Allona Wood története – 1. fejezet: A felajánlás

Fantasy / Novellák (101 katt) Deborah Fawn
  2021.08.28.

A lány mély levegőt vett, majd egyetlen mozdulattal belökte a kocsma ajtaját. A félhomályt nehezen szokta meg a szeme, de még így is látta az asztaloknál kirajzolódó hatalmas alakok sziluettjét. Olyanok voltak, mint szigorú márványszobrok. Ezüstös derengés vette őket körül, szemeik szinte parázsként fénylettek a sötétben. A tekintetüket egyenesen a látogatóra szegezték, csendben meredtek rá egy darabig. Mikor levette a csuklyáját, néhányan elmosolyodtak, az egyikük fel is emelkedett ültéből, s lassan a lány felé indult.

– Végre egy ínyünkre való felajánlás. Mindig csak azokat a szikkadt öregasszonyokat szoktátok küldeni, néha már azon gondolkozunk, hogy valóban ajándékok-e, vagy inkább csak próbáltok gúnyolódni velünk.

Páran felnevettek. A lány térde megremegett, de minden erejét összeszedte, hogy a hangján ez ne érződjön.

– Allona vagyok. A Rodan-völgyből jöttem, de nem egyszerű felajánlásként. Üzenetet hoztam a számotokra.
– Üzenetet? Az emberek mostantól műsoros vacsorával akarnak a kedvünkben járni? Nem is rossz ötlet.
– Nem! Én nem szórakoztatni jöttem titeket – a lány hangjában több indulat érződött, mint szerette volna. Nem akarta felhergelni a vámpírokat, de kétségbeesett és elszánt volt. Tudta, hogy nincs sok ideje. Az egyik sarokból hatalmas alak lépett elő, érződött rajta, hogy nem tetszett neki a hangnem.
– Akármit mondasz, akkor is csak az vagy, ami. Préda. Úgyhogy ne kiabálj! – az ő szavaiban nem hallatszott semmilyen érzelem, lassan és kimérten beszélt, rekedtes, mély hangja volt, a lányt kirázta tőle a hideg. A többiek várakozón néztek társukra. Allonának hirtelen az az érzése támadt, ezt a férfit kell meggyőznie ahhoz, hogy sikerülhessen a terve. Tudta, hogy csak egy esélye van, így hát az idegen felé fordult és gyorsan folytatta.
– Bocsáss meg! Igazán nem azért jöttem, hogy megsértselek vagy felbosszantsalak, de kevés az időnk. Csak annyit kérek, hogy hallgassatok meg.
– Látjátok, tudja ő, hogy hol a helye. Igaz, Préda? – lassú léptekkel haladt a lány felé, s mikor közelebb ért, Allona észrevette a gúnyos mosolyt a férfi arcán. Habár a hangja még mindig érzéketlen volt, a lányt most már kezdte bosszantani.
– Igen, valóban tudom. A helyem a népem mellett van, akik készek harcolni Reimar ellen. Az üzenet, amit hoztam számotokra, hogy döntsétek el, ti készen álltok-e. Vagy tovább vedeltek itt a sötétben és a mocsokban? Ha nektek ez megfelel így talán az örökkévalóságig, akkor tessék, számoljatok egy felajánlásnak és hagyjátok békén a falut két hónapig! Akkor sem jöttem hiába, ha kiváltok ezzel pár ártatlan életet.
– Ártatlan életet… – harsány női hang hallatszott az egyik asztaltól. – Mutass nekem a faludban egy 10 évnél fiatalabb ártatlant! Aki nem ölt, nem csalt, nem szúrta hátba társát még sosem.
– A felajánlás az felajánlás. Egyezséget kötöttünk, tartjuk magunkat hozzá. Elfogadunk erre a hónapra élelemként.

A szavak Allona háta mögül jöttek. Lassan mert csak megfordulni, hogy lássa, ki érkezett utána a kocsmába. A többi vámpírhoz képest egy kissé alacsonyabb, szikár férfi állt az ajtóban, köpenye mocskos volt, látszott, hogy hosszú útról érkezett éppen. Neki is vörösen izzott a tekintete, mint a többieknek, de kedves, szinte emberi mosoly ült az arcán. Végigmérte a lányt, majd közelebb lépett hozzá.

– Igazán nagy bajban lehet a falud, ha ilyen gyönyörű áldozatot küld hozzánk. Én azt mondanám, megérsz három vagy négy hónapot is.

Olyan kedvesen mondta ezeket, hogy Allona szívét szinte melegség járta át, s egészen zavarba jött a furcsa bóktól. Aztán eszébe jutott, hogy a férfi csak a beszélgetés végét hallhatta érkezésekor. Talán ha neki is elmondja, miért jött, legalább annyit elér, hogy meghallgatják, mielőtt darabokra tépik.

