Linktár

Bűnök

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2022/1 számában.

Senki se tudta rajtam kívül, hogy mi is történt valójában. Evelin egyszerűen egy száguldó kamion elé vetette magát, mert az élet mostohán bánt vele. Szerencsétlen szerelmek, kizsákmányoló munkahely és a farkasfogakkal teli magány. Nem mindenki bírja ezek súlyát. Evelinnek bele is tört a bicskája, és a halált remek kiútnak gondolta, vagy inkább végső megoldásnak. Persze senki se látta belső fájdalmát, csak én, aki leskelődött utána már egy ideje. Kedveltem az efféle leányzókat, mert olyan törékenyek, kiszolgáltatottak voltak.

Nyolc méteren keresztül repült a csattanás után, és az út menti árokba csapódott be Evelin rongybabává zúzott teste. A mentősök szerint akkor már halott lehetett, de én pontosan tudtam, hogy még szenvedett kicsit a sűrű gazban, ami benőtte az árok nagy részét. A vére is kifröccsent az útra és növények leveleire, mert a nyílt lábszártöréseknél ez bizony előfordul. Eközben egy köpésnyire álltam az egésztől, és nem éreztem bűnbánatot, de miért is éreztem volna? Hiszen nem én löktem a száguldó végzete elé. Magától választotta ezt az utat. Öngyilkossága mámorittassá tette a szívemet. Köcsög dolog, tudom, de a nyálam is kicsordult a látványra. Szerencsére a sikítozó tömeg nem vette észre. Ám itt még nem ért véget teljesen a történet. Izgatottá váltam, hiszen egy lépcsővel közelebb kerültem tervem beteljesüléséhez.

A hullaházba való bejutás sose volt probléma. Most is nyitva volt a hátsó épület szellőző ablaka, amin bemásztam. Természetesen a biztonsági őr ébersége bezavarhatott volna, de hajnal három felé mindig elszundikált egy-két órára. A horkolása jelentette számomra a hullákhoz vezető zöld jelzést. Sötét szívem minden alkalommal vadul dobogott, mikor elsuhantam a krematórium előtt. Micsoda tűz, micsoda szenvedés lenne itt egy elő embert hamuvá égetni. Talán lesz még rá lehetőségem, ha a dolgomat sebtiben elvégzem. De siessen a halál! Kell egy kis élvezet nekem is.

Óvatosan kihúztam Evelint a hűtőház tizenhármas tárolójából. Lefejtettem róla az átlátszó nylon takarót, amibe belebugyolálták, ügyelve arra, hogy ne csapjak túl nagy zajt. Vágyam itt már csillapíthatatlan volt. Lassan végig szaglásztam Evelint a hajától a lábáig, mialatt arcomat megszúrta a combjából kiálló lábszárcsontja. Belenyomtam a képemet, hogy érezzem a kettétörött csont lándzsaformájú hegyét. Pár vércsepp hullott belőlem a beszürkült bőrére. Mutató ujjammal piros karikákat rajzoltam a combja belső felére, amit intim-szerű tetoválásnak szántam, és még pénzt se kértem érte. De nem akartam elsietni az előttem álló hullamerev lehetőséget. Bekaptam Evelin bal nagylábujját, s miközben szopogattam, nyelvemmel leakasztottam a dögcédulát róla.

„Eperjes Evelin” – ez állt a fehér kártyán. Milyen szép név egy ilyen kedves, de bűnös tüneménynek! Éltében biztosan megengedte volna ezt a lábimádást, talán még nekem is. Ezt viszont már sose tudom meg, és azt se, hogy mennyire szerette volna, amikor bedugom a nuncijába a két legvaskosabb ujjamat, amiről még a körmeimet se vágtam le soha. Bár jéghideg volt és száraz a kopaszra borotvált nemiszerv, mégis tövig furakodtam, egészen a méhéig. Gondolataimban hallottam, amint felnyög Evelin a fürge ujjaim kaparászására, miközben nyelvével a száját nyalja körbe s körbe. Sőt, eközben még a nevemet is kántálta volna, ebben száz százalékig biztos voltam. De csak egy perc efféle élvezetet szántam neki, mert szeretkezni akartam vele! Nagyon nagyot szeretkezni, de mások ezt már örült baszásnak hívták volna. És talán igazuk is lenne, mert lassan szétfeszítettem bemerevedett lábait, és a fekete erektől duzzadó farkamat tövig nyomtam Evelinbe. Ej-ej, ha ezt az ügyeletes patológus látta volna, vagy az az álomszuszék biztonsági őr! Egész életemben üldözhettek volna a szerencsétlenek.

Evelin sötét foltokkal tarkított arcával néztem farkasszemet. Csak a jobb szeme volt kissé nyitva. Látszódott még rajta a rémület és a fájdalom, amit azokban a keserű pillanatokban élhetett át. Leheltem egy csókot az ajkára, aztán még egyet. Meg kell hagyni: keményen pumpáltam a nőt. Hamar beleélveztem, nem tagadom, miközben mániákusan markolgattam megkeményedett melleit. Pont elfért a tenyeremben! Mennyire tökéletes forma! Otthon annak idején a „pokoli gyorstüzelő” titulust ragasztották rám! Azt hiszem ismét rászolgáltam a becenevemre. De nem teljesen ezért jöttem. Másra is fájt a fogam. Lassan felnyestem a hasát, benyúltam a mellkasa alá, a karmaimmal pedig a szíve felé vettem az irányt. Ekkor már a szarvaim is előbújtak a homlokomból. Mindig ezt csinálják, amikor érzik a lelkeket. Némi kotorászás után megtaláltam, amiért megtettem ezt a kacifántos utat. Egy fénylő gömböcskét húztam ki Evelin szíve alól. Sokan azt hiszik, hogy huszonegy gramm az emberi lélek a súlya. Kit érdekel? Az enyém, ha már nem kell a fentieknek egy öngyilkos nő utolsó hagyatéka. Bekaptam, mint gyermek a maci formájú gumicukorkát. Szemem bevérzett és izzott az örömtől, de már a következő randevúmon járt az agyam. Ám előtte még volt egy dolgom…

Láttam, amint a biztonsági őr kinyitotta a szemét. Feje biztosan lüktethetett a fájdalomtól, mert egyszerűen lecsaptam, míg húzta a lóbőrt a hullaház portáján. Zihálva kiabálni és fészkelődni kezdett, de kevésbé hallatszódott ki a krematóriumból, ahová befektettem összekötözött végtagokkal. Ártatlan embert ölt pár éve, de megúszta. Ez bőven elég a magam fajta büntetés végrehajtásához. Bűne felélesztette a tüzet, mit alatta gyújtottam. Még javában égett, mikor bemásztam hozzá, hogy kivegyem szíve alól a jussomat. A lángnyelvek eközben selyemszalagként simogatták a testemet, az égett hús szaga pedig betöltötte a krematóriumot. Ismerős illatfelhő ez számomra, hiszen az otthonomra emlékeztetett.

Öngyilkosság, vagy gyilkosság, nekem teljesen mindegy. Bűnök, melyekért fizetni kell. Az ár pedig a lélek, ami a legnagyobb kincs a világomból származó kanos ördögöknek. De mi is csak szolgák vagyunk, és a nagyfőnök korántsem ennyire kíméletes. Nemrég azt mondta, hogy személyesen fog feljönni a bűnösökért! Az lesz aztán az igazi orgia!