Jóbarátok - újra együtt

Külvilág / Mozijegy (173 katt) Jávorszki András
  2021.06.12.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2021/6 számában.

Nem tudom, más is így volt-e ezzel annak idején, de én a mai napig emlékszem arra a torokszorító érzésre, ami akkor tört rám, amikor 2004-ben néztem a Jóbarátok tizedik évadjának utolsó részét. A záró képsorokban a kamera még utoljára körbe fordult a kiürített nappaliban, annak a bizonyos lágy, de annyira kifejező gitárszólamnak a kíséretében, aztán a kép elsötétült. Már nem kaptam egy utolsó viccet a stáblista alatt, csak néhány impozáns vágóképet New Yorkról. Hiszen „ők” hatan elmentek, és tudtam, nem jönnek vissza egy záró poénra a „jövő héten folytatjuk” érzést átadva. Akkor és ott kénytelen voltam szembenézni vele, hogy az a széria, ami éveken keresztül az életemnek egy elválaszthatatlan része volt, amit gyerekként szerettem meg, és mire befejeződött, már a húszas éveim legelejét taposó felnőtté váltam, véget ért.

Soha nem hittem, hogy ekkora rajongója leszek egy sorozatnak. (Annak ellenére, hogy máig sincs egyetlen Friends feliratú bögrém vagy tollam sem). Engem soha nem érdekelt a szülők, de főleg a nagyszülők által imádott Dallas; persze érthető, hogy gyerekfejjel miért nem kötött le egy olajmágnás család élete. Még akkor sem néztem az X-aktákat, amikor már a fél osztály beszélt róla, majd később, az akkori barátnőm unszolására sem voltam képes a Jóban-rosszban című szappanopera elé leülni. Ám ennek a sorozatnak a végén úgy éreztem magam, mintha valódi barátoktól kellett volna elbúcsúznom.

Nehéz a Jóbarátokról elfogulatlanul beszélni, ezért nem is erőltetem, hiszen mégiscsak egy olyan szériáról van szó, amibe újra és újra bele lehet szeretni, és ami még mindig képes magával ragadni akár annak a generációnak a tagjait is, akik nem is éltek akkor, amikor az első rész adásba került. Utólag visszanézve persze már fel lehet fedezni a sorozatban kissé régimódi vicceket, meg azt, hogy ezek nem voltak mindig korrektek, vagy hogy már csak a nagy számok törvénye alapján is akadhatott volna a főszereplők között fekete, esetleg ázsiai, de tévétörténeti jelentőségét kár lenne elvitatni, sőt, nem is igazán lehet.

Az eltelt évek alatt jó néhány cikk született a világ talán legnépszerűbb tévésorozatáról. Nem egyszer kielemezték már, milyen formabontó megoldás volt az alkotóktól például az, hogy az akkori elvárásokkal szembe menve, a család helyett egy baráti társaságot állítottak a középpontba, mintha csak az üzennék: a család, mint olyan, nem csak vérségi kötelék lehet, de válaszható társaság is. De olvasni lehetett arról, hogy sok vicc a társadalmi sztereotípiákra épít, ezért káros üzenetet közvetít; hogy sok poént lőttek el a melegek vagy éppen a kövérek kárára, és ezek manapság bizony már nem kerülhetnének be egy vígjátéksorozatba. Nekem viszont az a meglátásom, hogy – még ha a cikkek szerzői célzottan a Jóbarátokkal kapcsolatban fogalmaztak is meg véleményt – ezek az utólagos elemzések inkább szóltak magához a szituációs komédia műfajához. Elvégre a humorral operáló sorozatok poénjai mindig annak a korszaknak a lenyomatai, amikben készültek, nem csoda hát, ha idővel másképp nézünk rájuk. Azt sem szabad elfelejteni, hogy itt a humor jelentős része a főszereplő karakterek jellemének kisebb-nagyobb hibáiból fakad, netán a pillanatnyi helyzetkomikumból, nem pedig a stáb egy általános érvényű kinyilatkozása valamilyen jelenségről vagy társadalmi csoportokról. Korrajz persze, de attól még nem állásfoglalás.

Erről az idén május végén, nagy várakozás után bemutatott epizódról már vagy tíz éve folyamatosan szállingóztak a hírek, de sokáig semmi konkrétumot nem lehetett tudni. Felröppent a hír néhány újabb részről, sőt, egy egész új évadról, aztán egy másfél órás mozifilmről, és ahogy az idő telt, bennem egyre csak nőttek a kétségek. A Jóbarátok annak idején huszonéves (később már harmincas) fiatalokról szólt, így el sem tudtam képzelni, végül mi lesz ebből? Esetleg majd arról fognak sóhajtozni, hogy megöregedve mi és hol fáj, esetleg ötven körül is erőlködve megpróbálnak fiatalosnak látszódni? Egyiket sem szerettem volna, és tudom, nem csak én. Bizonyára érdekes lenne közel két évtized után egy teljesen új élethelyzetben látni a főszereplőket, ugyanakkor teljesen illúziórombolóvá is vált volna az egész. Maradjon csak meg az emlékeimben a kis társaság bohókás, felnőni soha nem akaró fiataloknak, mondtam magamnak, és ezzel jórészt az internet népe is egyetértett. És talán, mert az alkotók is meghallották ezt, az új Jóbarátok végül valami egészen más lett. Amolyan osztálytalálkozó hangulatú tévéműsor, egyfajta könnyed visszatekintő. Az adást egyébként az HBO Max indulásának idejére tervezték, mint igazi nagy durranást, de aztán jött a járvány, és a műsor majdnem egyéves csúszással készült el. De legalább elkészült, mondhatjuk.