– Csak annyit kérek, hogy elmondhassam, amiért jöttem, mielőtt… elfogyasztotok.
– Meghallgatunk, ha szeretnéd. Ám ha szívességért cserébe küldtek, akkor nem fogunk hónapokat felszámolni érted, ugye tudod?

A lány halkan sóhajtott. Egy része azt érezte, hogy értő fülekre talált, s valóban mérlegelni fogják majd a hallottakat. Másrészt viszont rémálomszerű volt, hogy meg kell tárgyalnia saját halála értékét, mintha csak a friss húst mérné le a piacon.

– Köszönöm – mondta végül halkan.
– Kérlek, foglalj helyet. Én Vlasztgor Meis vagyok, az itteni klánok vezetője. Jókor érkeztél, ma tértem vissza egy hosszú vándorlásból, vezéreim engem vártak épp a kocsmában, így hát, ha híred van számunkra, most mindenki itt van, akinek hallania kell. Ez itt az öcsém, Odrov. Mikor távol vagyok, ő vezeti a többieket. Nem mindig úgy, ahogy én tenném, de adok a szavára, döntéseimkor mindig kikérem a véleményét, bár általában épp az ellentéte szokott lenni az enyémnek. – Hangosan felnevetett, aztán egy határozott mozdulattal a lány felé bökött fejével. – Most pedig hallgatunk.

Allona végigmérte a vezért. Habár kevésbé volt tekintélyt parancsoló, mint bármely másik vámpír a teremben, jól láthatóan mégis mind elfogadták vezetőjüknek. Ezért biztosan keményen meg kellett küzdenie, hiszen ha igaz, amennyit a lány a fajta életéről tudott, nem hódolnak be könnyen akárkinek. Odrov közben a fivére mellé lépett. Az a rekedt hangú férfi volt, akit Allona először vezérnek nézett, nem is tévedett sokat, úgy látszik.

– Az én nevem Allona Wood, a Rodan-völgy népének nevében jöttem hozzátok.
– Olyan messziről? Ha jól számolom, addig vagy három másik klán is útba esik.
– Igen, s délre még két közelebbi klán is tanyázik éppen.
– Hát akkor miért pont hozzánk jöttél?
– Ugyanazt az üzenetet hoztam, amivel nagyanyám jött el hozzátok tíz évvel ezelőtt. Tudom, hogy pusztulhat el Reimar, s dőlhet romba a birodalma, mely rettegésben tart mindnyájunkat. – Szünetet tartott, mélyen belenézett a vezér szemébe. Időközben felismerte őt, éppen a nagyanyja történeteiből. A vámpír, aki sorra járja a falvakat, s mérlegeli, hogyan lenne leggyümölcsözőbb az együttműködés, hogyan élhetnek minél békésebben együtt emberek, állatok, vámpírok s a vidék összes többi lényei. – Ő azért jött ide, mert tudta, hogy te vagy az egyetlen, akinek érdemes elhozni ezt a hírt. Te vagy a legbölcsebb, s talán az egyetlen, aki hisz még egy jobb világ eljövetelében. Aki nem adta fel a reményt, hogy…
– Emlékszem nagyanyádra – szakította félbe Odrov szokásos, érzéketlen hangján. – Ismertük futólag a faluból, jó asszony volt. És nagyon ízletes.

Allona keze ökölbe szorult az asztal alatt, tudta, hogy meg kell őriznie hidegvérét, ha azt akarja, hogy valóban komolyan vegyék, s megadják neki azt az esélyt, amit a nagymamájától megtagadtak.

