Volt egyszer…

Neoprimitív / Írások (199 katt) n13
  2021.05.04.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy…

De várjunk csak! Álljunk meg egy percre! Talán nem is volt, csak mi azt hittük, hogy volt. Ha az ember fiatal és tapasztalatlan, netalán ostoba, akkor sok mindent elhisz. Tömegpszichózis és társai, fugázi és fata morgana. Látsz valamit, ami nincs is ott.

De haladjunk csak szépen sorjában! Szóval tegyük fel, hogy mégis volt az a dolog, az a bosszantó, kis izé, bár hellyel-közzel mégse mernék rá megesküdni. A valóság és az emberi képzelet találkozása valójában eléggé ingoványos mezsgye. Valószínűleg és kizárólagosan csak annyit mernék állítani, hogy a némileg dehogynem, jelen esetben erősen korrelál a tényszerűen semmiképphez, mint ahogyan azt a híres amerikai író, November Rain oly plasztikusan megfogalmazza „Őszi eső kiveri a fogam” című novellájában.

Na mindegy. Szóval volt egyszer. Vagy kétszer... Nem. Kétszer már biztosan nem, de ha mégis, akkor tévedtem. Tévedni meg emberi dolog, ugye? Aki nem téved, az is ember? Satöbbi és miért. Viszont kérdem én, lehet-e, vagy lehet-e nem kívánni azt, amit akkor, és csak azért csinálunk, amikor tudjuk, hogy valószínűleg soha többé nem jön szembe velünk az utcán?

Én is amondó volnék, mert tudjuk, hogy a vén világ végérvényesen kimozdult sarkaiból, és mi mindannyian teljes gőzzel rámozdultunk, és most azt hiszem, itt a pont, eme apokaliptikus önkifejezés szarkasztikus befejezése.

Örülök, hogy mindnyájan velem tartottatok e pirruszi viadalban, a lélek önmagát kereső és ádázul marcangoló csatájában, ebben a gigászi erőlködésben, ahol önmagunktól távol, ám valahol mégis közel, felbukkant a valóság végső igazságának apró gyémánt eszenciája.

“Sic transit gloria mundi”, vagyis így múlik el a világ dicsősége. Most, hogy ismét egy primordiális illúziótól megszabadultunk, remélem, sokkal kékebbnek érzitek a füvet és zöldebbnek az eget. Boldogan hallgatjátok a virágok illatát és látjátok, amint csicseregnek a járókelők és döngicsélnek az idős szomszédok.

Csak ennyit szerettem volna nektek dióhéjban és az én sajátságos frazeológiámban elmondani.

Minden jót, barátaim, és soha ne hagyjátok, hogy a telihold nedves csókot leheljen meztelen talpatokra!

Előző oldal n13
Vélemények a műről (eddig 2 db)