Álmodnék még
A valóságot, bár nem kértem megmutattad
óvó fátylát durván lerántottad
álltam szótlanul, némán sikoltva
zokogva a földre rogyva
Szemem a valóságra vetni nem mertem
feléd nyújtottam remegő kezem
lehanyatlott, levegőt markolva
egyedül voltam, elhagyatva
Kerestelek nem találtalak
némaságból emeltél falat
hamisság volt a téglája
magány állt a kapujában
Szemedbe néztem elfordultál
szóltam hozzád nem hallottál
szerettelek elárultál
magadtól taszítottál
Többé nem kérem a holnapot
elpusztított lelkem már halott
zuhanok
álomtalan éjbe
csak az emléktelen múltat remélve