– Én is emlékszem – vette át a szót Vlasztgor, s bár nem fűzött semmit öccse mondandójához, tekintetéből látszott, hogy nem hagyja büntetlenül kéretlen felszólalását. – Remek ember volt, de sajnos ő rosszkor érkezett. Én távol voltam, az embereim pedig már hetek óta vándoroltak, kiéhezetten és fáradtan talált rájuk nagyanyád az erdő közepén. Nem kérdezték meg, honnan érkezett. Nem volt sok ideje. Már a húsába martak, mikor elkezdett egy látomásról beszélni. Nekem napokig nem is említették az esetet, csak később, mikor már megpihentünk, s kezdett mindenkibe visszatérni a lélek, akkor meséltek a felajánlásként küldött nőről, aki utolsó leheletéig egy tervről beszélt, amivel elpusztíthatjuk Reimart. – Rövid csend állt be, látszott, hogy az emlék szinte felkavarja. Allona nem szólt közbe, könnyeivel küzdve várta a folytatást. – Néhány hét múlva ellátogattam a faluba, hátha valaki más is tud erről a tervről, de még azt is letagadták, hogy beszéltek volna halála előtt az idős hölggyel. A lánya családjával együtt elhagyta a falut, senki nem árulta el, hová mentek. Sajnos én nem bukkantam a nyomukra. De úgy látszik, te végül ránk találtál.
– Egyenesen a Rodan-völgybe menekültünk – folytatta Allona a befejezetlen történetet. – Mikor nagyanyám nem tért vissza, féltünk, hogy talán nem csupán meghalt, talán a hírrel felhergelt egy Reimarhoz hűséges klánt, talán nem tetszett nekik, amit mondott, s ha lázadás gyanúja merül fel, talán a családot is ki akarják irtani. Apám mindenkit megesketett a faluban, hogy tagadják le, hogy beszéltek nagyanyámmal az utóbbi időben, s mi elmenekültünk, hogy ne akadjanak a nyomunkra. Reméltük, ezzel elfelejtik a történteket. Így is lett. De eltelt tíz év, s Reimar rémuralma egyre csak nőtt. Mindenki tudja, hogy vámpírok és emberek egyaránt megszenvedik, úgy éreztem, hogy eljött az idő, újra meg kell próbálnom, ami nagyanyámnak akkor nem sikerült. Pontosan tudom, amit ő tudott, sőt még talán többet is. Talán ez az egy esélyünk van Reimar ellen, sőt, talán egyáltalán nincs is esélyünk, belátom, de nem nézhetjük tovább tétlenül, ahogy egyetlen őrült romba dönt mindent, ami nekünk számít. Az emberek egyedül gyengék. Igen, a segítségetekért fogunk könyörögni. De ha van még a világon, ami nektek is számít, akkor azt együtt még talán meg tudjuk menteni. – A lány arca lángolt. Beszéd közben felállt az asztaltól, s körbehordozta tekintetét a teremben ülőkön. Szemével esdeklőn nézett mindenkire, nem érdekelte, ki ad választ a szavaira.
– Csak azért nem szakítottalak félbe már az elején – szólalt meg Vlasztgor kis hallgatás után –, mert tudom, hogy ebben a teremben nincsenek árulók. Mi nem félünk felvállalni, hogy nekünk sem kedvez Reimar egyeduralma. De a későbbiekben óvatosabb légy az ilyen beszéddel! – Ő is felemelkedett az asztal mellől. Végig Allonán tartotta tekintetét, amiben most már nem annyira kedvesség, inkább fájdalom és düh látszódott.
– Köszönöm, uram, a kedves tanácsot, de nem hiszem, hogy számomra lenne még bármi is a későbbiekben. Nem akarom óvatoskodással húzni az időt. – A lány lemondóan ejtette ki a szavakat, tudta, ha elmondja, amit tud, utána vége az életének.
– Ne hergelj, gyermek, ilyen szavakkal! A végén még tényleg rábeszélsz, hogy megkóstoljunk. Most pihenned kell, nekünk pedig megbeszélni jó néhány dolgot. Holnap elmondod, amit tudsz, aztán pedig meglátjuk, merre tovább. Hozhattál volna magaddal valódi felajánlást is, úgy könnyebb lenne most elengedni téged aludni, de azért szavamat adom, hogy megpróbálunk nem szétmarcangolni már ma éjszaka.

Ezzel elfordult Allonától, s a vámpírokkal kezdett beszélni. A lány már nem hallotta a továbbiakat, keze még mindig szoros görcsbe feszült, körmei tépték a húsát. Fülében lüktetett a vér, a halálfélelem, amiről igyekezett tudomást sem venni eddig, most lassan kezdett oldódni benne, elkezdte felfogni Vlasztgor szavait.

– Holnap? Hát lesz holnap – motyogta kissé kábán maga elé.
– Szerencsés vagy, hallod-e, Préda? – a mély, rekedtes hangtól egyből magához tért. Megkeményítette tekintetét, aztán nézett csak a férfira.
– Igen. Köszönöm, hogy meghallgattatok – hangja hűvös és határozott volt. Tényleg hálás volt, de nem neki. Őt legszívesebben leköpte volna.
– Ne nekem köszönd… De látom már, nem is nekem akartad. – A lány kissé zavarba jött, nem hitte, hogy a gyűlölet ennyire kiült az arcára. – A lépcső tetején találsz szobákat. Nyitva vannak az ajtók, ahová bemész, azt csukd be, nem fogunk háborgatni.

Allona bólintott és elindult az emeletre. Érezte, ahogy minden lépcsőfokkal közelebb kerül a holnaphoz. Lassan újra reményt érzett a szívében, szinte már mosolyogva csukta be maga mögött a szoba ajtaját.

Előző oldal Deborah Fawn
Vélemények a műről (eddig 1 db)