Az aranyhal újratöltve

Szépirodalom / Novellák (595 katt) n13
  2021.06.19.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2021/7 számában.

Tódor már hajnal öt óta kint volt a tavon, de a kapásjelzők még mindig úgy álltak, mint a cövek. Egy apró moccantás vagy rándítás sem volt.

– Mi van ezekkel a halakkal? – dörmögte divatosra nyírt bajusza alatt. – Hozzá se nyúlnak a mézes kukoricához…

Kezdett ideges lenni. Sikeres üzletember volt, aki sikerét főleg rámenősségének köszönhette. Nem bírta elviselni, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt eltervezte. „Mindenki egyért, mindenki énértem!” Ez volt a kedvenc jelmondata.

Kicsit gondolkodott, majd elhatározásra jutott. Kivette az egyik háromhatvanas botot, és újra megtöltötte az etetőkosarat, aztán feltette az apró, hatos horog csalitüskéjére az új szerzeményt. Egy darabig büszkén nézegette. Az új csodacsali! 8mm Tornado Wafters, vajsav és ananász. Ha erre sem lesz kapás, hazamegyek – fogadkozott. Jó messzire bedobta a fenekező szereléket, megvárta, míg kifeszül a zsinór, beállította a kapásjelzőket, majd megismételte ugyanezt a rituálét a másik bottal is.

Újra a várakozás feszült percei következtek. Némán figyelte a rod-podon pihenő horgászbotjait. A kapásjelzők még mindig olyan mozdulatlanul álltak, mintha odaragasztották volna őket. Ránézett a Rolexére: háromnegyed hét múlt pár perccel. A nap már felkelt, és erősen sütött. A szél is megélénkült. Ez jó – gondolta. – Nagyon jó! Legalább felkavarja az iszapot.

Júniusi reggel volt, Tódor erősen megszomjazott. Megfordult, a hátizsákjához ment, és az oldalzsebből elővette a másfél literes ásványvizes palackot. Alighogy a szájához érintette, az elektromos kapásjelző sivítani kezdett. Tudtam! Bejött a Tornado Wafters!

Hanyatt-homlok szaladt vissza az állványhoz, és felkapta jobb oldali botot, amin a neon színű kapásjelző éppen vitustáncot járt. Rutinosan behúzta a féket, épp csak annyira, hogy a hal ne tudja elszakítani a vékony huszonkettes zsinórt, ha erősen kitör. Ahogy tartotta, a finom rángatásból érezte, hogy rajta a hal. Nem lehetsz egy kapitális példány, de mindegy, legalább megtört a jég! Fárasztani kezdte. Finoman húzta a bottal, majd feltekerte az így nyert zsinórt, és ezt ismételgette – mint ahogy a nagykönyvben meg van írva.

A hal nem fejtett ki túl nagy ellenállást. Nemsokára már előtte körözött a sekély vízben. Sikerült megpipáltatnia, és akkor megpillantotta. A hal tényleg nem volt egy óriás, de azért kicsi sem. Az az igazi, másfeles forma ponty.

Tódor óvatosan a vízbe tette a merítőhálót, és a horgászbottal finoman játszva beleterelte a halat, majd óvatosan kihúzta a partra, és a halmatracra fektette. Gyönyörű tőponty volt. A nap megcsillant óaranyszínű pikkelyein, sötét árnyalatú úszóin.

Tódor éppen a horgot próbálta kioperálni a szájából, amikor a hal váratlanul megszólalt. Mindjárt a lényegre tért.

– Ha visszadobsz, teljesítem három kívánságodat!

A horgász meglepetésében majdnem hanyatt esett.

– Te… Te beszélsz? Bakker, pedig ma nem is ittam!
– Persze hogy beszélek, én vagyok a mesebeli aranyhal.
– Ne ba…
– De igen, ez van, és ha visszadobsz a vízbe, ahogy azt az előbb már mondtam, hálából teljesítem három kívánságodat!

Tódor se köpni, se nyelni nem tudott a megdöbbenéstől, aztán pár, csak számára ismert eszközzel meggyőződött róla, hogy nem álmodik, és nem őrült meg. Akkor ez tényleg egy beszélő hal! Nagyon durva!

– Na? – kérdezte a hal, és várakozóan mosolygott Tódorra.

Talán nem is mosolygott – mert a pontyok nem tudnak mosolyogni –, csak Tódornak tűnt úgy, aki zavarában a kopaszra nyírt fejét dörzsölgette.

– Hát, izé… Mit kérjek?
– Bármit, amit csak szeretnél!
– Bármit kérhetek?
– Bármit!
– Akár egy halradart is?
– Azt is.
– Az nem jó. Pont tegnap vettem egy csúcsmodellt arany áron. Mindent is tud, zsírkirály!
– Akkor kérj horgászbotokat, vagy egy fullos rod-podot!
– Az is van. Mindenből a legjobb! Megengedhetem magamnak. Nézd ezeket a bojlis botokat! Egy kisebb vagyon volt. Nem sok mindenkinek van ilyen.

Ha a halak tudnának izzadni, akkor ennél a pontnál az aranyhal már erősen izzadt volna.

– Akarsz esetleg nőket? – próbálkozott máshonnan.
– A fenéket! Ott van nekem Ágica, a feleségem, és Macuska a szopósszájú titkárnőm. Egyébként annyi nőt kapok, amennyit csak akarok, de őszinte leszek, már sokszor ez a kettő is sok. Öregszem, na!
– Akarsz netalán hatalmas házat, vagy egy jó autót?
– Még annál is nagyobbat, mint ami van? Á, ne hülyéskedj már! A verdákról meg annyit, hogy nekem a három bőven elég. Ott a bömös, a merdzsó és a tűzpiros Mustang. Na, azt látnod kéne, az egy igazi puncimágnes. Minek kérjek egy negyediket is?
– Jó, értem én… Nem akarsz esetleg hatalmat? Lehetnél, mondjuk, király.
– Király? Ha ha… Hol élsz te? A vízben? Egyébként megsúgom, így is elég nagy király vagyok.

A hal érezte, hogy sorokba szorították, de nem adta fel. Tovább próbálkozott. Szemrebbenés nélkül kijátszotta az utolsó aduját, ami eddig tízből tízszer bejött.

– Akarsz pénzt? Nagyon, nagyon sok pénzt?
– Pénz? Persze, az mindig jól jön! De az a helyzet, hogy az is van. Kurva sok van. Tele vagyok zsével. Látod, Haluci? Nekem bejött az élet. Sokszor már azt sem tudom, mire költsem.

Mindketten elhallgattak, és a gondolataikba mélyedtek. Mintha angyal szállt volna el felettük. Tódor lopva a halat stírölte, és az aranyhalnak legbelül nagyon rossz előérzete támadt.

– Viszont az jutott eszembe, hogy…
– Mi?

A halban éledezni látszott a remény.
– Na, mondd már!

– Hogy egy finom bajai halászlét, házi gyufatésztával olyan régen ettem!

Azzal Tódor a horgászdobozáért nyúlt, és kivette belőle a halbunkót.

Előző oldal n13
Vélemények a műről (eddig 2 db)