A földi helytartó

A jövő útjai / Novellák (536 katt) Koncz Mars János
  2021.07.13.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2021/7 számában.

Egy pillanat alatt csend és sötétség lett. Mármint a bolygó azon felén, amely épp önmaga árnyékában volt. Az utcai lámpák kialudtak, az autók fényszóróiból mintha ellopták volna a fényt, és a monitorok, telefonok kijelzői is feketévé váltak. Az emberiség ébren lévő része ijedten fékezett, ha épp úton volt, a többiek pedig értetlenül bámultak ki a csillagos égboltra vaksötét lakásaiból. Akik nem aludtak, azok most mind az éjszakát lesték.

– Mi lehet ez? Végítélet? – tanakodtak, rémüldöztek százféle nyelven.

Mivel mindez újhold idején történt, még csak az égi kísérőnk sem világított odafenn annyi fényt adva, hogy a körvonalakat láthassák az emberek. A Nap felőli oldalon ugyan látni láttak, ám a hangok épp úgy eltűntek, mint az éjszakai féltekén. A rádiók, televíziók elnémultak.

A járművek motorjai leálltak. Az áru- vagy személyszállításra használt gépek minden emberi beavatkozás nélkül lelassítottak, és megálltak, a levegőben repülők pedig finoman ereszkedve ott kerültek puhán a földre, ahol épp voltak. Senki nem sérült meg.

Az égbolton mindenütt, mint valami óriási kivetítőn, megjelent két idegen arc. Olyan arcok, amelyeket a UFO-hívők „kis szürkeként” írtak le: nagy, kopasz koponya, hatalmas, pupilla nélküli szemek, apró orr és száj. Az egyikük beszélni kezdett:

– Földlakók! A mai nap a Galaktikus Birodalom a bolygótokat felveszi a jegyzékébe, és területileg a birodalomhoz csatolja. Mostantól mi uralkodunk a fajtátok felett, s amennyiben a fejlődésetek eléri azt a fokot, amely szükségszerű, ti is részesedtek mindazon technikai jótéteményekből, amely a Galaktikus Birodalom polgárait megilleti – furcsa módon az összes földlakó értette a szöveget, mintha a szürke arcú idegen mindenkihez a saját anyanyelvén szólt volna. Úgy érezték, hogy az elhangzó szöveg közvetlenül az agyukban keletkezik. – A fejlődésetekről egy ide kihelyezett helytartó fog folyamatosan informálni minket szubmateriális hullámokkal. Vele legyetek barátságosak, gondoskodók, mivel az ő rólatok alkotott véleménye perdöntő lehet a későbbi sorsotokat illetően. A helytartót egy véletlenszerűen kiválasztott emberi kolóniára küldjük, amelyet a Föld fővárosává nevezünk ki! A hely neve Antananarivo.

S valóban, ebben a percben egy jókora, lapos hasáb ereszkedett le a felhők közül Madagaszkár fővárosába, egy üres parkolóba, nem messze az Ipari, Kereskedelmi és Kézműipari Minisztériumtól. A helyiek mind odacsődültek, de nem mertek közelebb menni a hasáb által kivetített fényes vonalnál. Más országok lakói értetlenül szemlélték az eseményeket az égre kivetített képen, és találgatták, hogy Róma, Párizs, New York vagy Tokió helyett miért erre az isten háta mögötti fővárosra esett az űrlények választása. Vitázni a furcsa döntéssel persze senkinek sem lett volna mersze.

– A földi helytartó neve Gvanavin és a Galaktikus Birodalom legfejlettebb fajának képviselője. Veletek nem fog kommunikálni, de a passzivitása ne tévesszen meg titeket! Mostantól mindenre odafigyel és mindent képes ellenőrizni a bolygótokon! – az idegen szavait követően a betonon fekvő hasáb szétnyílt, és a közepén láthatóvá lett a helytartó maga. – Az igényeiről nektek kell gondoskodni. Szüksége van fényre és naponta vízre!

A helyszínre érkező madagaszkári elnök maga lépdelt oda a helytartóhoz, amely neki egy cserép petrezselyemnek tűnt, de a hallottak után ezt nem merte kinyilatkozni, inkább tiszteletteljesen meghajolt az idegen létforma előtt, és franciául rövid köszöntőbeszédet mondott, majd a segítői a létező legnagyobb odafigyeléssel leemelték a kis tárolót a növénnyel együtt, és átszállították a madagaszkári parlament csupa üveg épületének dísztermébe. Ezzel egy időben szinte az összes nagyhatalom vezetője bejelentkezett a szegény afrikai ország elnökénél audienciára.

Az idegenek arca eltűnt az égről, a helytartót szállító hasáb alakú jármű is szétporlott. A fajok közti találkozás egyetlen kézzelfogható bizonyítéka a díszteremben álldogáló, meglehetősen passzív, növényszerű helytartó maradt, aki elé innentől naponta járultak az emberiség nagyjai: politikusok, egyházi vezetők, hírességek.


A távolodó űrhajón a két idegen vigyorogva nézett vissza a kék bolygóra.

– Hogy te mekkora egy köcsög vagy, Slevomgrii! Hogy tudtál ekkora baromságot kitalálni? És így megalázni őket! Odaküldesz egy cserép petrezselymet, hogy imádják azt? És ráadásul leküldöd az egyik legcsóróbb országba, hogy az itteni nagyhatalmak hajbókolhassanak annak a csöves kis szigetnek?

– Miért? Úgy látod, hogy nem érdemlik meg? Nézd, mit csináltak már eddig is a bolygójukkal! Láttad a hologramokat!

– Igaz! Rendesen tönkre vágták. De majd most kénytelenek lesznek meghúzni magukat, nehogy a petrezselyem beárulja őket a Galaktikus Birodalomnak! – itt már fuldokolt a nevetéstől. – Mintha nem szarná le pont mindenki az ilyen koszos sárgolyókat, mint ez a Föld.

– Meg mintha lenne olyan, hogy Galaktikus Birodalom!

A röhögésük egészen addig hallatszott, amíg be nem léptek a hiperűrbe.

Előző oldal Koncz Mars János
Vélemények a műről (eddig 7 db)