Nos, hogy akkor végül is milyenre sikerült a sok év óta tervezgetett Friends: The Reunion? Rajongói szemmel nézve egy szórakoztató, felhőtlen időutazás. Mint televíziós műsort tekintve azonban akadt a végére hiányérzetem, még úgy is, hogy alapvetően rendben van az egész.

Amit egyszerre vártam, de közben tartottam is tőle, beigazolódott. Az adásidő jó részét a régi részekből bevágott jelenetek teszik ki. Ez amennyire nosztalgikus, legalább annyira bosszantó. Persze, az ismerős poénokat mindig jó újra látni és hallani, de ezeket a legtöbb rajongó betéve tudja. Ha pedig kopna az emlék, elég rákeresni a Youtube-on és máris újra élvezhetjük akár az egész epizódot is. (Az igazán lelkes hívőknél pedig úgyis ott sorakoznak a DVD-k a polcon). Ami azt illeti, sokkal szívesebben hallgattam volna még, ha szereplők csak ülnek és beszélgetnek, hiszen a befejezés óta lepergett tizenhét év, ami nagyon sok idő. A világ sokat változott számukra is, így nemhogy egy, de akár öt ugyanilyen, száz perces adást is fel lehetne tölteni tartalommal, azzal, hogy mi történt velük a befejezés óta? Hiszen a Friends: The Reunion legjobb és legszebb részei éppen azok, amikor a hat főszereplő először találkozik, amikor valamelyikük valóságos áhítattal jár körbe a régi (és az utolsó szögig újraépített) díszletek között. Sztoriznak a forgatásról, a bakikról, vagy csak úgy a semmiből eszükbe jut egy-egy régi történet, amit elmesélhetnek, legalább annyira nekünk, mint amennyire saját maguk kedvéért.

Az adás azonban, talán azért, hogy megfeleljen a mai trendeknek, időről időre eltér a harsányabb irányba. Kapunk néhány újrajátszott jelenetet, hallhatunk rajongói vallomásokat. Vannak sztárvendégek is (akiknek a sora igen impozáns), de itt megint csak arra gondoltam, mennyivel jobb lett volna a régi mellékszereplőkből többet látni, mint például David Beckham bejelentkezéséből. Lady Gaga Büdös macskája sem lett rosszabb, mint Lisa Kudrowé, kettejük közös fellépése is jópofa, ám ismét csak úgy voltam vele; nekem a meghitt, baráti beszélgetés továbbra is jobban hiányzik, mint a látványos körítés, még ha meg is értem ennek az okát.

Úgy hiszem, erre az epizódra nem csak a rajongóknak volt szükségük, de a főszereplőknek is. Mert kicsit talán terápiás beszélgetés jelleggel is szolgált a színészek számára. Hiszen hiába köszönhettek rengeteget a sorozatnak, annak lezárása után valahogy mégis csak azzal küszködtek (és jórészt küzdenek a mai napig), hogy lerázzák magukról egykori karaktereiket. Lehet (sőt, biztos), hogy ennek az örökségnek az oka az, hogy televíziós színészként világszerte ismertek lettek, ám Jennifer Anistonon kívül később mégsem futott be egyikük sem jelentős mozifilmes karriert. Mert Rachel, Monica, Phoebe, Joey, Ross és Chandler figurája kicsit olyanná vált, mint a mesebeli aranykalitka; mindent megadott, amit kértek tőle, de a fogság is vele járt, és a rajongók mindig és mindenhol olyannak akarták őket látni, mint a tévében: a saját barátaiknak. Éppen ezért lesz a mindent elöntő nosztalgia, némi giccs, és egy közös, múltidéző szeánsz összessége a műsor.

Mindezektől függetlenül nem kell attól tartani, hogy a rajongóknak csalódást okoz a Friends: The Reunion száz perce. Legfeljebb némi hiányérzetük lesz a végére, ám ezt bőven ellensúlyozzák majd a meghitt pillanatok. Nagyon jó látni, ahogy a baráti társaság elábrándozik a régi időkön, vagy jókat nevet egy-egy emléken. Ezt még kiegészíti néhány dokumentumfilm-jellegű bejátszás a kezdetekről, és beszámolók azoktól az alkotóktól, akiknek annak idején kipattant a fejéből a sorozat. Le sem lehetne tagadni, milyen remekül játszik rá az ember érzelmeire ez az egész, hogy hamisítatlan, és kicsit talán mesterkélt nosztalgiavonat a kilencvenes évekbe, de ezt elnézzük neki, hiszen – valljuk be – valahol legbelül éppen ezt vártuk.

A végén a főszereplők azt mondták, többet nem vállalnak el hasonlót. Úgy néz ki tehát, hogy most, másodszorra már véglegesen búcsút kell intenünk nekik. Tudva persze azt, hogy egy kattintásba vagy gombnyomásba kerül csupán, hogy újra itt legyenek velünk, amikor már hiányoznak.

Előző oldal Jávorszki András