Vámpírok vs. Alienek

Külvilág / Mozijegy (175 katt) Jávorszki András
  2021.04.18.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2021/7 számában.

Nem, ez nem valamelyik manapság reneszánszát élő, sikeres mozifilmek olcsó változatait készítő stúdió Alien-koppintásos agymenésének címe, bár, ha a dolgok így haladnak, még nem kizárt, hogy egyszer ránk zúdítanak valami hasonlót. Jelen írásom tárgya az 1965-ös Vámpírok bolygója, ami helyenként kis szódával fogyasztható, de a nagy egészet nézve mégsem tud kiemelkedni a másod, sőt, harmadvonalbeli trash filmek közül, és bizony nem azért, mert régi.

A filmszínházak 1979-ben tűzték műsorra az Alien, a magyar forgalmazótól A nyolcadik utas: a halál keresztség alatt bemutatott mozit. Ridley Scott rendezése nem csak azért lett siker, és instant klasszikus, mert felrúgta az addig készült horrorok alapszabályait például azzal, hogy a gonosz szerepére a vérgőzös sorozatgyilkosok, zombik és vámpírok helyett – H.R. Giger festőművész segítségével – megteremtett egy teljesen ismeretlen, ultraerőszakos fajt. Hanem azért is, mert például a sokáig főszereplőnek hitt Dallas kapitány halála után az addig mellékszereplő Ripley karakterét helyezi előtérbe, egy nőt téve meg ezzel abszolút hősnek, valamint a szörny ellenfelének, ami szintén nem volt még divatos akkoriban. Ráadásul a befejezés mai kifejezéssel élve igazi cliffhanger, lóg a levegőben, és nem zárul tökéletes happy enddel. Emellett ügyesen vegyítette a horrort a sci-fivel, arról már nem is beszélve, hogy a korszakhoz képest a film látványos, ugyanakkor feszült, de tud ijesztő és klausztrofób is lenni attól függően, melyik percben mire van éppen szükség. Ám ha a dolgok mélyére ásunk, kiderül, hogy a sci-fi horror műfaját egyáltalán nem Ridley Scott alapozta meg, hanem Mario Brava tizennégy évvel korábban. Hogy Scottnak A Vámpírok bolygója adott-e ihletet, vagy ennyire egy rugóra járt az agyuk, azt nem tudni, mindenesetre, ha ő nem is látta a filmet, az Alien forgatókönyvírója, Dan O’Bannon bevallottan igen.

Mario Brava rendező volt az, akinek a horrorfilmjei tovább öregbítették az olasz filmgyártás hírét a világban. Az addig főleg vígjátékokban, drámákban és romantikus történetekben erős ország a rendező munkáival újabb műfajban alkotott maradandót olyan filmekkel, mint a Hentesbárd vagy a Sátán maszkja. Ezek az alkotások mai szemmel nézve valószínűleg már (sőt, biztosan) avíttnak tűnnek kissé, de akkor, a hatvanas-hetvenes években bőven hozták azt, amit a közönség egy horrortól elvárt, sőt, helyenként még annál többet is. Aztán jött a Vámpírok bolygója, és kiderült, hogy Brava sem érthet mindenhez.

