)