Adott két űrhajó (valószínűleg katonai járművek, mivel a fedélzetükön bőven van fegyver), amelyek legénysége rejtélyes jeleket fog egy idegen bolygóról. Nem tudják mire vélni, szerintük éppúgy lehet segélykérés, mint egy ismeretlen civilizáció adása. (Ismerős alapfelállás az Alienből). Leszállnak hát, de rövid bóklászást követően ellenséges űrlényekre bukkannak, amik a testükbe fészkelik magukat, így jutnak fel az egyik űrhajó fedélzetére. Ettől annak legénysége megkattan, és szép sorban kinyírják egymást, a maradék túlélő a film hátralévő részében pedig gyakorlatilag ide-oda szaladgál a két jármű között, miközben a számuk szép lassan tovább apad. Idővel aztán néhány elhunyt visszatér, az idegen lények ugyanis képesek feltámasztani és irányítani a holtakat. Minden horrorfilm alapvető szabályát követve, miszerint a szereplőknek hullania kell, akár ősszel a legyeknek, a végére csak maroknyian (szám szerint ketten) maradnak, és ekkor megkapjuk a filmvégi nagy fordulatot. Egy ötvenhat éves mozi esetében talán már nem szentségtörés lelőni a poént, de aki mégsem szeretné tudni, az ugorjon egy bekezdésnyit. Szóval a túlélők elindulnak a legközelebbi planéta irányába, és az utolsó párbeszédből kiderül, hogy őket is megszállták már az idegenek, a bolygóról pedig, amit a terveik szerint leigáznak majd, kiderül, hogy – természetesen – a Föld.

A Vámpírok bolygójában az a szép, hogy egyetlen vámpír sincs benne, a cím voltaképp átverés. Eredetileg a Terror az űrben címet viselte, de a premier előtt, ma sem ismert okoknál fogva – ha csak nem gyanakodunk a gyenge minőségre – ezt lecserélték. Szigorúan nézve szörnyet sem kapunk, az idegen lények jelenléte ugyanis nem látható, nem is hallható, éppen ezért képesek gond nélkül megközelíteni, majd megszállni az embereket. (Hogy ez utóbbit hogyan képesek kivitelezni, arra nem kapunk magyarázatot, tudják, és kész). Ügyes elgondolás, hiszen az ellenség így lényegében megfoghatatlan. A megoldást egyébként a kényszer szülte. Az eredeti forgatókönyvben szerepelt egy savas vérű idegen (újabb ötlet a későbbi Alienhez), de pénz híján ennek megvalósítására nem volt lehetőség.

Az alapfelállás, miszerint az ellenség bárkiben ott rejtőzhet, kiválóan működött később Carpenternek A dolog című filmjében is, itt azonban nem igazán. Elsődleges probléma, hogy a karakterek többsége életképtelen idióta, akik tényleg csak azért téblábolnak a kamera előtt, hogy minél előbb meghaljanak. A másik gond a beleélés szinte teljes hiánya. A színészek olyan faarccal reagálnak minden eseményre, hogy az már tényleg művészet, csak épp nem a jó értelemben. A társaik halálát, és úgy egyáltalán a tényt, hogy egy idegen fajjal kerültek szembe, annyira érdektelenül fogadják, mintha a napi rutinjuk része lenne testrabló földönkívüliekkel találkozni a fogmosás és a reggeli kávé között. Ez alól talán csak az a jelenet a kivétel, amikor az egyik nő látványosan bepánikol, de az sem tart sokáig, gyorsan összekapja magát. Ehhez nagy mértékben hozzátett az, hogy a színészek négy különböző nemzet képviselői voltak, és mindenki a saját nyelvén mondta el a szövegét (később ezért is kellett az olasz, majd az amerikai bemutató előtt leszinkronizálni), de akkor is megbocsáthatatlan, hogy ezzel a problémával ne foglalkozzanak, és a színjátszás jól észrevehető hiányát okozza. Bár alkalmaztak tolmácsokat, azok csak a közös szövegtanulásban segítettek, a jelenetek felvételekor rendszerint nem voltak jelen, így a rendező sokszor át sem tudta adni színészeinek a kellő instrukciókat.

A másik probléma a filmmel a látvány, pontosabban a díszletek gyenge minősége. Ezt persze ki lehetne védeni azzal, hogy de hát 1965-ben készült, viszont ez sem igazán mentség. Csak nézzük meg a kilenc évvel korábbi Elveszett bolygót, mert már az meghaladja ezt a mozit. Az idegen bolygó szikláiról például üvölt, hogy habszivacsból lettek kifaragva. Az egyik jelenetben, amikor egy szereplő elfut az egyik jókora kődarab mellett (ritka pillanat, az elvileg az életükért küzdő űrhajósok sokszor a legnagyobb baj közepette is ráérősen sétálnak), az szemmel láthatóan megrázkódik a léptei ütemére a stúdió padlóján. Emellett ész nélkül tolják a működöt, ami talán még hangulatos is lehetne, ha nem vinnék ennyire túlzásba. Ráadásul a legkevésbé sincs köd hatása, inkább látszik füstnek, mintha tábortüzek százai lángolnának a bolygó felszínén. Az űrhajók landolása nevetséges; egy laikus számára is nyilvánvaló, hogy damilszálon alálógatott makettet lát, amire alulról fújják a felhőréteget jelképező füstöt. Az űrhajók belseje sem sokat segít az összképen. Fémes, steril, üresen kong az egész, sok helyiség funkciója nem ismerhető fel, és még a villogó lámpákkal telepakolt műszerfal is olcsó hatást kelt. A legénység öltözéke pedig már csak hab a tortán. Teljesen egyforma gumiruhák, mintha egy regimentnyi búvár keveredett volna rossz helyre. Annyira homogénre formálja a csapatot, hogy szinte lehetetlen megkülönböztetni egyiket a másiktól, főleg a fentebb említett színészi játék és karakter-különbségek híján, így maximum annyit tudunk, hogy most éppen meghalt egy férfi, a nő meg végig nézte, és hogy van öreg meg fiatal.

Ha mégis ki kellene emelni valami pozitívumot, akkor az az előbb említett gonosz-ábrázoláson túl (nem tudjuk, kit szálltak meg, és kit nem) még az a díszlet, amit óriási, humanoid csontvázak alkotnak. Ezek a testrabló lények korábbi áldozatait testesítik meg, akárcsak Ridley Scott mozijában a space jockey. Vitán felül állóan remekül néz ki, és dicsérendő, hogy nem is próbálkoztak semmiféle olcsó vizuális trükkel, hanem valóban megépítették ezeket, hogy a színészek ott járkálhassanak közöttük. Ha még arra is vették volna a fáradtságot, hogy kiviszik az egészet a szabad ég alá, hogy ne a festett háttér húzódjon mögötte, akkor az ős sci-fik talán legnagyszerűbb díszlete lehetne, de azért még így is pazar látványt nyújt. A másik pozitívum a legénység teljes egyenjogúsága. Itt nincs gyengébb nem, a nők teljesen egyenrangúak a férfiakkal, nem csak rémült arccal menekülő, védelemre szoruló mellékszereplők. Na azért egyikük sem egy Ellen Ripley, de összességében a komplett gárdáról elmondható, hogy nem valami tökös csapat.

A Vámpírok bolygóját több európai országban és az Egyesült Államokban is bemutatták, ám a siker mindenhol elmaradt, vagy legalábbis mérsékelt volt. A legnagyobb számban persze Olaszországban váltottak rá jegyet, de még így sem termelte vissza a gyártási költségeit. A kritikusok és a kritikus szemű nézők általában ugyanazokat a hibákat rótták fel a filmnek; bágyadt színészi munka, olcsó díszletek, több nyitva hagyott kérdés, és – nem utolsósorban – a becsapós cím, amit mintha csak azért aggattak volna rá a mozira, mert látva annak finoman szólva is közepes minőségét, bíztak benne, hogy így kicsivel több nézőt vonzz majd be. Tipikusan olyan darab ez, ami manapság legfeljebb a klasszikus sci-fik rajongóinak nyújt élményt, a többieknek viszont érdemes valami más szórakozás után nézni. Ha viszont a Vámpírok bolygója létezésének csak annyi volt az értelme, hogy ötletet adjon az Alien sztorinak, akkor már megérte megszületnie.

Előző oldal Jávorszki András